Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-30 / 13. szám
B Vasárnap r * A t ársadalmunkban végbemenő forradalmi változások érinteni fogják a felépítmény szférájának minden területét, így az oktatási rendszert is. Nyilvánvaló, hogy az e területen lezajló mozgásnak összhangban kell lennie a társadalom egyéb szférájában, elsősorban a gazdaságban történő változásokkal. Sor kerül a döntéshozatal, valamint a felelősségvállalás jelentős mértékű decentralizálására. A gazdaság minden területén megnőtt a gazdálkodók önállósága, de ugyanakkor növekedett a felelősségük is, elsősorban az adott gazdasági egység dolgozóival szemben. Magától adódik a kérdés, hogyan jelenik meg ez a folyamat az oktatásban? Az 1948 utáni oktatási rendszer vezérkoncepciója az egységes szocialista politechnikai iskola kialakítása és tökéletesítése volt. Ennek lényege, hogy az egy korosztályhoz tartozó, mentálisan egészséges tanulóknak egységesen kötelező tananyagot kellett elsajátítaniuk. Ez volt a jellemző az alapiskolára, és csak ennek elvégzése után volt lehetőség a tanulók egyéni érdeklődése és képessége szerint választani a különféle középiskola-tipusok között. Az egységes iskola - egységes követelményeivel - figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy a tanulók képességei és érdeklődése különböző, optimális fejlesztésük tehát csak akkor lehetséges, ha oktató-nevelő munkánkban teljes mértékben érvényesítjük a külső és belső differenciálást, ha a pedagógusok a központilag előírt tananyagot saját személyiségükhöz, osztályuk tanulóinak adottságaihoz, valamint az oktatónevelő munka helyi feltételeihez igazítják. Őszintén meg kell mondani, hogy mostanáig nem voltak meg a feltételei annak, hogy a pedagógus figyelembe vehesse a tanulók adottságait és érdeklődését. Ennek számos objektív és szubjektív oka van. A külső differenciálást a felsőbb szervek nem nézték jó szemmel még a kimondott tehetségek esetében sem. A belső differenciáláshoz a legtöbb iskolában a zsúfoltság miatt pedig nem voltak meg a feltételek. Az oktatási rendszer központi irányítása nem tette lehetővé, hogy a pedagógus a tananyagon módosítson, sőt még a módszerbeli szabadságot is megkérdőjelezték, ha az nem szerepelt a módszertani kézikönyvben. Oktatási rendszerünk fejlődését ez idáig a túlzott centralizáció fékezte; ennek lényege, hogy az iskolával szemben támasztott társadalmi követelményeket csak a központ közvetítheti, általa elkészített óratervekkel, tantervekkel és tankönyvekkel, esetleg módszertani kézikönyvekkel. Az is külön utasításra történt, hogy ezeket az alapdokumentumokat mikortól vezessék be. Nyilván az ilyen centralizált, többlépcsős iskolairányítás a feladatok teljesítését szintén többlépcsős rendszeren keresztül próbálta ellenőriztetni, s ezt az iskolai ellenőrzésen kívül a járási, a kerületi és a központi szervek által gyakorolta, miközben a szülőknek és a nyilvánosságnak nem engedett beleszólni az iskolai munka eredményességének a megítélésébe. Az iskola munkájának természetes úton való ellenőrzése és szabályozása a nyilvánosság bevonásával, valamint a piaci törvények hatásának az érvényesítésével teljesen ki volt zárva. A központilag irányított oktatási rendszer egyik lényeges alapelve az volt, hogy a tanítás tartamát, a tanításra vonatkozó utasításokat csak „fent“ lehet meghatározni. Az ilyen elképzelés eleve kizárta a pedagógus alkotóképességét, a helyi viszonyok figyelema növényzet védelme. A pedagógus számos területen alternatív tananyag megválasztásával segítheti elő a tanítás hatékonyságát. A jelenkori irodalom tárgyalásakor például rajta múlik, melyik írón vagy költőn keresztül mutatja be korunk irodalmának jellegzetességeit. Ez vonatkozik a tanulóra is, lehetővé kell tenni számára, hogy a pedagógus által bemutatott író vagy költő helyett egy általa választott költő vagy író munkásságát dolgozza fel, amit esetleg a pedagógus javasolhat neki. Tehát ott, ahol erre lehetőség van, szabadságot kell adni a pedagógusnak, de a diáknak is. Persze, számos tantárgy alapjainak a tanításakor nehezen képzelhető el alternatív megoldás. Nem lehet Az iskolák és a pedagógusok önállóságáról bevételét. A centralisztikus irányítás nem számolt az iskolai kollektíva önfejlesztő erejével, sőt az új koncepció bevezetésének első néhány évében a módszertani utasításoktól való eltérés sem volt kívánatos. Az ilyen irányítás nem veszi és nem vette figyelembe, hogy a tanulók, a pedagógusok egyaránt különböznek egymástól képességekben, szorgalomban, felelősségtudatban, következésképpen: különböznek maguk az iskolák is. Ezért nem reális az olyan központi óraterv és tanterv, amely nincs tekintettel az egyes iskolák adottságaira, specifikus teljesítőképességére. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az iskolák maguk töltik meg tartalommal az iskolai életet, maguk alakítják ki az óratervet és tantervet. A decentralizált oktatási rendszer működésének egyik alapelve, hogy alulról építkezik, s figyelembe veszi az egyes iskolákkal szemben támasztott lokális társadalmi követelményeket. Ezeket pedagógus és kutató közösen próbálja olyan óratervbe és tantervbe foglalni, amelynek két fontos része van: kötelező és választható tantárgyak. A kötelező tantárgyakon belül sem kötelező minden tananyag mindenki számára. Némely tantárgy esetében a pedagógusoknak az elérendő alternatív célok között is lehetősége lesz válogatni. így például a Csallóközben a fő ökológiai cél a vízkészlet szennyeződésének a védelme, míg az Alacsony-Tátra körzetében az erdők és a tizedesszámokkal való műveletek helyett megtanítani például a kombinatorika alapjait, míg a tizedesszámokkal való műveletek a tananyagból kimaradnának. Külön kérdés az alternatív tankönyvek bevezetése; ez ugyan nem a ma vagy a holnap kérdése, de megjelenésük néhány éven belül realitássá válik iskoláinkban. Ez további lehetőséget ad pedagógusainknak, hogy olyan tankönyvcsaládot válasszanak ki, amelynek segítségével a lehető legjobb eredményeket érhetik el. Nagy László felvétele A új idők megszülettek, és már az új /ÍZ időszámítás után vagyunk. Új dalok is születőben. Egyre szebben és egyre hangosabban hallatszanak. Például így: Volt egyszer egy Október meg egy Február (és még több nagybetűs hónap), amikora „nép átvette a hatalmat“, aztán leigázta magát, kivégezte sorait, s megteremtette pártvezetőit, hogy építsenek maguknak házat. Kilóg a lóláb. Mindig is kilógott. Évente egy-egy kép ismétlődött: a „nagy népvezér“ mikrofon előtt kihirdeti a „nép győzelmét“, aztán bizonyos fegyveres alakulatok felvonulnak a téren. E két mozzanat dokumentálta a győzelmet. Most leleplezték. Az új időknek új dala szerint: puccs volt az! A „kommunista reakció győzött a nép fölött“. Mi így ezt sohasem ifogalmaztuk meg. Csak a saját bőrünkön éreztük. Hogy valakik leigáznak minket; hogy valaki csúful befogja a szánkat. Valaki belénk rúg. A rúgások nyomai ott sötétlenek a lelkűnkön. Nem jól tűrtük, de viseltük és másztunk. Nem voltunk boldogok. Egyre boldogtalanabbak lettünk. Valamit elvettek tőlünk, ami csak a miénk volt: a szánkat. Mócsinggal tömték tele, s „a malasztot: megette a fene“. És egyre több lett a mócsing. Sokan elhullottak tőle, többen megcsömörlöttek. Néhányan pedig becserélték aranyra. Nekünk nem volt aranyunk. Ültünk és néztük, hogy építik kastélyaikat a kiváltságosok. Ma már tudjuk, hogyan lettek azzá: puccsal! Leigáztak bennünket, és elvették az életünket. S amit elvettek tőlünk, megtartották maguknak. Ez lett a bolsevista elv (lásd Leonyid, Nicolae, Todor, Erich stb.). Hol maradt a „megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel“? Elvették. Nyerítek örömömben. Minden világos. A függönyök mögött önmaguk szobra. Most összetörték. Rátapostak. Jöttek az új időknek új fiai, akik nem tisztelték a kopasz fejeket, a bronz alakokat, a falakra kifüggesz- tetteket. Összetörték, rátapostak. avagy új időknek új dalai Puskával lőttek. Évtizedeken át nekünk kövek sem jutottak. Felszedték előlünk. Panelokat nyomtak a fejünkre, ejtettek a lábunkra: Nesze, dobj vissza panellel! Ki bírja el azt, amit a gigantománia kitermelt? Ki emeli fel? A mócsingevő nem; csak elviseli, mint süvít be a panel résein a szél... De tudja: „a történelem szövedéke mindig fölfeslik valahol“. Fölfeslett. A „kommunista reakció“ győzött, aztán vérengzett. Sokáig, nagyon sokáig. S a mi vérünk hullott. Mennyit nyalogattuk sebeinket! Szamizdatokat írtunk alá, és terjesztettünk. Üldöztek bennünket telefonon, behívattak, vallattak... ... aztán ők buktak le. Most ott a pocsolyában nézik magukat: miért, miért? Mentik darabjaikat, törött fejüket, lábukat. Mennének, de hová? Itt élnek közöttünk. Itt fognak élni. Akik megtalálják végtagjaikat, és be tudják illeszteni, talán még lábra is állhatnak. Akik viszont nem: majd a vizet zavarják. Ahogy mondva volt: a zavarosban fognak halászni. Eddig is ezt tették, most miért keresnék a tiszta vizet? Itt ülünk, és az új dalokat keressük. Szerezzük. Pártokat alakítunk, hogy egymást ellenőrizzük. Új embereket választunk vezetőknek, hogy képviseljenek minket. Ők már biztosan tudják, hogy egy vezető csak annyival több Új formákat kell keresni és meghonosítani a tankönyvalkotás terén is. Elsősorban a pályázati rendszer lesz domináns. A pályázaton szereplő legjobb tankönyvek kerülnek majd kiadásra alternatív tankönyvekként, amelyek közül a pedagógus fogja kiválasztani azt, amelyik szerint tanítani akar. Feltételezhető, hogy a nagyobb pedagógusi önállóság olyan módszertani megoldásokat is felszínre hoz, amelyek a gyakorló pedagógusok munkája során alakultak ki. Az iskola önfejlesztő tevékenységéhez tartozik az is, hogy a tantestület személyiségeket formál soraiból. Mostanáig a személyiségeket nem csak hogy nem támogatták, hanem másságuk miatt mellőzték, hiszen saját véleményük volt a tantervről, a tankönyvről, az oktató-nevelő munkáról, s ez nem volt kívánatos magában az iskolában sem, nemhogy járási vagy országos méretben. A jövőben az ilyen pedagógusokra kell építeni az iskola önfejlesztő tevékenységét, a személyiségek fogják az egyes iskolákat megfosztani a nemkívánatos uniformitástól és garanciái lesznek az iskola színvonalának. A következő évek legfőbb feladata: elősegíteni a tehetséges tanulók töretlen fejlődését és megteremteni a feltételeket a pedagógusszemélyiségek érvényesüléséhez. Az önállóság nagy lehetőség a pedagógiai munka hatékonyságának az emelésére. Ugyanakkor nagy felelősség is, mert a pedagógus járatlan útra lép, ahol nagyrészt magára lesz hagyatva. Úttörő munkájáért kárpótolja őt azonban az alkotómunkából fakadó öröm és sikerélmény. Persze, hiú ábránd azt hinni, hogy rövid időn belül megsokasodnak iskoláinkban az autonóm egyéniségek. Viszont az is igaz, hogy a mostani pedagógusokat az ilyen jellegű munkára eddig nem is ösztönözték. Ezért legtöbbjük még sokáig görcsösen ragaszkodni fog ahhoz, amit a tanterv előír, mert ez így kényelmes. Ha a pedagógus a tankönyv szerint átveszi az előírt tananyagot, és a tanulók netán nem sajátították el, akkor csak a tantervben és a tankönyvben lehet a hiba. Tehát valaki mást kell elmarasztalni, nem őt. Persze, az ilyen következtetés sokszor nem alaptalan, de a jó pedagógus általában nem használ ilyen érveket. Én őszinte optimizmussal tekintek a pedagógusok önállóságának növelése elé, mert meg vagyok győződve arról, hogy ez az intézkedés differenciálni fogja a pedagógusokat jókra, becsületesekre, lelkiismeretesekre, kezdeményezőkre és olyanokra, akik a gyereket tulajdonképpen nem szeretik és nem tisztelik, akik a tanulókat alárendeltjeiknek tekintik, akik nem képesek a gyermeki lélekbe semmi szépet, nemeset plántálni, s akik miatt gyerekeink az iskolában nem érzik jól magukat. Dr. Bálint Lajos kanditátus egy meg nem választottnál (Pithagorasz tétele,..), hogy több a dolga. S hogy mindannyiunk ügyét képviselik, amíg mi valahol másutt az ő ügyüket képviseljük. Teszem azt: dolgozunk helyettük a gyárakban, a földeken. Verejtékezünk. Cikket írunk, hogy nekik ne kelljen: végezhessék a mi ügyünket. Vigyék előbbre. S adjanak tanácsot, ha kell. S menjünk együtt. A régiek leigázták a népet, az újak emeljék fel. Az övék. A maguk képére teremtődtek. A tömeg. A tömeget nem lehet leváltani, csak meghallgatni. „Hú, a Tömeg! Jön a Tömeg)“ Mi lesz, ha „nem kér, de vesz, ragad?“ Ők még nem hallották Dózsa György hírét? Nem tudták, hogy még él? Azt hitték, elégették. Mint hiszik Húsról, Morusról. i Mi meg nem tudtuk, hogy él az inkvizíció, hogy még tart a középkor. Hogy a máglyák nem aludtak ki. Éreztük a bűzt, az égett test szagát, de nem tudtuk, hogy minket égetnek. Pedig füstöt lélegeztünk be és ki. Égtünk... Leégtünk? Romhalmaz, amin taposunk. Erre kell felépíteni az új várat. S kimászni végre a gödörből. Ezer év sem volt elég, hogy kimásszunk belőle. Mert valahol - valaki - mindig gödröt ás. Most maga esett bele. Fölnézünk az égre: örök és állandó. A csillagok fénylenek. A Tejút merre vezet? Csaba útja... Felvillan az isteni szikra. Talán arra... Az talán jó lesz egy újabb ezredévre. Mészáros Károly 1990.111.30. IffllBHSBi [
