Új Szó, 1990. október (43. évfolyam, 230-256. szám)

1990-10-01 / 230. szám, hétfő

HANS JOACHIM SCHÄDLICH TANC, GÚZSBA KÖTÖTT LÁBBAL Az NDK-irodalom mítosza ÚJ SZÚ 1990, X. 1. 1977-ben kénytelen voltam KeletNémetországból Nyugat-Németországba költözni. Az NSZK-ban később időnként megkérdezték tőlem: - ön keletnémet, vagy nyugatnémet? . így válaszoltam: - Kelet-nyugatnémet vagyok. Sajnos, elkerülhetetlen politikáról beszélni, ha a kelet-németországi írókról és irodalomról esik szó. Hans Martin Gauger német nyelvfilozófus megmagyarázta, hogy mit jelentenek a „hamis szavak": Hamis szavak az olyan szavak, amelyek olyan dolgok létezését sugallják, amelyek egyáltalán nincsenek, vagy amelyek a valóságot másként ábrázolják, mint amilyen. Példa erre ,,az NDK nemzeti irodalma" kifejezés, amelyet a keletnémet irodalomtudomány az állam oltalma alatt hozott létre. Az „NDK-beli saját nemzet" és az „NDK-irodalom" kifejezés egyaránt csupán propaganda hókuszpókusz volt. Miről volt szó, amikor az „NDKirodalomról" beszéltek? A szerzők születési helyéről? Vagy a szerzők lakhelyéről? Vagy arról a helyről, ahol a könyvek íródtak, esetleg ahol a könyvek megjelentek? Példaként három helyzetet említek. Egy szerző az NDK-ban lakik, ott írt könyveket, és ezek a könyvek csak az NSZK-ban jelenhettek meg. Melyik irodalomhoz tartoznak ezek a könyvek? Melyik irodalomhoz tartozik a szerzőjük? Egy író, aki az NDK-ból az NSZKba költözött, az NDK-ban olyan könyveket írt, amelyek csak az NSZK-ban jelenhettek meg. Melyik irodalomhoz tartoznak ezek a könyvek? Melyik irodalomhoz tartozik a szerzőjük? v Egy szerző az NDK-ból az NSZKba költözött, mindkét német államban könyveket írt, s mindkét német államban könyvei jelentek meg. Ezek a könyvek az egyik vagy a másik irodalomhoz tartoznak? Pontosabban feltéve a kérdést: e könyvek közül néhány az egyik, néhány pedig a másik irodalomhoz tartozik? Szerzőjük az egyik vagy a másik állam irodalmához tartozik? Pontosabban feltéve a kérdés: szerzőjük egy kissé az egyik és egy kissé a másik irodalomhoz tartozik? Általánosságban kérdezve: melyik német irodalomhoz tartoznak azok a szerzők, akik az évek során keletről nyugatra költöztek, és melyik német irodalomhoz tartoznak a könyveik? Több mint 60 ilyen szerzőt tudok összeszámolni; de listám hiányos. Az olyan fogalmak, mint „a két német irodalom" rendszeresen félrevezethetik az embert, mert a német irodalom valójában egyáltalán nem megosztott. A nyelvnek a különböző német könyvekben levő néhány jelentésbeli és stilisztikai különbsége és a témáknak a különböző német könyvekben mutatkozó különbözősége vajon miért kényszerítene arra a feltevésre, hogy két német irodalom van? A Nyugat-Németországból származó és Kelet-Németországban élő Adolf Endler 1990. január 23-án kelt nyílt levelében írta: „Sok olyan szerzőt ismerek, akinek ajkára tolul a habozó vallomás, hogy az NDK valamilyen darabkájának mégis meg kellene maradnia, mivel ez az ország legalább érdekes irodalmat hozott létre". De, Endler szerint: „A német irodalomtörténet azt, amit mi ,NDK-irodalom'-nak nevezünk, a jövőben olyan fattyúágnak fogja tekinteni, amely a harmadik évezred fordulója táján az úgynevezett .össznémet' irodalmi fejlődés széles folyamába ömlik, folyik, szivárog vissza". A keleti német államban az irodalmat kezdettől fogva az állam gondolkodási és nyelvmonopóliumának kényszere sújtotta. Ott politikai funkciót szántak az irodalomnak: „a hatalom ideológiája közvetítőjének" kellett lennie (Günter Kunért). Az NDK-ban a cenzúra volt az állami irodalompolitika legfontosabb eszköze, és egyik legfontosabb vezetője Klaus Höpcke, az NDK egykori kulturális miniszterhelyettese volt. A cenzúrához tartozott a káderpolitika az állami kulturális intézményekben, a tömegtájékoztatási eszközöknél, a kiadóknál, a filmeknél és a művészeti szövetségekben. A cenzúrához tartozott a médiapolitika, amely valamennyi (!) kiadvány kötelező állami engedélyezése és nyomási engedélye révén, a nyugati újságok és könyvek behozatali korlátozásai, a levél- és csomagcenzúra és végül a politikai büntetőjog révén érvényesült. Az irodalom terén jelentős munkát végzett az NDK állambiztonsági szolgálata, akár az egyes kéziratok eltüntetéséhez, akár pedig összeállításához nyújtott segítség révén. A cenzúrához tartozott végül az öncenzúra. Egyesek úgy vélik, hogy az öncenzúra, amelyre egyes szerzők az önfenntartás miatt kényszerültek, a finom költőiesség szabályszerű forrása volt: valamit mondani és mégsem mondani, a nyelvi kifejezést a felismerhetetlenségig csiszolni, úgyhogy a végén a sötét szép vagy a szép sötét álljon előttünk. Nietzschével szólva:,,Gúzsba kötött lábbal táncolni a legnagyobb művészet". Hogy igazságosak legyünk: itt voltak a szellemtudományok is, közöttük az irodalomtudomány és - ne feledjük el - az irodalomkritika. Mi mindent nem írtak az írók, hogy az uralmon lévőknek uralkodni segítsenek! Mi mindent nem fogalmaztak meg az irodalomtudósok és a kritikusok, hogy az irodalmi előírásokat megismertessék az emberekkel, mégpedig az írókkal és az olvasókkal! A hatalom őszinte és becsületes irodalmi képviselői mindig a „szolgálati előírás" szerint írtak. Mások, akik tulajdonképpen másként akartak írni, nem tudtak ellenállni a gondolkodási és nyelvmonopóliumnak, és merő konformisták lettek. Titokban talán azt mondták: „Alighanem már mi is meg akartuk tenni, de nem bízhattunk önmagunkban" (Kari Valentin megállapítása). Megint mások, akik szintén másként akarták, titokban vagy nyíltan ragaszkodtak az irodalom önrendelkezési jogához. Egyesek - néha szomorúan, néha dacosan - még mindig az utópia szellemére figyelnek, amely már régen kísértetté változott. És megint mások, többnyire a nagyon fiatalok, akik „egy más irodalmat" akartak, eleinte egyáltalán nem létesítettek diplomáciai kapcsolatot azzal az állammal, amelyben éltek vagy élnek. Végül minduntalan akadt valaki, aki inkább elmenekült a helyszínről - mivel „szellemi mumifikálódástól" félt (ahogyan Günter Kunért nevezte). Mindenki elmondhatja, szerencse az, hogy a keleti német államon kívül nyugati német állam is van: azok, akik elmentek hazulról, mégis otthon maradtak Németországban. Mások, akár volt diplomáciai kapcsolatuk a keleti állammal, akár nem volt, olyan kiadót találtak Nyugaton, amely könyveiket közölte vagy írásaikat antológiákban jelentette meg. És végül a keleti hatalom őszinte védelmezői különösképp nagyon szerették, ha egész Németországban olvassák őket és fizetnek nekik, így valamennyien összetalálkoztak és összetalálkoznak egy nyugatnémet könyvkereskedés polcán, betűrendben vagy önkényesen egymás mellé téve, mindenesetre azonban a német irodalom, fedele alatt egyesítve. A diktatúra irodalmi képviselői elveszítették azt a diktatúrát, amelynek engedelmeskedtek és ezáltal a témájukat is elveszítették. Könyveik makulatúrahegyekké tornyosulnak. A diktatúra és az olvasó nép közötti, enyhén kritikus szellemű közvetítők, akik megpróbálták a diktátorokat nevelni, és akik mint pótpapok, pótpszichiáterek és pótújságírók természetellenes okok miatt mesterségesen túl nagy tekintélyt élveztek, ők is elveszítették a diktatúrát, amelyet - a rendszerben benne rejlően - nevelni akartak és amelyet ugyanakkor stabilizáltak. Azonfelül elveszítették az olvasó népet, amely számára a közvetítőt játszották. Ezeknek az íróknak a témája szintén valamiképp elkallódott. A kelet-németországi kommunista diktatúra bukása után egyesek ezek közül - mint említettük - szomorúak. Ók elvben egyetértettek a kommunizmussal, a kommunizmus image-ával azonban elégedetlenek voltak. Bizonyos mértékig kozmetikai jellegű problémáik voltak. Ez saját államukban némi bizalmatlansággal járt számukra az uralmon levők részéről, Nyugaton pedig ellenzéki-hírnevet szereztek. Most, a kommunista diktatúra bukása után, ezen írók közül néhányan szívesen tennének másodszor is kísérletet egy kommunista társadalom létrehozására, és a második kísérlet a „harmadik úton" történne, úgyszólván a kommunizmus és a demokrácia között. A lakosság többsége azonban nem akar ilyen második kísérletet, csak a demokráciát akarja. Ezért szomorúak egyesek ezen írók közül. A diktatúra megalkuvás nélküli kritikusai most el is veszítették azt a diktatúrát, amelyet megalkuvás nélkül bíráltak. Végül még aggódniuk is kell a témájuk miatt. A keletnémetországi írók számára valószínűleg semmi más nem marad, mint hogy „normális" írók legyenek egy demokratikus társadalomban. Az NSZK-ban egyes rugalmas és egyes csökönyös baloldaliak a sztálinista Kelet-Németországot sokáig saját utópiáik laboratóriumának tekintették - anélkül azonban, hogy ott akarnának élni és dolgozni. A megfigyelő-helyzetet részesítették előnyben; eközben csinos házacskában laktak és a nyugati demokratikus társadalom előnyeit élvezték. Ez az álláspont az én felfogásom szerint valahogy antihumánus volt; KeletNémetország lakosságát kísérleti állatok nyájának tekintették. Szerencsére olyan baloldaliak is voltak és vannak, akik a kommunista diktatúrát baloldali álláspontjukkal összeegyeztethetetlennek tartották és tartják. Ami a különböző utópiákat illeti, én itt is a vallásszabadság mellett szállok síkra. De bizalmatlan vagyok minden az irányú kísérlettel szemben, hogy fundamentalista vallási társadalmat hozzanak létre - legyen akár kommunista, akár másféle. GELLÉRT GYÖRGY fordítása Petrécs Annival Nash Az esőcsináló című darabjában j (Bodnár Gábor felvétele) Egy turné emlékei Beszélgetés Boráros Imrével a hakniról é

s egyebekről Újságíróhoz ritkán kegyes a szerencse oly módon, hogy Déryné huszadik századi utódait az országút szélén toporogva találná. Idén július végén ismerős „vándorszínészekbe botlottam", Pelsőc egyik utcájában. Kétségbeesetten meredtek fehér Skodájukra meg a segítségetkínáló szerelőre. Magam sem hittem a szememnek, amikor autómmal elhaladtam mellettük, ezért visszatolattam, hogy meggyőződjem róla, valóban Boráros Imrét és Petrécs Annát, a Komáromi Jókai Színház művészházaspárját láttam-e. Ök voltak. De a történetet már Boráros Imre folytatja néhány héttel később... - A nyári színházi szünetet munkával töltöttük, ami nemcsak hakni volt, hanem ismerkedés a keletszlovákiai közönséggel. Volt szerencsém most Nagykapos és Királyhelmec környékén járni, s megismerni a Tisza-partot, mivel a kistárkányi kulturális napokon is részt vettünk. Jó volt a közönség, szívélyesek voltak az emberek. Annyi, színpadon eltöltött év után elsősorban az tűnt fel, mennyivel őszintébbek, nyitottabbak, segítőkészebbek. Ezzel ellentétben mifelénk, Dél-Szlovákiában zárkózottabbak. Hogy ez mitől van, nem tudtam eldönteni. A mi találkozásunkkor is éppen egy ilyen helyzetben találtam magamat. - Ki volt az a szerelő, aki Pelsőcön végül kezelésbe vette a kocsitokat? - Varga Béla bácsi, aki nem is szerelő, mert mozdonyvezető, de szakértelemmel nyúlt az autóhoz. Besült a fékem, és nem sok hiányzott, hogy infarktust is kapjak hozzá. Hála istennek, amikor először megjavította, kihozta utánunk az aútót az egyik faluba, ahol éppen előadást tartottunk. Persze, a „fékrekedés" többször is előfordult a turné alatt. El is határoztam, hogy szájharmonikát veszek, mert az jobb, kisebb és fényesebb is, mint az autó. Sajnos, szükségünk volt még az autóra a turné ideje alatt. Többször is előfordult ez az eset. - Hány szakaszban turnéztatok? - Az első Pelsőc környékén volt, akkor a Domicán laktunk. Egy hét után Királyhelmecen kezdtünk játszani, és utána Dél-Gömörben léptünk fel. Csízben majdnem hasonló eset történt a tragacsommal, amely, vagy aki (?) tízéves, és nagyon cudar lelke van szegénykémnek. Egyik este Rimaszécsen készülődtünk a játékra, és miközben a csomagtartóból szedtem ki a jelmezeinket, észrevettem, hogy a fékolaj elfolyt. Akkor mint nagy szakértőt felvilágosított Pólós Árpád kollégám, a Thália Színház tagja, hogyha ez útközben történik, akkor fékezés helyett fejre állhattunk volna. Persze, ott is voltak, akik segítettek. - Hogyan fogadták az előadásaitokat? Egyáltalán hányan voltatok a csapatban? - Mint már említettem, Pólós Árpád és két hölgy - Kövesdi Szabó Marika és Petrécs Anni -, valamint a zongorakísérőnk, Szakái Gábor. Még mindig ott folytatnám, hogy az emberek kitárulkozása, spontán szeretete nagyon jólesett. Olyan élményekkel jöttem haza, amelyek jó ideig táplálják majd a lelkivilágomat. - Negatív élményeitek nem is voltak? - Néhány helyen mindenekelőtt a műsoraink helyszínei, a művelődési házak körülményei voltak viszszataszítóak. A rendetlenség, a nemtörődömség, az elhanyagoltság többször is töprengésre késztetett. Láttuk, hogy ezek az épületek elhanyagoltak és elhagyatottak. Gazdátlanok. Azonban mellettük a falvak és a kisvárosok magánportái igencsak rendezettek. Virágosak, füvesítettek, a tiszta udvarokon járdák. Ez a kettősség is jelezte: menynyire fontos az, ha valamit sajátjának érez egy-egy ember. - Mennyire fogadnak el benneteket azok a nézők, akiket mostanság egyre többször „etetnek" budapesti haknizókkal, Lagzi Lajcsitói a Kiskabosig... - Találkoztunk olyan esettel, hogy előttünk járt a helyszínen az egyik „jól menedzselt" alakulat, csekély huszonnégy ezer koronáért. Ezt onnan tudom, hogy a műsorunk után többen is gratuláltak a nézők közül, és utaltak a néhány nappal korábban történt méltatlanságokra. Az a közeg elfogadott bennünket és nem hiszem, hogy ha még egyszer visszamennénk, ne aratnánk legalább olyan sikert. Ez azt is bizonyítja, hogyha a kollégáim csinálnak valamit, azt még mindig nem tudjuk eléggé megbecsülni, s a falvak, városok művelődését most „menedzselni is akaró" magánügynökségek nem figyelnek oda. - Ezek szerint benneteket nem menedzselt senki? -Turnénkat a Csemadok kassai szervezete segítette, de a most feltünedező Célig állami, félig magánügynökségek mindeddig nem kerestek meg bennünket. Talán nekünk kellene? A vidám jelenetekből, magánszámokból, dalbetétekből, örökzöld slágerekből összeállított műsorunkkal ők sem vallanának szégyent. - Új színházi évad kezdődött. Hogyan tekintesz elébe? - Nagy várakozásokkal, és úgy érzem, valóban kemény évad vár ránk. Mivel már két magyar színház van az országban, ez művészeti értelemben is konkurenciát jelent. Remélem, ennek előbb-utóbb lesz kihatása mindkét társulat munkájára. DUSZA ISTVÁN