Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-12 / 2. szám
uBUjgsBn j 1 Min denki, aki már járt orvosnál tudja, milyen jó, ha a rendelőből kilépő nővérke mosolyog, a doktor kedves és figyelmesen hallgatja végig panaszunkat. Jóleső érzés, ha megértöek, türelmesek velünk, ha látjuk mindent megtesznek azért, hogy visszanyerjük egészségünket. Csakhogy az egészségügyi dolgozók ugyanolyan emberek, mint mi. Előfordul, hogy bal lábbal kelnek fel, vagy bosszúság éri őket és ilyenkor' bizony nem bánnak kesztyűs kézzel a beteggel sem, kollégáikkal sem. A kórházban a leggyakrabban a nővérkékkel találkozunk, Így tőlük várjuk el elsősorban, hogy figyelmesek legyenek hozzánk, őket szidjuk, mert megvárakoztattak a rendelőben, mert fájt az injekció, mert nem rohantak hozzánk első jajszavunkra. Nővérkéket kértem meg, valljanak hivatásukról, munkájukról, a betegekről. Mondják el, miért éppen ezt a szakmát választották, elégedettek-e, mi a véleményük a páciensekről és vállalnák-e még egyszer ugyanezt a pályát? P. Milena (54 éves, özvegy, fogorvosi rendelőben dolgozik): - Tizenhat éves koromtól dolgozom az egészségügyben. Azért választottam ezt a pályát, mert úgy éreztem, a másról való gondoskodás teljessé teszi az életemet. Elvégeztem egy tanfolyamot, de mégis nagyon alacsony fizetéssel kezdtem. Ezekre az időkre nem szívesen emlékszem vissza, mert akkortájt sokat kellett nélkülöznöm és sok igazságtalanságot szenvedtem el, de ezeken a kezdeti nehézségeken, gondolom, mindenki átesik. Miután férjhez mentem, könnyebb lett a dolgom, mert már ketten kerestünk, de még így is gyakran szorultunk szüléink támogatására. Közben tévúton leérettségiztem és megszületett a lányom is. Azt hiszem, szerencsés embernek mondhatom magam, mivel mindig olyan szakorvosokkal hozott össze a sors, akik kitűnő, elismert sztomatológusok voltak. Erre kicsit büszke is vagyok. Több orvossal dolgoztam már, de panaszra igazán nincs okom, mert öröm volt együttműködni velük. Persze mindegyiküknek megvoltak a kívánalmai, követelményei, eltérőek voltak szokásaik, munkamódszereik, nekem mindig az ö utasításaik szerint kellett a dolgomat végeznem. A páciensek? Tudja, a fogorvosnál a betegek igazán nagyon keveset beszélnek... Mindegyikük riadtan, félve jön be hozzánk, pedig kérheti a fájdalommentes kezelést és persze nem szabad mindent az utolsó pillanatra hagyni. Szóval én igazán keveset foglalkozhatom a páciensekkel, mert rengeteg a tennivalóm. A szűrővizsgálatok megszervezése, a fogkezelésekhez szükséges alapanyagok, a fertőtlenítőszerek beszerzése és leltározása, a sterilizálás, a rendelő tisztán- és rendbentar- tása, s az adminisztráció vezetése mind-mind az én feladatom. Munkám nagyon igényes és nagy pontosságot, fegyelmezettséget követel. Például a fogtömésnél alkalmazott, gyorsan kötődő anyagokat másodpercre pontosan kell előkészíteni, hogy éppen akkor tudjam az orvos kezébe adni, amikor szüksége van rá. A legnagyobb gond, és ez gyakran megesik, hogy hiányzik egy-egy anyag. Olyankor magunknak kell megtalálnunk a megoldást és azzal kell dolgoznunk, ami a rendelkezésünkre áll, oly módon, hogy a páciens egészségét ne veszélyeztessük. Én, így nyugdíj előtt, nagyon elégedett vagyok és ha újra kezdhetném az életet, egész biztosan ugyanezt a pályát választanám. Z. Dóra (32 éves, hajadon, sebészeti osztályon dolgozik): - Őszintén szólva, szívesen keresnék más munkahelyet, de semmiképp sem az egészségügyben. Csakhogy ez nem olyan egyszerű dolog. Régen dolgozom már itt és talán nincs is erőm, hogy a szakmát elhagyjam, meg egyelőre jobb ötletem sincs. Meggyőződésem, hogy a sebészeten csak a nagyon erős idegzetű emberek bírnak sokáig dolgozni. A mi osztályunkon műtött, balesetet szenvedett, tehát súlyos betegek fekszenek és bizony eltelt egy kis idő, míg megszoktam együtt élni mások szenvedéseivel. Kezdetben talán jobban megviselt egy-egy nehéz beteg, mára azonban megedződtem és a halálesetek sem kavarnak fel annyira. Mindenképpen jó érzés segíteni a betegen, és nem várok el ezért - s úgy gondolom, kolléganőim sem - se pénzt, se más ..ajándékokat“, persze jólesik, ha meglepnek egy csokor virággal, egy doboz bonbonnal. Hangsúlyozom azonban, nem azért viselkedem a betegekkel türelmesen-türelmetlenebbül, mert elvárom, hogy adjanak valamit! Egyáltalán. Nekem mindig azt kell tennem, és azt is teszem, ami a legjobb a betegnek, ami elősegíti gyógyulását. Persze a módszer nem mindig kellemes és nagyon sokan személyesen engem okolnak azért, mert a kezelés fájdalmas volt. Vannak, akik kiabálnak, sőt előfordul, hogy durva kifejezéseket használnak. Ilyenkor nagyon össze kell szorítanom a fogaimat, de néha azért kitörök és visszaszólok. Vannak nagyon jó betegek, akiken látni, hogy meg akarnak gyógyulni, semmit se kell kétszer mondani nekik, nem „kényeskednek“. Velük öröm dolgozni és olyankor mindig boldog vagyok, hogy az egészségügyben dolgozhatom, hisz látom rajtuk, segítettem nekik a gyógyulásban. És ók ezt tudják. Sokan azonban nagyon fegyelmezetlenek és nem hallgatnak a tanácsokra. Szörnyű az is, milyen a kórházunk felszerelése, műszerezettsége, hiányoznak az egyszer használatos injekcióstűk, fecskendők és egyes gyógyszerek. Kedvetlenül dolgozik az ember, ha nincsenek meg a munkához szükséges alapvető dolgok. Az ízléstelen ,.egyenruhánkról“ nem is beszélve. Télen fázunk, nyáron izzadunk benne, nagyon kényelmetlen viselet. Már több éve ígérik, hogy új munkaruhát kapunk, de eddig még semmi sem történt. Az orvosok szerintem megbecsülik a munkánkat és úgy érzem egyenlő partnerként kezelnek bennünket. Hogy elégedett vagyok-e a fizetésemmel? Hát szerintem egyáltalán nem fizetik meg ezt a munkát, ha valaki (Lőrincz János illusztrációs felvétele) többet akar keresni, akkor több éjszakai műszakot kell elvállalnia, az pedig nem éppen kellemes dolog. Semmiképpen se kapom azt ettől a szakmától, amit 14-15 éves fejjel vártam, bár az igazat megvallva, nem is tudtam pontosan, mire vállalkozom. Miért választottam mégis az egészségügyi szakközépiskolát? Talán mert szüleim ajánlották. Mindenesetre, ha újra kezdhetném, semmiképp se válasziénám az egészségügyet. Cs. Enikő (23 éves, hajadon, szülészeti osztályon dolgozik):-Az érettségi után, talán furcsának tűnik, az építészeti főiskolára jelentkeztem, de nem vettek fel. A következő felvételiig egy bölcsődében helyezkedtem el és nagyon megszerettem a kicsiket, úgyhogy döntöttem, gyermeknővér leszek. Végül az egészségügyi szakosító iskolában folytattam tanulmányaimat. Az iskola nagyon érdekes volt, sok újat adott. Amit egyik nap megtanultunk, azt másnap már ki is próbáltuk a gyakorlatban. Kezdetben, amikor idekerültem a szülészetre, nagyon féltem, hogy nem felelek meg a követelményeknek, de kolléganőim készségesen segítettek és igazán sokat köszönhetek nekik. Szeretek itt dolgozni, mert tisztaság, rend van, a betegszobák tágasak, világosak, csak éppen kevés a műszer, az egyszer használatos fecskendő, néhány gyógyszer. Még szerencse, hogy a központi sterilizáció jól működik. Kollégák? A fiatalabb orvosokkal jobb dolgozni, mert segítőkészebbek. Az idősebbek talán komolyabban veszik a dolgokat és mindjárt a veszélyt látják, ezért gyakran türelmetlenek, persze nem a páciensekkel, hanem velünk, nővérekkel... Hogy néz ki egy napom? Először is ellenőrzőm a betegeket, a kismamáknak tanácsokat adok, vért veszek, orvosságot osztok, elvégzem az adminisztrációs munkát. Ha van egy kis szabadidőm, leülök valamelyik szobában és beszélgetek a kismamákkal. Egyébként nem ,,kivételezek", ismerőseimmel ugyanúgy bánok, ahogyan a többiekkel. Ha nagyon sok a munka, akkor persze ingerültebb vagyok, de nem szoktam hangoskodni, inkább tréfával ütöm el a dolgot. Azért elmondhatom, hogy sok kismama nagyon fegyelmezetlen. Szomorú, de nagyon sok köztük a tudatlan is, aki a szülésről alig tud valamit, a csecsemőgondozásról már nem is beszélve. Ellátjuk őket tanácsokkal, de sokan nem Tógádnak szót, és ebből sok gondunk adódik. A mi osztályunkon nincs látogatás, de a kismamák,,kiszöknek“ a folyosóra, ott fogadják az egész rokonságot, aztán belázasodnak, esetleg másokat is megfertőznek. Igaz az is, hogy csak egy telefon és egy monitor van, amin a kisbabát megmutathatjuk. A csomagokat, küldeményeket viszont mi is szívesen behozzuk. Arról nem is beszélek, hogy ha valamelyik orvos meglátja a látogatókat a folyosón, annak mi isszuk meg a levét. Amikor távoznak a páciensek, némelyikük ad egy csokor virágot, egy doboz bonbont, egy csomag kávét, én ilyenkor mindig szégyenlem magam és nehezen fogadom el. Azért jólesik a szívből jövő figyelmesség. Azzal viszont nagyon megbántanak, ha pénzzel próbálkoznak. Imádom a munkámat, és ha ismét választanom kellene, újra ide jönnék, de csakis ide, és nem más osztályra. Igaz, az éjszakázások kicsit megviselnek, de nem bánom. Talán, ha lesz családom, kevesebb műszakot vállalok majd, de az osztályt, a szülészetet semmiképp se szeretném elhagyni. Nem könnyű az egészségügyi dolgozók munkája. Kitartásra, alkalmazkodókészségre, türelemre és mindenekelőtt emberszeretetre van szükségük, hogy helytállhassanak. A megszólaltatott nővérkék igyekeztek képet nyújtani arról, milyenek vagyunk mi a kórházban: fegyelmezetlenek, nyűgösek, de ez a betegnek sokszor elnézhető. Az egészségügynek viszont az már nem, hogy alkalmazottainak a hiányosságokból eredő állandó bosszúságok közepette kell dolgozniuk. így nem csoda, ha a nővérkék gyakran ingerlékenyek. Az osztályt, rendelőt rendben tartani, minden feladatot pontosan elvégezni, adminisztrációt vezetni és még a beteghez is állandóan kedvesnek lenni, valóban megerőltető. A műszaki ellátottság javításával, a pontosabb munkaszervezéssel, segéderők toboro- zásával, egyszóval a munkakörülmények javításával az illetékesek segíthetnének abban, hogy a nővérkék homloka se szaladjon olyan gyakran ráncba. PÓDA ERZSÉBET TÓI SOKAT AKARUNK? VITA A FIATAL CSALÁDOK HELYZETÉRŐL Szülői segítség nélkül nem megy Amit itt leírok, magam tapasztaltam, mert két gyermeket készítettem fel az életre, miközben sok csalódás ért, nem a gyermekeim tanulása és viselkedése, hanem a társadalmi gondoskodásra vonatkozó jelszavak hamis volta miatt. Ha egy fiatal elvégzi a szakmunkásképzőt, vagy a középiskolát és középkáderként bekerül a termelési folyamatba, mintegy 2000 koronát keres és öt év elteltével eléri a 3000 koronát vagy többet is. Ha valaki a középiskola után öt évig főiskolán tanul, még ha ösztöndíjat is kap, szüleinek ugyancsak ki kell nyitniuk pénztárcájukat. De sebaj, az ún. ifjúsági spórolás keretében a szülő öt év alatt megtakaríthatja azt az összeget, amivel aztán az életbe lépő fiatalt segítheti. A fiatal a diploma megszerzése után türelmetlenül várja, hogy végre felvehesse első 1780 koronás fizetését. Ha jól megy, akkor húsz év után fizetése 3150 korona is lehet (lásd a pedagógusokat)! Maradjunk azonban a kezdetnél. A családalapítás idejére fizetése elérheti a 2400 koronát. Olyan családban, ahol két diplomás van, az adó levonása után mintegy 3200 korona a jövedelem. Ha egy gyermekkel számolunk, egy családtagra 1070 korona jut. Mire elég ez? Hogyan élhet egy ilyen család a mai árak mellett? Mi lenne velük, ha a szülők nem tudnák őket segíteni? Sokan azt mondják, a fiataloknak nagyok az igényeik. Kérdem, az említett fizetés mellett lehetnek-e igényeik? Hiszen csak a lakásért kb. 800 koronát fizetnek havonta. Természetesen segíti őket a társadalom is. Itt elsősorban a kölcsönökre gondolok, azonban azokat vissza kell fizetni és ezzel a család havi kiadása még növekszik. A fiatalok gyermeküket bölcsődében helyezhetik el. Ez jó megoldás és nagy segítség. Azonban ennek is megvannak az árnyoldalai. A gyerekek nagyobb része állandóan beteg, nem bírja a közösséget. Ez kiesést jelent az üzemnek és jövedelem- csökkenést a családnak. Végezetül marad a pótmama, de ez a megoldás nagyobb kiadással jár. Kérdem, nem lenne jobb, ha az anyák a gyermek hároméves koráig megkapnák rendes fizetésüket és ugyanakkor csökkenthetnénk a bölcsődék számát? Szerintem ez a megoldás a gyermek és a társadalom számára is kifizetődőbb lenne. Dobránszky Zoltán A szeretetről, a gyengédségről megfeledkeznek Mi még a házasság előtt eldöntöttük, hogy saját házat akarunk. Mindjárt az esküvő után építkezni kezdtünk, azt hittük, egykettőre meg lesz az új ház; azt a két évet kibírjuk az anyósoméknál. De nem így történt. A ház még csak félig kész, pedig már egy éve építkezünk. A készpénzünk elfogyott, kölcsönt kellett felvennünk. Közben megszületett a két kislányunk. Az én dolgom a háztartás, a mosás, vasalás, takarítás, főzés, gyereknevelés, de ha kell az építkezésnél is segítek. A férjem dolgozik, aztán hazajön vacsorázni és irány: az „építkezés“. Alig látjuk egymást és ha néha-néha van időnk beszélgetésre, az általában veszekedéssé fajul. Egy keresetből lehetetlen kijönni. A gyermekgondozási segély éppenhogy elég a gyerekekre. Ha a szüleim nem támogatnának pénzzel, az ismerőseink segítséggel, nem is tudom mi lenne velünk. Arra is gondoltam, hogy vállalok valami munkát, mondjuk napi négy órát dolgozom valahol, de ilyen lehetőség nincs, és nincs is kire bíznom a kicsiket. Talán, ha otthon dolgozhatnék. Bár nem is tudom, bírnám-e egyáltalán. Mivel együtt lakunk az anyósomékkal, szinte napirenden vannak a veszekedések. Ez az együttélés megrontotta a viszonyt kettőnk között is. A férjem ugyanazokat a dolgokat rója fel nekem, mint az anyósom. Pedig olyan szépen indult minden... Együtt tervezgettünk, hogy mi hogyan lesz, most meg sohasem kérdezi meg a véleményemet semmiről, és ha valamihez mégis hozzászólok, letorkol. Ó is ideges, hiszen állandóan dolgozik, csak enni meg aludni jár haza, meg én is, mert nem beszélhetjük meg még a gyermeknevelés problémáit se, hiszen este én is hullafáradtan zuhanok ágyba. Ha ez így folytatódik - és egyelőre más megoldás nincs - teljesen elidegenedünk egymástól. A gyerekek szinte nerti is fogják ismerni apjukat, belefáradunk mindenbe. Két egymástól elidegenedett ember neveljen föl két kisgyereket? Hát milyen leckét kap az a gyerek szeretetből, fia már most, apró korában azt tapasztalja, hogy az apja keveset foglalkozik vele, türelmetlen és előfordul, hogy csekélységekért kiabál. Én pedig itt állok tehetetlenül és csak azon igyekszem, hogy minél előbb beköltözhessünk a sajátunkba, amíg még nincs késő, amíg még nem fajulnak visszafordíthatatlanná a dolgok. Úgy érzem, még bírom és ha néha nagyon elkeseredem, csak a gyerekekből tudok erőt meríteni, mert már nem is magunkért, hanem értük teszek mindent. Tudom, hogy ezzel a problémával nem vagyok egyedül, hiszen építkező ismerőseim hasonló dolgokról panaszkodnak. Szerintem azon kívül, hogy a fiataloknak sokkal, de sokkal több segítséget, anyagi lehetőséget kellene nyújtani, főleg a kisgyermekes családoknak, mert a jelenlegi helyzet csak a családok felbomlásához vezet, az emberek egymás közti viszonyát is változtatni kellene, hiszen az egymással szembeni türelmetlenség, durvaság egyre inkább elhatalmasodik mindenkin. Ám szerintem ez is csak az anyagiakra vezethető vissza. Mert minden szülő azt akarja, hogy az ő gyerekének jobb legyen, mint neki volt, ezért hajt a végsőkig, szeretetről, gyengédségről megfeledkezve, és ezért hagy maga után ilyen generációt. Éppen emiatt kellene kezdetben inkább segíteni a fiatalokat, hiszen a befektetett pénz, többszörösen megtérül - egyszerre több téren is. (A. D.-né, 26 éves)
