Új Szó, 1990. október (43. évfolyam, 230-256. szám)

1990-10-08 / 236. szám, hétfő

Dobos László interpellációja Vladimír Mečiar úrhoz, a Szlovák Köztársaság miniszterelnökéhez MILYEN A MAI SZLOVÁK KORMÁNY NEMZETISÉGI POLITIKÁJA? Az alábbi interpellációt Dobos László, a Szlovák Nemzeti Tanács képviselője nyújtotta be az elmúlt héten. A szerző fontos belpolitikai gondokkal, több vonatkozásban pedig a szlovákiai magyarság sorskérdéseivel foglalkozik, ezért tartottuk szükségesnek, hogy ovasóink is megismerkedjenek a beterjesztett szöveggel. Szeretnék interpellálni a miniszterelnök úrhoz a nemzetiségi politika fejlődése és a nemzetiségi kérdések ügyében, ezért engedjenek meg egy rövid visszatekintést. Mikor 1968 októberében a Szövetségi Gyűlés hosszú viták után jóváhagyta a nemzetiségekről szóló alkotmánytörvényt, nem voltunk teljes tudatában annak, hogy voltaképpen közép-európai értékű dokumentumot alkottunk meg. Ez a dokumentum annak eredménye, hogy a szlovák társadalom érzékeny megértést tanúsított a nemzetiségek helyzete iránt, és a szlovák nyilvánosság előtt született. Történelmi tény az is, hogy Csehszlovákiában a hatvanas évek végéig figyelemreméltó nemzetiségi intézményrendszer jött létre. Európai színvonalú kulturális struktúra épült fel. HATVANNYOLCAS REMÉNYEK A nemzetiségek helyzetéről szóló alkotmánytörvény - T. 144/1968 - jóváhagyása után ígéretet kaptunk, hogy ezt a törvényt, amely kerettörvény csupán, Szlovákiában még más végrehajtó dokumentumok követik. Sajnos a konszolidáció két évtizede a szó szoros értelmében tragikusan megtörte ezt a folyamatot. Az elmúlt évtizedben, harsány marxista jelszavak hangoztatásával elnyomták, meggyalázták a nemzeti érzelmeket. A szlovák nemzetet éppoly sérelem érte, mint a magyar nemzeti kisebbséget. Az elmúlt két évtized értékes vívmányoktól fosztott meg bennünket. A veszteséglistáról csupán a leglényegesebbeket említeném meg. Létrehozták ugyan az SZNT Nemzetiségi Bizottságát, de hamarosan átépítették, sóhivatallá változtatták. A hetvenes években a kormány mellett működő Nemzetiségi Tanácsot is azzá tették. öt minisztériumban voltak ugyan nemzetiségi miniszterhelyettesek, sőt az iskolaügyön nemzetiségi osztály is működött, ezt azonban fokozatosan megszüntették. A hetvenes évek kezdetétől ugyanúgy fokozatosan likvidálták a magyar pedagógusképzést. Különféle átszervezések folytán megszűnt 246 magyar tanítási nyelvű iskola, az alapiskoláknak mintegy a fele. És folytathatnám még tovább... Ehhez hatékonyan hozzájárultak élenjáró magyar elvtársak is, akik két kézzel gazdagították a konszolidáció okozta veszteséglistát, és a hetvenes években részt vettek az ideológiai „ítélőszékek" munkájában, amelyek ítéletet mondtak a 6bas szlovákiai politikai reprezentáció fölött. Ezekben a sötét években a nemzetiségi politika meghatározó intézménye az állambiztonsági testület volt. Számunkra ezek az évtizedek a totális bizalmatlanság, az alakoskodás és a félelem korszakát jelentették. Elképesztő eseteket mondhatnék el annak illusztrálására, milyen volt a konszolidáció „nemzetiségi módra". Am meggyőződéssel állítom, hogy a veszteségek ellenére éppen Szlovákiában jött létre olyan nemzetiségi intézményrendszer, amelyre tovább lehet építeni. E rendszer tapasztalatait más államokban is lehetne hasznosítani. A ránk nehezedő nyomással magyarázhatjuk azt a tényt, hogy az elmúlt két évtizedben a magyar kisebbség körében jelentős ellenzék szerveződött a diktatúra ellen. Ez a nyomás egyenesen kiprovokálta az ellenállást: a Csehszlovákiai Magyarok Jogvédő Bizottságának illegális tevékenységét - melynek következtében kétszer letartóztatták és bebörtönözték Duray Miklóst -, tiltakozó levelek ezreit, az írók, újságírók, szerkesztők ellenzéki csoportosulását, a 68-as közéleti szereplők ellenzékét... Mi nemcsak vártuk a forradalmi változást, de sokan közülünk, a szlovák és cseh személyiségekkel együtt, tettek is érte. És mi a forradalom utáni időszak hozadéka? Elsősorban a kulturális, társadalmi és politikai szerveződés lehetősége. S ez vitathatatlanul nagy dolog. A forradalmat követő első hónapokban számos beadvány, kérvény, javaslat született. Az előbbi kormány a komáromi gyűlésen nagyrészt magáévá tette azokat. Sajnos, aligha beszélhetünk konkrét megoldásokról. Ebben a tekintetben az elmúlt hónapokra inkább jellemző több általános, deklaratív kijelentés, mint az adott gondok konkrét megoldása. Csak az utóbbi hetekben történtek pozitív lépések: elmozdult a holtpontról a magyar pedagógusképzés, és a kormány mellett megalakult a Nemzetiségi Tanács. Tehát mégis léptünk valamit előbbre. A szlovák sajtó olvasása közben az ember úgy érzi, hogy az utóbbi időben jelentős mértékben kiéleződött a magyarok és a szlovákok viszonya. Az elmúlt hónapokban olyan cikkek láttak napvilágot, amelyeknek kétségtelenül magyarellenes élük van. A tiszta szlovák környezetben végzett közvéleménykutatás eredménye szerint a szlovák lakosság körében erős ellenszenv mutatható ki a magyarok iránt. A megkérdezetteknek több mint a 70 %-a negatívan nyilatkozott a magyarokról. Más közvéleménykutatás szintén ezt a tényt bizonyítja: a megkérdezettek 64 %-a nyugtalanítónak tartja a szlovák-magyar viszonyt (Pozsonyban 71 %). Elsősorban saját magamat kérdezem, vajon mi váltotta ki ezt? Mi magunk, álláspontunk, viselkedésünk? Hogyan? Mivel? Ha a kutatás eredményének százalékai legalább hozzávetőlegesen valósak - akkor ez riadóztató! Kérdezem, honnan ered ez a magyarok iránt táplált ellenszenv? MILYEN A VALÓS HELYZET? Az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban hangzik el a vád, hogy a vegyes nemzetiségű területeken veszélyeztetettek a szlovákok. A veszélyeztetettség érzéseiről és jeleiről érkeznek jelzések a magyar kisebbség részéről is. Már azt is megkérdezték tőlem: hová fussanak, ha baj lesz. Ha ezekről az érzésekről csak úgy, általánosságban fogunk beszélni, s minduntalan ismételjük, könnyen demagógiává vagy hisztériává válhat. Egyet biztosan tudok: egyetlen emberi sérelmet vagy megrövidítést sem hagyhatunk figyelmen kívül. Meggyőződésem, hogy a vegyed nemzetiségű területekről kétféle kép alakult ki: az egyiket a sajtó rajzolta meg, a másik a valós. Úgy érzem, hogy a sajtóban megrajzolt kép sokkal drámaibb, mint maga a valóság. Csak azt javasolhatom, hogy ne dramatizáljuk a helyzetet, a dolgokat konkretizálni kell, s a konkrét gondokra találjunk konkrét megoldást. Ezért azt javaslom, hogy alakítsunk külön parlamenti bizottságot, vagy bízzuk meg az SZNT Nemzetiségi Bizottságát, mérje fel az objektív helyzetet a vegyes nemzetiségű területeken. A veszélyeztetettség érzése mögött bizonytalanság, kölcsönös bizalmatlanság rejtőzik. Lépéseket kellene tenni a bizalom megszilárdítása érdekében. KONSZENZUS A HELYHATÓSÁGI VÁLASZTÁSOKRA Közelednek a helyhatósági választások, a törvény ismert. Ám vitás helyzetek alakulhatnak ki. Ezért azt javasoltuk, hogy a politikai mozgalmak kössenek konszenzust: az Együttélés mozgalomban megállapodtunk, hogy azokban a helységekben, ahol a szlovák lakosság előnytelen helyzetben van, felveszik őket a saját jelölőlistájukra. Természetesen legyen ez így fordítva is. Véleményem eszerint meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt, hogy a vegyes nemzetiségű területeken ne sértsék meg sem a szlovák, sem a nemzetiségi érdekeket. A szlovák társadalom érzékeny pontja, érthetően, a magyarországi szlovák nemzeti kisebbség helyzete. Ebben az ügyben mi is érdekeltek vagyunk. Ismerjük és átérezzük a magyarországi szlovák kisebbség helyzetét. Már több ízben találkoztunk a szlovák kisebbség képviselőivei, és javaslatot tettünk a magyar kormánynak e kérdés megoldására. Egy azonban kétségtelen: a háború utáni magyar politika vétkesen elhanyagolta a nemzetiségi kérdést. Véleményem szerint ebben az irányban is meg kell tenni a szükséges intézkedéseket. Szerintem a magyarországi szlovák nemzeti kisebbség problémáinak megoldása sokoldalú segítséget igényel; egyrészt a szlovák társadalom, kultúra és a szlovák kormány részéről, másrészt a magyar kormánytól. És természetesen szükséges a magyarországi szlovákok nagyobb, nemzeti öntudattól áthatott vitalitása. Jeszenszky Géza, a Magyar Köztársaság külügyminisztere szlovákiai látogatása alkalmával nyilvánosan és magánbeszélgetéseiben is elmondta: Magyarország elébe megy a szlovák nemzet törekvésének, hogy segítséget nyújtson a szlovák kisebbségnek, s a magyar kormány is teszi kötelességét. Bizonyos tények alapján úgy gondolom, hogy a magyar nemzetiségi politika már elmozdult a holtpontról, és a megoldás útjára lépett. Látható és érezhető, hogy a határokon túl élő kisebbségek sorsa már nem csupán a népművelés, irodalom és udvariassági gesztusok ügye, hanem a kormány politikájának része. ŐSZINTE PÁRBESZÉDEK Szeptember 27-én Budmericében a Független írók Klubjának kezdeményezésére „A szlovák-magyar viszony új filozófiája" címmel értekezletet tartottak. A találkozó kezdeményezője Rudolf Chmel úr, budapesti nagykövetünk volt. Szlovákiai és magyarországi irodalmárok, történészek, politológusok vettek rajta részt, és jelen voltak a nemzeti kisebbségek képviselői is, magyarországi szlovákok és szlovákiai magyarok. Ezt a találkozót személyesen őszinte, nyílt dialógusnak tartom, udvariassági közhelyektől, előítéletektől mentes dialógusnak, amelynek célja az volt, hogy résztvevői megtalálják a közös nyelvet. Egyenjogú partnerek találkoztak itt. Rudolf Chmel a szlovák és magyar entellektüelek fórumát folyamatosnak jelentette ki. A legközelebbi találkozóra ez év novemberében kerül sor Budapesten. Az állandó, folytonos kapcsolat azért is fontos, mert a szlovák-magyar viszony meghatározó jelentőségű lehet a mai Közép-Európában. EURÓPAI NEMZETISÉGI POLITIKÁT A forradalmi változások, a szabad választásokból fogant szlovák és magyar kormány nagy lehetősége, hogy a nemzetiségek létkérdéseire európai színvonalú megoldást találjon. Az utóbbi hónapokban előtérbe került a szlovák nyelv állam- és hivatalos nyelvként való törvénybe iktatása. A szlovák nemzet szuverén joga, hogy nyelvét a legmagasabb rangra emelje. Mégis az eddig előzetesen felterjesztett javaslatok aggodalommal töltenek el. Némely vélemények szerint állítólag módosítani kell az 1968-ban elfogadott nemzetiségi alkotmánytörvényt is. Megértem, hogy a törvény feladata az is, hogy a vegyes nemzetiségű területeken biztosítsa és erősítse a szlovák nyelv pozícióját. De ugyanakkor gondot okoz a nemzeti kisebbség nyelvének, tehát a magyar nyelv használatának a kérdése is. Az elmúlt évtizedekben a nemzetiségi területeken a magyar nyelv elvesztette társadalmi funkciójái és súlyát, a szó szoros értelmében konyha- és családi nyelvvé vált. És köztudott, hogy ha egy nyelv nélkülözi társadalmi funkcióját, elsatnyul. A Szlovákiában használt magyar nyelv jelentős elszegényedése kimutatható. Ezzel kapcsolatban felmerül a kérdés: milyen lehet a nemzeti kisebbségek nyelvének társadalmi használhatósága? Milyen területen használható, és meddig terjednek használhatóságának határai? Szeretnénk elkerülni a hisztériát. Ma már igazán nem nagy dolog leveleket és petíciókat fogalmazni. Tudjuk, hogy a nyelv mindennapi kenyerünk, ezért olyan megoldást keresünk, ami nem lesz mások rovására. Szlovák részről szinte népszavazás értékű annak a közvélemény-kutatásnak az eredménye, amely szerint a megkérdezettek 80 %-a kívánja a szlovák nyelv törvényesítését. Mivel ez feszültségtényező, azt javasolom, hogy mielőtt ezt a törvényt megvitatja a parlament, ismerkedjünk meg szélesebb bázison a magyar kisebbség véleményével is a nemzetiségi nyelv használhatóságát illetően. Véleményem szerint az eddig beterjesztett javaslatok a kisebbségi nyelv használhatóságának beszűkítéséhez vezethetnek, s a korlátozás, a perifériára történő kiszorítás nem lehet közép-európai mérce. Az egyetlen nyelv kizárólagossága korlátozza a kisebbségi nyelvhasználat jogát és területét. Félő, hogy a nemzetiségi nyelv ily módon megalázó albérleti helyzetbe jut. A kormány programnyilatkozata ezzel kapcsolatban kimondja: „a törvény - a nyelvtörvényről, a szlovák nyelvről van szó - ugyanakkor rögzíti a nem szlovák anyanyelvű állampolgárok jogát nyelvük használatára hivatalos érintkezésben legalább olyan mértékben, miként azt megkövetelik az emberi jogokról kötött nemzetközi egyezmények". Úgy tűnik azonban, mintha ezekről a fogadkozásokról megfeledkeztünk volna. MEGALAPOZOTT AGGODALOM Kérem ezért a Szlovák Nemzeti Tanácsot, ne becsüljük alá a nemzeti kisebbség aggodalmait, véleményét, fenntartásait. Aggodalommal tölt el a szlovák miniszterelnök, Mečiar úr véleménye, amely lényegében negatívan értékeli a csehszlovákiai magyar kisebbséget. Szerinte a magyarok nemzeti hovatartozásukat állami hovatartozásuk fölé helyezik. Ez kollektív vád. S ezzel nem érthetek egyet. Az ember kellemetlen helyzetben van, ha örökösen magyaráznia kell a bizonyítványát. S mi lényegében hetven éve ezt tesszük. A történelem fordulatai szerint kapjuk a jelzőket, szerintük ítélnek meg, értékelnek bennünket. Lényegében a miniszterelnök úr értékelése is negatív. Magyarán szólva: nem vagyunk jó állampolgárok. A mi hetvenéves együttélésünk azonban sokban a fordítottját bizonyítja. Csupán némely tények említésére szorítkozom: a háború utáni évek igazán nem kényeztettek bennünket. A kollektív vádra mégsem válaszoltunk azzal, hogy a világba menekültünk, hanem megalázva is ragaszkodtunk a hazai földhöz. 1968 - a magyar hadsereg bevonult Dél-Szlovákiába, de mi nem fogadtuk virágcsokrokkal, jóllehet röviddel azelőtt magyarellenes hullám csapott át Dél-Szlovákián. Akadtak persze „forgalomirányítók" is, de mi tiltakoztunk a katonaság bevonulása ellen szóban, írásban, itthon, Európában. Erdélyből a forradalom előtt és után is menekültek a magyarok, és most már egyre több román is távozik az országból. Miért nem menekülnek innen? Hiszen nyitva vannak a határok, elmehetnénk, mégis maradunk. A nyugati civilizációk nyújtotta kényelem helyett itt veszekszünk, küzdünk jogainkért. Hány köztársaság elleni összeesküvést lepleztek le fennállása óta? Igen, voltak összeesküvések, de az egyén és a nemzeti közösség nagyobb jogaiért. A SZÉLSŐSÉGES MEGNYILVÁNULÁSOK ELLEN Nagyon könnyen a szemünkbe vágják az irredentizmus vádját. Az elmúlt hetekben bizonyos szélsőséges körök Budapesten azzal a javaslattal hozakodtak elő, hogy állítsák fel újra a Horty-korszakban készült trianoni emlékművet. Az elsők között tiltakoztunk ellene. A szlovák sajtó figyelmébe ajánlom Koncsol László csehszlovákiai magyar irodalmár tollából származó tiltakozást ez ellen a kísérlet ellen, amelyet az Élet és Irodalom hetilap közölt. Számunkra a magyar irredentizmus éppen olyan rossz és káros, mint a szlovák nacionalizmus. Egy szlovák újságíró, aki ellátogat valamely dél-szlovákiai vidékre, s futó benyomások alapján azt állítja, hogy nem vagyunk jó állampolgárok, nagyon keveset tud rólunk. Ily módon csak az ellenség képét lehet rólunk megalkotni. A dolgok lényege valahol mélyebben van, mint ahogy gyakran minősítünk. Ez után a hoszszú bevezetés után megkérdezem a miniszterelnök urat, miben lesz a mostani kormány nemzetiségi po-. litikája más, pozitívabb, mint az előbbieké volt az elmúlt években és évtizedekben? Alcímek: Új Szó ÚJ SZÚ 3 1990. X. 8.