Új Szó, 1990. december (43. évfolyam, 282-303. szám)

1990-12-06 / 286. szám, csütörtök

PÁRBESZÉD VAGY HŐZÖNGÉS? N

em sok hiányzott ahhoz, hogy a szlovák kormány meghívására az elmúlt héten itt járó magyarországi újságírók pusztán féligazságokat tükröző benyomásokkal érkezzenek haza. Hiszen a komáromi, dunaszerdahelyi és dióspatonyi látogatásuk során mindenki, akivel csak találkoztak, kerek perec tagadta, hogy nemzetiségi konfliktusok léteznének. Pásztor István, Komárom polgármestere legfeljebb fölöslegesnek tartotta a nyelvtörvényt, hiszen az ügyiratok vezetésének nyelve eddig, külön törvényi utasítás nélkül is a szlovák volí. A hajógyár igazgatóhelyettese azt állapította meg, hogy a nemzetiségi ellentétek nem tartoznak a hajógyár problémái közé, s egyébként nyelvi problémák sem merülnek fel, hiszen a hajógyárban használt szakkifejezések többsége se nem szlovák, se nem magyar. öllős Árpád, Dunaszerdahely polgármestere arról biztosította a magyar újságírókat, bárki tér is be a hivatalába, az ügyintéző hivatalnokok az anyanyelvén válaszolnak neki. Dióspatonyban ilyen problémák pedig fel sem merülhetnek, mert a faluban csak magyarok élnek. A kellemes benyomásokat csak erősítette az újságírók és Vladimír Mečiar találkozója. Mečiar lendületes stílusa, az, hogy legalábbis „helytelenítette" a magyarok kollektív felelősségre vonását, ám főként az, hogy elárulta, a 80 éhségsztrájkoló közül legalább ötvenen szinte túltápláltak voltak az éhségsztrájk végén, s azzal, hogy a kizárólagostól valamivel demokratikusabb törvény ellen tüntetőket már-már fasisztának nevezte, megnyerte a magyarországi újságírókat annak ellenére is, hogy ugyancsak sajátos magyarázattal szolgált a szlovák-magyar nemzetiségi ellentétekre (így például azzal, hogy 1968-ban a magyar csapatok éppen az 1938-as első bécsi döntéssel megszabott határtól délre fekvő területeket szállták meg, vagy azzal, hogy a kakastollas csendőrök 1944 karácsonyán megverték azokat, akik szlovákul énekelték a „Csendes éjt"). A

magyarországi újságírók hivatalos szlovákiai programjának utolsó pontja azonban egy olyan valóságot állított eléjük, amely a kormányfő adta magyarázatnál is konkrétabb, s lényegre törőbb módon ad magyarázatot egyes szlovák körök magyaréilenességére. A „kellemesnek" nevezhető programpontok után következett ugyanis a magyar és a szlovák újságírók találkozója. A magyarországi újságírók ennek köszönhetően közvetlen benyomásokat szerezhették arról, hogyan születik a szlovák nacionalizmus, a már-már túltáplált éhségsztrájkolók nemzeti hősökként való propagálása, vagy mondjuk ki nyíltan: a magyarellenesség, a gyűlölet. A találkozó során ugyanis szlovák részről hangadókként olyan emberek léptek fel, mint Viliam Kišš, a Zmena diáklap szerkesztője, Jerguš Ferko, akit a Prácában megjelent uszító cikkeiből ismerünk, vagy Adriana Hostovecká, a Nový Slovák szerkesztője, aki Göncz Árpádot a Magyar Köztársaság elnökét vádolta meg azzal, hogy az USA-ból visszatérve Nagy-Magyarország helyreállítása mellett érvelt. A Zmena diáklap szerkesztője azt próbálta bizonyítani, hogy Sugár András nemzetiségnek tekinti az államalkotó szlovák nemzetet Szlovákiában, merthogy kijelentette: nem találkozott nemzetiségi ellentétekkel. Kišš úr nézete szerint nemzetiségi ellentétek csak nemzetiségek között létezhetnek. Jerguš Ferko, a Práca szerkesztője a tőle megszokott hangnemben beszélt - ezúttal azonban nem a megszokott közönsége előtt, így a taps elmaradt. Új elmélete, eleddig csupán az újságírók szűk körében terjesztett rögeszméje, hogy a szlovák nacionalizmust elítélő külföldi visszhang csupán egy nagyszabású, szlovákellenes nemzetközi összeesküvés megnyilvánulása. Éppen ezért, ő a szenei háborús emlékmű, s a nyitrai temető meggyalázásában „bizonyos külföldi hírszerzők" kezét látja. Jerguš Ferko szerint ezt a koncepciót bizonyítja, hogy mindkét gyalázatos esetben festékszóróval írták fel a szöveget; de bizonyíték szerinte az is, hogy olvasható betűket írtak az emlékművekre és a sírokra, továbbá az, hogy a gyalázkodó feliratokat világnyelven spriccelték fel. Világnyelven azért, hogy a világsajtó közölni tudja. Sót! További „bizonyítékokat" is tudott felhozni a nyilvánvalóan magyar ügynökök tevékenységére, a nemzetközi összeesküvés tényére. Állítása szerint számos olyan nemzeti megmozdulás, tüntetés volt nálunk, ahol „bizonyos" személyek Tiso-képmásokkal jelentek meg, a kamera gyorsan célba vette ezeket, háttérben a nemzeti tömegekkel, a következő pillanatban pedig eltűnt a Tiso-képmás, s az azt lengető személy is. Ezt követően Tibor Ferko, a Národná Obroda budapesti tudósítója igazolta, hogy ha a vérségi kötelékeA humor királya Prágában így nevezik a budapesti születésű Ephraim Kishort világszerte. 1949ben, Pozsonyon keresztül, Izraelbe emigrált, azóta nem járt hazánkban, könyveit nem volt szabad kiadni, egyszóval számunkra nem létezett. Amikor a minap Šárka Pašková kíséretében megjelent a Cseh Kulturális Minisztérium üléstermében a tiszteletére összegyűlt újságírók között, meleg taps és kíváncsi tekintetek fogadták. Az élő legenda személyes jelenléte csak addig tűnt hihetetlennek, amíg meg nem szólalt. A hatvanhat éves, hófehér haja dacára fiatalos külsejű, mosolygó, derűt árasztó világhírű író pillanatokon belül olyan közvetlen légkört teremtett, mintha utoljára tegnap járt volna Prágában. Mielőtt megkezdődött volna a párbeszéd közte és az egybegyűltek között, a korábban Zürichben, ma már legálisan Prágában működő Konsultace kiadóvállalat képviselője, Šárka Pašková röviden ecsetelte az író pályafutását. Kiemelte, hogy a Prágában inkognitóban című novelláskötete végre legálisan is megjelent csehül. A svájci kiadó ugyanis az elmúlt évtizedben, amikor nálunk még fekete listán szerepelt Kishon, két kötetét kiadta csehül. Májusban megjelenik A világ hálátlan című, a kommunizmus alkonyát boncolgató könyve, amelyben, mint az író elárulta, Csehszlovákia nagy szerepet kapott. Hogyan lesz egy magyar tollforgatóból korunk legolvasottabb humoristája? Huszonhat évesen menekült el Magyarországról, miután különböző munkatáborokban túlélte a vészterhes korszakot. Izraelben, a legkülönbözőbb foglalkozásokat űzve, úgy megtanult héberül, hogy később e nyelv nagymestereként 48 könyvet írt, amelyeket 36 milliós példányszámban, 33 nyelvre lefordítva az egész világon ismernek. Könyveit maga fordítja magyarra és németre. Kipróbálta a film- és színműilói mesterséget is, ugyancsak sikerrel. Saját forgatókönyvei alapján hét filmet rendezett, az elsőt, a kedvencét Oscar-díjra jelölték, de a többiért sem kell szégyenkeznie, jó visszhangjuk volt. - Elsősorban író vagyok, egy-egy művem hosszú, nehéz szülés eredménye. Köztudott, hogy mindent kézzel, ceruzával írok, sokat radírozok és javítok. A számítógépeket készítő világcégek nemegyszer felajánlották nekem gyártmányaikat. A válaszom mindig ugyanaz volt. Humort nem lehet gyorsan, géppel írni. Amikor a nehéz munkától elfáradok és kezdek unatkozni, saját szórakoztatásomra át-átrándulok a film berkeibe. Nehéz volna hűséggel felidézni a kérdések-feleletek pergőtüzét, de mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy - és ez kiviláglott Ephraim Kishon válaszaiból -, bárcsak távolról figyelhette Csehszlovákia sorsának alakulását, aprólékosan és jól ismeri hazánkat és őszinte barátságot érez irántunk. Visszakanyarodva a humorhoz, arra a kérdésre, hogy ismeri-e a cseh irodalmat, a válasza hízelgő: - Nem azért mondom, mert itt vagyok, de a külföldi humorirodalom alkotásai közül a legközelebb a halhatatlan švejk áll hozzám. Nagy kitüntetésnek tartottam, amikor néhány kritikus a humor Kafkájának nevezett. KIS ÉVA ket tekintve nem is, ám nézeteiben ugyancsak közel áll Jerguš Ferkóhoz. Ó szintén a szenei háborús emlékmű meggyalázásának kérdését vetette fel. Mégpedig olyan értelemben, amely közvetlenül a nemzetközi összeesküvés elméletét támasztotta alá. Mint mondta, a Népszavában az emlékmű meggyalázásáról közölt fénykép a szerző nevének feltüntetése nélkül jelent meg. A Ferko-féle logika szerint feltehetőleg valamilyen hírszerző készítette a képet, miután az emlékművet ellátta a gyalázatos felirattal. Tibor Ferko úr figyelmét sajnálatos (ám egy újságírónál aligha megbocsátható) módon elkerülte, hogy a szlovákiai sajtóban ugyanez a kép többször is megjelent - aláírással. A konstruktív nézetek, a szlovák -magyar közeledést, a kölcsönös megértést szolgáló vélemények és felszólalások sajnos kisebbségbe szorultak. Az ilyen hozzászólásokra rendszerint egy újabb kirohanás, támadás volt a válasz. Legalábbis ilyen támadásnak minősíthetőek még Jerguš Ferko konstruktívnak szánt javaslatai is, amelyek szerint a szlovák-magyar közeledéshez hozzájárulna, ha a magyar sajtó megfelelő publicitást biztosítana annak, hogy a magyarok elrabolták a szlovákoktól Szűz Máriát, az összes szenteket, de még az Istent is - merthogy számos szlovákiai eredetű műkincs magyarországi múzeumokban található. Véleménye szerint az is a közeledést szolgálná, ha a magyar sajtó közölné a szlovák lapokban megjelent cikkeket. Ezzel kapcsolatban az én meggyőződésem viszont az, hogy a magyarországi szlovákok hálát adhatnak a magyar sajtónak azért, hogy a Ferko-féle írások ottani közlésével nem szítanak kifejezetten szlovákellenes hangulatot. Az egyetlen kemény hozzászólás a magyarországi újságírók részéről talán csak az volt, amikor Sugár András megkérdezte Jerguš Ferkótól, miért hazudik egyes kérdésekben . Jerguš Ferko lényegében kitérő választ adott. Ámhogy a találkozó után sem tud lemondani erről az ő sajátos újságírói műfajáról, azt a találkozóról megjelent jegyzete is tükrözi, amelyben a magyarországi Ľudové noviny szerkesztőit idézte ugyancsak hazug módon. A Ľudové noviny szerkesztője ugyanis azt kifogásolta, hogy Magyarországon nincs olyan nemzetiségi iskola, amelyben a tantárgyak többségét szlovákul oktatnák. Jerguš Ferko pedig cikkében azt a megállapítást adta a szájába, hogy Magyarországon nincs nemzetiségi iskola. K

érdezem, kérdezzük: Jerguš Ferko és elvbarátai a jövőben így kívánják-e szolgálni a szlovák-magyar közeledést, a jószomszédi kapcsolatokat? FEKETE MARIAN Szeresse Klaus úr a szakszervezeteket? Pénzügyminiszterünk, ha csak egy mód van rá, nem győzi hangsúlyozni, hogy úgy képzeli el az ország gazdaságának talpraállítását, ahogy azt jó tíz esztendeje tette volt Margaret Theatcher. Ilyenkor, mitagadás, hátunkon végigfutott a hideg, főképp ha még az is eszünkbe jut, hogy őfelsége miniszterelnöke már néhány hétnyi kormányzás után kiérdemelte a „vaslady" becenevet. Hát még ha azt is figyelembe vesszük, hogy a legújabb kutatások szerint nem bakaőrmesterre emlékeztető szigorú tekintete miatt vált e néven ismertté, hanem mert csaknem olyan szigorral lépett fel a szakszervezetekkel szemben, mint annak idején Bismark, a Vaskancellár. Most ezek után tegyük fel a kérdést: vajon szereti Václav Klaus a szakszervezeteket? Egy nemrég közzétett tévéinterjúban pénzügyminiszterünk kifejtette, hogy a társadalmi béke egyik fő biztosítéka: az egyensúly szavatolása, és ennek az egyensúlynak három fő tényezője van: a kormány, a munkáltatók és a szakszervezetek. De még ebből sem derül ki, hogy milyen érzelmi szálakkal kötődik Klaus úr az alkalmazottak érdekvédelmi képviseletéhez. Ne is derüljön ki. Ugyanis - véleményem szerint - itt nem az a kérdés lényege, hogy a három fő tényező miként viszonyul egymáshoz érzelmileg, hanern az, hogy a kormány tagjai, a munkáltatók képviselői és a szakszervezeti vezetők értik-e a dolgukat, azt és úgy képviselik-e, amit és ahogy képviselniük kell, és szellemi teljesítményükkel, helyzetismeretükkel, közéleti bölcsességükkel, kompromisszumkészségükkel, el tudják-e magukat fogadtatni partnereikkel. Most ne vizsgáljuk, milyen minőségű emberek képviselik a kormányt, vagy hogy milyen személyiségek ülnek le a „háromoldalú" tárgyalóasztalhoz a munkáltatók képviseletében. Inkább azt vegyük szemügyre, mi a helyzet e szempontból a szakszervezetek házatáján. Sok örömre nincs ok. A forradalminak csúfolt szakszervezeti mozgalom a szó szoros értelmében kiszenvedett a fordulat után. Csak azért írom, hogy „kiszenvedett", mert a semmihez sem értő, már a pártapparátusban is használhatatlannak bizonyult ROH-bürokraták hopponmaradt siserehada a szó szoros értelmében szenvedett a változástól. Az alkalmazottak és a munkások több milliós szervezetében fehér holló most a markáns szakszervezeti vezető, az olyan személyiség, aki az egyeztető tárgyalásokon egyenrangú félként tud fellépni. A pártállam a szakszervezeteket negyven év alatt teljesen leszoktatta az érdekvédelmi munkáról. Közben, persze, megtanultak munkaversenyt szervezni, faliújságot szerkeszteni, üdülési utalványokat szétosztani... Hogy mennyire szétzüllött és irányt tévesztett a szakszervezeti mozgalom, azt nagyon jól mutatja az is, ami néhány napja történt; a Munka Törvénykönyv módosításakor a szakszövetségek konföderációja országos visszhangot keltő tiltakozást jelentett be, mert a törvényhozók javaslata értelmében ki kellett volna hagyni a dolgozók vállalatirányításba való bekapcsolódásáról szóló rendelkezést. Megint „visszaköszöntek" a szocrealista módszerek. Akik ezt a tiltakozást megfogalmazták, mintha átaludták volna ezt az esztendőt, és felriadva most azon siránkoznának, hogy n$m készítették el a munkaverseny kiértékelését, vagy a Nagy Október megünneplésének a forgatókönyvét. A kormány feladata: az országos gazdaságfejlesztési koncepció kidolgozása. A vállalati vezetők pedig vállalkozzanak, keressék a termelés felfuttatásának, a nyereség növelésének és új munkahelyek teremtésének a lehetőségeit. A szakszervezetek fő feladata: az érdekvédelem. Erre azonban fel kell készülni, mégpedig úgy, hogy a szakszervezeti vezetők alaposan és részletesen ismerjék mind a termelés és a gazdaságosság problémáit, mind azok helyzetét, akiket képviselnek. Theatcher asszony nem szerette a szakszervezeteket. Ennek ellenére nem sokkal a kormányra kerülés után kijelentette: ha nem lennének, ki kellene őket találni. Szeresse Václav Klaus a szakszervezeteket? Nem az a dolga, hogy szeresse őket. Viszont joggal igényli, hogy olyan partnerként üljenek le a tárgyalóasztalhoz, akik tudnak érvelni, akik ismerik a munkavállalók helyzetét, de a munkáltatók nem könnyű helyzetét is figyelembe veszik. így talán sikerül előre lépnünk. TÓTH MIHÁLY Baťa-leckék Szlovákiában Nyolcvankilenc novembere előtt bizony politikusaink kissé használható idézeteibe kapaszkodva lehetett csak dicsérően írni a Baťarendszer előnyeiről, arról, milyen az üzemeiben alkalmazott irányítási, .elszámolási és ösztönzési módszer. Nemrégiben Milan Zelený, a New York-i egyetem tanára Szlovákia-szerte erről tartott előadásokat. Felvetődik a kérdés: miért van újra érdeklődés a világon a Bata-szemlélet iránt? A húszas évek végén kialakított korszerű irányítási rendszer újjászületését a tömeges fogyasztástól való elhajlás idézte elő. Zelený professzor (aki a Prágai Közgazdasági Főiskolán végzett) tolmácsolásában szinte mindenhol elhangzott Bat'a alaptétele: „A legnagyobb tőke maga az ember, annak ismeretei, tudása.'' Világszerte tapasztalható a termelési tényezők fontosságának változása. Korábban a természeti feltételek voltak meghatározóak, manapság viszont számos fejlett ország és ipari anglomeráció (Japán, Hongkong, Szingapúr) példája mutatja, hogy a természeti adottságok veszítenek jelentőségükből. E folyamat kezdete az ötvenes évekbe nyúlik vissza, amikortól az iparosok, menedzserek egyre inkább kezdték felismerni az emberi ismeretek és képességek fontosságát. Újra mind nagyobb teret nyert a régi Bat'aszemlélet, miszerint az emberek akkor kapcsolódnak be igazából valamilyen tevékenységbe, ha kellően ösztönzik őket. Bérért megvásárolható a munkateljesítmény. Ám gondolatokat, ötleteket csak akkor szerezhet alkaimazottaitól a munkaadó, ha azok hosszú távon is bekapcsolódnak a termelési folyamatba. Japánban - ahol Baťa rendszere nagyon bevált - sajátos jelszó szerint termelnek: csak azt gyártják, amire szükség van, akkor állítják elő, amikor kell és olyan minőségben, amilyen kívánatos. Ezt a célt csak a legjobb vállalatoknak sikerült elérniük - korszerű, pontosan kidolgozott szervezési eljárásokkal, az egyes termelőegységek közti tökéletes elszámolással. A fejlett országokban - Kelet-Európától eltérően - szinte természetes az ilyen gyakorlat. Japánban a dolgozók ösztönzése során fontos szerep hárul az egész életre szóló foglalkoztatásra, ami a cég és az alkalmazott kölcsönös hűségében nyilvánul meg. Az Egyesült Államokban nincsenek ennek hagyományai, enélkül kellett ösztönözni az embereket. Batá rendszere abból indult ki, hogy minden alkalmazott bizonyos értelemben tulajdonos is, ugyanakkor az ösztönzés szempontjából a dolgozók elsősorban azonnali jövedelemre, a bérre és nem a hosszú távú haszonra számítanak. Végül is a vállalaton belüli alkalmazotti tulajdonrészesedés megteremtésével a társadalmi és az egyéni érdekek egyeztetésében kompromisszum született. Tomáš Baťának ez a gondolata az USA-ban kezdett elterjedni, s azóta egyre több vállalat és alkalmazott teszi magáévá. Bat'a tulajdonrészesedési módszerének lényege, hogy az alkalmazott bérének bizonyos részét kötött betétre helyezi, részvényeket kap rá, amelyek a vállalat prosperitásának arányában hozzák számára a hasznot. így aztán az alkalmazott pénzének bizonyos részét hosszú távon cégének kölcsönzi, s minél jobban gazdálkodik munkaadója, annál tetemesebb összegét fektetheti a részvényekbe, s nagyobb nyereségre számíthat. Már ebből a leegyszerűsített, ám lényegretörő magyarázatból is kitűnik a gazdasági reform forgatókönyvében felvázolt vagyonjegyes privatizáció és az ESOP-rendszer közti különbség. A szóban forgó ESOP-rendszer az USA-n kívül Nyugat-Európában is elterjedt, s a termelők és üzletegységek alkalmazottait a magántulajdon „közvetlenebb" részeseivé teszi. Jelenleg az Egyesült Államokban a köztulajdon (részvénytársaságok, bankok, biztosító intézetek) fokozatosan „alkalmazotti" magántulajdonba kerül. Az angolul GO PUBLIC-nak nevezett folyamat során a részvényeket az érdeklődőknek adják el. A teljes mértékű köztulajdon kialakítása (nálunk nagyprivatizációként valósul meg) évtizedekig tartó folyamat. Zelený professzor ennek kapcsán felteszi a kérdést: miért kell a bonyolult vagyonjegyes utat választanunk, vagyis előbb a „névtelen tulajdonosoktól" hosszú évtizedeken át szerezzük vissza a vagyonjegyeket, majd fokozatosan eladjuk a saját alkalmazottaknak. KÖVÁRY IVÁN ÚJ SZÚ 4 1990. XII. 5.