Új Szó, 1990. december (43. évfolyam, 282-303. szám)

1990-12-12 / 291. szám, szerda

Szóljon bele a közvélemény A Szlovák Nemzeti Tanács ügyrendje szerint a parlamenti bizottságoknak már szeptemberben meg kellett volna tárgyalniuk a földtulajdon- és használati jog törvénytervezetet. Ez a mai napig nem történt meg. Vajon mi az oka? A törvényalkotó testület késik? Vagy az előterjesztő - a kormány? Netán a bizottságok asztalán hevernek az iratok? Vagy éppen a parlament késlelteti? Mert ugyanis ilyen a tárgyalás ügyrendje. Felelősen közlöm, hogy a parlamenti bizottságokhoz a mai napig nem jutott el ilyen törvénytervezet. Sőt, azt is tudom, hogy az SZNT Elnökségéhez sem. Azonban „lefelé" haladva az államhivatalok lépcsőin, már nyomra akadunk. Sőt, a földtörvény-tervezetek rengetegjében már el sem lehet igazodni. Kész tervezetként egyet már októberben megszerkesztett a szlovák kormány. Ez idő tájt a szövetségi kormány nevével is már napvilágot látott egy „földjogról rendelkező" törvényjavaslat. De mivel három az igazság - s ez a mondás kire illik, ha nem éppen a parasztember sorsára -, megjelenik egy harmadik iromány is, éspedig a szövetségi parlament képviselőcsoportjának szerkesztésében. Eddig még követhető is a folyamat. Aztán következnek a tárgyalások - különböző érdekvédelmi csoportok képviselői, a szaktárca képviselőivel tárgyalnak, vitatkoznak. Tartalmilag milyen alapvető kérdésekben különböznek egymástól az egyes javaslatok? Megállapítható, hogy igen lényegesekben. De tudni kell, hogy az eltérő jogi magyarázatoknak mégis van egy közös kiindulópontjuk: mindenekelőtt és minden áron a mezőgazdasági személyi vagyon tulajdonjogának -a visszaállítása, a föld és a vagyon nevesítése. Ennek tartalmi értelmezésében a törvényalkotók, az érdekvédelem, a parlament s a szaktárca Készülőben a földtörvény képviselői között nem is volt eltérés. . De annál nagyobb az eltérés a végrehajtás rendezésében. S éppen emiatt késik a törvény. Ime a fő kérdés - mi szerint történjen a szövetkezeti vagyon felosztása? A szlovák kormány törvényjavaslata szerint csakis a ledolgozott évekre legyen elosztva. Mások szerint nem az évekre, hanem a „bevitt" földre. Tehát két erős tábor alakult ki, melyek eddig nem tudtak nézeteikkel egymáshoz közelíteni. Ugyanis ha részletekre bontjuk az érveket, mindkét irány képviselői mellett eleget feltudunk sorolni. Ha ugyanis a föld, mint fő termelőeszköz az alap, akkor a többi már csak erre épülhet. De az értéktermelő tényezők között ott van a munka is. Ha csak az éveket vesszük alapul, akkor másodszor büntetjük az egykori földműveseknek nem is kis részét. Azokat, akiket munkatáborokba hordtak el, s csak később tértek vissza (ha!), esetleg éppen a közösbe. Vagy - s ilyen is volt - be se vették őket a szövetkezetbe. No de - érvel a másik - ki ne emlékezne az alacsony fizetésekre. Ilyen járadékért is művelték a földet, s így gyarapodott a harmadik értékteremtő tényező is, a gazdaság tökéje. Szinte mintha minden indok helytálló lenne, de mégis a föld... az egykor mindent érő föld! hiszen jelenleg a szövetkezeti tagság 60-70 százaléka már földnélküli a szó valós értelmében, már nem is szövetkezeti paraszt. S ennél még élesebben fogalmaznak a cseh képviselőcsoport törvényjavaslatát védelmezők szóvivői: mondván, vajon mit vihet el az ipari munkás a gyárból, ha kilép, pedig siralmas harminc-negyven évet ledolgozott ott. Konkrétan vagyonban semmit. Sőt, a privatizációs törvény sem juttatta előnyös helyzethez a kiskereskedelem dolgozóit, pedig bizonyára ők is sokat tettek a szakterületükért. A válasz: az ereBizony, én ilyen lovat akartam E sorok szerzője most szeretne fiatal lenni, méghozzá tanár szeretne lenni, fiatal tanár. Most szeretne bizony, amikor méla arccal illik járni, réveteg tekintettel rossz közérzetet árasztani, amikor a jeles író is arról ponty ög, hogy nem ilyen lovat akart. Nekem lett volna akkor ilyen lovam! De nem volt. Annak a hajdani paripának szemellenzője volt, az csak galoppban járhatott, sehogy másképp, annak előírták a pályát, arról büntetés nélkül le nem térhetett. Akadályokkal, vizesárokkal, megfigyelőkkel megspékelt pályát írtak elő, teletűzdelték előírásokkal, tiltásokkal, irányelvekkel, törvény erejű tantervvel, tabukkal, az óra kötelező hármas tagolásával, minősítéssel, származási rubrikával, párttitkárral, pártos igazgatóval, pedagógusnapi virslivel, piros drapériával, politechnikával, az ostobaság megannyi művirágával, személyzetisekkel és besúgókkal. E sorok szerzője szeretett volna úgy tanítani, hogy ne kelljen rettegnie, elejt-e valamit a tanuló az órán elhangzottakról a párttitkár apuka előtt, szerette volna, ha nem átok rajta a kreativitás, s nem teher az önálló gondolkodás. E sorok írója szeretett tanítani és mégis otthagyta a pályát, mihelyt lehetett, és sajnálja, hogy ott kellett hagynia a pályát, és átkozza is a kort, meg azt a mocskos világot, amelyben ott kellett hagynia a pályát, melyet szeretett. E sorok szerzője bizony értetlenül látja és hallgatja a tanárokat, a méla arcúakat, a réveteg tekintetűeket, a fancsali siránkozókat, a nem tudom, milyen lovat akarókat, és tűnődik, hogy mért nem régen, hogy mért nem akkor voltak ilyenek, ilyen mélák, életuntak, révetegek és fancsaliak, amikor szemellenzőt kellett viselni, amikor tilalomfák szegélyezték az utat, elejétől a végéig, amikor átoknak tűnt a kreativitás és koloncnak az önálló gondolkodás. E sorok szerzője, mert mást nem tehet, sajnálja, hogy nem most fiatal tanár, mert telve lehetne reménykedéssel, szabadon taníthatná a tárgyait, úgy, ahogy jónak látja, lehetne Csokonai módján tanár, vagy Karácsony Sándor ideája szerint, alkalmazhatná a drámapedagógiát vagy a Gordon-módszert, alapíthatna iskolát, lehetne szabadonfideista vagy ateista. Talán csak egyetlen irányzat híve nem óhajtana lenni: olyané, amelyek fiatal korára, az elmúlt évtizedekre emlékezteti. Mert „abból a lóból" egy életre elege van. DEBRECZENI TIBOR deti földtulajdonos-nemzedék már a szövetkezet tevékenységén kívül van. Jóllehet az örökösök egy kis része tartja a folyamatosságot, szövetkezeti tag. Hát akkor ki műveli a földet? Ki gondoskodik termőképességének fenntartásáról? Bizony, mégis csak a később belépő földnélküliek. Ez pedig nem elvetendő szempont. Az egyik fél tehát 4 millió tulajdonos kárpótlása mellett szól, a másik - ugyan a föld szerepét is értékeli de mellé sorolja az alkotó, termelő munkát is. A két törvényjavaslat - a szövetségi kormány gazdasági minisztériumának és a Szövetségi Gyűlés képviselőcsoportjának a törvénytervezete - más jogi eseteket is különbözőképpen rendez. Ezek között is még mindig sok a személyi érdekű. Ilyen a földtulajdonjog visszaszármaztatása. Ezért lényeges, hogy az új törvény a földreform során megszerzett tulajdonjog kétségbe vonja-e, s ha igen, melyik földreformtól számítva. Elkerülhetetlen a figyelemfelhívás - csakis úgy rendelkezhet az új jogrend, hogy az egykori, az ún. lefoglalás! törvényért történelmi igazságtételt szolgáltasson az itt élö magyarságnak, a föld egykori jogos tulajdonosainak is. Ezért nem lehet mindegy, hogy a törvény melyik év tulajdonjoghelyzetét ismeri majd el. Nincs közös álláspont a visszajuttatásra szánt termőföldterület nagyságáról sem. Egyik kizárja a terület korlátozását, a másik már maximumot paragraf ál. A törvénytervezetek cikkelyei ugyan nem térnek ki a termőföld vagyonrészként történő kiadására, de a vitatkozó felek érintik azt. Ebben teljes volt a nézetazonosság - a föld általános vagyonrészként nem szerepelhet, csakis a jogos tulajdonosaikat illeti. Természetesen a földtulajdonláshoz a szükséges bizonylatok birtoklása első számú követelmény. A vázolt törvényjavaslatok bizonyára rövid időn belül a parlament elé kerülnek. Ez pedig anélkül nem történhet meg, hogy a nyilvánosság ne véleményezze. Tehát a közvélemény elé kell bocsátani a tervezetet, társadalmi egyeztetés végett. Ezt kell szorgalmazni a pártoknak, mozgalmaknak és a parlamenti képviselőknek egyaránt. BARTAKOVICS ISTVÁN mérnök SZNT-képviselö (MKDM) Európai Utas Sokat beszélünk, írunk manapság Európáról, európaiságról, Európa-Házról; sokat beszélnek és írnak e fogalmakról, hányavetin dobálózva velük, olyanok is, akiknek száján s tollán e komoly és jobb sorsra érdemes szavak frázisokká értéktelenednek, kiürülnek, s úgy konganak, mint a megrepedt harang, a József Attila-i, a vészterhes, etnikai ellentétekkel, nyelvi viszályokkal sújtott Európát juttatva az ember eszébe; azt, amelyről költőnk, aki tudván tudta, hogy fehérek közt ki az európai, egyik versében így borongott szorító gondjainak közepette: „Ó Európa hány határ, / minden határban gyilkosok, / ne hadd, hogy sirassam a lányt, /ki két év múlva szülni fog -". Kell-e siratnunk a „lányt", a mondabeli Európát, akiről a modern kultúra bölcsőhelyének tartott Európa a nevét kapta? Kell-e siratnunk mai és holnapi fiait? Békére születnek-e? Háborúságra? Belviszályra? Olyan kérdések ezek, amelyeket a születőfélben lévő, igencsak törékeny közép-európai demokráciákban, Budapesttől Pozsonyig, Brassótól Újvidékig szinte naponta mellünknek szegez a sors. S abban, hogy e sorskérdésekre milyen választ ad(hat) a jövő, nem kis szerepük lehet a szellem embereinek. No nem a Rezník úr vezette egyik szlovák írószövetség tagjainak, akik - elkövetve az írástudók árulásának vétkét - egynéhány héttel ezelőtt nyelvtörvény-ügyben lepaktáltak a Szlovák Nemzeti Párt hordószónokaival és a vatrás húrokat pengető néhány Matica-vezetővel; azok vállalhatnak bábáskodást egy új, súrlódásoktól mentes Közép-Európa megszületéséért, akikben a maguk etnikuma, de a szomszédos etnikumok iránt is él és munkál a közös nevezőre hozható felelősségtudat, a hídverés szándéka. Ez a szándék hívta életre a magyar sajtó színes palettáján frissiben megjelent negyedévi kiadványt, az Európai Utast, amely alcíme szerint „Az európai együttműködés folyóirata". Főszerkesztője Módos Péter; szerkesztőbizottságában Cseres Tibor, Glatz Ferenc, Göncz Árpád, Hanák Péter, Hubay Miklós, Nemeskürty István (csupa kitűnő irodalmár és társadalomtudós) mellett Bécstől Trieszten át Veronáig külföldi tagokat is találunk, köztük Rudolf Chmelt, a folyóirat csehszlovák szakértőjét. A kiváló papíron megjelenő, exkluzív kivitelű folyóirat, hogy Göncz Árpád beköszöntőjéből idézzek „az egymásrautaltság természetes felismerésétől vezettetve" kezdte meg pályáját - a göröngyös Közép-Európa hepe-hupás, kátyús (csallóközi tájszóval élve:) zökörcsös útjain'. Módos Péter főszerkesztő ezekkel a szavakkal indítja útjára a folyóiratot: „Tisztelt Olvasó, tudatom (önnel vagy Veled), létrejött egy olyan kapcsolatrendszer, amely összeköti a budapesti, velencei, bécsi, a Cseh és Szlovák Köztársaságban, Jugoszláviában, Lengyelországban, továbbá Romániában élő és magukat (jobb szó híján) európai, azon belül közép -európai értelmiségi-polgárként számon tartó embereket. Korra, nemre, nemzetre, nemzetiségre, vallásra stb. való tekintet nélkül. Vagyis papírrá rögzítetten is létezik egy kapcsolatrendszer azok között, akik vállalják önmagukat és egymást, ezt a térséget-vidéket. A múltat, a tájat, a halottat, és élőt". E kapcsolatrendszernek egyik, a régió egészére ki pi 11antó-rál áttató megtestesülése az Európai Utas. Testvére (olaszul és németül) a Mittel-Európa című folyóirat, továbbá a Wiener Journal Bécsben. Bárcsak követnék e laptársak példáját Prágában, Pozsonyban, Bukarestben is! Csökkenhetne ezáltal annak az Örkényien abszurd helyzetnek a veszélye, hogy a nemzeteink közti párbeszéd a süketek párbeszéde! Pedig... pedig lehet, mint ezt a kiváló politikai esszéket, gondolatgazdag tanulmányokat tartalmazó új értelmiségi réteglap, az Európai Utas bizonyítja, kapcsolatot teremteni, szót érteni, eszmét cserélni értelmes módon is. Úgy, ahogy teszi azt Václav Havel Az igazság megszabadít a félelemtől című írásában; vagy úgy, ahogy Hrabal vall Hrabalról a Jan Culik által készített interjújában - hogy csak a hazai vonatkozású írásoknál maradjak. „Azt reméljük - írja Módos Péter -, az Olvasó, aki ezt a lapszámot végigböngészi, megért valamit szándékainkból, lehetőségeinkből. " A lap olvasóin: érdeklődésükön, hűségükön is múlik, megértik-e az Európai Utasban rejlő lehetőségeket. A szándékot, amely arra irányul, hogy Közép-Európa, annyi, de annyi megpróbáltatás után, ne legyen most, a ránk köszöntött demokráciában is az Illyés Gyula által említett, ominózusán békételen elpuskázott tartomány. ZALABAI ZSIGMOND örömmel nyugtázhatjuk, hogy az Európai utas időközben felvette a közvetlen kapcsolatot a Fragment K című pozsonyi folyóirattal, valamint prágai és brünni folyóiratokkal, amelyekkel napi gyakorlattá szeretnék tenni a közös, európaiság fémjelezte gondolatok áramlását országhatárokra való tekintet nélkül. (A szerk. megjegyzése) /

géretet tettem, hogy a szlovák vagy a magyar sajtóban közzétett hazugságokra, provokatív személyeskedésekre nem válaszolok. Teszem ezt saját, jólfelfogott érdekemből kiindulva, mely szerint a hazudózónák és a provokáló magamutogatónak az érdekeit szolgálnám, ha nézeteire reagálva ,,népszerűsíteném" azokat. Vannak azonban az effajta irományoktól merőben különböző, alapvető dolgokban nem tévedő, viszont aktuálpolitikai célzatossággal féligazságokat és hazugságokat is közreadó cikkek. Ezeket sokkal veszélyeMiért álnéven? sebbnek tartom, mint a nyilvánvaló hazudozásokat, nacionalista, antiszemita, esetleg személyeskedő cikkeket. Történik ugyanis, hogy vitathatatlan és cáfolhatatlan történelmi tényekre alapozva egy-egy ilyen szerző a napi politikai érdekektől vezérelve pártbeli, illetve mozgalmi célokat követve tömegeket akar manipulálni. Erre a sajtószabadság szellemében joga van, feltéve, hogy az írástudó felelősségét magában össze tudja egyeztetni saját politikai erkölcsével. A Magyar Napló idei 48. $zárnának 10. oldalán Mi már mindig vádlottak leszünk? címmel Szepsi Sándor írását közli. Az irodalmi hetilap - méltóan a magyar-román, illetve a magyar-szlovák viszonyról szerkesztési gyakorlatában eddig is kifejeződött építő véleményéhez-ugyanezen az oldalon adja közre Käfer István a (lapunkban már ismertetett) Romboid-beli ,,szlovák kérdés"-vita anyagának a kivonatát. Minden józan olvasó megállapíthatja: közvetlenül ellentmond Szepsi Sándor írása egyes ájlításainak az, amit a neves szlavista a vitából idéz. Ő tudja, hogy a meghatározó szlovák gondolkodók nem azonosak a „zajos nemzetmentőkkel". Jó lenne, ha ugyanezt Szepsi Sándor is tudná, ha már Fábry Zoltánnak A vádlott megszólal című esszéjéhez a következő módon csatlakoztatja az itt élő magyarokat: „Mi ezt szerethénk ma is, szlovákiai magyarok. Szabadulni végre a minket sújtó előítéletektől, a hamis és hazug vádaskodásoktól. Közösen keresni a békességet és az igazságot, azt az új világot, amelyben a gyanakvások és a rágalmak helyett a józan belátás és a kölcsönös bizalom nyer teret". Bárcsak így lenne! - toldanám meg, ha nem olvastam i volna végig Szepsi Sándor eszmefuttatásait egy olyan helyzetről, amely igazából csak a szélsőséges szlovák csoportok lapjaiban, némely nacionalista újságíró, író cikkeiben és fékevesztett olvasói levelekben jelenik meg. Sohasem a szövetségi parlament, a kormány vagy a Szlovák Köztársaság parlamentjének és kormányának döntéseiben. Ennek a cikknek a szerzője politikai józanságot színlel ugyan, de elköveti azt a hibát, amit egyes politikai mozgalmaink némely parlamenti képviselői is elkövetnek. Félelmet, szorongást kelt ott, ahol nincs ok a félelemre, mert a politikai józanság, a demokrácia játékszabályai szerint érvényesülnek az emberi jogok. Márpedig a politikai viták ellenére is a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaságban ez történik. Nem az utcán uszító népvezérek, nem is az öklüket rázó százak, hanem a parlamentekbe képviselőket küldő milliók határozzák meg, milyen ország az, amelyben élni akarnak. „Totális gondolkodást" emleget, miközben jól látható fogalma nincs a jelentéséről. Mert ugyebár éppen az azt jelentő „egyetemes, teljes gondolkodás" hiányzik azok fejéből, akik a totalitárius állam szellemében totalitarizmust hirdetnek. A „klerikofasizmus" pedig klerofasizmus. Ennyit Szepsi úr idegen szavairól és műveltségéről. Több figyelmet ugyanis aligha érdemel az a szlovákiai magyar, aki nevünkben cikkezik Magyarországon, és költői kérdéseivel félrevezeti a Magyar Napló feltételezhetően többségükben értelmiségi olvasóit. Megfeledkezik arról az elemi tisztességről is, hogy igazi nevét írja az írása címe alá. Mert ki az a Szepsi Sándor? Irodalmár, újságíró, tanár, mezőgazdász, parlamenti képviselő, vagy éppen egy minap megválasztott polgármester? Persze, ha igazi nevén mutatkozna be, akkor fény derülne félműveltségére és féligazságaira. Természetesen, világos az alapállása, hiszen nemcsak szorongást és félelmet sugalló költői kérdéseket tesz fel, hanem személyét is álnév mögé rejti. álánál még az az indulatos szlovák nacionalista is tisztességesebb, aki ostoba falfirkákban fejezi ki véleményét. Az legalább kockáztatja, hogy elkapják, de a Szepsi Sándor álnéven író személy bizonyára gondol holnapjára is. Sandán jajong, de csak áhéven, nehogy baja essen, ha eszménytársaival netán sikerül megakadályozniuk a demokrácia kifejlődését, s benne a magyar nemzeti kisebbség autentikus helyének megtalálását. DUSZA ISTVÁN N 1990. XII, 12 (Rudolf Bihary felvétele)