Új Szó, 1990. október (43. évfolyam, 230-256. szám)

1990-10-25 / 251. szám, csütörtök

Meddig élnek a drámák? Csurka István Döglött aknákja a Kassai Thália Színházban Csurka István komédiájának kassai bemutatója után az a színikritikus jutott eszembe, aki szövegkönyvvel ölében ül be az előadásokra, hogy pontosan kövesse a változtatásokat. Nem tudom, hogy ebben az esetben hány szövegváltozatot kellett volna maga elé raknia ahhoz, hogy pontosan felismerje, mely dialógusok maradtak érintetlenül az 1971-ben a budapesti Katona József Színházban bemutatott ös-drámához képest. Nem is szólva arról a beavatkozásról, melyet maga az író eszközölt egy nem is oly rég megtartott budapesti bemutató előtt. Az meg egyenesen kétségbeesésbe kergette volna e filosz hajlamú ítészt, amit feltehetőleg Horváth Lajos rendező igazított a komédián. Csurka bizonyára van olyan jó dramaturg, hogy a szerzői jog nevében az effajta beavatkozások ellen tiltakozást nyújtana be a rendezőnek. feladni, nem lehetnek győztesek, csak kiváltságosak, akik viszont emberi arcukat veszítik el. A kiváltságokat mindketten elsősorban a másik bosszantására használható eszköznek tekintik. Paál „jégre tett" egykori ötödrangú pártfunkcionárius aktív évei során mindvégig elutasította Moór magánkereskedés engedélyezésére benyújtott kérelmét, s büszkén „feszít" pizsamájában és a pártkórház ágyán. Döbbenete kétségbeeséssel lesz határos, hogy ugyanoda - pusztán anyagiakért - bejuthatott Moór is, aki az ő szemében haszonleső és helyezkedő kispolgár. Csurka komédiájának indítása megsejteti a nézővel ennek a kicsinyes harcnak a tragikus oldalát is. Az így lengedező tragikomikum elsősorban a főhősök leépülésének folyamatát észlelő nézőben kelt döbbenetet. Ebben a pártvitákkal, nemzeti és faji gyűlölködéssel, Váradi Béla és Lengyel Ferenc az előadás egyik jelenetében (Bodnár Gábor felvétele) Mert azt azért senki sem gondolhatja komolyan, hogy az 1971-ben bemutatott darab érvényes életét hosszabbítja meg, ha napi aktuálpolitikai kiszólásokat (MDF és SZDSZ pártvitái) ültet át bele, miközben érintetlenül marad egy, a régi rendszer vezetőrétegének kiváltságaként működtetett pártkórház, mint a cselekmény helyszíne. Ezek a logikátlanságok lökik a Kassai Thália Színház létezésének első bemutatóját az érdektelenség szakadékába. Pontosan megállapítható, hogy az előadás a színészi és rendezői kidolgozatlanságok ellenére is ott működött igazán, ahol az egymással sorsszerűen mindig szembeálló két főhőst a néző egyformán az élet veszteseként látja. Abban a társadalmi közegben, amelyben Moór és Paál mindenekelőtt saját identitását volt kénytelen kicsinyes irigységgel terhes időben Csurka drámájának ósváltozata sokkal többet mondana nekünk, mint az aktuálpolitikájával „megspékelt" kassai változat. Horváth Lajos miközben rendeződramaturgként mindegyre a dráma érvényes aktualitásait igyekezett felmutatni, teljesen megfeledkezett a Döglött aknák főhőseinek ama tulajdonságairól, amelyek ütközései örökké foglalkoztatják az embereket: a hatalom butasága és a szerzés ravaszsága, a hamis eszmék és a mindennapi létezés logikája, az érdektelenné vált funkcionárius és a férfiváltásra készülő szerető, a kitartó feleség és az erre építő férj. így aligha véletlen, hogy az új szövegben megjelenő politikai felszínesség a színpadi megjelenítés sekélyességével járt együtt. Horváth Lajos rendezői eszköztárából - úgy tűnik - kipusztíthatatlan az ember biológiai anyagcseretermékeinek öncélúan nyíltszíni kibocsájtása. Még szerencse, hogy mindez csak eljátszott tevékenység, így csupán zaj hallik és mozdulat látszik... Csurka egyetlen helyszínen, egy kórteremben játszódó komédiájának hősei akkor élnének igazán a színpadon, ha helyzeteket produkálna a rendező. Eleve eléggé egyhangú a kórterem, és az ott álló két-két ágy, éjjeli szekrény és ruhásszekrény alkotta díszlet, így nincs lehetőség vizuális akciókra. Marad hát a színész, mint a közlést szolgáló egyetlen jelrendszer (beszéd és mozgás) birtokosa. Aligha segítette őket a rendező azzal, hogy például a Moórt játszó Lengyel Ferencet és a Paált alakító Váradi Bélát mindössze három akció variálásával játszatja: (1.) Paál vagy Moór ájul el, mert a másik mindig csinál vele valamit; (2.) Paál és Moór harci pózban felugrik az ágyra; majd (3.) míg egyikük alszik, a másikuk alaposan megkeveri a dolgokat. Lengyel Ferenc (Moór Jenő) alakításában mintegy parodizálta azt a típust, amelyhez Moór úr, a mindenkori kispolgár tartozik. Kétségtelen, hogy van ennek a szerepértelmezésnek elfogadható indoka, azonban ellentmond neki az előadás egészének színészi játékstílusa. Lengyel Ferenc játékának egyetlen, a figura természetes lényét jelző pillanata sem volt. Vele szemben Váradi Béla (Paál Károly) elsősorban a természetességet, a civil megjelenítési eszközöket kereste. Ezért volt hitelesebb az ő játéka. Meglepetéssel szolgált Krausz Mihályi Mária (Paálrté), aki Váradi partnereként az asszony figurájának természetességét erősítette fel. Kövesdi Szabó Mária (Zsóka) is ezzel a felfogással játszott, a megunt szerető-primadonna így kissé erőtlenre sikeredett. Figurája mellől hiányzott Tóth Tibor (Béla, Moór fia) tudatos játéka. Úgy tűnt, hogy a rendező sem tudott mit kezdeni a kórházi látogatások során'„egymásra találó" párocskával. Minden erejét leköthette a két központi alak életszerűvé tétele. Ebben az igyekezetben szinte mellékesnek tekintette az Ápolónőt (Tóth Éva),az Orvost (Érsek György), az Ápolókat (Farkas Barnabás és Kassai Csongor). Mindezt és az önkényes aktualizálást látva, joggal gondolja a néző, hogy elsietett dramaturgiai beavatkozás nyomán felszínes értelmezést és következetlen színészvezetést lát. Csurka István komédiájának ebből az értelmezéséből leginkább a csurkai szatirizáló véna, és a cselekményt abszurdba hajlító szomorúság hiányzik. DUSZA ISTVÁN Zenei ünnepségek - a második felvonás után A Pozsonyi Zenei Ünnepségek második félidejének gyújtópontjában a zenekari hangversenyek sorozata állt. így üdvözölhettük a szlovák fővárosban a Magyar Állami Hangversenyzenekart, a németországi Bambergi Szimfonikusokai a Török Elnöki Szimfonikus Zenekart, és hallhattuk természetesen a Szlovák Rádió Szimfonikus Zenekarát, valamint a Szlovák Filharmonikusokat is. Beszámolómat csalódással kezdem: a neves budapesti operaénekes, Polgár László távolmaradása miatt, a Kékszakállú herceg szólamát az erősen indiszponált, különben kitűnő baritonista, Sólyom-Nagy Sándor énekelte. A határmenti vámhivatalnokok „ügybuzgalma" miatt pedig, akik Burgenland felől a hangszerszállító kamiont csak percekkel a hangverseny kezdete előtt engedték be az országba, a koncert kezdetére kicsit sokat kellett várnunk, így aztán nem egészen azt kaptuk, amit vártunk, noha igazi fesztiválélménnyel kecsegtetett a hangverseny, melyen Fischer Ádám irányításával Bartók Táncszvitje és pódiumváltozatban A kékszakállú herceg vára című egyfelvonásos opera hangzott el. A Táncszvit - 1923-ban Pest és Buda egyesülésének 50. évfordulójára készült, és legutóbb a felejthetetlen Ferencsik János tolmácsolásában hangzott el városunkban - azt bizonyította, hogy Fischer Ádám és természetesen zenekara is mesterien tolmácsolja Bartók muzsikáját. Komlósi Ildikó ragyogó Juditjának sajnos nem volt egyenrangú Kékszakállúja. A Bambergi Szimfonikusok két hangversenyt adtak, melyeken Richard Strauss életműzáró opusainak egyike, a Négy utolsó éne/ccímű zenekari dalciklus hangzott el Lucia Popp tolmácsolásában. A Nürnbergtől északabbra fekvő Bamberg, ez a mintegy 70 ezer lelket számláló bajor város adott otthont 1945-ben azoknak a cseh muzsikusoknak, akik akkor az emigrálás mellett döntöttek. így a mai Bambergi Szimfonikusok alapító tagjai cseh muzsikusok voltak, s „kezdősebességként" saját muzikalitásukat és zenei érettségüket adták minden alkotáshoz. Ennek tudatában nem meglepő, hogy a legmagasabb elvárásokkal ültem be a hangversenyre, s alapjában véve nem is csalódtam. Lucia Popp valóban világszínvonalon szólaltatta meg Strauss nosztalgiával és fájdalmas búcsúval átitatott dalait, de az átélés, a kiegyenlítettség és a hangszépség ideális összhangja csak az utolsó dal tolmácsolásánál alakult ki teljes igazában. A zenekar karmestere, Horst Stein, elismert tolmácsolója Wagnernek és főleg a német repertoárnak. Zenészei őszinte élvezetet nyújtó kiegyensúlyozottsággal és hangzásbeli kultúrával szólaltatták meg a szövevényes partitúrát. Bevallom, az ankarai zenekar koncertjére inkább a kíváncsiság s nem az élmény reménye vitt el. Ahogy a műsorfüzetből kitűnt, a mai zenekar az 1820 táján alakult szultáni zenekar „egyenes leszármazottja", s „európaiasításából" nem kisebb egyéniség, mint maga Paul Hindemith is éveken át részt vállalt. Ma ez a zenekar egy jó átlagos színvonalat képvisel, így teljesítményével kellemes emléket hagyott bennünk. Hangulatteremtő bevezetőül egy török szerző, Ulvi Chemal Erkin (1906-1972) műve hangzott el, majd a német romantika - nyilván ez a stílusvilág áll hozzájuk a legközelebb - két képviselőjének egy-egy alkotása következett. így Max Bruch g-moll hegedűversenyét és Felix Mendelssohn Bartholdy A-dúr, hangulatvilágából adódóan az úgynevezett Olasz-szimfóniája hangzott el. Szólistájuk, Suna Kan kulturált teljesítményén érződik a párizsi iskola hatása, de temperamentumos karmesterük, Rengin Gökmen sem tagadhatja le európai neveltetését. Rádiózenekarunk estje, hajdanvolt karmesterük, dr. Otakar Trhlík irányításával a szürke hétköznapok hangulatát idézte, mintha sürgősen közömbösíteni akarná azt a pompás teljesítményt, melyet alig egy héttel korábban a kínai En Shao irányításával nyújtott. Mozaikszerű műsorukból - Muszorgszkij: Egy éj a kopár hegyen, Csajkovszkij: Romeo és Júlia nyitányfantázia, Bohuslav Martinű: Hatodik szimfónia és Mozart Gdúr fuvolaverseny - csupán a két utóbbi méltó említésre. Az is csak azért, mert szólistaként újra Vladislav Brunnert üdvözölhettük itthon, a Martinú-müvet pedig azért, mert utolsó szimfonikus műve nagyon is megérdemli a megszólaltatást. A záróhangverseny a Szlovák Filharmóniának jutott, élén a mindenkor szívesen látott, hallott Zdenék Košlerrel. Az est szólistája Dmitrij Sitkovetskyvo\t. Bevezetőként Csajkovszkij Ünnepi nyitány 1821 emlékére című müve hangzott el, majd Sibelius népszerű és hatásos Hegedűversenye következett ragyogóan szép tolmácsolásban. Az utolsó, fesztiválzáró mű Franz Schubert fantáziájában fogant, C-dúrban írott szimfóniája a közhasználatban a „Nagy" jelzőt kapta, megkülönböztetve ezzel a korábbi, hasonló hangnemű műtől, s egyben kifejezve ennek igazi értékeit. Košler és zenésztársai ezen az estén stílusosan „Nagy" teljesítményt nyújtottak. VARGA JÓZSEF Nemzeti vagy regionális alapon? Sonja Licht: A kisebbségi nacionalizmus befelé fordulóvá teszi a kisebbségeket Mint arról lapunk is hírt adott, a múlt héten péntektől vasárnapig tartotta Prágában alakuló közgyűlését a Helsinki Citizens' Assembly, azaz a Helsinki Polgári Parlament. Az alakuló közgyűlés egyik legfontosabb kérdése volt. hogv -5 22ervezet nemzeti >;2y/ regionális alapokon épüljön fel. A háromnapos tanácskozás öt munkacsoportban taglalta Európa legégetőbb problémáit. Ezek egyike volt a nacionalizmussal foglalkozó szekció, amelynek vezetője a belgrádi Sonja Licht volt, a Helsinki Kutatóintézetből. A tanácskozás második napján kérdeztük meg, hogyan képzeli ó az egész európai mozgalom alakulását? - Licht asszony, mint tapasztaltuk, elég éles véleménykülönbségek vannak azt illetően, hogy nemzeti, vagy regionális alapon legyenek-e képviselve a mozgalmak ebben az új szervezetben, ön szerint mi lenne a legszerencsésebb megoldás, hisz Európában rengeteg kisebbség él, s valószínűleg valamennyi képviseltetni szeretné magát a Helsinki Polgári Parlamentben? - Véleményem szerint egészséges kombinációt kellene megalkotni, ami nem egyszerű kérdés, mert ha azt mondjuk: régió, azonnal felmerül a kérdés, mit tartunk régiónak? Ha viszont azt mondjuk: nemzet, ország, eszünkbe jut Jugoszlávia, a Szovjetunió, hooy -g is menjünk tCVáub. tzt a kérdést természetesen a Helsinki Polgári Parlament azonnal nem tudja megoldani. Személy szerint úgy gondolom, ne várjunk gyors eredményeket ettől az intézménytől, amely csak most van alakulóban, hisz sokkal kialakultabb és fejlettebb intézményeknek - amelyek már rég dolgoznak, komoly apparátussal rendelkeznek és sok a pénzük - sem sikerült átütő sikert elérniük az európai kérdések megoldásában. Ezt a parlamentet egyelőre talán tekintsük egy dinamikus folyamatnak. Az ideális megoldás persze az lenne, ha valamennyi kisebbség, mozgalom, polgárjogi szervezet képviseletet nyerne a parlamentben, mégis, egyelőre azt hiszem, az országokra kellene alapozni a nemzetközi koordinációs vezetőséget, vagyis a Helsinki dokumentumokat aláíró országoknál maradni. Ez jelenleg harmincnégy ország (mint tudjuk, a két Németországból egy lett, viszont Albánia kapcsolódása várható). Ha mi ezt megpróbáljuk szétzilálni, attól tartok, nagy problémák keletkeznének. Kiindulási alapnak a legmegfelelőbb ~ iesz, ha 6ZS'r\re az országokra építünk, s ezen felül legyenek egyes nemzetközi szervezetek is bekapcsolva a munkába, mint például a Helsinki Emberi Jogok Szervezéte vagy mások. Ugyanakkor próbáljuk meg, hogy a tránsznacionális szervezetek, mint például a Pentagonále, vagy az Adria, is benne legyenek ebben a struktúrában. Ez, úgy hiszem, megfelelő megoldás, mert így megpróbálhatjuk a nemzeti államok jelentőségét csökkenteni, minorizálni. Szerintem nagyon jók ezek a transznacionális szervezkedések, pláne itt, Kelet-Közép Európában, ahol valamennyien a szegénységgel és rengeteg más problémával küzdünk. Véleményem szerint, ha nem tudunk egymással együttműködni, akkor nagy baj lesz. - Külön kiemelt kérdésként szerepel itt a kongresszuson Koszovó, Észak-Írország és Erdély kérdése. Miért éppen ezek a régiók? Csak kiragadott példákról van szó, vagy ezekben a régiókban a legfeszültebb a helyzet? - Kiragadott példák is, de a legneuralgikusabb pontok is, hogy úgy mondjam, egész Európában. Most bárki azt mondhatná, hogy valószínűleg még egy egész sor neuralgikus kérdés van - mondjuk a Szovjetunióban, ám úgy gondoltuk, hogy • :

e!sŐ í'JtSmrá" ennyi is bőven elég, próbáljunk meg ezekről beszélni, hisz ez a prágai nem az utolsó összejövetele a Helsinki Citizens' Assembly-nek. Nem akartuk túlságosan kiszélesíteni a problémakört, mert akkor már képtelenség lett volna érdemben foglalkozni velük, ugyanakkor nem akartuk egyiket sem a többi fölé helyezni. A három neuralgikus pont az etnikai konfliktusoknak talán a legmarkánsabb példája. De van itt még valami: személy szerint nagyon szeretném, ha , ez a vita megmutatná, hogy vannak univerzális problémák a partikuláris problémák fölött, s az embereket rá kell vezetni arra, hogy szemléletet váltsanak, s ne higgyék, hogy a saját problémájuk a legnagyobb, a többi kevésbé fontos. Mi mindannyian nagyon egocentrikusak vagyunk. Egy ilyen tanácskozáson, mint ez a prágai, szeretnénk megmutatni az embereknek, hogy a problémák mindenütt egyformán problémák. - Nem gondolja, hogy ha kiragadunk kettőt-hármat az,,európai csomagból", addig elaltatjuk a többit? - Senki sem gondolt arra, hogy a többit felejtsük el, csak kiragadtunk három olyat, amely a legnehezebb, mert hála istennek, Szlovákiában azért még nem lőttek emberekre, nem volt lincselés, mint Marosvásárhelyen, nincs ezerszámra halott, mini Eszak-írországoan. Szóval tanuljuk meg látni ezeket a problémákat, hogy holnap ne jussunk mi is hasonló helyzetbe. - Talán tudomása van arról, hogy a szlovák parlament ma a nyelvtörvényről szavaz... - Igen, halloítam róla. Sajnos, ilyenek vannak Jugoszláviában is, ilyenek történnek mindenhol, ahol a nacionalizmus felülkerekedik, és ahol fontos politikai tényezővé válik. És ez az, amitől tartok - mert ez bárhol megtörténhet -, hogy tudniillik az egyik nacionalizmus magával hozza a másikat. A kisebbségeknek is meg kell érteniük, hogy kétféle nacionalizmus-veszély létezik. Az egyik az, amikor a nagyobb, a többség próbálja elnyomni a kisebbet, ám van egy másik nacionalizmusveszély is, amelyről nagyon sokat beszélünk az utóbbi időben: ez pedig az a nacionalizmus, amely a kisebbségen belül kelétkezik, s lehet, hogy még veszélyesebb, mert könynyen magába zárkózóvá teszi a kisebbséget. Autartikussá teszi, s gyakorlatilag megakadályozza abban, hogy kinyíljon a világ felé. És ez a lehető legveszélyesebb a kisebbségek számára KÖVESDI KÁROLY ÚJ SZÚ 4 1990. X. 24.