Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-02-16 / 7. szám
A I<0:ZOLm01~X TOFTT^tJeTIÉtsieK F&H&f* LAPJAI A KB elnöksége 1968. augusztus 20-i ülésén, közvetlenül éjfél előtt hirtelen Őerník kért szót - akit előtte telefonhoz hívtak és bejelentette, hogy Dzúr honvédelmi miniszter hívatta, és közölte vele: a szovjet haderő, a Varsói Szerződés négy további tagállamának haderőivel együtt átlépte Csehszlovákia határait. MÉGIS MEGTETTÉK Őerník aprólékos óvatossággal magyarázza, hogy Dzúr minisztert két szovjet tiszt lényegében bezárta az irodájába, megengedték neki, hogy egy telefonüzenetet intézzen a kormány elnökéhez, de egyébként már egyáltalán semmit sem tehet, s talán hasonló helyzetben vannak a hadsereg többi vezérkari tisztjei is. Aztán Dubcek azt mondja:- Hát mégis megtették! És velem tették meg! Hangzavar, valaki - talán Kriegel - a nemzet elárulásáról beszél, valaki azt javasolja, hogy azonnal hívjuk oda Svoboda köztársasági elnököt. Vasil Bil'ak feláll, idegesen járkál a karosszékek mögött, és azt kiabálja:- Hát lincseljetek meg, miért nem vertek agyon? Senki sem reagál rá, a többség talán nem is hallja, s tán a többiek hangját, kijelentéseit, gesztusait, mozdulatait sem érzékeli. Egy kis ideig mindenki magába-roskad. Azt hiszem, hogy azok számára is sorsdöntő pillanat volt ez, akik előre tudtak róla, és már várták. Dubcek beadja a lemondását. Azt hiszem, a helyzetet - több szempontból - személyes csődként éli meg. Amint beszél, látszik rajta: személyes sérefemnek tartja, mert a politikai eseményeket valahogy patriarkálisan értelmezi. Szavai tanúsága szerint valamiféle Já- nosík-szerepben érzi magát:- Ha kifogásuk van ellenem, miért nem velem intézik el? Ha a bordáimnál fogva felakasztanának - akkor is mindent magamra vállalnék! Ez fokozatosan mindenkit visszatérít a valóságba. Kezdünk arról beszélni, hogy senkinek sem szabad lemondania, éppen ellenkezőleg, minden törvényesen megváltozott szervnek s azok tisztségviselőinek a helyükön kell maradniuk, s nem kerülhet sor új szervezetek megalakítására, semmiféle tisztségviselők leváltására - az intervenció nyomására sem. Ezen a megbeszélésen már Ludvík Svoboda is részt vesz. Sápadt, látszólag nyugodt, de belül zaklatott. Nem sokat beszél, de - ha jól emlékszem - kifejezetten azt a véleményét hangoztatja, hogy senki se hagyja el a helyét és ne mondjon le tisztségéről. BREZSNYEV LEVELE Aztán Dubcek hirtelen közli, hogy három nappal azelőtt levelet kapott Brezsnyevtől, amelynek tartalmával most meg kell ismertetnie az elnökséget. Rendkívül izgatott,és olvasás közben még a szokottnál is jobban dadog. A levél tele van a korabeli szokványos moszkvai locsogással arról, mennyi szovjetellenes és szocializmusellenes írás jelenik meg a Literární listyben vagy a Reportérban, és hogyan szegik meg ezzel az ágcsernyői meg a pozsonyi megállapodásokat. Talán valaki még hallgatja, az egész már csak egy abszurd színjátékra hasonlít: a jelenlevők egy része szorongva gondol arra, mi történik az elkövetkező órákban a nemzettel meg velük, s bár nem mondja ki, a börtönnel, deportálással is számol. Valaki azok közül, akik már kiegyeztek a megszólalókkal, még megpróbál vitát kezdeni arról, milyen sorsdöntő hibát követett el Dubcek azzal, hogy Brezsnyev levelét három napig eltitkolta. De már nem kerekedik vita. Valaki azt javasolja, hogy Dubcek telefonáljon Brezsnyevnek. De ő egy jánosíki gesztussal elutasítja, majd hozzáteszi: Jelentkeznek majd ők maguk. Előterjesztem a határozati javaslatot, illetve a felhívást ,,A Csehszlovák Szocialista Köztársaság népéhez“. A VITA VESZEKEDÉSSÉ FAJUL Ezután elkezdődik a vita, amely veszekedéssé fajul, és az ismert szavazással végződik arról, hogy legalább az intervenció elleni fegyvertelen, politikai és erkölcsi ellenállás megkapja-e a CSKP vezetésének támogatását. Az alábbi mondatról van szó: ,,A CSKP KB Elnöksége ezt a lépést nemcsak a szocialista államok közötti kapcsolatok valamennyi alapelvével ellenkezőnek, hanem a nemzetközi jog alapvető normái megszegésének is tekinti.“ Azok közül, akiknek szavazati joguk van az elnökségben, e mondattal szembeszegül Bil'ak, Kolder, Svestka és Rigó. Azok Drámai éjszaka közül, akiknek nincs szavazati joguk, támogatja őket Indra, Kapek és Jakes. De furcsa módon akkor ők sem állítják azt, hogy az intervenció összhangban van a nemzetközi joggal. Csak azt hangoztatják, hogy ez a megfogalmazás, mely szerint a kommunista államok közötti konfliktusról van szó, megnehezíti a helyzetet, s hogy ezt valahogy nem kell „kibeszélni". Ők sem arról beszélnek, hogy az intervenció jogosult, hanem állandóan csak azt hangoztatják, hogy a mi hibánk, ha lebecsültük ezt a veszélyt. Azokat a szavakat, amelyeket ezek az emberek hencegve kürtőitek szét „a testvérek internacionalista segítségéről“, „a csehszlovákiai szocializmus szükséges megvédéséről“ - akkor, azon az éjszakán senki sem vette a szájára. Már majdnem hajnali fél kettő van. Az, amit már két órája nyomasztóan érzek, hogy a mi reformkommunizmusunknak nincs több mondanivalója, Dubcek szavaiban fejeződik ki, aki lezárja az elnökségi ülést és az elnökség tagjait „munkahelyükre küldi“. Az egész moszkovíta csoport megkönnyebbülten távozik - Jakes kivételével. Nyilván az ő feladata, hogy figyelje a többieket. A többiek közül Őerník a miniszterelnökségre távozilyés Císar is elhagyja a KB épületét. Mi ottmaradtunk. . TARTALÉKADÓ SUGÁROZ Amikor 1968. augusztus 21-én Alexander ' Dubcek formálisan feloszlatta a párt elnökségének ülését, az ülésterem körüli folyosókon olyan volt a zsongás, mint egy méhkasban. Pártfunkcionáriusok és újságírók tucatjai szaladgáltak, csoportokban ácsorogtak és utasításokat vártak. Csakhogy nem voltak utasítások. Ennek ellenére - még improvizatív módon - született néhány fontos döntés. Az akkori postaügyi miniszter és szovjet ágens, Karel Hoffmann - együttműködve az állambiztonság szovjet ügynökeivel (Salgo- viccsal) és a Csehszlovák Távirati Iroda ügynökeivel (Sulekkel) az előzetesen eltervezett elképzelések szerint megkísérelték megakadályozni a rádió- és tévéközvetítéseket. A párt elnökségének nyilatkozatából egyetlen mondat hangozhatott el, és ezután a rádióadó elhallgatott, a vevőkészülékekből csak rosz- szat sejtető csönd hallatszott. Hasonlóan Old- rich Svestka, a Rudé právo főszerkesztője is megtiltotta, hogy a pártelnökség nyilatkozatát kinyomtassák, és ő maga egy másik szöveget készített elő. Smrkovsky határozott fellépésének és a rádió dolgozói tettrekészségének köszönhetően, akik nyomban működésbe hoztak egy tartalékadót, a dubceki pártvezetés nyilatkozata éjjel két órakor mégiscsak eljutott az éterbe és a Rudé právo nyomdájába. Reggel négy órakor Dubcek hivatalában ültem, ahol Dubcek mellett még jelen volt Smrkovsky, Kriegel, Spacek, ( Simon, Sá- dovsky, Slavik, Jakes és Kapek. Ez az összetétel határozottan megmaradt az emlékezetemben. Lehet, hogy még két vezetőségi tag jelen volt, de erre már teljes bizonysággal nem emlékszem. Jelen lehetett még Barbírek és Rigó. Amennyire jól emlékszem, nem maradt velünk Pillér - de ebben esetleg tévedhetek. Egészen bizonyos, hogy nem volt Dubcek dolgozószobájában Bil'ak, Kolder, Svestka, Indra, Voleník és Erben. Valamikor négy óra után a szovjet nagykövetség fekete Volgája érkezett a Központi Bizottság épülete elé, páncélkocsik és tankok kíséretében. A kocsikból katonák, egyenruhás szovjet ejtőernyősök ugráltak ki, barett- sapkásan, tengerésztrikóban, kezükben géppisztollyal közeledtek az épület felé. A tankok és a katonák körülvették az épületet. A katonák sűrű láncot alkottak az épület körül. Néhány tiszt és egy szakasz ejtőernyős beszaladt az épületbe. Mindezt a többiekkel együtt úgy néztük az épület ablakából, mint egy valószínűtlen filmjelenetet. De a tudatom akkor egészen világosan ezt mondta: Igen, ezek ott olyan szovjet egyenruhás katonák, akiket 1945. május 9-én lelkesedéssel fogadtak, és ölelgettek. TARKÓRA IRÁNYÍTOTT GÉPPISZTOLYOK Hirtelen kicsapódott Dubcek dolgozószobájának ajtaja, majd nyolc katona és alacsonyabb rangfokozatú tiszt, géppisztollyal a kezében, berohant, körülállták bennünket a nagy kerek asztalnál, és géppisztolyukat a tarkónkra irányították. Utána bejött két tiszt. A magasabb rendfokozatú ezredes volt, alacsony, szinte gnóm ember, ellenben számos kitüntetés díszítette egyenruháját, talán még a „Szovjetunió.Hőse Aranycsillaga“ is. Emellett öntudatos volt, zupás magatartású. Közölte, hogy „védelme alá helyez“ bennünket és különböző parancsokat kezdett osztogatni. Valaki - talán Dubcek - valamit mondott, és az ezredes elordította magát: Nem beszélni! Csöndben ülni! Csehül nem beszélni! A katonák a helyiség valamennyi telefon- vonalát kitépték, az ablakokat becsukták, hogy ne hallatszódjék be az ejtőernyősök csatárlánca mögött összegyűlt tüntetők kiáltozása, akik a himnuszt énekelték, különböző jelszavakat kiabáltak, és Dubcek nevét ismételgették. Mindez a bezárt ablakon keresztül is behallatszott, a távoli éles kiáltásokkal együtt. Most már hallgatagon ültünk az asztal körül, a tarkónkra szegezett géppisztolyokkal. Megjelent az ajtóban a gnóm ezredes, ezennel még két szovjet tiszt és három civil kíséretében, akikben mielőtt még a szájukat kinyitották volna, a csehszlovák állambiztonság tagjait sejtettük. Egyiküket, egy szőke, kövérkés negyvenéves férfit valahonnan bizonyára ismertem. Talán egyszer valahol előadást tartottam neki a szocialista demokráciáról, talán azelőtt valamiféle politikai apparátusban dolgozott, ahol többször láttuk egymást. A férfi azonban csöndesen állt. A magasabb, a fekete hajú szólalt meg. Megkérte Dubceket, Smrkovskyt, Kriegelt és Spacekot, hogy kövessék őt. Egyikük - azt hiszem Dubcek - megkérdezte, miért. Erre a fekete hajú titkosrendőr egy rosszalló mondatot mondott, amelyre szó szerint nem emlékszem, de a lényege ez volt: a forradalmi törvényszék nevében, amelyet Alois Indra elvtárs vezet. Smrkovsky megkérdezte, hogy ez meg miféle szerv, mivel ő, a parlament elnöke, semmiféle hasonló szervrőlnem tud, és az alkotmányban sincs szó róla. Dubcek azonban a „Jozef, hagyd békén, ennek nincs értelme“ mondattal megakadályozta az esetleges vitát. Majd a titkosrendőr fölszólította négyüket, hogy adják át neki fegyvereiket. Smrkovsky fölnevetett, tüntetőén elkezdte önmagát motozni, kiforgatta zsebeit, és kitette az asztalra a zsebkését, azzal a megjegyzéssel, hogy „Minekünk semmiféle fegyverre nem volt szükségünk saját népünk ellen“. Az elbizonytalanodott (Archívumi felvétel) Zdenék Mlynár professzor-politológus 1930-ban született. 1946 márciusában lépett a CSKP-ba. 1955-ben a moszkvai Lomonoszov Egyetemen fejezte be jogi tanulmányait (ahol M. Sz. Gorbacsov iskolatársa volt). 1968-ban volt a CSKP KB titkára, titkársági és elnökségi tagja. 1968 novemberétől 1977 januárjáig a prágai Nemzeti Múzeum rovartannal foglalkozó munkatársa. 1970-ben kizárták a pártból. 1977-ben Ausztriába távozott, ahol előbb Bécsben a Nemzetközi Politika Intézetének tudományos dolgozója volt. 1989 szeptemberétől az innsbrucki egyetem rendes tanára. A szovjet típusú rendszerek válságával és strukturális változásaival, a Kelet-Nyugat közötti kapcsolatokkal foglalkozik. Az 1968-as eseményekről az emigrációban több könyvet is kiadott, többek között A prágai tavasz és ősz címűt is. Ebből közlünk most folytatásban részleteket. titkosrendörök, akik eközben közelebb léptek Dubőekhez, megdöbbentek. Dubőek széttárta a karját és lefegyverző mosolyával azt mondta a legközelebb állónak:- Na, akkor keressék, keressék! A szovjet ezredes - bár a beszélgetést nem értette - fölfogta, hogy groteszk színjáték folyik, és mindenkit fölszólított, hogy hagyja el a helyiséget. Smrkovsky még bedugott a zsebébe néhány kockacukrot, és felénk fordult: „Csak maguk is vegyenek néhányat, ez még jól jön. Vannak tapasztalataim a Ruzynéi repülőtérről.“ Majd a többiekkel együtt elvezették. SZÓLNAK A SZIRÉNÁK Amíg nem történt semmi, lassan telt az idq és nem tudom hány óra telt el, sőt a további események sorrendjére sem emlékszem. A szovjet tisztek ínég egyszer bejöttek. Most már cseh kísérők nélkül, kihívták Simont, Jakeát és Kapekot, akiket elvezettek a helyiségből. Furcsa hármas volt, és e fépés mindenféle magyarázatát alaposan megbeszéltük. Simon nem tartozott azelőtt a másik kettőhöz, és ebben a fölállásban nem tárgyalhattak arról, hogy a „forradalmi törvényszék“ elé állítják őket. Mint utólag megtudtuk, Simont az előző négy letartóztatotthoz sorolták. A másik kettőt valószínűleg valamiféle tanácskozásra vitték a szovjet vezetőkhöz. Ezután az őrség nyilván valami utasítást kapott, mert megváltozott a magatartása. Leültek a szabadon maradt székekre, a géppisztolyokat már nem éreztük a tarkónk mögött, letették a térdükre vagy maguk elé az asztalra. Délben hirtelen megszólaltak a prágai gyárak szirénái. A katonák hirtelen felugrottak és tüzelőállásba helyezkedtek, majd újra megnyugodtak.- Mi volt ez? - kérdezte a hadnagy, akinek a személyes felügyelete alá tartoztam. Nem ejtőernyős, hanem közönséges gyalogos egyenruhája volt. Ö a kezdet kezdetétől tisztességesen viselkedett. Éppen ezt a hadnagyot vette föl a filmdokumentum, amint Dubcek hivatalának ablakából néz kifelé. Erről a hadnagyról mondja Smrkovsky, hogy együtt nézett ki vele az ablakon, amikor lent agyonlőtték azt a cseh fiatalembert, és hozzáteszi: „Olyan rendes fiú volt.“ Emlékszem, hogy ez a szovjet hadnagy a lenti lövöldözés után igen izgatott lett, és végül egy pillanatig láthatóan a könnyeit nyelte. - Hát mi lehetne? A gyárak szirénái - válaszoltam.- De miért? - kérdezte.- Nem tudom. Engedjen el, és akkor megállapítom. Engem is érdekel.- Ehhez nincs jogom - mondta. Hozzátettem, hogy a munkások valószínűleg sztrájkba léptek, és ezt szirénával jelzik.- A munkások kapcsolták be a szirénákat? - kérdezte gyanakodva.- Miért ne?- Kérem szépen, ne akarjon engem becsapni - folytatta a hadnagy, hiszen a munkások nem férnek hozzá a szirénákhoz. Az igazgatóságon adtak utasítást, és így szólnak a szirénák. Délután Dubcek személyes sofőrje, Jozko Briznik a pártszálló konyhájáról élelmet hozott nekünk. De nemcsak azt. Telefonált a családunknak, és elmondta nekik, hogy mi történt velünk, és a szalvéta alatt a tálcán egy-egy kis papírlapot találtunk, amely szeretteink üdvözletét közvetítette, akikkel beszélt. CSAK TÍZSZER? Amikor megettük az ebédet, észrevettük, ’ hogy őreink a disznósajt maradványait, a szalámit, a kenyeret, a sört nézik, mégpedig oly vágyakozva, hogy valaki meg is kérdezte tőlük, nem éhesek-e. És erre elárultak nekünk egy katonai titkot: legutoljára tegnap este ettek, ittak. Boldogan nekiláttak, és ezzel a maradék szolgálati fegyelem is összeomlott. Később, öt nap múlva tapasztalataimat a Kremlben elmondtam Grecsko marsallnak, és hozzátettem, hogy hadserege Csehszlovákiában „ideológiai fellazításnak“ van kitéve. - Lehet - mondta Grecsko marsall -, de ha netán túl nagy hatás érné őket, és lezülle- nének, akkor kicserélnénk őket. Tízszer is kicserélhetem. - Oly öntudatosan mondta ezt, hogy kiprovokálta belőlem a kérdést: - Csak tízszer? - Grecsko marsalli dühvei nézett rám, de aztán nem szólt semmit, és távozott. Körülbelül este tíz órakor ismét megjelent a törpe ezredes, de egészen más arckifejezéssel. Ránk mosolygott és közölte, hogy öszehívták a legmagasabb szintű tanácskozást, amelyen a mi részünkről Dubcek elvtárs és a többi elvtárs fog részt venni. A „magas szovjet vezetők“ közül valaki nyilván eljutott arra a felismerésre, hogy Moszkvában Dubcekkel is tárgyalni kell majd. Ám ezt bizonyítani aligha tudom. Csak huszonnégy óra múlva kaptunk választ a kérdésre Prágában, a szovjet nagykövetségen és a Várban, és csak negyvennyolc óra múlva ért Dubcek a Kremlbe. Az egész következő napon, augusztus 22-én ezt még semmi sem jelezte. Éppen ellenkezőleg. Ezen a napon kellett volna Prágában a szovjet nagykövetségen megalakítani a „Forradalmi Munkás- Paraszt Kormányt“ Alois Indra elnökletével. (Folytatása következik)
