Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-02 / 9. szám
flIlasárnap A közelmúlt történetének fehér lapjai 1990. III. 2. a pölitikai perekben hozott halálos ítéletekért A háború utáni négy évtizedet az 1968-1969-es események határvonalként osztják két időszakra. A párt csak nemrég ítélte el a Varsói Szerződés öt tagállama csapatainak 1968. évi augusztusi intervencióját és nyilvánította érvénytelenné a CSKP KB 1970 decemberi ülésén jóváhagyott, a pártban és a társadalomban a XIII. kongresszus után kialakult válságos fejlődésről szóló, szerzőik által örök érvényűnek nyilvánított ún. Tanulságokat. Ezzel lehetővé vált a politikai önkény 1968 utáni áldozatainak rehabilitálása. Igen ám, csakhogy 1968 augusztusát a szocializmus építésének két évtizede előzte meg. A párt megújhodása szempontjából életbevágóan fontos az ötvenes évek törvénysértéseinek végérvényes lezárása és ezzel egyidejűleg a sztálini torzulások nyílt, bíráló elemzése. Csak így szabadulhat meg a múlt reá nehezedő súlyos terhétől. Ezt a kérdést veti fel Miroslav Siska a Rudé právo január 17-én megjelent számában, amelynek fő gondolatait ismertetjük. é Ellenszegülhetett-e a csehszlovák pártvezetés az ötvenes években a szovjet nyomásnak? Az ötvenes évek törvénytelen politikai perei és más túlkapásai nem jelentenek teljesen fehér foltot közelmúltunk történetében. A Slánsky- perröl Eugen Lobi írt könyvet 1968- ban, akit ebben a perben „csak“ életfogytiglani szabadságvesztéssel, mig tizenegy vádlott-társát halállal büntették, és az Ítélet 1952. december 3-án végre is hajtották. 1969-ben jelent meg Artur London hasonló témájú könyve. Az emigrációban is számos tanulmány, visz- szaemlékezés látott napvilágot, nem is számítva az 1968-1969-ben közölt írásokat. Ám leszögezhetjük, hogy a lakosság döntő többsége e forrásmunkákhoz az elmúlt húsz év folyamán gyakorlatilag nem juthatott hozzá. Az első áldozatok A dokumentumok meggyőzően bizonyítják, hogy a Csehszlovákiában lezajlott perek nem voltak se egyedülállóak, se véletlenek. Az első áldozatok a más pártok tagjaiból és a pártonkívüliekből kerültek ki. A velük lefolytatott perek a kommunistákkal később megrendezett politikai pereknek mintegy prológusai és főpróbái voltak. Az utóbbiak viszont a Magyarországon, Lengyelországban, Bulgáriában és Romániában korábban lezajlott hasonló perek folytatásának tekinthetők. E pereket azonos forgatókönyv szerint rendezték meg. Az akkori pártvezetés, élén Klement Gottwald- dal, nem akadályozhatta meg őket, hacsak nem akart (márpedig nem akart) szembeszegülni e forgató- könyv szerzőivel, ahogy azt például Jugoszlávia tette. Itt tehetjük fel a jogos kérdést, miért pont abban az időben került sor Csehszlovákiában politikai perekre, amikor a többi népi demokratikus országban lényegében a hasonló perek már befejeződtek és éppen nálunk öltöttek kísérteties és tömeges méreteket, s több halálos ítéletet mondtak ki, mint az említett országokban. E perek felülvizsgálásával eddig három bizottság is foglalkozott. A párt első ilyen, 1955-ben alakult bizottságát Rudolf Barák vezette. Ezt követte 1962-ben a Kolder vezette bizottság, amelynek a megmaradt eseteket kellett volna kivizsgálnia. Mindkét bizottság munkájára rányomta bélyegét, hogy az akkori pártvezetés egyes tagjai nem voltak hajlandók az eseteket radikálisan átértékelni és a sérelmeket következetesen orvosolni. A rehabilitálást 1968-ban a CSKP KB áprilisi ülésén alakult Jan Pillér vezette pártbizottságnak kellett volna befejeznie. A bizottság munkájában illetékes szakemberek nagyszámú csoportja vett részt. A zárójelentés részletes elemzést adott arról az időszakról, amikor a törvénytelenségekre sor került, felvázolta a megtorló intézkedések szempontjait, okait és következményeit, valamint a törvénytelenségek fő végrehajtóinak szerepét is. A Pillér-bizottság következtetéseit mindmáig nem tették közzé, ahogy a CSKP KB 1971. évi ülésének ezzel kapcsolatos állás- foglalása se látott napvilágot, amelyben a pártvezetés nemcsak egyöntetűen elhatárolta magát a kikonstruált törvénytelen politikai perektől, hanem meghatározta egyes tisztségviselők felelősségének mértékét is. Hol végződött a sajátos csehszlovák út? A politikai perek az ötvenes évek torzulásainak külső megnyilvánulásai voltak, amelyek a sztálini modell fenntartás nélküli elfogadásában gyökereztek. Ezzel összefüggésben gyakran esik szó arról, hogy országunk lényegében ekkor tért le a szocialista építés sajátos csehszlovák útjáról. Tény, hogy Klement Gott- wald 1948 előtt több alkalommal is •beszélt sajátos csehszlovák útról. Például gyakran idézik a CSKP KB 1946 szeptemberében megtartott ülésen elhangzott szavait: „Mi a saját utunkon haladunk a szocializmus felé. Se Sztálin, se mi nem titkoljuk, hogy ez a mi utunk hosszabb, több időt igénybe vevő, bonyolultabb és kanyargósabb. Sztálin kifejezetten leszögezte: A szovjet út rövidebb, gyorsabb volt és sok vért, sok áldozatot követelt. Ha önök ezt elkerülhetik, kerüljék el!... Ám legyen ez az út bármilyen, nem hiszem, hogy mi, tehát a CSKP Központi Bizottsága vagy bárki közülünk ne akarna eljutni a végső célhoz.“ Itt vetődik fel a kérdés, vajon a „szocializmushoz vezető sajátos utat“ valóban új, a feltételeinknek megfelelő csehszlovák szocialista modell kereséseként értelmezzük-e, vagy csak e sajátos úton kellett elérnünk azt, hogy a társadalmat a csehszlovák feltételeknek megfelelően vezessük el addig a határig, ahol a szocialista építés feladatait végső soron a szovjet (sztálini) példa szerint fogalmazhatjuk meg? Gottwald sokáig nem tudott dönteni Az 1945-1948 közötti időszakban a többpártrendszerű Csehszlovákiában a szocialista változások saját körülményeinknek megfelelően mentek végbe. Bizonyos önálló megközelítések még a februári események után is kimutathatók. Ám Gottwaldnak és a pártvezetésnek nemsokára döntenie kellett: elutasítsa-e a sztálini modellt és vállalja a következményeket, vagy elfogadja azt, és a következményekkel így is számolnia kell. Tudomásunk van arról, hogy Gottwald sokáig nem tudott dönteni. Tito és Jugoszlávia példája állt előtte mementóként. Végső döntéséről a politikai perek megkezdése tanúskodik... Gottwald két hónappal a legnagyobb per befejezése után a prágai Lenin Múzeum megnyitásakor elhangzott beszédében kifejtette, hogy „a szocializmus felé vezető utunk, a többi népi demokráciákhoz hasonlóan, sokban eltér a Szovjetunió megjárta úttól, de ezek a sajátosságok csupán az új rend formáira és nem a lényegére vonatkoznak“. Továbbá megmagyarázta, hogy ezek a „sajátosságok" csupán átmeneti jellegűek és folyamatosan elhalnak, „vétkes butaság“ lenne tartósításukra törekednünk. „A szovjet példához való szorosabb közeledés a mi sikerünk is és jelentős előrelépés a szocializmus felé vezető úton, míg a szovjet példa, a szovjet tapasztalatok elutasítása végső soron a népi demokrácia lényegének tagadása, ami a kapitalizmus felújításához vezet“. Ez már a napnál is világosabb beszéd. Eretnekek az áldozati oltáron Gottwald tudományosan feldolgozott életrajza máig is hiányzik. írásairól sincs bíráló elemzés. Jirí Pelikán, a Csehszlovák Rádió volt igazgatója, aki az 1968-as események után emigrációba távozott, 1970- ben Bécsben cseh nyelven hozta nyilvánosságra a Pillér-bizottság jelentését. Ennek bevezetőjében foglalkozik Gottwald szerepével is. Pelikán a februári események után Csehszlovákiában lefolytatott politikai perek lényegét abban látja, hogy ezek Gottwald döntésének logikus következményei, miután Sztálin nyomásának engedve lemondott a szocialista építés sajátos csehszlovák útjáról. Ám következtetéseiben továbbmegy: „Sztálin nem elégedett meg e sajátos út szóbeli elítélésével, amely az ö szemében eretnekséggel felérő elhajlást jelentett. Megkövetelte, hogy ezt azok esetében is elítéljék, akik Gottwalddal együtt előkészítették, védelmezték és tervezték. S Gottwald ezt a szerepet - bár kezdetben nehéz szívvel - mégiscsak vállalta. Nem csupán a szocialista építés sajátos útjának gondolatáról mondott le, hanem legközvetlenebb barátairól és elvtársairól is. Kezdetben ugyan tétovázva, végül mégis egyetértett azzal, hogy letartóztassák, majd elítéljék és kivégezzék őket. Mert kivégzésükkel Gottwaldnak önmagát kellett kiváltania. Saját személyének megmentését ó az ország megmentésének tekintette. Lehetséges, hogy később rájött tragikus tévedésére, de már késő volt. Nem maradt más választása, mint továbbfolytatni ezt a hamis játékot és alkohollal, magába zárkózottsággal birkózni a kételyek és a lelkiismeret-furdalás szójával. Magatartásának egyes megnyilvánulásai így ugyan magyarázhatók, de semmi esetre sem igazolhatók“. Ennyit Pelikán Gottwald utolsó éveiről. Következtetéseivel nem kell szükségszerűen és fenntartás nélkül egyetértenünk, egyben azonban megegyezhetünk: a teljes igazság megismerésére kell törekednünk. Ezért van szükség vitára, a nézetek tisztázására. I Klement Gottwald pozsonyi szobra 1990. január 18-án i A CST K fotvototo j I Igfi neS m fl flV gm n nBu 0' flBH MH *1*888 V M ’s» M '®p §£ ■%
