Új Szó, 1990. december (43. évfolyam, 282-303. szám)

1990-12-13 / 292. szám, csütörtök

KONVERZIÓ HAZÁNKBAN Halálra ítélt tankok A nemzetközi politikában bekövetkezett sorsfordító változások, a Szovjetunió ós az Egyesült Államok közti szembenállás fokozatos megszűnése új, eddig soha nem látott távlatokat nyitott a fegyverkezési verseny csökkenése és a részleges leszerelés előtt. Kis ország - sok fegyver A fegyverrendszerek leépítése, a haddiipar termelésének mérséklése, illetve átállítása hazánkat is elérte. Az örömteli hírbe sajnos üröm vegyül, ugyanis Csehszlovákiában oly kiterjedt és nagyarányú a haditermelés, hogy nem kis nehézségekbe fog ütközni még a részleges konverzió is. Országunkat - mint volt gépipari hatalmat - a Szovjetunió túlsúlyos hadiipar kiépítésére kényszerítette, ellátva a támadó jellegű Varsói Szerződés többi tagállamát is fegyverekkel. így, bár megvalósult a többpártrendszer, s fokozatosan megteremtjük a piacgazdaság feltételeit, a militarizmus örökségét nagyon - nehéz lesz levetkőzni. A kommunista párt egyeduralma letűnt „most viszont észreveszik, hogy sokkal nehezebb szakítani egy másik örökséggel Csehszlovákia, mint a kommunista rezsimek, felszabadító mozgalmak és terroristák fegyverszállítója szerepével" - írja rólunk a Time amerikai magazin. Valóban, e téren kétes hírnevet szereztünk a világban, elegendő csak a Semtex robbanóanyagra gondolnunk, amely a politikai kalandorok nagyra becsült fegyvere. Fő fegyvervásárlóink közé tartozik India, Kína, Kuba, Vietnam, Szíria, Irán és sajnos Kadhafi Líbiája, melyen keresztül e véres üzlet termékei eljutottak a palesztin Abu Nidal, az olasz Vörös Brigádok vagy az észak-ír IRA terroristáinak a kezébe. A novemberi fordulat óta jobban megválogatjuk vevőink körét, és a kivitelt is csökkentjük, ezzel viszont jelentős keményvaluta-bevételektól esünk el. A stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet (SIPRI) szerint 1984 és 1988 között az évi átlagos fegyverexportunk mintegy 535 millió dollárt tett ki, és ennek meghatározó része a fejlődő országokban kötött ki. A fent említett időszakban összesen 2673 millió dollár értékű „speciális technikát" adtunk el a világnak, s ez a teljesítmény földünk tíz legnagyobb fegyverexportőre közé emelt, mégpedig a hetedik helyre. E száraz tények jelzik hadiiparunk valódi súlyát, melynek leépítése nem mindennapi feladat. korántsem megoldott, ráadásul ismeretlen feladat. Mivel több tízezer ember további jövőjéről van szó, komoly szociális feszültségekkel számolhatunk. Különösen kiélezett a helyzet a Felső-Vág völgyében, (Považská Bystrica, Dubnica), ahol régebbi stratégiai megfontolásoktól vezérelve nagy és számos fegyvergyár épült, így egyes régiók helyzetén csak a kormány hathatós támogatásával lehet javítani. Ám a kormány sem mindenható, tűnt ki Vladimír Mečiar egyik novemberi nyilatkozatából: „A konverziói nálunk az mérlegük, néhány hét alatt újból óriási adósságot halmoztak fel. Ennek döntő oka az alvállalkozók egyre nagyobb megbízhatatlansága, s közvetve a KGST-piac összeomlása. Például egyik alszállítójuk, a Detvai Nehézgépgyár jelentősen csökkentette a szállításait, mivel neki meg a szovjet partner nem küld lemezt belső ellátási nehézségekre hivatkozva. A kiesés nőttön nő, ahogy Viliam Kolenič mérnök a gyár igazgatóhelyettese mondja: „Még a beütemezett és igényelt termelést is - önhibánkon kívül - csökkenteni kell." A vállalat lábraállását nehezíti a hatalmas arányú elvonás. Az utóbbi idők éves haszna 1 és 1,4 milliárd korona között mozgott, ennek több mint 90 százalékát szívta el az állami költségvetés. így valóban nem lehet újítani. Az egyik halálra ítélt harckocsi (Peter Brenkus felvétele - ČSTK) fékezte le, hogy nem voltunk képesek megegyezni a még hiányzó dotációk - mintegy 50 millió korona - összegén. Csupán azt mondhatom, az erre kiutalt alap nem elegendő. A gyárak szétesése, a gyártási programok elveszítése, a technológiákra nehezedő nyomások, együttvéve olyan nehézségeket jelentenek, hogy külföldi tőke hiányában aligha jutunk ki a rossz helyzetből." A Dubnicai Nehézgépgyár esetén lemérhető a gondok valódi súlya. Bár ez év második negyedévében fokozatosan javulni kezdett fizetési Busásan megtérülő költségek A konverzió komoly befektetéseket igénylő folyamat, ahogy az egyik szakértő megjegyezte: „Egy tankgyárból nem lehet csak úgy autógyárat csinálni." Becslések szerint legalább 2 milliárd koronát fog igé • nyelni az üzemek termelésének átállítása, ami újabb kérdést vet fel. Vajon milyen elvek alapján válaszszuk kí a hadigyárak új profilját? Jó néhány szempont közül fontos megemlíteni, hogy az új gyártási program lehetőleg ne igényeljen alapvető technológiai változásokat és maximálisan használja ki az ott dolgozók már meglévő szaktudását. Néhány hadiüzemben már döntöttek. Martinban 1990-ben befejezik a tankok gyártását, s jövő évben megduplázzák a már eddig is itt előállított traktorok, továbbá kisebb gázolajmotorők és közúti gépek termelését. A Považská Bystrica-i Gördülőcsapágygyárban repülőgépmotorok, fémmegmunkáló-gépek és talán ismét motorkerékpárok készítését tervezik. Az említett vállalatok már külföldi cégekkel is felvették a kapcsolatokat, esetleg közös gyártási programokban bízva. A hadiipar egy részének részleges vegy teljes átállása polgári termelésre minden nehézség ellenére megoldható feladat. A rövid távú nehézségek és a konverzióval kapcsolatos költségek hosszú távon mind gazdasági, mind nemzetközi politikai téren busásan megtérülnek. SIDÓ H. ZOLTÁN Kivel tartsunk? Ma még azok a csehszlovákiai magyarok is felteszik ezt a kérdést, akiket az utóbbi négy (vagy több) évtized tapasztalatai leszoktattak a politizálásról. Tegnap este még azok is a prágai parlamentből sugárzott tévéműsort figyelték, akik egyébként az „én nem értek a magas politikához" bölcsességéhez igazodva inkább befelé fordulnak, és közéleti szereplésük legfeljebb abban merül ki, hogy választáskor, többnyire érzelmi indítékok alapján, erre vaqv arra a oolitikai tömörülésre leadják a szavazatukat. Tegnapelőtt este nem született döntés a törvényhozásban, így a születőben levő demokrácia válságainak ez újabb fordulójában még mindig nem sikerült választ kapnunk az ország jövőjét most valóban alapvetően befolyásoló kérdésre. Az egyszerű magyar tisztában van azzal, hogy a köztársaság sorsának alakulása most nagymértékben a törvényhozókon múlik. Azokon a törvényhozókon is, akiket mi választottunk, ezért a csallóközi, a bodrogközi és a mátyusföldi ember valahogy így fogalmazza meg az általa megválasztott képviselők iránti elvárásait: „Csak bölcsen szavazzanak, úgy, hogy közben ránk gondoljanak". Tehát kivel tartson a magyar nemzetiségű parlamenti képviselő? Az illetékességi törvény körüli vitában két tábor alakult ki. Az egyik reprezentánsai úgy vélik, hogy meg kell tartani a föderatív államot, de a két tagköztársaság gazdasági és politikai hatáskörének pontos körülhatárolásával, és azokat a feladatokat kell a szövetségi szervekre bízni, amelyeket azok tudnak hatékonyabban teljesíteni. A másik, pragocentrikus felfogás hívei úgy képzelik el államunk további működését, hogy meg kell tartani a föderatív államot, de a korábbi állapotokhoz képest a szlovák politikai erők által javasoltnál kisebb mértékben kell csökkenteni a központi hatalom hatáskörét. A cseh centralisták a nagyobb gazdasági és politikai hatáskört igénylő szlovák politikusokat - burkoltan, vagy kevésbé burkoltan - nacionalistáknak bélyegzik. Az autentikus föderációt szorgalmazó szlovák politikusok ugyanezzel a jelzővel illetik a cseh centralistákat, így azután magyar törvényhozó legyen a talpán, aki úgy tud szavazni, hogy véleménynyilvánítása javára váljék közösségének. Az eligazodásra törekvő honatyának azonban van néhány támpontja. Például szemügyre veheti, hogyan vált be több mint 70 év alatt a Dlouhý úr, illetve a Klaus úr által most újból annyira védelmezett pragocentrizmus. Megvizsgálhatja, mennyire erős a szélsőséges szlovák nacionalizmus, illetve milyen megnyilvánulási formái vannak a cseh centralista nacionalista politikának. A pragocentrizmus egész története azt bizonyítja, hogy az ennek jegyében történő országépítés során válságok robbantak ki, és a válságoknak megvan az a kellemetlen tulajdonsága, hogy mindig akad egy-egy államférfi, aki ellenállhatatlan késztetést érez a rendcsinálásra. Az ilyen rendcsinálás viszont könnyen totalitarizmushoz vezet. Hogy mennyire erős a szélsőséges szlovák nacionalizmus, az kiderült a helyhatósági választásokon. Ezt a nacionalizmust méltán illethetjük a „primitív" jelzővel. A prágai nacionalizmus viszont inkább az „intellektuális" jelzővel illethető, és veszélyesebb szlovákiai változatánál, mert hozzáértőnek, kompetensnek, impozánsnak mutatkozik. A Nyilvánosság az Erőszak Ellen politikai mozgalomról még a rágalmazók sem állíthatják, hogy nacionalista erő. Sőt, sokan kimondottan kozmopolitának minősítették még nemrég is. A szlovák politikai reprezentáció most e mozgalom vezetésével küzd a prágai parlamentben a centralizmus leépítéséért. Ezt az irányzatot képviseli, elsősorban mert tanult a történelemből, mert tisztában van azzal, hogy a pragocentrizmus fenntartása állandó válságforrás. Amikor feltesszük a kérdést, hogy ki mellé álljon a magyar nemzetiségű parlamenti képviselő, nem feledkezhetünk meg sem a történelmi tapasztalatokról, sem arról, hogy Prága olykor messze van, Pozsony pedig közel. És ezt azoknak a magyar képviselőknek sem árt tudomásul venniük, akik alig leplezetten ellendrukkerei a Nyilvánosság az Erőszak Ellen törekvéseinek. TÓTH MIHÁLY Tankgyárból autógyárat? A konverzió 11 vállalatot érint, és már most világos, hogy ezek közül 13 semmiképpen sem képes a maga erejéből változtatni, tehát jelentős állami támogatásra szorulnak. Nemlehetünk közömbösek a közvetlenül a hadiiparban alkalmazott mintegy 85 ezer dolgozó - ebből körülbelül 70 ezer Szlovákiában - sorsa iránt sem. Jelentős részük magasan képzett, nagy szakértelmű, s nem utolsósorban jói fizetett munkás. Mivel szakképzettségük a polgári termelésben sokszor kihasználhatatlan, így nemcsak a hadiüzemek termelését kell átállítani, hanem a dolgozókat is át kell képezni. Ez eddig M

1 lesz belőlük? - tör fel az aggodalom egyre gyakrabban a szülőkből, pedagógusokból, pszichológusokból, egyszóval mindenkiből, akinek dolga van gyerekeinkkel, fiataljainkkal. Mindnyájan érezzük: itt valami nem megy, valamit elrontottunk. Mert azt bizony a gyerekpárti, fiatalságpárti és az általánosításoktól ódzkodó embertársainknak is el kell ismerniük, hogy ifjúságunk a felelősségvállalásban, a kötelességteljesítésben, a fegyelmet és erőfeszítést igénylő helyzetekben ritkán jeleskedik, ugyanakkor igen gyakran hiányzik belőle a tisztelet érzése is. Feltehetjük a kérdést: miért lényeges, hogy a gyerekeket a tekintély tiszteletére neveljük? Milyen lelki torzulásokhoz és fejlődési zavarokhoz vezethet ennek elmulasztása? Ismeretes, hogy ezek a problémák, különösen az utóbbi évtizedekben, szerte a világon nyomasztóvá váltak. Nem tekinthetjük puszta véletlennek, hogy a tekintélytisztelet kérdésében a psziehológia és a pedagógia gyakran esik egyik végletből a másikba. Kísérletek igazolták a „demokratikus" nevelés előnyeit a vasfegyelmet követelő, másfelelói a szabadjára engedő légkörrel és módszerekkel, vagyis a két szélsőséggel szemben. Közben pedig felnőttek a fiatalok, akiknek életvitele megdöbbentően mutatja a mindenféle tekintéllyel szembeni mélységes ellenszenvet. Pedig a felnövekvő gyereknek legalább olyan mértékben van szüksége valakire, akit tisztelni lehet és kell, mint a csecsemőnek a jó anyára. Harmonikus, egészséges irányú fejlődéséhez biztonságra van szüksége. Ezt kezdetben elsősorban az anya testi-lelki melege adja meg neki. Később már mindkét szülő szava segít meglátni a rendet, az értelmet a tagolatlan világban. A gyerek megnyugvást talál az ésszerű parancsokban és tilalmakban. A szabályokat a gyerek a szeretett személyek közvetítésével sajátítja el. A szabályok léte, éppúgy, mint az őket közvetítő szeméA tisztelet igénye lyeké, biztonsággal, megnyugvással tölti el, hiányuk bizonytalanságot kelt benne, azaz, hangsúlyozom, a kisgyerek igényli a szabályokat, fogékony rájuk. Már egészen kicsi korában élvezi a ritmusos ismétlődéseket, valamivel később pedig már őrömét is leli valaminek az előre sejthető bekövetkezésében. Hasonlóképpen fontos a kisgyereknek az is, hogy az olykor fájdalmas korlátozásodnak egy szeretett személy oltalma alatt vesse alá magát. Szabályok, előírások nélkül a gyerek nem tudna eligazodni a világban, elveszne benne. Szülei nemcsak közvetítői, hanem megtestesítői is ezeknek az előírásoknak. Erre vezethető vissza az a tény, hogy a tisztelet igénye ugyanúgy benne él az emberben, mint a szereteté. De vigyázzunk! Nem azokból a gyerekekből lesznek akaraterős, fegyelmezett felnőttek, akikre gyerekkorukban muszájok súlya nehezedett. A kényszerítéssel való nevelésnek a gyerek többszörösen is kárát látja. Egyrészt, minden kívülről ráerőltetett dolog ellenhatást vált ki, másrészt pedig az a parancs vagy tilalom, amellyel a gyerek nem képes azonosulni, amelyet nem tud elsajátítani, összeroppantja, megtöri őt, s az „eredmény" a megalázott ember alárendelődése az erősebb akaratnak. Akarni, önmagával is birkózni és megbirkózni csak az az ember tud, akiben a valamikor külső eredetű parancs vagy tiltás már belülről szól. A nevelésben tehát nem a folytonos ellenőrzés a kívánatos, hanem a folyamatos törődés - az, amit divatszóval „odafigyelésnek" mondunk. #1 miként viszonyul mindez a megnogy félemlítéshez? Semmi köze hozzá. Ideje lenne végre kiirtani a nevelésből a megfélemlítés minden eszközét. Bizonyos mértékű félelem persze velejárója az emberi létnek, sőt, a gyerek helyzetéből, szüleihez való kapcsolatából szükségszerűen következik, hogy a tekintélyszemélytől valamelyest fél, pontosabban tart. „Atyát hívtál elesten, embert, ha nincsen isten" - írta József Attila. Ő tudta: az embernek - ha felnőtt, ha gyerek - szüksége van arra, hogy legyen kit és mit tisztelnie. Könnyítsük meg a gyerekek dolgát. NANSZÁKNÉ DR. CSERFALVI ILONA ÚJ SZÚ 4 1990. XII. 13.