Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-02-09 / 6. szám
íb EDKIN AZ IGAZGATÓNK? TÖKFEJ! Snyavikov átutazóban volt oszkvában, és eljutott a szín- ízba. Tulajdonképpen nem ;art ö színházba menni, de va- togy így adódott. Sorban állt metró bejáratánál, hogy naran- ot vásároljon. Vett is tíz kilót, lement az aluljáróba, hogy vásárolt gyümölcsöt szétrakja csomagjaiba. Meg is izzadt, iközben a bőröndjeibe és táskáiba rakta a narancsot, (hányat ide, néhányat oda... jyszer csak a színházi pénztár »lakánál találta magát. Az em- irek kiabálni kezdtek, hogy :ek a telhetetlen vidékiek lehe- tlenné teszik a moszkvaiak ámára a halhatatlan kultúrá- >z való hozzájutást, ezért lyavikov hazudott:- Reggel óta itt állok a pénz- rnál, szomjasan... Bekopogott a kis ablakon, és gyet kért a mai előadásra. Azt mélte, hogy visszautasítják.- Szerencséje van - mondta .pénztárban ülő öreg hölgy -, eghagytam egy jegyet az egyik andó színházlátogatónknak, i úgy látszik, ő már nem jön el. Néhány óra múlva Snyavikov színházban ült. Ha nem is az só sorban, de a földszinten, páholy alatt. A darab a pe- sztrojkáról szólt, Snyavikov ak úgy bámult. Az előadás, ;árhogyan is vesszük, jó volt, /an színművészek játszottak, ;iket azelőtt csak a tévében :ott. „Otthon csodálkozni fog- ik - merengett magában. Hisz ez nem akármi. Bejutni színházba, méghozzá nem is ármilyenbe.“ Az előadás előtt - amint az Dstanában szokásos - kijött színpadra a főhős, és felszólí- tta a nézőket:- Elvtársak! Hát önöknél ho- an halad a peresztrojka? sndják el! Ne hallgassanak! Ám mindenki hallgatott. Csak íyavikov kiáltotta elragadtatva:- Milyen az üzemünkben peresztrojka? Az igazgatónk? ikfej! A párttitkárunk - Csipke- zsika! Csak a rengeteg kör- /él! Szenvedélyes, fájó kiáltás volt ez. A reflektorok fénye megkereste ót, mintegy pódiumra emelte, a földszinten és a páholyokban viharos tapssal köszöntötték Snyavikovot. Aztán kialudtak a fények, és elkezdődött az előadás.- Ez biztosan színész! - jegyezte meg valaki a hátsó sorokban.- Nem, én vidékről vagyok! - felelte Snyavikov, de nem fordult hátra. Ám lelkesedése hamarosan kialudt, helyét a szorongás váltotta fel.- Nem, ez színész, biztosan színész! - mondta a szünetben egy előkelő hölgy, amint elhaladt Snyavikov mellett. - Ezért fizetik. Lehet, hogy vidéki, de ilyesmit nem szoktak ingyen kiabálni. Megrémülve a sikertől, melyet a művészet mesébe illő erejével aratott, Snyavikov összehúzta magát a székben. „De hiszen igazad van, az igazgatótok tökfej“ - szólalt meg benne egy belső hang. De egy másik, szigorúbb hang leintette: „Tökfej. Es akkor mi van? Vigyázz! Ő meglesz nélküled is. Rád most felfigyeltek, lefényképeztek, a hangodat magnószalagra rögzítették - várhatod, hogy kapsz a fejedre. Lecsuknak téged, mint harminchétben tették, fél évszázad, az csak egy pillanat, azok még mind életben vannak!“ Ijedten kezdte nézegetni a szomszédait, bal felöl egy göndörhajú kövér embert, jobbról pedig egy szakállas törzsőrmestert. Úgy tűnt, hogy nyugodtan ülnek. A szünetben Snyavikov felállt, meggörnyedt, és gyorsan befurakodott az előcsarnokban sétálgató tömegbe. Ott is, a dohányzóban is rengetegen voltak, bezárkózott tehát a toalettbe. Fogta a fejét. „Tudhattam volna mindjárt, hogy ez provokáció! A moszkvaiak tartják a szájukat. De te, vén szamár, a tundrákról... Legyen az igazgató tökfej, és legyenek körlevelek meg korrupció. Ezért még nem dobják ki őket, sót, a vezérigazgatóság meg is jutalmazza őket. Hisz ott is csak ugyanolyanok a vezetők... Azokat meg a minisztériumból ültetik ki. „Ez azt jelenti, hogy ott is?“ Felordított a fájdalomtól, s hogy ne lehessen hallani, meghúzta az öblítőzsinórt. A víz győzelmes robajjal zúdult a kagylóba. „Ej, hány éven át verték a fejedbe, hogy nálunk a lehető legjobb világ van?!“ A csengő a szünet végét jelezte. Snyavikov pánikhangulatban rohant ki a toalettről, és elhatározta, hogy megszökik. Kiváltja a bundáját a ruhatárból, s megszökik, vissza se néz. De az embertömeg nekilódult a színházterem felé, Snyavikov nem mert szembefordulni velük. Újabb mentőötlete támadt.- Érdeklődött valaki arról, ki ül ezen a széken? - kérdezte a szakállas törzsőrmestertől.- Igen, érdeklődött - felelte a törzsőrmester, s igazat mondott, mert törzsőrmester-társára gondolt, aki jegyet akart cserélni Snyavikovval, hogy ők ketten, a két törzsőrmester, egymás mellett ülhessenek.- Civil volt az illető?- Nem, egyenruhás - felelte ismét csak igazat mondva a törzsőrmester. Snyavikov szúrást érzett a lapockája alatt. „Még csak nem is titkolják. Miért is titkolnák, hiszen igaz ügyet szolgálnak“ - gondolta Snyavikov. Megvárta, míg kialszanak a fények, mély lélegzetet vett, majd mennydörgő hangon felkiáltott:- Elvtársak! A mi üzemünk a legjobb a világon! Az igazgatónk olyan, mintha az apánk lenne, a párttitkár meg az anyánk! A szakszervezeti elnökünk egy sólyom! Hurrá! Az'utolsó mondatot már kifelé osonva mondta. Most már el kell jutnia a ruhatárhoz. „Nem úszom meg, de már van mentő körülményem“ - töprengett magában, megnyugodva, mig a zsebében keresgélte a ruhatári számát. „Elkérhettem volna annak a törzsőrmesternek a címét, ha majd tanúra lesz szükségem.“- Az előadás vége előtt tilos kiadni a ruhadarabodat - mondta a ruhatárosnó, s ellökte Snyavikov kezét, melyben a ruhatári számot szorongatta. „Hát már kezdődik!“ - szorult össze Snyavikov szíve.- S ez a tilalom már régóta érvényes? - kérdezte.- Dehogy. Éppen most volt itt az igazgató. „Jól dolgoznak, de én sem most jöttem le a falvédóról!"- a reménytelenség és az ener- cjtabóség viaskodtak Snyavi- kovban. Mikor aztán a ruhatári számot megtoldotta egy ötrubelessel, a könyörtelen ruhatárosnő elfeledkezett a tilalomról. Snyavikov kitépte a bundáját „az üldözők karmaiból“, nagyot lendített a forgóajtón, s már kinn is volt az utcán. Megállított egy taxit, és bevágta magát az ülésre.- A Szadováján végig- mondta a feketebajszú taxisnak. Mivel a taxit állandóan egy Zsiguli követte, Snyavikov egymás után három taxiba ült át, hogy lerázza üldözőit. Körülnézett, mint valami bűnöző, aztán jegyet váltott a legközelebbi vonatra. Közben úgy döntött, nem utazik hazáig, még az éjjel kiszállt egy idegen állomáson, rénszarvasnyomokat követett, kicsit tévelygett az erdőben, majd visszatért a vasútállomásra és felszállt az éppen érkező vonatra. Ezzel a vonattal hazáig utazott. De az üldözőitől megszabadult. Legalábbis nem látta, - hogy bárki is követné. Az állomástól villamoson tartott hazafelé, közben az újságja mögül útitársait figyelte. Úgy érezte magát, mint valami kém, aki az összeesküvők lakása felé közeledik. Alig lépte át a küszöböt, arcon csókolta a feleségét, és aggódva kérdezte:- Érdeklődtek utánam? Keresett valaki?- Igen - legyintett a felesége.- Állandóan csörgött a telefon. Löríncz Zsuzsa rajza Az igazgatód, a párttitkár, meg még egy férfi... Mintha legalább is lángokban állt volna az üzem... Snyavikov derekasan viselte a csapást: az összeesküvést nyilván leleplezték. De az üzemben az igazgató egy szót sem szólt, nem beszélt a színházról, csak a peresztrojkáról, az üzemen belüli elszámolásról. Este két ismeretlen telefonált. Az egyik téves kapcsolás volt, a másik telefonáló pedig arra szólította fel Snyavikovot, hogy ha titkos pálinkafözdét fedez fel, jelentse a rendőrségen. Meg is adta a rendőrség telefonszámát. „Badarság. Ki árulja el a titkos pálinkafözdét? Hiszen akkor mit fogunk inni?“ - töprengett Snyavikov. Megértette, hogy a kör bezárult. Késő este, mikor az utcák elnéptelenedtek, Snyavikov két- szersültet csomagolt be magának, felvette elnyűtt köpenyét, és sapkáját - úgyis elkobozzák -, s elment feladni magát a rendőrségre. Az egész város által ismert masszív épület tölgyfakapuja zárva volt. Zavartan körülnézett, megtalálta a csengő gombját, és becsengetett. A szolgálatos hadnagy figyelmesen végighallgatta Snyavikovot, majd megkérdezte:- írjam be, hogy önként jelentkezett?-Természetesen. Vallomástételre. Mindenünk van - húsunk van, szalonnánk - náluk még a négereket megbilincselik. Majd elhadarta a mindörökre betanul- takat:- Felépítjük a Bajkál—Amúr vasútvonalat! A szűzföldek - az ország gabonaraktára! A szocialista munkaverseny milliók iskolája! Hurrá! Előre! De a hadnagy már nem is figyelt rá. Feltárcsázta az elmegyógyintézet számát:- Van itt még egy! Jöjjenek! Ez ma már a tizedik... SÁGI TÓTH TIBOR fordítása _ orvos igazat mondott, a szív ismét nor- A málisan működött, Katarina anyó azon- agyon mérges volt rá; nem elég, hogy fiatal an a szerelem ártott meg neki annyira, hogy elvette az eszét, most öregségére megint jeti. , szatért az osztályra, csakhát az ágyát már alta valaki, az új szoba meg kényelmetlennek :supa ismeretlen arc mindahány. Alig foglalta lelyét, máris megjelent az ajtóban a kövérke, «.tekintetű Mária néni: ie ránk ijesztett, micsoda dolog ez? Tudunk indent! Nincs szüksége valamire? ., dehogy, köszönöm. A gyerekek felváltva <, naponta bekukkant hozzám vagy a fiam, a lányom. Mi van a lányokkal? lár hazamentek. Én holnap megyek, de va- d estére vissza kell jönnöm, iztosan nehéz lesz a visszatérés, lighanem - sóhajtott fel a Dikobraz című )t nézegető asszony, egy pillanatra láttatva szemét. folyosón léptek hallatszottak, kezdődik yvizit. Mária néni egyszeriben visszavonult, ;nem összefutott a vizitáló csoporttal, oktornó rámosolygott Katarina nénire, mikor usát mérte. assacskán felállhat. De csak óvatosan! Csak val! :al a másik ágyhoz lépett. z így nem mehet tovább, Jurdáné, ilyen tban nem operálja meg senki. indent megteszek, ami tőlem telik - szepeg(áciens -, dehát még a viccen is elsírom n, itt én úgysem bírok megnyugodni, engedhaza! ár rég túl lehetne az operáción, semmi e az ilyen viselkedésnek, láciens nem válaszolt, csupán a könnyeit ta küszködve visszatartani, csakhát az aka- /ésrtek bizonyult, mert nagyon mélyen faka- serű forrásból bugyogtak. en, túl lehetnék, akár a halálon is! - tört ki alighogy a vizitálók betették maguk után az ajtót. - Nekik könnyű mondani, de mi lesz a gyerekekkel, mitévő legyek velük, ha végképp magamra maradtam? A torka mindannyiszor összeszorult. A kicsi előtt mégiscsak tartotta magát, elég volt, hogy ó ordított veszettül. Ha a szomszédasszony nem veszi ki a hetes óvodából, gyerekotthonba adják. Már így is úgy érezheti magát, mint akit eladtak, nincs ott egyetlen barátja sem. Julinkát meg elküldte a nagyanyjához, de megvárta lent, nem küldi-e vissza. JAROMÍRA KOLÁROVÁ A volt anyósomnak nagyon a bögyében vagyok, de a gyerekkel tán csak nem érezteti.- Asszonyom, épp a gyerekek miatt kell megpróbálnia - mondogatta Katarina néni. - Tényleg így van, ennyivel tartozik nekik. Júlia asszony szótlanul elfordult. Azon az oldalon is részvétet érző tekintetbe ütközött.- Elvégre van apjuk is, hát nem? Ha el is váltak, a kötelezettség rá is vonatkozik.- Ha ez olyan könnyű lenne! - jegyezte meg Júlia asszony levertem Jobbnak látta, ha kimegy a folyosóra. Kamillának könnyű mondania, hajadon, nyomhatja az ágyat akár egész éven át. Van apjuk, kettő is. Csakhát egyikükről se tud semmit. Az elsőhöz elküldte Julinkát, hetente, elvitte egész a házig, el is ment érte egészen odáig. Nem kérdezett tőle semmit, s ■ mindjárt másra terelte a szót, ha a lányka magától kezdett mesélni. Mielőtt a kórházba jött volna, fel akarta hívni, de nem tudta rászánni magát, keserű érzése támadt, maga se tudta miért. Kerülgette öt már iskolás kora óta, de évekig csak nevetett rajta, s egyszer csak azt vette észre, hogy a barátnői már mind férjhez mentek, neki meg nem akadt más kérője. Kitekintett az ablakon, a ritka fűben látható volt a sok kidobált sütemény. Az egyik veréb egy egész gömbölyű piskótát kapott a csőrébe, s vitte nagy sietve valahová. Elmosolyodott. Lám, a szorgos veréb. Honza is családias volt, a munkából egyenesen hazament, örökké tett-vett a lakásban, állandóan körülöttem meg Julinka körül sündörgött. Éjszaka felébredt minden moccanásra, egyedül tisztába tette a gyereket. Aranyba kéne foglalni, mondogatta az anyám. Tán minden másként történt volna, ha ő tovább él, tán vissza tudott volna tartani, amire a férjem nem volt képes. A nyugodt, kényelmes házasság kibírhatatlanná vált számára, a napok szirupként nyúltak, míg végül eljött a nagy szerelem, amely megszabadítja az embert a szorongásaitól, egyszeriben úgy érzi, hogy él, lélegzik, érez. A szerelmi ittasság azonban hamar elpárolgott, mindjárt a válás után.- Mért nem kértél tanácsot - dühöngött Petr nem kellett volna bevallanod, hogy a gyerek nem az övé. Ezekután csak a gyerektartásra fogok keresni. Hát tudd meg, én ezt a komédiát a bíróság előtt nem játszom el újra, én nem kényszerítettelek rá, s nem értem, miért kell neked mindenáron az a pecsétes levél. Úgy nevelték, hogy nem tudott hazudni, mégha az igazsággal nagyobb fájdalmat is okozott, mint a hazugsággal. Tenyerébe temette az arcát és csak hátrált, hátrált, amíg a falnak nem ütközött. S most sokkal nagyobb keserűséget érzett az iránt a férfi iránt, aki nem tudta visszatartani, mint Petr iránt, hogy elhagyta.-Julcso! - hallotta maga mögött, és egy kéz gyengéd érintését érezte a vállán. - Hát te vagy? Már azt hittem, tévedtem. Ne haragudj, látod, én mindig elkövetek valami ostobaságot.-Szörnyen nézhetek ki - jutott Júlia asszony eszébe és ösztönösen elsimította a haját.-Tudod, már rég nem lakom az anyámmal, csupán a kicsivel találkozunk, ha elküldöd. A kis Julinka nem tudta megmondani, melyik kórházban vagy, különben már előbb jöttem volna. Még intézkednem kellett a szomszédasszonnyal is, a doktornő meg jól lehordott, azt sem tudom, miért. Petriket kivettem az óvodából, nálam volt, szabadságot vettem ki, mert Julinka félt egyedül...- S a mama?- Hát tudod. Arra gondoltam, ha nem lenne ellene kifogásod, hozzátok költöznék addig, míg haza nem jössz, aztán megint elmennék...- Van valakid, ugye?- Egyszer-másszor. Hisz tudod, nem vagyok valami jó társalgó, nincs gyakorlatom az ilyesmiben, magad is tapasztalhattad. Mondd, mire van szükséged, hadd írjam fel. Júlia a fejét csóválta. Nem volt szüksége semmire. A férfi letette a padra a magával hozott táskát, felül virág volt benne.- Nem olyan vészes az az operáció, ne félj! A gyerekekkel én elleszek addig, itt vanpak most is a portán, mindjárt kiviszem őket a kertbe, ha el nem zavar valaki. Légy az ablaknál! Megvárta. Látta mindhármukat, de kissé elmosódottan. Megpróbált mosolyogni. Ez a bolondos még hagyja, hogy a doktornő leteremtse. Fogta a virágot és azzal integetett. A gyerekek felkiabáltak hozzá, nem értette mit, de azért bólogatott nekik. VÉRCSE MIKLÓS fordítása
