Új Szó, 1990. október (43. évfolyam, 230-256. szám)

1990-10-12 / 240. szám, péntek

A szlovák kérdés ma Értelmiségiek vitája a Romboid idei 9. számában N

incs szándékomban sem lekicsinyíteni, sem felnagyítani a Romboid 9. számában közreadott • vita gondölatí anyagát. Megkülönböztetett figyelmet érdemel, hiszen olyan szlovák értelmiségiek fejtik ki véleményüket, intellektuálisan megalapozott álláspontjukat a ,,szlovák kérdésről" és mindarról, ami ezzel összefügg (a szlovák-cseh, a szlovák-magyar viszonyról, az európaiság értelmezéséről, a nemzeti karakterről, a történelem mai szerepéről és az abból eredő nemzeti komplexusokról), akiknek véleményére minden szlováknak, de minden jó szándékú magyarnak és csehnek oda kell figyelnie: Rudolf Chmel {aki azóta hazánk budapesti nagykövete lett), Ján Števček, Jozef Klimko, Milan Lasica, Július Satinský, Ladislav Ballek, Peter Jaroš, Ivan Slimák, Tomáš Janovic, Ivan Lehotský, Karol Horák, Roman Polák és Vladimír Petrík. A vita első szakaszában a Rudolf Chmel által felvetett tézis - ,,Ha azt mondjuk: szlovák kérdés, akkor elsősorban a szlovák-cseh és a szlovák-magyar kérdésre gondolunk" - mögöttes tartalmait vizsgálták meg. Chmel bevezetőjében áttekinti azokat a befolyásokat, amelyeket a szomszéd nemzetekkel közös történelem gyakorolt a szlovákságra. Ebből kiindulva állapítja meg, hogy az új európaiság bizonyára segítségünkre lesz, hogy a még mindig meglévő nacionalista ellentéteket közösen leküzdjük. Európaiságról beszélünk, de a társadalomban ennek éppen a fordítottja kezd forrni; egyszer nemzetieskedésnek, máskor nacionalizmusnak, nemegyszer sovinizmusnak mondják. Csakhogy minden, még az európaiság értelmezése is elferdített. Chmel mindezért elsősorban az értelmiséget teszi felelőssé. A ,,kicsinység komplexusának" megközelítése után feltette a kérdést: A választás, amely előtt most minden poszttotalitárius rendszer áll, az európaiság és a nacionalizmus közötti választás lesz. Ezt pedig a nemzeti indulatokkal együtt a szociális és politikai következmények döntik el. Az Európába való visszatérésre olyan szlovák - és csehszlovák - modell felelne meg, amelyben az európaiság és a nemzeti vonal szimbiózisba kerülne egymással. Ján Števček elsősorban azokat a történelmi tényeket vizsgálja meg, amelyek bizonyos mértékig a szlovákság tudathasadásos önszemléletét okozták. Elsőként az 1848-as európai forradalmi mozgalmak idejére tekint vissza, amikor is szerinte a szlovákok megkísérelték a történelmi identitásukat megszerezni, de az európai forradalmi fejlődés irányának ellenében. A másik 1918 volt, amikor - szerinte - történelmi ajándékot kaptak, amelyért később nagy árat fizettek, hiszen a demokrácia mellett megnövekedtek a szociális gondok, a nemzeti nyomás, amely a Szlovák Állam létrejöttéhez vezetett. „A haladó szlovák entellektüel ismét tudathasadásos állapotba kerül, hiszen tudatosította, hogy a Szlovák Állam megszületése nemzetközi politikai kényszerűség volt, de azt is érezte, hogy a történelem rossz irányba vivő hullámára kerültünk, és ismét átélte történelmi tudatának és lelkiismeretének arculcsapását. " A szlovákok mai helyzetével kapcsolatban elmondja, hogy először kerülhetnének ki ebből a tudathasadásos állapotból, hiszen 1968-ról is azt mondják nemzetközi megfigyelők, hogy a föderáció a szlovákoknak kedvezett, végül is a prágai tavasz romjain születhetett csak meg. Szerinte, abban a pillanatban, amikor a magyar és főleg a cseh értelmiség, amely a maga átlagát tekintve nagyon fejlett, autentikusnak, igaznak és emberileg szükségesnek ítéli meg a szlovák értelmiség mostani helyzetét, nyomban megváltozik a szlovákság nemzetközi helyzete. Jozef Klimko jogtörténész szerint a geopolitikai realitások továbbra is hatni fognak, ezért ezeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Felfigyeltető, hogy a vitázok közül a gyakorlatilag legnagyobb tömegbefolyással rendelkező szatirikus író és színésk, Milan Lasica mennyire élesen fogalmaz, amikor felerősíti a Ján Števček által vázolt történelmi bűntudatot és tudathasadásosságot. Ladislav Ballek, aki az elmúlt években íróként talán a legtöbbet vizsgálta a szlovákságnak a magyarokkal, illetve a csehszlovák állammal szembeni viszonyát, terjedelmes esszét kerített a témáról. Egységes nézőpont szülte, ezért csupán egyetlen dolgot emelnék ki, amely meghatározza az író szemléletét: Az a generáció, amelyhez tartozik, születésétől kezdve egy, a Kamcsatkától a berlini falig terjedő gigantikus övezetben neurotizálódott, hiszen a valóságban egyetlen legitim nemzetek fölötti mozgalom internacionalizmusa helyeződik a kis nemzetek érdekei fölé úgy, hogy azok valóságban nem is léteztek. Ma már látható, hogy ebben a nemzetközi táborban mit veszítettünk. Egyetlen dolog volt bizonyos. Mégpedig az, hogy ez ellen az állapot ellen tudatosan vagy ösztönszerűen, de mindenki a saját nacionalizmusával védekezett. így irányított minket is a szorongás, amelynek legláthatóbb jelensége ÚJ SZÚ 5 a nacionalizmus, amely most nem teszi lehetővé a problémamentes csatlakozást az Európa és a világ által felkínált integráló egységhez. Ezzel kapcsolatban kifejti azt is, hogy olyan zaklatott pillanatban vetődtek fel a cseh-szlovák együttélés kérdései, amikor mindkét nemzet számára igen bonyolult időszak kezdődött. Ezt nyugalmasabb időkben, higgadt fejjel kellene tisztázni. Ivan Slimák a történelem kiváltotta tudathasadásosság állapotaiból kiindulva fejti ki, hogy a nemzeti fejlődés bonyolultsága ellenére is a szlovákság távolodik attól a veszélytől, amely a hibás vagy helyes történelmi lépéseit mindig befolyásolta. Megszűnik a nemzeti veszélyeztetettség, éppen ezért szükséges lenne a magyarokhoz és a csehiekhez fűződő kapcsolataikat tisztázni, amelyeket még mindig az említett veszélyeztetettség keltette komplexus határoz meg, holott ez már nem felel meg a kor mozgásirányának. Másik oka e „kicsinység komplexusának", hogy nem tudják úgy integrálni saját történelmüket, amilyen valójában volt. Helyette mindig megkísérelik a történelmet átírni. Ezzel a „fenyegetettséggel" kapcsolatban jegyezte meg Tomáš Janovic, hogy ő nem a csehektől és nem a magyaroktól fél, hanem a már most terjedőben lévő „szatelit szubkultúrától", amely aligha fogja a szlovákságot angolul tanítani, de elveszi kulturális sajátosságait. Szerinte elsősorban ez ellen kell majd védekeznie. Vladimír Petrík a közreadott szöveg szerint a vita utolsó felszólalója volt, s az érintett kérdéseket az aktuális politikai .történések felől közelítette meg. Elsősorban az önálló szlovák állam létrehozásának újbóli előtérbe kerülését bírálja, hiszen a szeparatisták mindeddig arról beszéltek, ami 1939-től 1945-ig létezett. Közben mindeddig következetes kritikával nem határolták el magukat attól, ámi akkor antihumánus és antidemokratikus volt, de mégcsak valamifajta szabadabb és demokratikusabb modellről sem beszélnek. így mindaz, amit akarnak: anakronisztikus. ,, Tulajdonképpen kettős anakronizmus: visszatérést egy totalitáshoz - és szeparálódás olyan időben, amikor Európa integrálódik. " A

vita ismertetéséhez befejezésül hozzáteszem, hogy aki figyelemmel kíséri a magyarországi sajtóban zajló vitákat, sok analóg véleményt olvashatott. Szlovákia értelmiségének elég jelentős hányada tisztában van azokkal a veszélyekkel, amelyeket az utcára vitt nacionalizmus és szeparatizmus jelent a nemzetük számára, a más irányban változó Európában. Nem önkényes a kérdés megfogalmazása, hiszen a vita egésze erre keresett választ: nem kényszerül-e utcai tüntetések hordószónokainak hatása alatt a szlovák nemzet egy újabb történelmi ballépésre? A vita résztvevőinek véleményét hallgatva, van okunk a bizakodásra, annál is inkább, hiszen tovább már aligha feszíthető a húr. DUSZA ISTVÁN /iPÉKiTIlBSn ILINÉL / 1 * Nem jó módi Néhány nappal azután, hogy leérettségiztem, felkerestem az egyik volt tanárnőmet, mert a tanácsát szerettem volna kérni. Jártam már a lakásán, de akkor mindig csak a konyhába hívott be: így érthető, hogy meglepődtem, amikor a szobába tessékelt. A szekrényből sajtos és édes süteményt vett elő, s még teát is főzött. Annyira megilletődtem, hogy volt növendékét ,, felnőtt vendégként" fogadja, hogy alig tudtam elmakogni gondomat. Ifjú újságíró koromban - kereken huszonöt esztendővel ezelőtt - amikor riportalanyaimat otthonukban kerestem fel, szinte mindig megkérdezték: megkínálhatnak-e valami egyszerű harapnivalóval? Igaz, nemrég érkeztek haza a munkából, de annyi idejük azért akad, hogy megkenjenek egy vajaskenyeret két-három szelet sajttal, mindemellé pedig teát kínáljanak. Falun élő riportalany általában házikolbászt, füstölt szalonnát, télidőben hurkát, disznósajtot, tepertőt tett elém; italként pedig szódavizet, teát, nemegyszer tejet is. Ha vacsoraidőben toppantam be valahová, többnyire szó nélkül még egy terítéket tettek az asztalra. Hazudnék ha letagadnám: ha az egész napi szaladgálás, utazgatás után ott cincogtak az egerek a gyomromban, akkor elfogadtam a meghívást. Ugyanakkor becsületszóra kijelenthetem, hogy nem rólam mintázták a ,,hagyományos" újságíró-köszönést, amely szerint: kérek egy pohár vizet, mert olyan éhes vagyok, hogy azt sem tudom, hol alszom!... Mindezt nem azért hozom szóba a széles körű nyilvánosság előtt, hogy holmiféle pompás lakomákat hiányoljak. Sőt! Hangsúlyozni szeretném: akárhová megyek, nem várom el, hogy bármivel is megkínáljanak. Egyrészt: ha dolgozom, a beszélgetésre koncentrálok; másrészt tudom, ma már a legtöbb ember dolgozik, így ezer más dolga van, minthogy a többnyire hívatlan vendégnek harapnivalót készítsen. Az ugyan előfordul, hogy kérek egy pohár vizet (s valóban csak azt, mert nem szeretem a szörpöt); vagy ha megkínálnak kávéval, azt örömmel elfogadom. Soraimmal valami egészen másra szeretnék figyelmeztetni. Arra, hogy néhány éve bárhová toppanok is be - riportalanyhoz, ismerőshöz, baráthoz, magányosan élőhöz vagy családhoz -, miután helyet foglalok, kérdezés nélkül elém teszik az üveget. Legfeljebb az a kérdés hangzik el: konyakot vagy pálinkát kérek-e? ,,Jobb helyen" esetleg ennél is nemesebb itallal kínálnak... Félreértés ne essék: természetesen, mindenki azzal kínálja látogatóját, vendégét, amivel akarja, nomeg amije van. És antialkoholista sem vagyok; étvágygerjesztőnek jól esik egy pohárka kisüsti, a kiadós otthoni ebéd után valamennyicske bort is szívesen elkortyolgatok. Eszerint tehát nem az antialkoholista szól belőlem, amikor a manapság egyre terjedő vendéglátási formát teszem szóvá. Sokkal inkább magával a jelenséggel van bajom. Azzal, hogy bárhová csengetek be, bejelentkezve vagy váratlanul, pillanatokkal a megérkezésem után már előttem az ital. Ahogyan régebben a kekszet, a limonádét, ma épp azzal a természetességgel veszik elő a tömény italt. A konyak, a borovicska, a házilag égetett pálinka vette át a vendégváró szerepét. A magányosoknál éppen úgy, akár a családban élőknél; fiatalnál és hetvenen felülinél egyaránt. Alig-alig van lakás, ahol ne tartanának többféle tömény italt is. Nem is ritkán az szintén előfordul, hogy a háziasszony benyúl a szekrénybe és felkiált: ,,Jé, tegnap még félig volt..." Ilyenkor jobbik esetben a férj, rosszabbik esetben a tizenéves gyerek leszalad a boltba. Hiába mondom, hogy köszönöm, •nem kérek, miattam ne fáradjanak, különben sem ihatok, mert kocsival vagyok. A válasz: nekünk is kell!... És mint egyre sűrűbben tapasztalom: sokaknak valóban kell. Számtalanszor előfordul, hogy amíg a riportalany háziasszonnyal beszélgetek, ő szemrebbenés nélkül töltöget magának. Ha a férje is ott ül körünkben, akkor neki is. Mire búcsúzom, kiürül a tiszteletemre kibontott fél literes pálinkásüveg. Két-két decinél is többet ittak meg tehát a vendéglátóim, de még csak meg sem látszik rajtuk. Legfeljebb az asszony arca pirosabb valamicskével, de ennyi az egész. Hogy miért?! Mert edzett. Mert megszokta, hogy iszik, méghozzá eléggé rendszeresen. Megkockáztatom a ,,gyanút": feltehetően nemcsak akkor, amikor vendége van, hanem magában is. A férje pedig? Ugyebár eleve jól bírja a piát... Mit füzhetnők hozzá mindehhez? Annyit okvetlenül, hogy semmiképpen sem jó módi ez. Egyenesen rossz divat, veszélyes szokás. Idejében, addig kell(ene) abbahagyni, amíg nem akadozik a nyelvünk, nem tántorgunk, nem verünk le semmit az asztalról és nem vagyunk a jelenleginél is ingerlékenyebbek egy-egy sértő szó, rosszindulatú megjegyzés hallatán. Persze, nem könnyű színjózannak maradni akkor, ha az üzletekben nem kapni se tojást, se lisztet; se étolajat, se cukrot; se sót, se késztésztát; se krumplit se paradicsompürét - és hadd ne soroljam tovább a legalapvetőbb hiánycikkek listáját. Ital viszont van bőven, és eddig az ára sem változott! Marad tehát a folyékony kenyér, te- / hát a sör meg a bor, hozzáillő „rán- // / , tásnak" pedig egy-két kupica rum ľL'W^C, vagy szilvórium. ' n Egészségünkre ?! IcT-^J ÚJ HpLYI ILLETÉKEK Az önkormányzat erősítésére 1990. X. 12. Tűzcsiholók, éremverők (Méry Gábor felvétele) A szlovák kormány jóváhagyta a helyi illetékekről szóló új törvény tervezetét, amely rövidesen a Szlovák Nemzeti Tanács elé kerül megvitatásrá és jóváhagyásra. Az új jogszabály célja: a helyi önkormányzatok anyagi bázisának erősítése. Az új törvény - elfogadása esetén - számos vonatkozásban valóban elősegítheti a városok es falvak képviselőtestületei számára az önálló gazdálkodás beindítását és - piaci viszonyok között is - a lakosság tulajdonában levő kereskedelmi és ipari vállalkozások jobb hasznosítását. Teljesen egyértelmű, hogy miként hat majd a lokalizációs illeték, amely fakultatív jellegű lesz, tehát a helyi önkormányzaton múlik, kiróják-e vagy sem. Ha a helyi vezetés úgy látja, hogy a város legszebb és legnagyobb forgalmú terén ócska ,'kócerájok", kis forgalmat lebonyolító műhelyek vannak többségben, az attraktív árut forgalmazó üzletek pedig kiszorulnak a perifériára, bevezetheti ezt az illetéket. így a piacgazdaság feltételei között is lehetőség nyílik a közérdek érvényesítésére, a gazdaságilag előnyösebb vállalkozások támogatására. Az elavult műhelyeket, boltokat üzemeltetöket így fejlesztésre kényszerítik, vagy pedig arra ösztönzik őket, hogy a területet eladják olyanoknak, akik többet tudnak az ingatlanból produkálni. A pártállam idején az ilyen kérdéseket kisajátítási határozattal oldották meg, rendszerint nagyon ésszerűtlenül. A piacgazdaságban ehelyett inkább közvetett szabályozást alkalmazunk. Az alkoholforgalmazási illeték célja az, hogy a vendéglők valóban a vendég szükségleteinek a kielégítését szolgálják, nem pedig a kiskereskedemli forgalom mindenáron való növelését. A szeszesitalfogyasztási „extraprofitot" e helyi illeték segítségével a város, vagy a község önigazgatási szerve elvonja, így - itt is közvetett eszközzel - rákényszerítik a vendéglőst, a kocsmárost és a kávéháztulajdonost, hogy ne csak sört, bort és pálinkát tartsn raktáron, hanem konyhája fejlesztésével is törődjék. A törvény hatályba lépése után azokat is helyi illeték fizetésére kényszeríthetik, akik lakásokat nem rendeltetésszerűen hasznosítanak. Az intézkedés célja teljesen nyilvánvaló: minél jobban kívánunk gazdálkodni a lakásállománnyal. Aki ezt figyelmen kívül hagyja, az fizessen jelentős összegű illetéket. Az így befolyt összeget az önkormányzat vagy lakásépítésre, vagy lakások korszerűsítésére fordíthatja. Természetvédelmi területeink óvását szolgálja az az illeték, amelyet azoknak kell fizetniük, akik az ökológiai elvekkel ellentétben védett területeken is üzemeltetnek gépjárművet. Ez az intézkedés talán azt eredményezi, hogy néhány éven belül bekövetkezik a lóvontatás reneszánsza, de az sincs kizárva, hogy az autógyárak az eddiginél nagyobb figyelmet fordítanak a környezetkímélő elektromobilok gyárfására. Liberális gazdaságpolitikát akarunk érvényesíteni, de a ragadozó-liberalizmusnak azért szociális, környezetvédelmi és egyéb érdekből gátat kívánunk vetni. A helyi illetékekről szóló törvény tervezete jól bizonyítja, hogy erre a piacgazdaságban is van lehetőség. (tm)