Új Szó, 1990. december (43. évfolyam, 282-303. szám)

1990-12-08 / 288. szám, szombat

S

ose vártam, hogy egyéni vagy kollektív problémáinkat valamely túlvilági lény segítse megoldani. Problémáimat csakis saját * magam, a közösség problémáit konszenzus útján a közösség oldhatja meg. Nem mondom, hogy ehhez nincs szükség valamiféle szellemi, lelki támaszra, segítségre, de olyanra, amely az eddigi történelmi-társadalmi ismereteken alapszik. Ez a segítség csakis a tudás lehet, amit nemcsak az egyes tudományokból szerezhetünk meg, hanem sajátos módon a műalkotásokból is. Azért sajátos módon, mert a műalkotás velejárója az a fajta kettősség, hogy tartalmával tudásunkat gyarapítja, a művészeten kíhitemben, csak paradox helyzetben érzem magam, mert élem Szlovákia nem épp kánaánnal kecsegtető mindennapjait, figyelem az egyes nacionalista körök támogatóinak megnyilvánulásait, s a Szlovák Nemzeti Galéria .termeiben installált tárlatról írok, amely a szlovákiai kortárs festészet és szobrászat tizenhét reprezentánsát mutatja be, idősebb és egészen fiatal művészek munkáit, s amelyből épp az időszerű üzenetet hiányolom. Elismerem a modern képzőművészet értékeit, ám most, a jelen társadalmi-politikai helyzet és a kiállított anyag közti kapcsolaton, a kölcsönhatás lehetőségein eltűnődve, mégis elbizonytalanodtam: ez kell? Hiszen amíg a festők nonfiKapcsolatot a jelennel a képzőművészetben is vüli objektumokról hiányzó elbeszélő formával, a történelmi-társadalmi igazság kódolására alkalmas közeggel pedig esztétikai érzékünkre és érzelmi életünkre hat. Ezért hittem és hiszek a művészet társadalmi folyamatokat formáló, alakító aktív jellegében. Vagyis a katarzia lappangó, ám minden műben létező attribútumában. Többször próbáltam megfogalmazni, min alapszik, mi e hit lényege. Nem valamiféle láthatatlan felsőbbrendű lény miszticizmusához való, mindent kétkedés nélkül (elfogadó ragaszkodás, hanem annak a lehetőségnek az elfogadása, hogy a műalkotásban, a műalkotások összességében jelen van, megtalálható s követhető egy humánus, előrevivő életmodell, magatartás- és viselkedésforma. Annak az elfogadása, hogy a művészet mindig segíthet ott, ahol József Attila szókapcsolatával élve, ordas eszmék törnek az emberiségre. Segíthet, ha ismerik, ha az alkotásokban felgyülemlett tudás, a bennük rejlő humánus érzelmek eljutnak a széles tömegekhez. Élnie kell e hitnek, hisz nélküle nem lenne értelme és létalapja a művészetnek, s a világ nem lenne megközelíthető a szellemet és az érzelmi életet egyaránt építő művészi megismeréssel. Most sem rendültem meg eme gurációkkal, alig-alig azonosítható absztrakciókkal és tartalommal keresik az utat a közönséghez, addig a szlovák főváros terén köveket dobál, s a nemzet demokráciát hirdető tudós szónokát leköpködi a tömeg. Eme illusztris tárlat az Esslingeni Városi Galériában prezentálta Szlovákia képzőművészeinek gondolatés érzelemvilágát, s most hazatérve, a nemzet galériájában kapott átmeneti otthont. Külföldön akár kuriózumként is hathat a volt szocialista ország opuszaiból rendezett kollekció. Részint azzal, hogy a nézőben, ha nem is átfogó, de valamelyes képet mégiscsak formál művészeink mesterségbeli tudásáról, a szlovákiai festészeti, szobrászati technikák tipikus jegyeiről, részint azzal, hogy az anyag a kommunista rendszerben nevelkedett művészek érdeklődését (jóakarattal még azt is mondhatjuk, hitvallását) érzékelteti. De ugyanez az anyag, minthogy tartalmával nem épp a legaktuálisabb, idehaza a jelen helyzetben aligha lehet effektív. Mentségül szolgál, hogy az alkotásokat hónapokkal ezelőtt válogatták. S egyrészt a tárlat rendezőjének koncepciója szerint olyan külföldi bemutatkozás volt a cél, amely idősebb és fiatalabb mesterek korábbi munkáinak is helyet ad, másrészt nem lehetett előre látni a hazai közélet alakulását, harmadrészt talán a művészek sem képesek ilyen gyorsan reagálni az eseményekre, így nem is lehetett volna friss, aktuális anyaggal kiegészíteni az eredeti kollekciót. Nemcsak a tartalom, a forma is lehetne effektívebb. A nagyközönség vizuális műveltsége ugyanis ma még nem olyan nívójú, hogy az átlagnéző aktív részese legyen a műalkotásnak. Vagyis, hogy az absztrakt jelzést előzetes ismeretei, rendszerezett tapasztalatai alapján továbbépítse. A legtöbben tudjuk értelmezni a konkrét képet, a nonfiguráció viszont, ha a nézőben nem indítja el az asszociációk sorozatát, hatástalan marad. De ha a befogadó képes is az alkotó gondolkodásra, s netalántán összerakja a nonfiguráció alkalmazott eszközeiből a művészekben a múlt rendszer normatívái által kiváltott ellenállást dokumentáló tartalmat, akkor sem kapja meg azt a kortársi üzenetet, amelyet a mai helyzetben elvárnék. Két opera egy este ötödik évadját kezdte meg ősszel a pozsonyi Kamara Opera, s kibújva a Szlovák Filharmónia védőszárnyai alól, július elsejétől önálló életet él. Novemberi bemutatójuk során két egyórás operát szólaltattak meg, melyek stílusban és tartalomban ugyan messze esnek egymástól, de közös bennük, hogy mindkettő fókuszában a szenvedő nő áll, s mindkét mű először szerepel pozsonyi együttes műsorán. Az első alkotás Francis Poulenc monodrámája, Az emberi hang ig58-ban Mária Cal/asnak készült, a világhírű operaénekesnő azonban sohasem szólaltatta meg. Ennek párdarabja Puccini egyfeivonásosa, az Angelica nővér volt, mely szerzőjének utolsó előtti müve. Francis Poulenc (1899-1963) nálunk orgonaversenyével és kétzongorás versenyművével ismert. Tagja volt a „Párizsi Hatok" csoportjának, alkotásainak legfőbb jellemzője a természetes dallamosság. Az emberi hang című operáját, ezt a „lírai tragédiát" Jean Cocteau szövegére írta, s nem egyéb, mint egy feszültségteli monológ, nagyformátumú énekes-színésznő számára. Témája egy telefonbeszélgetés, melynek során a Nő búcsúzik barátjától, aki végleg elhagyja, mert más nővel köt házasságot. Monodráma, mely elkerülhetetlenül halálba torkollik. Ugyancsak a halálba torkollik Angelica nővér élete is. Puccini Triptichoh címmel - a középkori hármas szárnyasoltárok analógiájára - három egyfelvonásos operából egy egészestés láncolatot alkotott. E láncolatnak első része a Szajna partján játszódó Köpeny, majd a kolostori életkép, az Angelica nővér következik, és a sziporkázó reneszánsz história, a Gianni Schicchi zárja a trilógiát. Puccini elképzelése a hármas egységet illetően sosem valósult meg, mert a Triptichon egyes részeit, sajnos, világszerte különböző párosításban játsszák. Puccini ebben a művében egy kolostor eseménytelen életét mutatja be, s annak keretében a főúri sarj: Angelica tragédiáját, akit családja, a látszat megóvásaként, nem kívánt gyermeke születése után kolostorba küldött. Mikor azonban gőgös nagynénjétől megtudja fiacskája halálát, számára sincs más kiút, mint kiinni a méregpoharat. Az előadást a társulat igazgatója, Miroslav Fischer nagyon visszafogottan rendezte meg. Mindkét műben sokkal több a belső feszültség és az érzelmek hullámzása, mint amennyi a színpadon láthatóvá válik. Ebből következően Ivica Neshybová a Poulenc-műben sikeresen oldja meg a „telefonbeszélgetést", de a remény és a kétségbeesés között meglehetősen szűkre szabta a távolságot. Elismerést érdemlő teljesítmény, hogy Angelica szólamát is ő énekli, noha ez már az olasz belcanto stílust igényli. Neshybová stílusosan játssza Angelicát, de a hangja sajnos nem mindig stílusos. A Hercegnőt, Angelica vészthozó nagynénjét Mária Repková alakította. Kár, hogy a jellem márványkeménységét nem tudta hitelesen érzékeltetni. Az apácák seregét konzervatóriumi növendékek személyesítették meg az olasz nyelvű előadásban, a szolid teljesítményt nyújtó zenekart pedig Marián Vach irányította. Vallom, hogy kell az új, szükség van a tradicionálist továbbfejlesztő kísérletező szándékra, mert amikor a művészek bármely művészettörténeti korszakban a forma forradalmi megújításával a konvencióra épülő művészettudat és a minőségi változást gátló konzervatív társadalmi erők ellen tiltakoztak, törekvésük nem maradt hatástalan a művészeti közgondolkodásra, a társadalmi történésekre. Még ha a modern képzőművészet minden egyéb funkciót elveszítene is, és intenzív társadalmi hatniakarása csupán a tiltakozás gesztusában merülne ki, akkor is szükség van rá. Ott persze még nem tartunk, hogy a művész hitehagyottá váljon, ám ahhoz, hogy kádenciát mondjon, jelen helyzetünkben az artikuláltabb tartalom, a tárgyszerűség, a problémaérzékenység célzottabban segíthetne. H

iba lenne rosszat mondani a legújabb szlovákiai képzőművészetet illusztráló anyag minőségére, amelyet Zuzana Bartošová válogatott és rendezett tárlattá. Úgy vélem azonban, hogy a mai társadalmi-politikai helyzetben nagyobb esély lenne arra, hogy a kiállított anyag és a közönség között kialakuljon a kontaktus és hatásos legyen, ha egy-egy alkotás és a tárlat egészének kortársi üzenete napjaink problémáit érintené. Egyébként félő, hogy még inkább fellazul a hármas kapcsolat, az alkotás, az objektív valóság és a közönség közötti függőségi viszony. TALLÓSI BÉLA Képviselő a tévékamera előtt Lépten-nyomon tapasztaljuk, mennyire tiszavirág-életúek némely törvények egyes rendelkezései. Például az október 25-én elfogadott és december 1-jével hatályba lépett kisprivatizációs törvényről már december 6-án kiderült, hogy módosítani kell. Nem egyedi esetről van szó, az új parlament törvényhozási vágtájában már számos esetben előfordult, hogy még meg sem száradt a tinta az elfogadott jogszabályon, már hozzá is kellett fogni az átfogalmazásához. Ebben valóban közrejátszik, hogy a jelenlegi parlamenti ciklusban át kell alakítani úgyszólván az egész jogrendünket. A szó szoros értelmében futószalagon készülnek a törvények, így a honatyák nem mindig veszik észre idejében a paragrafusok összes vonatkozását. A megengedhetőnél nagyobb hibaszázalék okait vizsgálva meglepő dologra jöttek rá többen is: még a televízió parlamenti jelenléte is kedvezőtlenül befolyásolhatja a törvényhozói munka minőségét. Szinte köztudott, hogy a törvényjavaslat nem minden előzmény nélkül, nem az első megfogalmazásban kerül végső megszavazásra. A kormány, vagy egy kezdeményező képviselőcsoport által beterjesztett törvénytervezetet még a parlamenti bizottságok is alaposan megvitatják. Ugyanis egy törvénynek úgyszólván számtalan vonatkozása van, és ezeket a maguk szakterületére összpontosító parlamenti bizottságok tagjainak kell mikroszkóp alá tenniük. A törvényhozás plenáris ülésein szinte állandóan jelén van a televízió. A bizottsági üléseken nem ez a helyzet. És éppen itt van a kutya elásva. A kamera jelenléte a szó szoros értelmében megtáltosít egyes képviselőket. Jelentős mértékben ezzel magyarázható, hogy ugyanazok a törvényhozók, akik a bizottsági tanácskozásokon alig hallatják hangjukat, a jogszabályok plénumi vitájában lépten-nyomon szerepelnek, mégpedig úgy, hogy arról - a kamerák révén - országvilág tudomást szerez. Nem rosszmájúságból írom, és nem is én fedeztem fel ezt először, de sokszor az a benyomása támad az embernek, mintha a képviselők egy része a választópolgárok előtt ilyen tévészereplésekkel igyekezne bizonyítani törvényhozói bölcsességét és aktivitását. Mindany-nyian emberek vagyunk, kevés olyan honatya jár-kel e földön, aki azt ambicionálja, hogy a legközelebbi ciklusban már - ha csak egy mód van rá - ne kerüljön be a parlamentbe. A rátermettséget azonban nem ártana mértékletesen és ízléssel bizonyítani. Ott van például Hrnko úr, a Szlovák Nemzeti Párt képviselője a pozsonyi törvényhozásban. Megszámoltam, csak a nyelvtörvény vitája során több mint ötvenszer irányíttatta magára a kamerát. Megnyilvánulásainak szaporasága alapján akár az SZNT örökös képviselőjévé is választhatnák őt pártjának tagjai. Akinek sok a bora, nem biztos, hogy jó is a bora. Képviselőink azért kapnak a fizetésükhöz minden hónapban 3000 korona átalányt, hogy ne a saját költségükön kelljen tanácsadót igénybe venniük. Teljesen nyilvánvaló, hogy egy mérnöknek, ha képviselő az illető és mondjuk szociális és közgazdasági vonatkozású törvény előkészítése során kell bizottsági vitában állást foglalnia, nem „csípőből lő", nem találomra mond véleményt, hanem úgy, hogy mondandója megfogalmazása előtt konzultál a szociális és közgazdasági ügyekben szakember tanácsadóival. És a tanácsadást megfelelően honorálja. A jogásznak, a földművesnek, az atomfizikusnak és az írónak is így kell tennie, valahányszor szakmájától eltérő kérdéseket érint az éppen megvitatott törvényjavaslat. Vívmánynak is tekinthetjük, hogy a törvényalkotás a választópolgárok szeme láttára történik. Kissé profánul úgy is fogalmazhatnék, hogy a lakosságnak a televíziós közvetítés lehetőséget ad ahhoz, hogy elbírálhassa: megérdemli-e a képviselő a fizetését. De - mint ahogy már rámutattunk - a törvényhozási munka nemcsak a plenáris üléseken történik, hanem, és talán elsősorban, a bizottságokban. Ezek tanácskozásain mutatkozik meg elsősorban, hogy ki milyen alaposan készült fel. így talán hasznos lenne, ha a televíziós közvetítések zömét a parlamenti bizottságokba helyeznék át. Itt ugyan kevésbé lenne látványos a produkció, de jobban megmutatná, hogy ki mennyit ér. Elvégre mi június 9-én nem moziszínészeket választottunk, hanem törvényhozókat. TÓTH MIHÁLY „Ellenzéki magatartásra továbbra is szükség van" Beszélgetés TÓTH KÁROLLYAL, az FMK elnökével • Néhány napja az Új Szóban egy rövid közlemény adott hírt arról, hogy ön a Magyar Ifjúsági Szövetség (MISZ) és a Magyar Diákszövetség (MDSZ) képviselőivel találkozott, és sok egyéb kérdés mellett beszélgettek az FMK ifjúsági politikájáról. Engedje meg, hogy megkérdezzem, milyen az FMK ifjúsági politikája? - Azt hiszem, hogy egy politikai mozgalomtól a régi beidegződések szerint valami olyasmit várnak még ma is sokan, ami régen a kommunisták gyakorlata volt. Törődni kell az ifjúsággal, politikailag nevelni kell stb. Manapság is megfigyelhető volt, hogy mihelyst kivonult a SZISZ, illetve a pionírszervezet az iskolákból, munkahelyekről (már ahol kivonult!), azonnal más politikai szervezetek nyomultak a helyére, s az iskolák részéről is volt ilyen elvárás. Nos, ilyen értelemben nekünk nincs ifjúsági politikánk. A múltkori megbeszélésen többször leszögeztem, hogy az FMK a két magyar ifjúsági szervezetet partnerként kezeli, teljes mértékben respektálva apolitikus, érdekvédelmi szempontjaikat. Nem tudok elképzelni olyan helyzetet, amikor ezt az elvet nem lehetne érvényesíteni, pontosabban, hogy másképp kellene viszonyulnunk a két mozgalomhoz. Mind a két szervezet kifejtette, hogy ma még maguk is rákényszerülnek arra, hogy bizonyos politikai kérdésekben állást foglaljanak. Erre azt hiszem, manapság mindenki rákényszerül. • Mégis, miről esett szó a megbeszélésen? - Én csak egyetlen egy dologra kértem a két mozgalmat. Alakítsák ki véleményüket minden fontos politikai kérdésben is és azt konfrontálják (akár a sajtóban) a politikai pártokkal, mozgalmakkal, elsősorban a magyar mozgalmakkal. Számomra ugyanis teljességgel elfogadhatatlan az a helyzet, amely az elmúlt hónapokban jellemző volt, hogy a diákság és az ifjúság a mai politikai differenciáltság vonalait követi, tehát a három magyar politikai mozgalom egyike vagy másika mellé áll. Tudatosítani kell, hogy a mai politikai felállás nagyon sok tekintetben az elmúlt évtizedek erővonalait követi és korántsem biztos, hogy 4-5 év múlva ugyanezekre lesz szükség, vagy hogy nem lesz szükség más mozgalmakra, más megközelítésre. Tehát legyenek ezek a mozgalmak egyfajta ellenzéke a politikai mozgalmaknak, eközben ugyanis határozottabb politikai és szakmai profil formálására van lehetőség. Remélem, hogy 4-5 év múlva a mostani politikai irányvonalak, ellentétek, legalábbis a mai formájukban, politikai anakronizmusnak fognak számítani. Persze, mi is fogunk igyekezni, hogy alkalmazkodjunk az új helyzetekhez, és ne legyünk a mai áldatlan állapot konzerválói. Nos ebben a munkában egy erős, friss szellemiségű ellenzék sokat segíthet a diákság részéről. A lehetőség adott erre. A MISZ egyre inkább megtalálja helyét ebben az új helyzetben, ez számomra egyértelművé vált Kelemen László alelnök szavaiból, az MDSZ-t pedig éppen a minap választották be abba a hét ifjúsági szövetségből álló Szlovákiai Ifjúsági Tanácsba, amely országos szinten képviseli a diákok és az ifjúság érdekvédelmét. NÉMETH SZILVIA ÚJ SZÚ 4 VARGA JÓZSEF 1990. XII. 8.