Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1990-04-13 / 15. szám

DANILO Kié Dicső halál meghalni a honért Amikor az őrség azon az áprilisi hajnalon- amelyet a császári parancs kivégzése napjául rendelt - a cellába lépett, az ifjú Esterházy görcsösen imára kulcsolt kézzel a padlón térdepelt. Feje a mellére hanyat­lott, szőke haja pedig kétoldalt lecsúszott úgy, hogy felfedte a hosszú, vékony nyakat meg a csontos hátgerincet, melyet lejjebb a gallér nélküli lenvászon ing takart. Az őrség megtorpant, mert azt tartotta, hogy ha egy gróf Istennel társalog, az éppen elegen­dő ok arra, hogy a hatalom egy pillanatra megfeledkezzék a spanyol szertartás szigo­rú előírásairól. Némán tördelve imára kul­csolt kezét, a lelkiatya is meghátrált; izzadó tenyere áruló nyomot hagyott a breviárium elefántcsont borítású fedelén; olajbogyó nagyságú szemekből fűzött olvasója nesz­telenül himbálódzott ide-oda. Az egyik por­koláb, hatalmas karikán, kulcsokat tartott a kezében, csupán azok csörrentek egypár- szor, minden szabályosság nélkül.-Ámen - suttogta az ifjú, elvégezvén reggeli imáját. Majd fennhangon hozzátette:- Bocsásson meg, atyám. Ebben a pillanatban, mintegy vezény­szóra, baljóslatúan és egyhangúan, mint az eső, megperdültek a dobok. Egy piros képű, öklelő bajszú huszártiszt, két hosszú puskás hórvát ulánustól közre­fogva, felolvasta az ítéletet. Rekedtes hang­ja üresen kongott a cellában. Az ítélet: kötél általi halál, szigorú volt a maga kérlelhetet- lenségében. Az ifjú nemes fegyverrel a ke­zében vett részt azoknak a népfelkelések­nek az egyikében, amelyek időről időre, váratlanul és kiszámíthatatlanul, vérben, iszonyatban és reménytelenségben fellán­goltak, megrázkódtatták a birodalmat, hogy azután hamarosan, ugyanolyan iszonyat­ban s éppoly reménytelenül, vérbe fulladja­nak. Származását, családja hírnevét a bíró­ság súlyosbító körülménynek tekintette, mert - eszerint - nemcsak uralkodóját, hanem a saját rendjét is elárulta. Tette példás büntetést érdemelt. Az elítélt alig értett valamit a fülében doboló, egyhangú szóáradatból. Számára megállt az idő. Múlt, jelen és jövendő összemosódott, peregtek a dobok, halánté­kán, akár a sebes szívverés, győzelmes csaták, diadalmenetek és szuronyrohamok távoli hangjai lüktettek, és bufogtak baka- csínnal bevont dobok, amelyek azonban nem az ö, hanem valaki más halálát adták hírül. Zsenge kora ellenére (inkább hirtelen megnyúlt kamaszra, mint érett fiatalember­re hasonlított) már látott vért, és szemtől szemben állt a halállal, de még soha így, soha ilyen közel. S éppen ez a közelség, a halálnak ez a lehelete, amelyet a tarkóján érzett, torzította el. tudatában a valóság képét ahhoz foghatóan, ahogyan az asztig- matikus szemmel is annál torzabbul látunk, minél közelebb van hozzá a tárgy. Ebben a pillanatban úgy érezte, az a legfontosabb- mert az ö világában a tisztességes élet mellett csak a tisztességes halált becsülték legtöbbre -, hogy megőrizze méltóságát, amelyet hasonló helyzetben mindenki elvár egy Esterházytól. Az éjszakát átvirrasztotta ugyan, de le­hunyt szemmel feküdt, és egyetlen hangos sóhaj sem hagyta el ajkát, hogy az őr, ha a kémlelőnyíláson benéz, elmondhassa, az elítélt egész éjjel az igazak állmát aludta, mintha nem is a halálba, hanem esküvőre készülne. S furcsán felrúgva az időrendet, már hallotta is, amint az őr tele szájjal meséli a tiszti kaszinóban: „Uraim, az ifjú Esterházy úgy aludt azon az éjszakán, mint az ágyú. Mintha esküvő, nem pedig kivég­zés előtt állna. Erre tiszti becsületszavamat adom! Uraim, emelem poharam....“ S ek­kor összecsendülnek (ö hallja) a kristálypo­harak. „Ex! - Ex!“ A halálnak ez a révülete, ez a diadalmas önuralom tartotta benne a lelket egész reg­gel. Imával erősítette magát, miközben összeszorított foggal dacolt a belek és a szimpatikus idegrendszer, az akarat és a szándék elárulóinak gyávaságával; hogy megőrizze férfias tartását, a családi legen­dát hívta segítségül. Ezért, amikor a könyö­rületes szertartás előírásai értelmében megkérdezték tőle, mi az utolsó kívánsága - noha szinte tűzben égett a benseje -, nem egy pohár vizet, hanem cigarettát kért, ami­képpen egyik hajdani őse egy csipetnyi dohányt, amit aztán, bagóvá rágva, a hóhér arcába köpött. A tiszt bokázott, és odakínálta ezüst cigarettatárcáját. („Uraim, becsületszavam­ra, a keze nem remegett jobban, mint az enyém ebben a pillanatban, míg a poharat tartom! Ex!-Ex!“) Az első reggeli nap fény- pásztájában, mely - akárcsak a régi fest­ményeken valamely szent sírkamrába - fer­dén tűzött be az ablakon, cigarettafüst ka­vargó«, kékeslilán, mint a pirkadat. Az elítélt érezte, ahogy a füst, ez a ragyogó illúzió, egy pillanatra erejét szegi, megrendül bele, mintha távpli puszták felől tárogató hangját sodorná feléje a szél. Ekkor heves mozdu­lattal a padlóra dobta a cigarettát, majd huszárcsizmájával, melyről leszerelték a sarkantyút, rátapodott.- Uraim, rendelkezésükre állok! Ennek a mondatnak, amelyre azért esett a választása, mert katonásan egyszerű, rövid, mint a vezényszó, csupasz - és éppoly hideg is -, akár a kivont kard, úgy kellett volna elhangzania, mint a jelszónak, minden pátosz nélkül, mint amikor átdorbé- zolt éjszaka után azt mondják: „Jó éjt, uraim!“ Ebből azonban, most úgy tűnt neki, éppenséggel semmi olyan nem lett, ami méltó volna arra, hogy a történetírás megö­rökítse. A hangja tisztán csengett, a szava­kat jól tagolta, a mondat egyszerűen hang­zott bár, mégis valahogy fátyolosán kondult. Attól a naptól fogva, amikor édasanyja meglátogatta, az ifjú Esterházy, valami té­bolyult és titkos reménykedés ellenére, megértette, hogy élete azon túl csupán tragikomikus játék, melynek szálait olyan emberek bogozzák, akiknek hatalma majd­nem akkora, mint az isteneké. Édesanyja itt állt előtte lefátyolozott arc­cal, erőteljesen, sudármagasan, betöltve a cellát becses személyével, egyéniségé­vel, malomkeréknyi, tollas kalapjával meg susongó ruhájával, amely akkor is susogott, ha meg sem moccant. Nem fogadta el a cella bútorzatához tartozó, egyszerű há­romlábú széket, amellyel az ulánusok meg­kínálták, olyan megtiszteltetés volt ez, ami­lyenben itt még senki sem részesült talán. A nagyasszony azonban úgy tett, mint aki nem látja a durva faalkotmányt, amely kiáltó ellentétben állt az ő selyemfodraival. Állva maradt a látogatás egész ideje alatt. Franci­ául beszélt, hogy zavarba ejtse az ulánus- tisztet, aki vállához támasztott, kivont kard­dal tisztes távolban oldalt állt, olyan pozitú- rában, amely inkább a nemesasszonynak szóló díszörség (akinek nemessége ugya­nolyan régi volt, mint magáé az uralkodóé), semmint a császári kazamaták büszke láto­gatója iránti elővigyázat vagy néma figyel­meztetés benyomását keltette.- A lábai elé vetem magam - suttogta a nagyasszony.- Kész vagyok meghalni, anyám! - felel­te a fiú.- Mon fils, reprenez courage! - feddte meg szigorúan, talán túlzott szigorral. S a fejét most először fordította egy picit az őr felé. Suttogása összekeveredett a se­lyemfodrok susogásával.- Az erkélyen fogok állni - mondta alig hallhatóan. - Ha fehérben leszek, azt jelenti, sikerült...- Ellenkező esetben feketében lesz, fel­tételezem - felelte a fiú. Letargiájából az újból megperdülő dobok rázták fel, de most mintha közelebbről hal­latszanának, s ó, abból a megelevenedő képből, amely mindaddig, valamiféle néma várakozást kitöltve, kővé dermedten állt előtte, megértette, hogy az ítélet felolvasá­sa véget ért; á tiszt összesodorta a papírte­kercset; a lelkiatya fölébe hajolt, és megál­dotta a kereszt jelével; az őrség közrefogta. Nem engedte, hogy feltámogassák, hanem könnyedén maga állt fel, a két ulánus éppen hogy csak tartotta egy kicsit. Hirtelen, még mielőtt átlépte a cella küszöbét, valahol a mellkasában fészket vert, majd egész lényét átjárta a bizonyosság, hogy az élet logikája szerint fog végződni minden. Mert most minden a halál ellen és az élet javára szól ebben a lidérces álomban: a fiatalsága, származása, családjának rangja-neve, édesanyja szeretete, a császár kegyelme, de hiszen még ez a veröfény is, mely reá hullik, miközben hátrakötözött kézzel (mint valami haramia) fellép a szekérre. Ám ez nem sokáig, csupán addig tartott, míg a szekér be nem fordult a főutcán, ahol az egész birodalomból odacsódített, han­goskodó tömeg várta. A gyérebbé váló dobszón keresztül hallotta a zajongást, a fe­nyegető morajt, s látta is a gyűlölködve hadonászó öklöket. A csődület a császári igazságszolgáltatást éltette, mert a tömeg mindig a győztes pártján áll. Ez lesújtotta. A feje éppen csak egy fokkal lejjebb, a mel­lére csüggedt, a vállát, mintha ütések érnék (egypár kődarab röpült feléje), védekezőn felhúzta, derékban egy kissé elörehajolt. De hát ez elég volt ahhoz, hogy a sokaság megérezze: a bátorsága elhagyta, megtört a fene nagy büszkesége. Ez valóságos örömujjongást váltott ki. (Mert a tömeg sze­reti látni a büszkék és bátrak megtörését.) Az út vége felé, ahol már a nemesi kúriák sora kezdődött, s ahol a sokadalom megrit­kult egy kissé, az ifjú felvetette a szemét. A reggeli nap fényében vakítóan fehér foltot pillantott meg az egyik erkélyen. A korláton áthajolva, talpig fehérben, az édesanyja állt ott, a háta mögött pedig - hogy még jobban hangsúlyozza öltözékének liliomfehérségét - filodendronok hatalmas, haragoszöld le­velei hajbókoltak. (Jól ismerte ezt a ruhát, hisz családi ereklye volt: egyik dédanyja viselte valamelyik császári esküvőn.) Hirtelen, már-már dacosan, kihúzta ma- % gát. Szerette volna odakiáltani ennek a fe­nyegetően ágáló tömegnek, hogy egy Es­terházy nem halhat meg csak úgy, hogy mégsem lehet őt kivégezni, mint egy közön­séges útonállót. így állt a bitófa alá is. Amikor a hóhér kirúgta a zsámolyt a lába alól, még mindig várta a csodát. Akkor a teste megperdült a kötélen, a szeme pedig, mintha valami borzalmas, félelmetes látvány tárult volna elébe, kidülledt, szinte kiugrott gödréből. ,- Uraim, két lépésre álltam tőle - mesél­te még aznap este a tiszti lovardában az a villás bajszú ulánus. - Amikor a nyakába tették a hurkot, olyan nyugodtan nézte a hó­hér kezét, mintha brokát nyakravalót kötöz- getne az álla alatt. .. Erre tiszti becsületsza­vamat adom, uraim! Kétféle okoskodás lehetséges. A fiatal nemes vagy bátran és méltóságteljesen, emelt fővel és a halál bizonyosságának tudatában halt meg, vagy pedig furfangosan megrendezett színjáték volt az egész, amelynek szálait egy büszke anya tartotta a kezében. Az első, a heroikus változatot a sans-culotte-ok és a jakobinusok támo­gatták és híresztelték előbb szóban, majd feljegyezték a krónikákban is. A másik le­hetséges változatot, mely szerint az ifjú az utolsó pillanatig valami csodás fordulatban reménykedett, a hatalmas Habsburg-di- nasztia hivatalos történetírói jegyezték fel, nehogy legenda szülessék. A történelmet a győztesek írják. A szájhagyományt a nép teremti. Az írók fantáziáinak. Bizonyos csak a halál. Borbély János fordítása I ' ' ' M. CSEPÉCZ SZILVIA . L Elítélve „A költészet kitartó és aprólékos önkivégzés“ (Orbán Ottó) Lidércfény szakadt a napból, sziréngúzsból, hogy szabaduljak, ziháló korom, hogy elfogadhass, s plasztik tested üregeiből ne fröccsenjen szét a sötét. Hát mondok verset - Mintha fűszál törne a napba, tenyeremben a másodpercek forgolódnak megriadva, és gond helyett a hópihékben csillagot őrzők el mások elől. Hadd szabaduljon fényeskedve, s míg velem öregszik az egész, pupilláimra pókhálók telepednek, s anyám kallódó vérröge lehet csak, ami nyugtatja kezemet. T SZÍ S c ác Ar kö: táv me a i pá du eg esi ba ny és de lót a 1 tat do tyd a r ho rel a I * Ü ! autók egymás után gördülnek a magas, hófehér épület tágas parkolójába. A motorzaj elcsitultával újból csend ül az utcára; a nyugalom szinte burokba fogja a kutatóintézetet. Errefelé sem busz, sem villamos nem jár. Az épületbe lépő s a laboratóriumok felé igyekvő fehér köpenyek megtorpannak a hirdetőtábla előtt, majd rövid tétovázás után lebbennek egyet, s a tanácsterem felé indulnak. - Jó reggelt, kedves kollégák!- csukja be maga mögött az ajtót utolsóként a csoportfőnök. - Valamennyien itt vannak? Új kolléganőt üdvözölhetünk körünkben, ezért hívtam össze önöket e szokatlan idő­pontban. Fodor Elvira most érkezett a főis­koláról. Úgy gondolom, Hedvig kartársnő magához fogadhatná. Nála akad egy sza­bad íróasztal is. Ó majd elmondja magának, milyen témán dolgozunk éppen - fordult befejezésképpen az újdonsült mérnök- nőhöz.- Ennyi az egész - fogta karon Elvirát egy mellette álló nő. - Én vagyok az a bizo­nyos Hedvig kartársnő, neked Hédi néni. Nem baj, hogy tegezlek? Hiszen a lányom lehetnél. Majd útközben beszélgetünk- szakította félbe önmagát a meglepett lány előtt, és karonfogva cipelte a folyosó végé­re, a felvonóhoz.' Az ajtó fölött sorakozó számok közül kigyulladt az ötös. - Itt va­gyunk. Gyere, mutatom az utat - lépett ki elsőnek a korosodó hölgy. A hosszú folyosó ablakain kevés fény szűrődött be. Távolabb, ahol már ablak sem volt, neoncsövek tucatjai helyettesítették a napfényt. A folyosók egy szűk belső udvart zártak közre, amelyben a kiszáradt füvön és egy aprócska díszfán kívül semmi egyéb nem volt.- Ez a birodalmunk - nyitotta ki Hédi néni az egymás mellett sorakozó fehér ajtók egyikét. - Kávézol? CSICSAY KÁROLY- Csak vizsgák előtt szoktam - mondta Elvira, mintha valami bűnt vallana be.- Jó, akkor majd felváltva főzzük. Remé­lem, nem dohányzol? - torpant meg egy pillanatra, és csak a nemleges válaszra tette le a kezében megállt hajkefét. - Ja, hogy min dolgozunk; mindenki máson. Ahány laboratórium, anni csoport, annyi faj­ta kutatás. Sokrétűnek kell lennünk, ki kell használnunk ezt a rengeteg lehetőséget nyújtó, korszerű épületet. A fene egye meg, elfogyott a kávé! Nem kopognál át ide a szomszédba, hogy kölcsönözzenek egy főzetre valót? Mondd, hogy én kérem. Erélyes hang válaszolt a kopogtatásra:-Tessék, már megint! Maró cigarettafüst csapott a lány szemé­be az áporodott levegőjű helyiségben. Egy középkorú férfi hátát látta az íróasztalnál. Félig megfordulva nézett a lányra, miköz­ben géppel írt papírokat tologatott egyik helyről a másikra, ügyesen eltakarva ezzel a nyitott újságot.- Mit akar Hedvig? Kávét? Mondja meg neki, kedves kolléganő, ha máskor is meg akar zavarni számításaim közben, csak nyugodtan kopogtasson be!- Megint goromba volt? Mindig ilyen, míg el nem olvasta a sportrovatot. Úgy látszik, még nem ért a végére - csacsogott Hédi néni. - Mindenkinek vannak bogarai - s he­lyeslést várva nézett a lányra. - Nem kell ebből nagy ügyet csinálni. Itt csönd és nyugalom van, az a fontos. Ebéd után, ha az engedélyezett fél órá­ból maradt néhány perc, Elvira szívesen megállt a belső udvarra nyíló, sarkig tárt ablakoknál. Egyik alkalommal az udvar cse- nevész díszfájára egy rigó szállt le. Ki tudja, miért választotta ezt a helyet, de szemmel láthatóan otthonosan érezte magát, amit cifra énekével nyomban bizonyítani is akart. Hangját a körülötte magasodó falak több­szörösére felerősítve verték vissza.- Mi ez, madárház? - figyeltek fel egyre többen a szokatlan zajra. - Szörnyű ez a csipogás! - mondogatták egymásnak fel­háborodva.- Csukják be az ablakokat! így nem lehet dolgozni! - csapta be az ajtót Hédi néniék szomszédja.- Nem tud a sportrovatra figyelni - vetet­te oda Elvirának egy tőle nem sokkal idő­sebb kolléganője. Elvira jobbnak látta, ha ezentúl nem álldogál az ablak mellett, mivel kollégái szeméből valamiféle ellenszenvet vélt kiol­vasni. Mintha ó hívta volna ide azt a rigót! Az idősebbek, akik régebbtől ismerték az épület karbantartóit, bepárnáztatták velük ajtajaikat, de még így sem tudtak megbé­kélni a csipogással. Az eddig egymást figyelemre sem mélta­tó emberek egyszeriben megálltak beszél­getni. A közös téma a rigó volt. Bárhová mentek, követte őket mindent betöltő hang­ja. Délelőttönként, mikor a madár élelem után járt, feszült csendben várták az érke­zését jelző dalolást. Mihelyt észrevették, hogy elszállt, kilopóztak a folyosóra* és a szűk udvar fölötti zsebkendőnyi eget kém­lelték, figyelték, merre repül.-Visszajön? - tették fel magukban a kérdést, hangosan pedig szidták a faj­A madárdal táját, sót átkoz A legközele mennyi beszái leginkább zav a madarat. Ke a rigót el kell ki a végrehajtó akadt egy vál Másnap, a rát tudatában, közi rathoz, majd a légpuskát hálás A körbefutó csiskodókkal. fi feszült a csenc lopakodó férfi madár gyanútls lepottyant, a fi szabadult bám< tázták a sikeres elégedetlenek a hófehér ajtajs A következő varta az épülel mögött a régi I élet. Még felkai felejtett ajtón zenéje, hátha kellemesen cs kedtek vissza l> A madárról másról sem ig< mindenki aifffu mint régen, e< a megszokott fi

Next

/
Thumbnails
Contents