Új Szó, 1990. december (43. évfolyam, 282-303. szám)

1990-12-22 / 300. szám, szombat

JÓZSEF ATTILA Legalább húsz fok hideg van, szelek és emberek énekelnek, a lombok meghaltak, de született egy ember, meleg magvető hitünkről komolyan gondolkodnak a földek, az uccák biztos szerelemmel siető szíveket vezetnek, csak a szomorú szeretet latolgatja, hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot, fa nélkül is befűl az emberektől; de hová teszik majd a muskátlikat? Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég s az újszülött rügyező ágakkal lángot rak a fázó homlokok mögé. A 7i hiszem, sokkal kevesebben dudorásszák /iZ L önfeledten magukban ezt a dalocskát az idén, mint például tavaly vagy néhány évvel ezelőtt ilyentájban. Az adventi várakozás jótékony feszültségét, derűjét és békéjét, amelyet hosszú-hosszú, végtelennek tűnő éveken keresztül elkótyavetyéltünk, vagy igyekeztek elvenni tőlünk, az idén sem fogjuk egyszerűen előhalászni az almáriumból, hogy megtisztulva, felújult csillogással ragyogjon a karácsonyfán. Bár a kisjézus kisjézus maradt, s a háromkirályok ugyanúgy felsorakoztak a kisded mellett a templomokban, legalábbis szimbolikusan, s a gyermeki pír ugyanúgy megjelenik az arcokon a szentesti vacsoraasztalnál, azért valami megváltozott. Valami lóg a levegőben. Az ünnep előtti utolsó tanítási nap reggelén azt mondja a gyerek: Ma megölelem az iskolatáskát örömömben, hisz megszabadulok tőle egy időre. Hiába, a gyerekek sosem tagadják meg önmagukat. Rólunk, felnőttekről, a diktatúra báránykáiról és neveltjeiről ez már kevésbé, vagy csak fenntartásokkal mondható el. Mert mi tüneményes gyorsasággal felejtünk, s egykettőre elmegy a kedvünk attól is, amit tegnap, tegnapelőtt, egy éve tervezgettünk, boldogan üdvözöltünk, s ami felszabadított bennünket. Hálátlan, feledékeny szerzet vagyunk. A profán kis dalocskára visszatérve: inkább kis Karácsonyunk lesz, mint nagy. Talán a fenyő is összébb húzza magát, szerényebbek lesznek az ajándékok, morózusabbak, ünnephez méltatlanabbak az arcok, bizonytalanabbak a lelkek, fázósabb a jövő képe, vagy vélt képzete. tudja, talán a Jézuska jövő ilyenkor megfogja l\l a gyerek kezét, hogy ne dobja le a táskát, hanem nyugodtan tegye a sarokba, ha már annyira ízlik a szabadság neki. S egy megrögzött, materialista mozdulattal megsimítja a gyerek fejét. KÖVESDI KÁROLY Könnyű lenne most azt mondani: hová lett a tavalyi bizakodásunk, lelkesedésünk, amely a hidegebb napokban is képes volt leolvasztani a több évtizedes jeget a lelkűnkről. S a legeslegkönnyebb lenne azt ismételgetni, bizakodjunk a jövőben, mert felszabadult a bizakodás is. Szabad választások, szabad parlament, szabad elöljárók után logikus lenne, hogy egyre szabadabbak legyenek a lelkek is. Mert, úgy tűnik, nem tudunk szabadságban gonaolkodni. Nem hiszünk a szabadságban, csak abban, amit a kezünk megfog, amit a szánkba teszünk, ami testet ölt a gyarló anyagban. Marxisták, materialisták és anyagelvűek vagyunk menthetetlenül. A csomagok összezsugorodásával, a pénztárcák karcsúsodásával együtt a lelkünk is összehúzódzkodni készül. Hisztérikusan tolakodtunk az üzletek előtt, egymás lábára tiporva lökdösődtünk a játékboltokban, az élelmiszeres pultok között, a Megváltóra várva. Pedig valahol magunkat kellene megváltani, vagy legalábbis megpróbálni elfelejteni a hétköznapok sivárságát, nem, nem is elfelejteni, de átadni a múltnak, s egy kicsit magunkba fordulni: Hogy is állunk a telkeinkkel? Már megint a régi nyomokat tapossuk? Mi már csak az irodalomból emlékszünk a régi-régi Karácsonyokra, amikor az aranypapírba csomagolt dió, a fából faragott játékok, a szerény, de annál nagyobb melegséget, ünnepélyességet jelképező rekvizitumok sem sarkallták keserűségre az embereket olyannyira, mint napjaink hiányzó luxuscikkei, értéktelen mütyürkéi. S bármennyire is riasztó dolog a szegénység kegytárgyaira preckelni fellengzősen a szenteltvizet, azért gondoljuk el: ki hitte egy percig is tavaly ilyenkor, hogy idén ránkszakad a kánaáni bőség? ) Nem szeretnék szentségtörő lenni, éppen most, amikor talán még a legcsököttebb materialista is elód&log a templomba karácsony este imát mondani, ha másért nem, a megmaradt állásáért, de azért eszünkbe juthatna: a megváltás nem az anyagi megváltást jelenti. Ünnepeinknek olykor semmi közük az ünnepek lényegéhez. Kis Karácsony, nagy Karácsony. Bár kedélyállapotunkat elég alaposan befolyásolták az elmúlt hónapokban, hetekben, azért tudjuk, nem Klaus úr, Mečiar úr, vagy bárki más világi helytartó kegyosztó kedvének köszönhetően lesz az idén is Karácsony. A kormányok és a nép viszonyának, a politikának semmi köze a szeretet ünnepéhez. De a pajkos, meghajszolt gyerek felszabadult mozdulatának, amellyel az iskolatáskát a sarokba hajítja, talán kicsivel több. Talán a szeretet noszogatásának, amely útnak indít bennünket, hogy meglátogassuk szeretteinket, drágább vonatjeggyel is, szintén. Szombat, 1990. december 22. • • Ára 1 korona • XLIII. évfolyam, 300. szám