Új Szó, 1990. október (43. évfolyam, 230-256. szám)

1990-10-13 / 241. szám, szombat

Lapunknak nyilatkozik František Mikloško, a Szlovák Nemzeti Tanács elnöke JÓZAN, TÁRGYILAGOS DIALÓGUST! ÚJ SZÚ - Elnök úr, amikor ezt az interjút kértem, ön zsúfolt programja ellenére készséggel, egyik hétről a másikra vállalta e beszélgetést. Eszerint fontosnak tartja, hogy a csehszlovákiai magyarság előtt is véleményt nyilvánítson? - Fontosnak és természetesnek. Már csak azért is, mert a júniusi választások óta a Szlovák Nemzeti Tanács a pártok és mozgalmak demokratikusan megválasztott reprezentánsait tömöríti; közöttük a Szlovákiában élő magyarok tekintélyes számú képviselőit is. így - a Szlovák Köztársaság parlamentjének elnökeként - a szlovákiai magyarok törvényes érdekeit is képviselem. Ezért hát magától értetődő, hogy az Új Szónak szintén készséggel nyilatkozom. - On is elhibázott lépésnek, egyesek állítása szerint egyenesen nacionalista berzenkedésnek tartja, hogy a tavalyi novemberi eseményeket követően a magyar kisebbség kilépett a politikai szélárnyékból és megpróbálta kézbe venni sorsának további irányítását? Másként fogalmazva: hogy a gyakorlatban is érvényt kíván szerezni a hatályos csehszlovák alkotmány vonatkozó alkotmánytörvényében garantált nemzetiségi jogoknak? - A júniusi választások előtt, amikor még csak aktív támogatója voltam a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalomnak, a NYEE találkozót szervezett az akkori kormány néhány tagja, illetve a Független Magyar Kezdeményezés szakértői és az itt élő magyarok több más hozzáértő személyisége között. Azon a tanácskozáson leszögeztem, hogy a szlovákok jól tudják, mit jelent az harcolni a kulturális, a nemzeti és az emberi identitásért. " A csehekkel nekünk az első köztársaságban kellett megvívnunk ezt a küzdelmet. Ezért, véleményem szerint, abban sincs semmi különös, ha most a Cseh-Szlovákiában élő magyarok törekszenek valami hasonlóra mint akkor mi; így hát hiba lenne zokon venni szándékaikat. Ellenkezőleg: saját tapasztalataink tudatában éppen hogy fogékonyabbaknak kellene lennünk az itt élő kisebbségek gondjaival és igényeivel szemben. Tisztelem és becsülöm például Szigeti Lászlót, aki azt vallja, hogy Közép-Európának ezt a régióját a nacionalizmusnak valamiféle démona uralja. A nacionalizmus valóban nagy gond, hamarjában magam sem tudok rálelni a gyökereire. Ez valami olyan mélyen szántó dolog, akár a vallásosság érzete. Nem titok, hogy az emberek a vallási, vagy ehhez közel állóan, a nemzeti meggyőződésükért szinte a végletekre is hajlamosak. Látni kell továbbá, hogy a nemzetiségi kérdést az évtizedekig hatalmon lévő kommunista rendszerek sem tudták megoldani. Példa erre a Szovjetunió, ahol a nemzetiségi viszályok során szinte naponta halnak meg emberek, de bonyolult a helyzet Jugoszláviában ís, és több nyugati országban - a demokratikus hagyományok ellenére - szintén problémát okoz ez a kérdés Csoda hát, ha Szlovákiában sincs megoldva a nemzetiségi kérdés? Én ezért élénk figyelemmel követem a Szlovákiában élő magyarok megnyilvánulásait és igényeit. A szlovák parlament elnökeként a lehető legtöbbet szeretnék megtudni a gondjaikról és azok hátteréről, elvégre a nyílt kérdéseket csupán így lehet megvitatni és tisztázni. - ön vajon miként látja: a harmadik ezredforduló küszöbén a szlovákság jelentős hányadánál miért a nemzeti érdekek élveznek prioritást az európai léptékű polgári érdekekkel szemben? - A magyarok és a szlovákok kölcsönös viszonyát bonyolult történelmi örökség jellemzi, s erről beszélve a magyar féllel szemben kell kissé kritikusabbnak lennem. Meg is próbálom vázlatosan felmutatni, miért?! Itt vannak például az osztrák-magyar kiegyezés utáni időszak erőszakos magyaros ítási törekvései. Egyesek - korabeli forrásokra utalva - úgy vélik, hogy a szlovákságot csak az 1918-as év, tehát Csehszlovákia létrejötte mentette meg. Idősebb papoktól én is azt hallottam, hogy annak idején akár csak három, minden tekintetben megfelelő szlovák püspökjelöltet is óriási gond volt találni. A hajdani magyarosítási törekvések s annak emlékei akaratlanul is mélyen rögződtek a szlovákokban. Tovább bonyolították e helyzetet az első köztársaság létrejöttét követő viszályok; azok a fenyegetések, amelyek katonai eszközökkel akartak visszakövetelni korábbi területeket. Ennek emlékei is tovább élnek. Nem használt a békés együtt élés gondolatának a bécsi döntés sem, hiszen Szlovákia lakossága akkor nem egész két és fél millióra zsugorodott. Ugyancsak nyílt kérdés, hogy manapság miért csak 12 ezer ember vallja magát szlováknak Magyarországon, ha az ott élő szlovákok száma 1918-ban csaknem 150 ezer volt. Vissza-visszatérő dilemma nálunk, hogy miképpen csappanhatott meg ennyire a magyarországi szlovákság száma? Nemigen használ a kölcsönös jóviszonynak, hogy Szlovákiát Magyarországon sokan pusztán a régi szellemben Felvidékként emlegetik, vagy hogy az Amerikában élő magyarok körében a jelenlegiektől eltérő határokat jelző térképek forognak közkézen. Végül, de távolról sem utolsósorban, nagyon érzékeny pontja az együtt élés hétköznapjainak, .hogy Dél-Szlovákiában vannak olyan területek, ahol a szlovákok élnek kisebbségben. Tőlük olyan hírek érkeznek, hogy idehaza nem tudnak érvényesülni a saját nyelvükön... Ezért hát részint a múltba nyúló történelmi tapasztalatokat, részint a jelenlegi helyzetet tudatosítva kell mérlegelni mindazt, aminek napjainkban tanúi vagyunk Szlovákiában. Persze, e gondoknak sokkal szélesebb összefüggései is lehetnek, elvégre minden éremnek két oldala van. Itt és most én csupán a tényállást igyekeztem felvázolni. - Vitatható kérdés, hogy 1990-ben - a demokrácia, a piacgazdaság és az Európaház felé igyekezve - a történelmi múlt kesernyés emlékeinek kell-e dominálniuk, avagy a higgadt és észszerű párbeszédé az elsőbbség?! Mert az, amit ön históriai tényékként említett, nehezen lenne tagadható; mégha a dolgok valós mértékén lehetne is meditálgatni. Ennél lényegesen időszerűbbnek tartom a Dél-Szlovákiából frissen érkező hírek valóságtartalmának tüzetesebb vizsgálatát. A riporter sokéves országjárásának tapasztalatait összegezve ugyanis határozottan kijelenthetem: Pozsonytól Agcsernyôig a szlovákok és a magyarok együttélése évtizedek óta súrlódásmentes volt, a szlovák nyelv köznapi és hivatalos használata pedig a lehető legtermészetesebb gyakorlat! Ezért az itt élő szlovákok elnyomásáról tudósító hírek zömét igaztalannak tartom. Más szóval: bajkeverők eszközének a nemzetiségi szenvedélyek szításához! (Prikler László felvétele) - Tényleg inkább a jelenről társalogjunk. Arról, hogy 1990-ben. amikor Európa az integráció felé halad, akkor nálunk nemzetiségi viszályok ütik fel a fejüket. Ez tény, mégha nem is örömteli. Látni kell viszont, hogy Szlovákiában csupán most erősödhetett meg hatványozottan az államiság gondolata és az ónjogúság igénye. A figyelmesebb szemlélőnek azt is látnia kell, hogy a parlamentben képviselt valamennyi pártnak és mozgalomnak a programjában fellelhetők ezek a szándékok; a .Szlovák Nemzeti Párt pedig a szélsőséges megoldásra: az önálló szlovák állam kikiáltására törekszik. A szlovák kormány és a szlovák parlament között abban feltétlenül egyetértés van, hogy decentralizálnunk kell mindazt, ami eddig szinte köldökzsinórként kötött bennünket Prágához. E törekvések megvalósítása Szlovákia számára mérföldkövet jelent, az önállósodásnak egy olyan mozzanatát, amelyen a környező országok már réges-rég átestek. Ezzel szemben Szlovákiának sohasem volt önálló állama; illetve az a rövidke időszak, amit ezen a néven ismer a múlt, az a legszerencsétlenebb történelmi pillanatnak bizonyult. Mindez nehezen kezelhető komplexusként van jelen napjaink eseményeiben. Az önjogúság szorgalmazásának egyik megnyilvánulási formája a nyelvtörvény követelése - ami egyrészt szerves része a társadalmi folyamatoknak, másrészt azoknak a védekező szándéka, akik szlovák szót használva Szlovákia déli területein nem tudnak érvényesülni. - Elnök úr, eszerint ön is azon a nézeten van, hogy a Csallóköztől a Bodrogközig a szlovákok szándékos elmagyarosítása folyik? - Nézze, ez nagyon összetett kérdés. Az ott élő szlovákok közül sokan azt állítják, hogy ez így igaz; a magyarok viszont ennek ellenkezőjét mondják. Nekem nincs kellő számban személyes tapasztalatom; ezért hát meghallgatom az onnan érkező híreket, és ha kell, állást is foglalok hozzájuk. Hasonlóképpen a szlovák parlament is olyan álláspont kialakítására törekszik, amely minden tekintetben megfelel a kilencvenes évek nívójának. A hivatalos nyelv törvénybe iktatása elsősorban történelmileg jelent majd elégtételt; e nyelvtörvénynek ugyanakkor a nemzetközi egyezményekkel is összhangban kell lennie. A koalíciós partnerek javaslata az, hogy a hivatalos érintkezés nyelve a szlovák legyen, de emellett csehül is lehessen „hivataloskodni", a vegyeslakosságú területeken pedig - bizonyos százalékarány-szintet elérve - a nemzeti kisebbségek hivatalos fórmában is, használhassák az anyanyelvüket. Úgy véljük, hogy ez a megoldás elfogadhatóan egyesíti majd magában a múlttal szembeni adósságtörlesztést és á jelen gondjait is. Álláspontunk törvényesítését következetesen szorgalmazni fogjuk. - Talán a készülő nyelvtörvénynél is égetőbb kérdés: vajon mi lesz a föderáció sorsa? Már csak azért is, mert úgy tűnik, mintha erősödne az önálló Szlovákiát szorgalmazók hangja... - A közelmúltban több ízben is elmondtam, hogy úgy érzem: ahogyan korábban a kommunista pártot nem szabadott nyilvánosan bántani, úgy most sokan a föderáció körüli gondokat kezelnék a legszívesebben tabuként. Ténynek tény viszont, hogy az új szövetségi alkotmány kidolgozása mellett, a nemzeti köztársaságok alkotmányainak előkészítése is folyamatban van. A szövetségi szervek egyelőre ódzkodnak attól a javaslattól, hogy a nemzeti alkotmányok a föderációból való kilépés jogát is tartalmazzák. Nos, ha valóban őszintén gondoljuk a demokrácia elveinek érvényesítését és a működőképes föderáció megteremtésének szándékát, akkor ott - eventualitásként - a kilépés lehetőségét is biztosítani kell. Ez a kérdés ezért nem lehet tabu, hanem éppen ellenkezőleg, az embereknek módot kell adni ahhoz, hogy hozzászóljanak ehhez a vitához. A szabad véleménynyilvánítás joga nélkül ugyanis egyetlen demokrácia sem működőképes. És hogy Szlovákia önálló állam lesz-e? Ezt a kérdést két okból sem tartom különösebben szerencsésnek. Az egyik: a jelenleg mindannyiunk számára a napnál is világosabb, hogy a cseh nemzettel közösen, szövetségi államformában élünk. A másik szempont pedig az, hogy pillanatnyilag legföljebb találgatni lehet, hogy miként fest majd Európa öt, tíz, tizenöt év múlva. A radikális kérdésfelvetés ezért most politikailag helytelen és fölösleges. Fölösleges, mert a határok légiesítése, azaz az átjárhatóságuk biztosítása révén egy teljesen más, újszerű Európa jöhet majd létre. Ügy tűnik, ma már talán csak karnyújtásnyira van tőlünk az, amit esztendőkkel ezelőtt még az európai közösségek víziójaként emlegettünk. Érthető viszont, hogy ebben a felgyorsult integrálódási folyamatban a kisebb államok szintén meg akarják őrizni eredeti azonosságukat. A közeljövőben ezért e szempontok közelítésére lesz szükség. - A Szlovák Nemzeti Tanács elnökének jogkörébe tartozik, hogy a szlovák kormány tevékenységéről is véleményt mondjon. Hadd kérdezzem hát meg: ön.nem úgy véli, hogy a kormánynak határozottabban kellene fellépnie a szlovák közvélemény jelentős részének kisebbségellenességével szemben? - Őszintén szólva, sohasem voltam híve a dörgedelmes rendreutasítgatásnak, az erőfitogtatásnak. Véleményem szerint ehelyett inkább higgadtságra van szükség. Jómagam, optimista vagyok a szlovákok és az itt élő nemzeti kisebbségek együttélésének dolgában. Míg a világ egyéb tájain összetűzésekre került sor, addig a mi régiónkban - hála Istennek - mindig sikerült megegyeznünk valahogy. Együttélésünknek történelmi gyökerei vannak, s azokat most is erősebbeknek érzem, mint a hirtelen fellángoló indulatokat. Ezért erély és nehezen jóvátehető, elkapkodott lépések helyett, kormányzati szinten is a céltudatos tárgyilagosságra és az objektivitáson nyugvó türelemre van elsősorban szükség. - A politikai tisztánlátás érdekében firtatom: a szlovák-magyar viszony vitatott kérdéseit szűkebben értelmezett, kétoldalú megbeszéléseken, avagy szövetségi, tehát államközi szinten kell megtárgyalni? / - Ami ebben a tekintetben minden másnál fontosabb, az a realitásérzék. Ezért nem titok, hogy mindig is elleneztük, hogy ezekben a kérdésekben, a mi részvételünk nélkül, kizárólag Prága és Budapest döntsön. Nyíltan meg kell mondani, hogy a cseh fél nem eléggé járatos ezekben a problémákban. Ez a tapasztalatom még az ellenzéki időkből származik, és a Charta ezekkel a gondokkal is foglalkozni kívánt. A kisebbségi lét és az együttélés gondjai annyira bonyolultak, hogy azt a távolból érzékelve szinte lehetetlenség okosan és kielégítően rendezni. Ebben a kérdésben tehát így összegezném a véleményemet: helytelenítem, ha ezekről a kérdésekről pusztán Prága és Budapest tárgyal egymással; ugyanakkor az sem ideális megoldás, hogy csak Pozsony és Budapest vitassa meg ezeket a kérdéseket, a csehszlovák föderáció egységesítő elemeit képviselő Prága tudta és részvétele nélkül. Ennél még fontosabbnak tartom azonban, hogy nemcsak felső szinten kell tárgyalgatni, hanem bízni kell az emberekben is! Ók már réges-régen kialakították az együttélés különböző formáit. Az ebből származó jó tapasztalatoknak kell érvényt szerezni, és azt törvényesen is szentesíteni. - Hivatalosan több mint félmillió magyar él az ötmilliós Szlovákiában. Józanul gondolkodva veszélyeztetheti ez a kisebbség a többségi nemzetet? Nem kellene Szlovákia vezető politikusainak bizonyos fokú önmérsékletre inteniük a szlovákságot? -Nézze, én tősgyökeres szlovák vagyok, az utóbbi időben mégis többször kifütyültek, mondván, hogy magyarnak számítok. Az anyókákról tett kijelentésem pedig már-már reklámszövegként forog közszájon... A kérdésre válaszolva csak azt mondhatom: politikai arányérzék dolga eldönteni, hogy mikor kell nyilvánosan is véleményt nyilvánítani, Példaként itt a nyelvtörvény. Ezzel kapcsolatban avval vádolnak bennünket, hogy késleltetjük a megszületését; a valóságban viszont csupán egy optimális, európai nívójú megoldást keresünk! Ezért hát vannak helyzetek, amikor a hallgatást politikai értelemben többre tartom, mint csak akadémiai szintű általánosságokról beszélni. Még a kommunista rendszerrel szembeni oppozíció éveiben megtanultam, hogy természetesen adódnak helyzetek, amikor igenis, kell a civil kurázsi, szükséges az egyértelmű és világos fogalmazás; és vannak olyan helyzetek, amikor szemöldökráncoló hangoskodás, impozáns kiállás nélkül könnyebb egyezségre jutni. - Elnök úr, ön egyetért a szlovák sajtó tendenciózus kisebbségellenességével? - Ez egy végtelenül bonyolult kérdés, ráadásul nemcsak szlovákiai sajátosság. A közelmúltban Jeszenszky Géza, magyar külügyminiszterrel és Boros Jenő, pozsonyi magyar főkonzullal is beszélgettem erről. Abban állapodtunk meg, hogy egy demokratikus társadalomban képtelenség dirigálni a sajtót. -Ennek ellenére engedje meg, hogy rákérdezzek: milyen értesülései vannak a hazai magyar sajtóról? Szintén hangulatkeltőnek, netán borúlátónak tartja? s - Jómagam nem tudok magyarul, így ez irányú értesüléseim főképpen az FMK-ban dolgozó barátaimtól származnak. Ebben a tekintetben az is mérvadó számomra, hogy a szlovák lapok nem támadják a Szlovákiában megjelenő magyar sajtót, amely ha ellenségeskedő hangnemet ütne meg, akkor a mi újságjaink nyilván azonnal reagálnának. Ezért, szerintem, a hazai magyar újságírók inkább feszültségoldó hangnemben cikkeznek. - Ne haragudjon, ha most mégis „provokálom", ám mindenképpen meg kell kérdeznem öntől: véleménye szerint az itt élő magyarság megérdemli, hogy szálka legyen a szlovákság szemében? Ez ugyanis előbb-utóbb oda vezethet, hogy akár vendégségben is érezheti majd magát a szülőföldjén... - Ez nyilvánvaló jogtalanság lenne! Hadd mondjam el, hogy pozitív viszonyomat a kisebbségekhez két személyes, mondhatnám belső élmény határozza meg. Az egyik még a gyermekkoromhoz, Nyitra környékéhez fűződik. Akkoriban egy olyan társadalmi réteg élt ott, amely nagyon kedves és jó emlékként maradt meg bennem. Egy hatalmas családként, nemzetiségi súrlódások nélkül éltünk. Mindenki annak vallhatta és jobbára vallotta is magát, amit legbelül érzett. A második tapasztalatom keresztényi mivoltommal kapcsolatos. Hívő katolikus vagyok, egyesítve magamban annak mind egyéni, mind kollektív szemléleti vonásait. így vagyok, így lehetek a leginkább önmagam; de a katolikus vallás egyben azt is lehetővé teszi, hogy a francia, az osztrák, az olasz, vagy akár a magyar hívők nagy családjába tartozzam. Meggyőződésem ezért, hogy • minden antagonizmus, minden diszkrimináció és erőszak az alapvető emberi jogok durva megsértése. - Elnök úr, úgy tudni, hogy ön és Vladimír Mečiar, szlovák kormányfő rövidesen Magyarországra látogatnak. Elárulhatna valamit utazásuk céljáról? -November elsejéhez közel eső időpontban megyünk majd kétnapos magyarországi látogatásunkra. Ezt a dátumot külön is hangsúlyozni szeretném, hiszen november első napját a szlovák parlament a megbékélés ünnepévé nyilvánította. A Magyar Köztársaság elnökével, az általunk őszintén tisztelt Göncz Árpád úrral egyetértésben választottuk ezt az időpontot. Lélektanilag talán ez is hozzájárulhat a fennálló gondok tisztázásához. Küszöbönálló látogatásunk e két nemzet képviselőinek első hivatalos, kétoldalú találkozója lesz. Ennek mindenképpen szimbólumértéke is van, hiszen ha szemtől szembe, kölcsönösen nem tudunk megegyezni, akkor ebben a szövetségi szervek sem képesek segíteni rajtunk. Meggyőződésem, hogy e két nemzet évszázadokra nyúló együttélésének pozitív emberi kapcsolataira kell építenünk. A vitás kérdések tisztázásának módja, lehetősége is ebben keresendő. Ezért a protokolláris keretek és a formalitások túlhangsúlyozása nélkül készülünk rövidesen Magyarországra, ahol az államközi egyezmények megkötését megelőzendő részletkérdésekben is egyezségre szeretnénk jutni. Lényegében hasonló gondokról és teendőkről volt szó már Göncz Árpád legutóbbi pozsonyi látogatásán is. Akkor én egyebek között szóba hoztam: ha az Úr úgy akarja és a világ még további ezer évig fennáll, akkor a szlovákok és a magyarok további ezer esztendeig szomszédok lesznek. Ezért fontos a jóviszony kialakítása. Göncz úr erre nagyon találóan azt felelte: ha a következő két-három évben békességben megleszünk egymással, akkor a soronkövetkező ezer esztendő már aligha okozhat gondot. - Befejezésül már csupán annyit, hogy az utolsó gondolatsor joga mindig az interjúalanyé, ön mit mondana el nyilatkozatának zárszavaként? - Azt, hogy a szlovákok és a magyarok együtt élése - sajnos - egyelőre valóban nem felhőtlen. Az indulatveszély csökkentése, a légkörjavítás mindkét fél érdeke és feladata. Nem hinném, hogy a készülő nyelvtörvény majd egycsapásra megoldja a nyílt kérdéseket; az európaiság és a nemzetközi egyezmények szellemében kicövekelheti viszont a tolerancia útját. Ez azért fontos, hogy társakként, barátokként tudjunk közeledni egymáshoz. Hogy a hétköznapjainkat saját jogaink kölcsönös tiszteletben tartása jellemezze. - Köszönöm az interjút! MIKLÓSI PÉTER 1990., X. 13.