Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-02-09 / 6. szám
ÚEUJESEfl A festményen Appo- nyi Geraldine édesanyja, az utolso albán király anyósa látható a korabeli angol, francia német könyvkiadás remekeire is. Fia, az ifjabb Antal gróf (1782- ben született) diplomataként szolgálta a bécsi udvart, ám apja kedvtelését örökölve még több könyvet vásárolt. Azután a már mintegy 25 000 kötetes könyvtárat 1827-ben hajóra rakatta és Bécsből Pozsonyba szállíttatta A kezelését pedig rábízta Gruber Antalra, a kiválóan képzett, jól fizetett könyvtárosra, aki a már említett katalógust elkészítette. Közkönyvtárrá kívánta alakítani, mert 1846-ban fel is ajánlotta gyűjteményét a városnak. A tanács azonban, hivatkozva az idegen nyelvű könyvek iránti csekély érdeklődésre, visszautasította az ajánlatot. Szóval, minden fontosat megtudtam: Antal nem Albert. A visz- ~ szautasítást követően Antal gróf 1850-ben a könyvtárt a családi kastélyhoz toldott könyvtárépületbe vitette. Megtudtam azt is, hogy az állománya azért csökkent tízezer kötetre, mert az utódok 1918-19-ben a bécsi árverésen több ezret eladtak belőle, s a két világháború idején lezaj9 1990. II. 9. / I L AZ ELTŰNTEIÉI! BIBLIOTÉKÁRÓL Hét évvel ezelőtt hivatalos idézést kaptam a Nemzethiztonsági Testület városkerületi p^ancsnokságától hogy a CsehSÄSrS (ÄroIoÄs csendőrség) második emeleti, 237-es számú szobájában. AVAGY HOGYAN LETTEM ÖNMAGAM CENZORA? ELMENTEM.- ön tehát az az újságíró, aki egy héttel ezelöfj belátogatott az apponyi kastélyba? - kezdte a kérdezgetést kihallgatom, Vrlák őrmester, és rutinosan, tárgyilagosnak tűnő, szenvtelen hanghordozással folytatta: - Hány órakor? Kivel ment oda? Meddig tartózkodott ott? Kikkel beszélt? Mit látott? És nem tapasztalt-e valami gyanúsat? Annak rendje módja szerint mindegyik válaszom jegyzőkönyvbe került. Már a volt könyvtárépület elhanyagolt állapotának a részletezésénél tartottam, amikor nagyon hangsúlyosan megjegyezte:- Aznap elloptak onnan egy kínai virágvázát. Folytatta persze a válaszok jegyzőkönyvezését, én meg a részletezést. Közben az ott látott, lefényképezett, több mé- termázsányi súlyú, állítólag Kínából hozatott, kerti virágtartóra, meg a magam, nem éppen kellemes, pillanatnyi helyzetére gondoltam. Kihallgatóm egyszer- csak abbahagyta az írást, elém állt, és nagyon szigorú hangon megkérdezte:- Mit fog írni az ott látottakról? Restellem ugyan, de be kell vallani, hogy önmagam cenzora lettem a következő pillanatokban, mert így válaszoltam:- Semmit. Más téma érdekesebb. De hát ez akkor volt. A KURUC NÓTA MIATT Mégpedig az 1730-ban feljegyzett „Kuruc Nóta Bujdosó Nota“ című miatt látogattam be az apponyi kastélyba. Ugyanis, Szombathy Viktor harmadik, javított kiadású, 1982-ben megjelent útikönyvében, amelyet Julius Bredar és Karla Petrákova is lektoráltak, azt olvastam, hogy „itt találták meg legújabban az ú n. Apponyi-kéziratot, s ebben maradt fenn az a kurucnóta. Feltétlenül számítottam a kézirat megtekintésére, mert akkor megjelent tanulmánykötetében (Dejiny knizníc na Slovensku) a neves professzor, Stefan Pasi- ar, nemcsak az Apponyi-könyv- tár történetét írta le a 91-92. oldalon, hanem arról is beszámolt, hogy az eredeti, 25 ezer kötetes könyvtárból „a mai napig is mintegy tízezer kötetet gondoznak a kastélyban.“ És megemlítette, az egykori bibliatéka, a nagykönyvtár megmaradt katalógusáról Ján Gajdoá is figyelmet érdemlő tanulmányt írt. Nemkülönben az akkor, frissen kiadott, cseh nyelvű lexikon (Malá őeskoslovenská encyklo- pedie) I. kötetének a 206. oldalán az „Apponyi(fíi)“ címszó utáni szöveg is arról tájékoztatott, hogy a kastély könyvtárában tízezer kötetet gondoznak. Természetesen, a Sport kiadó- vállalat turisták számára megjelentetett lexikonjában is megtaláltam a 135. oldalon a község megtekintésre ajánlott nevezetességeként a kastélyról és a benne található könyvtárról szóló közlést. Ennek a megállapítását is fontosnak tartottam a kastélyba látogatás előtt, mert az Apponyi- család éberhardi ágából származott Albert gróf nevéhez valami jó aligha, de annál több rossz emlék fűződik: a Monarchia nemzetiségeket elnyomó iskolatörvénye, az úgynevezett magyar kultúrfölény szolgálata. Másféle ember volt az 1751 -ben, Apponyi községben született, idős Antal gróf. Nagybirtokos, arisztokrata főispánként a bécsi udvart hűségesen szolgálta, de mint korának egyik legműveltebb főura, gyűjteni kezdte a könyveket. Kéziratos kódexeket, ritkaságnak számító ősnyomtatványokat vásárolt. Különösen kedvelte a klasz- szikus görög, római szerzők műveit, és szívesen áldozott pénzt lőtt helyi történések alkalmával elég sokan szabad prédának tekintették a könyveket. A már felsorolt, korunkbeli kiadványok közleményei viszont megnyugtattak:' azt a megmaradt tízezret, a Zayugróczi Zay család odaszállított könyvtárának köteteivel együtt, 1954 óta, ott, helyben, A fiatal Antal gróf márvány mellszobra. (A szerző felvételei) a kastélyban, hivatalosan és intézményesen gondozzák. ÉS MIT LÁTTAM? Könyvet persze egyet sem. A kurucnótáról készített feljegyzést meg említeni se mertem. Miként hét évvel ezelőtt Vrlák őrmesternek, most az olvasóknak elmondom, leírom, hogy mit láttam, mit tapasztaltam ott, félórás látogatásomkor. Ütött-kopott külsejű a reneszánsz eredetű, a barokk és a romantikus jellegű átalakítások nyomát magán viselő épület. A lakható részében mezőgazda- sági iskola működik, amely a hozzá tartozó tangazdasággal együtt a Nyitrai Mezőgazdasági Főiskola része, illetve ahogy azt a tantestület akkori igazgatója nagyon pontosan meghatározta: „Itt mindennek a gazdája a főiskola.“ Utána magyarázta ugyan, hogy a könyvtárépület csaknem üres, mert a könyveket elszállították Martinba, Prágába, nincs benne semmi különösebben érdekes látnivaló, hiszen a tető két helyen is sérült, a helyiség beázik, de megmondta: a kulcsot a takarítónőre bízták. Emília Ur- bánová pedig éppen akkor, szinte rendelésre, a folyosón szemközt velünk megérkezett, amikor érte akartunk menni. Bejutottam hát a könyvtárba. Mégsem volt igazán teljesen üres az egyemeletes könyvtár- épület. Csak a polcok. Megláttam a két oldalról balkonra vezető lépcsők közötti falon az idősebb Antal gróf életnagyságúnál jóval nagyobb méretű festményét. Hosszan nem szemlélődhettem, mert a takarítónő, munkájára hivatkozva, ugyancsak sürgetett. Nem tudtam megállapítani, hogy kinek a műve. Rácsodálkoztam a fóliával borított antik bútorok, szekrények, asztalok, fotelek, pamlagok díszítésére. Felemeltem az egyik asztal borítását, mert fadobozokat láttam rajta, és azokban könyvtári lapokat. Futtában fel is jegyeztem néhány könyv szerzőjét, címét. A szemközti sarokban álló, a fiatalabb Antal grófról mintázott, márvány mellszobor látványa is meglepett. Még jobban meglepődtem, amikor a takarítónő rámutatott a földre fektetett festmények rakására, amelyet még csak fóliával,se takartak le, mert valakik- hivatalos személyek persze- a festményeket értéktelennek minősítették. Felállítottuk az egyiket, amelyikről nyomban kitűnt, hogy azon Apponyi Geraldine anyja, az utolsó albán király anyósa látható. Miközben porol- gattam, forgattam a festményt, Emília Urbánová megemlítette Jozsó bácsit, aki pontosan meg tudja mondani, hogy melyik festmény, kit ábrázol. A beszélgetést azonban nem tudtuk befejezni, a szemlélődésnek is véget kellett vetni, mert az igazgató hívatta a takarítónőt... VÉGJÁTÉK Többet nem mondtam, de persze megígértem akkor: a látottakról, a hallottakról semmit se fogok írni. A jegyzőkönyv tehát a szemétkosárba került. Nem tudok róla, hogy a virágvázának és lopottnak mondott kerti virágtartó ügyét mikor és miként zárták le, de valószínű, hogy az ügyben érdekelt, bizalmas tájékoztatók valamelyikének eszébe juthatott, szerencsémre, utólag: fényképezőgép is volt akkor nálam. Egyre több jelét vettem, hogy illetéktelen kezek keresnek, kutatnak nálam valamit. Jó félév múltával pedig olyan nagymértékű káderézés vette kezdetét, amely során még távoli rokonaim körében is azt firtatták a káderesek, hogy nekem, nekik, milyen külföldi ismerőseim, ismerőseik lehetnek. Rákényszerítettek hát, hogy önmagam cenzora legyek. Most viszont már szabadon szólhatok, a különféle minőségű, de közel másfél tucatnyi filmfel- ■ vételt is sikerült megőriznem. És remélem, nyomába szegődhetek az eltüntetett bibliotékának, s a látott bútorokat, festményeket sem fogják értéktelennek minősíteni, akik állítólag „gondozzák“ a történelmi múlt hagyatékát. HAJDÚ ANDRÁS TÚL SOKAT AKARUNK? VITA A FIATAL CSALÁDOK HELYZETÉRŐL — A hivatalok támogatása f Gyakran hallunk, olvashatunk manapság arról, milyen könnyen jutottak hozzá egyesek százezreket érő villákhoz, s mily különleges rugalmassággal intézték számukra az ilyen ügyeket a hivatalok. Azt pedig, hogy a hivatalok hogyan intézték a fiatal családok hasonló ügyeit a mi esetünk is bizonyítja. Háromévi házasság után döntöttük el, családi házat építünk, mert nem volt más lehetőségünk. A helyi nemzeti bizottság viszonylag gyorsan kiutalt nekünk egy háztelket a falu újonnan nyitott utcájában. A katalógusból kiválasztottunk egy tetszetős háztípust, s a tervrajzokat írásban megrendeltük. Három hét múlva, potom 570 koronáért megkaptuk a teljes tervdokumentációt. Azt hittük, minden ilyen gyorsan fog menni. Tévedtünk. A járási építésügyi hivatal illetékes elóadónóje először azzal adta vissza az iratokat, hogy két példány a tervrajzokból nem elég - három darab kell mindenből. Ismét megrendelést írtunk, megint vártunk vagy három hetet, s megérkezett a tervdokumentáció harmadik példánya is. Persze, ezért is fizetni kellett 300 koronát. És akkor jött az egyik ismerősünk, aki fennakadt azon, hogy miért a három tervrajz - merthogy az előírások szerint elég kettő (egy a Hivatalnak és egy nekünk). Rákérdeztem. Az elóadónő némi tétovázás után elismerte, az építési engedély kiadásához valóban elég lenne két példány egy tervrajzból, de azért mégis jobb a három... Hát ez ugye háromszáz korona és három hét veszteség. De menjünk tovább. A Hivatal előadónője kioktatott arról, hogy voltaképpen ez a három tervrajz is kevés. Az engedély kiadása előtt még be kell szereznem egy szituációs rajzot a telekről, valamint tervrajzot az emésztőgödörről és a kerítésről (!). És váratlanul nagyon kedves lett - maga ajánlott nekünk mérnököt, aki elkészíti ezeket a tervrajzokat, mert nekünk ugye nincsenek olyan ismerőseink, akik meg tudnának tervezni mondjuk egy kerítést. Az elóadónő által javasolt mérnök el is készítette a tervrajzokat. Ezért „csak 1700 koronát kért“ (neki „csak“ 1700 korona volt, számunkra a férjem egyhavi keresete). Ismét összeszedtük az egyre gyarapodó iratokat, tervrajzokat, beadtuk a Hivatalba és vártunk. Pedig sürgősen szükségünk lett volna már az építkezési engedélyre. Az építkezéshez akartuk felvenni az ifjú házasok kölcsönét. A második gyermeket vártam, s a négyezer koronát ugye csak akkor írják le a kölcsönből, ha a gyermek születése előtt írják alá a szerzóöést a kölcsönről. Hónapokig jártam a Hivatalba, hogy megkapjuk az engedélyt, s felvehessük a kölcsönt. Az elóadónő mindig azzal utasított el, hogy az általa ajánlott mérnök még nem kapott engedélyt arra, hogy tervrajzokat készíthessen, illetéktelen személy által készített tervrajzok alapján pedig nem adhatnak nekünk építkezési engedélyt. Ilyen ügyintézés mellett természetesen már csak a gyermek megszületése után (szeptemberben) jutottunk engedélyhez. Az érdekesség viszont az, hogy kiállításának dátuma márciusra szól. A kölcsöntörlesztés kedvezményét (a 4000 koronát) elvesztettük. Ablakon kidobott pénznek bizonyult a járulékos tervrajzokért fizetett 1700 korona is, mert ezeket a Hivatal nem adta vissza. Talán csak ennyit arról, hogyan támogatták a hivatalok a fiatal családokat. GÁL ÉVA
