Új Szó, 1990. október (43. évfolyam, 230-256. szám)

1990-10-19 / 246. szám, péntek

Jövőkép helyett létbizonytalanság Nem félinformációkat, biztos fogódzókat kér a mezőgazdaság Gyanítom, egyesek valószínűleg túlzásnak tekintik, hogy alsóbb és felsőbb fórumokon - s nem különben a tájékoztatási eszközökben - az utóbbi időben meglehetősen sok szó esik a mezőgazdaság gondjairól. Sajnos ez nem a véletlen müve. Manapság igencsak nehéz a mezőgazdasági nagyüzemek (és persze a kezdő egyéni gazdálkodók) helyzete. Erre a lépten-nyomon tapasztalható értékesítési gondokon, a gazdaságok válságos pénzügyi helyzetén, illetve a piac, az élelmiszerboltok ellátottságának színvonalán kívül mi, újságírók egyebek között abból a szokatlan tényből is következtethetünk, hogy egy idő óta hiába kérdezgetjük a szövetkezetek és állami gazdaságok vezető tisztségviselőit jelen és jövő felől. Nyilatkozat helyett széttárják a kezüket, s fejüket ingatva adják tudtunkra, azt sem tudják, holnap mi lesz, nem még holnapután. A nevemet nem adom... Gondoltam, azokkal talán könynyebben szót érthetek, akiket évek, esetleg évtizedek óta ismerek. Tévedtem. - Köszönöm, hogy ezekben a válságos időkben rám nyitottad az ajtót - nyújtott kezet Dél-Szlovákia egyik jó nevű szövetkezetének az elnöke. Azután, még mielőtt hellyel kínált volna, igyekezett lehűteni ébredező lelkesedésemet: - Viszont szeretnélek megkérni, ha majd odaülsz az írógéphez, légy szíves felejtsd el, hogy nálunk is jártál. - Ugyan mitől félsz. - Konkrétan semmitől, de általában mindentől. Mert ugyan mit is mondhatnék neked? Tudod, hogy húsz évig a járás élvonalában voltunk. Nem fürödtünk tejben-vajban, de volt pénzünk fejlesztésre. Gépekre, istállókra ugyanúgy, mint szociális létesítményekre, vagy teszem azt a hozzánk tartozó három falu kulturális és sportéletének támogatására. Persze, több irigyünk volt, mint követőnk vagy barátunk, de az élet rendje már csak ilyen. Viszont most lassan annyi pénzünk sincs, hogy fenntartsuk magunkat. Nem mi lettünk rosszabb gazdái a földnek, a feltételek váltak mostohábbá. A nagy garral meghirdetett átalakítás, az új gazdasági szabályozók és a milliókkal nagyobb elvonás még „csak" elakasztotta a lélegzetünket, de a váratlan áremelések, a tetemes aszálykár és a többi külső hatás már a földet rengeti a lábunk alatt. S erre mit tesz az ágazati irányítás meg a kormány? Vonogatja a vállát, újabb gazdasági megszorításokat eszközöl, és segítség helyett az árok felé taszigál bennünket... Úgy nekikeseredett, hogy időbe telt, mire észbe kapott, jegyezgetem ám, amit mond. - Ne akarj nekem több gondot és problémát, mint amennyi magától jön. Ne velünk, szövetkezeti elnökökkel akarjátok kimondatni, ami az egész ágazatnak fáj. Arra ott a minisztérium, a Földmúves-szövetkezeti Szövetség, no meg a Csehszlovák Mezőgazdasági Párt, illetve a belőle holnap kiváló Szlovákiai Földművesek Pártja. A parlamenti választások előtt kézzel-lábbal kínálkoztak érdekképviseleti szervnek, hát most van lehetőség a bizonyításra. Mi pedig meaculpázhatunk, mert nem tudtunk felsorakozni a saját jelölteink mögé, akik minden bizonnyal másként irányítanák a mezőgazdaság sorsát. Tervezni, alapozni - hogyan? Izsán, ahol Petrányi Gyula mérnök, kandidátus személyében tavasz óta új elnöke van a kétezerhétszáz hektáros egyesített szövetkezetnek, több szerencsém volt. Nem örültek a látogatásomnak, de nem is küldtek el, és nevének eltitkolását sem kezdeményezte a fiatal szakember. Mindebből persze nem az következik, hogy itt még gondtalanul élnek a szövetkezet tagjai, vezetői. Az elnök szavai ennek éppen az ellenkezőjéről árulkodtak. - Már a kalászos gabonaféléknél tapasztalt 27 százalékos terméskiesés figyelmeztetett bennünket, mostoha lesz hozzánk ez az év. Ma már biztosra vehető, hogy kukoricából legfeljebb 50, cukorrépából pedig talán 75 százalékát érjük el a tervezett hozamnak. Mintegy 5 millió koronára becsüljük az aszálykárt, amiből 20 százalékot eleve nem térít meg a biztosító. Vegyük hozzá még az üzemanyag árának kétszeri emeléséből származó, több mint 1 millió korona pluszköltséget, s máris nyilvánvaló, hogy a tervezett 2,9 millió korona nyereségnek a felére sem számíthatunk. Vagyis holnap nem a fejlődést segítő bővített, de még a túlélést feltételező, egyszerű újratermelésre sem lesz pénzünk. Mit mondjon, mit mondhat ilyenkor egy szövetkezeti elnök, akit fél évvel ezelőtt abban a reményben választottak meg, hogy lendít egyet a fejlődés kerekén? Nem csupán a tagok, a kétkezi dolgozók élnek bizonytalanságban, nekünk, szövetkezeti vezetőknek sincs jövőképünk. Hiányoznak a prognózisok, a biztos támpontok. Nemrég itt járt Cyprián Juráň, az SZK mezőgazdasági miniszterhelyettese, hogy tájékoztasson a gazdasági reform tervezetéről. Félinformációkat kaptunk, melyekkel nem tudunk mit kezdeni. Továbbra sincs egy biztos fogódzó, amelyből kiindulva tervezgetni kezdhetnénk, így mindenki megy a saját teje-esze után, de semmi garancia arra, hogy a helyi elképzelések valahol találkoznak a társadalmi elvárásokkal. Mint mindenki, mi is vetünk, de csak annyit, amennyi gabonára, takarmányra belátásunk szerint szükségünk lesz. Saját takarmánykeverőt akarunk, pékséget nyitunk, kukorica alapú termékek gyártására készülünk. Vagyis olyan termelési szerkezetet akarunk, hogy termékeink zömét finalizálva és akkor adhassuk piacra, amikor számunkra a legkedvezőbbek az árak. Csakhogy a felkészüléshez pénz kell. Ezzel bezárult a kör, melyből nem látunk kiutat. Csak sztrájk ne legyen Sajnos, nem csupán ez a két példa figyelmeztet: a mezőgazdaságban egyre nagyobb a létbizonytalanság, ami nem kizárólag a szövetkezeti tagok és állami gazdasági dolgozók számára rossz, tűrhetetlen. A gazdasági reform még nyitott, az ágazatot érintő kérdésekre biztos támpontot adó, konkrét válaszokat kell adni. Mégpedig sürgősen, mert ahogy a mezőgazdasági üzemek vezetőinek múlt szombati pozsonyi tanácskozásán elhangzott, a földműveseknek fogytán a türelmük, s a kiszabott 14 napos türelmi idő elteltével akár figyelmeztető vagy általános sztrájkkal is készek nyomatékot adni fogódzókat kereső követeléseiknek. KÁDEK GÁBOR IPlOTlESfl LETOL A lopkodásról Hadd kérdezzem meg nyilvánosan is azt, amin napok óta csöndes magányomban tűnődőm! Nevezetesen: ki hordta el ebben az országban negyvenvalahány év alatt, amit csak lehetett? A nálunk is szaporodó áremelések tudatában kiket állíthat a gazdasági számonkérés ítélőszéke elé 1990 őszének hazai társadalma? Szerintem nemcsak időszerű, hanem erkölcstisztító is ez a kérdés. Épp ezért azt vallom, hogy e tükröt nem elég azok elé tartani, akikkel a közvélemény mostanság nyíltan foglalkozik; mondván: pusztán azok tehetnek minderről, akik a politika magasában élvezték a „népé a hatalom - miénk az ország" ideológiájának kommunista erkölcsű szuperkiváltságait. Meggyőződésem ugyanis, hogy országnyi méretű tükörre lenne szükség. A fentiek valóban vérlázító, nagy ügyei mellett hadd látsszanak csak a lentiek kis ügyei; hadd látszódjék az egész szertelopkodott ország... Erről egy alapvicc is eszembe jut: a faipari üzemből az egyik munkás ingyen viheti haza a forgácsot. Az illető naponta kitol a kapun egy talicskányit. A portás néhány hét múltán meg is jegyzi, vajon megér-e ennyi veszódséget a talicska forgács? Emberünk azt válaszolja: a forgács nem, de minden nap egy új talicska igen! E vicc nem a tolvajlás leleménye miatt tünetértékű, hanem azért, mert jelzi, hogy az üzem gazdátlan. De sejteti azt is, hogy a lopást azért szentesíti a környezet, mert a keresetből nemigen lehet megélni. így az egyéni lelemény szélsőséges esete, magyarán a lopás egyfajta bérkiegészítéssé válik. Hazugság lenne letagadni, hogy anyag, élelem, innivaló és ki tudja még mi minden találta és találja meg máig azokat a csatornákat, amelyeken átlényegül mindaz, amit az elmélet társadalmi tulajdonnak nevez. Nem titok, hogy mindennek ellensúlyozása érdekében van szükség az ésszerű privatizációra! Mert ami köztulajdon, az az enyém is, úgyhogy lelkifurdalás nélkül hozzányúlhatok. Ráadásul ha fent folyhat(ott), akkor idelenn is csurranhat(ott)-cseppenhet(ett). íme, ez az elmúlt évtizedek társadalmi egyszeregye. Ehhez illeszkedett a társadalmi gyakorlat, nevezetesen az, hogy a jogtalan ügyeskedést szinte senki sem nevezte lopásnak. Azokon a helyeken pedig különösképpen nem, ahol az elvtársi-politikai hovatartozás alapján sok minden jóelóre kiszámítható volt. Csupán arra kellett ügyelni, hogy a politikai láncszemek illeszkedjenek, hogy számla vagy összekacsintás szentesítse a kéz kezet most filozófiát. Mindez eltakarta a bérezés abszurditását, a gazdaság csődjét, a nép becsapottságát. És mert a levél őszinte műfaj, így hát mit tagadjam: az újságírás megcsúfolását is, hiszen arról dehogyis lehetett írni, hogy a főfőelvtársak egyike soha nem fizette ki a kertjének parkosításáért benyújtott vállalati számlát, hogy a miniszter felesége jelképes, párszáz koronás áron jutott leértékelt, a valóságban vadonatúj és méregdrága bundához, hogy a prominens vendégek szolgálati kocsijaiba ólomkristály tárgyakat pakolnak az üveggyárban, primőrárut a szövetkezetben, húskészítményeket a vágóhídon, egyszóval bármit bárhol... És ha így tett az elit, akkor csoda, hogy a soványka bérezés önkényes korrigálása Íratlan törvény lett, s akármi hazavándorolt, ami csak mozdítható? Tudom, voltak - és vannak - akik kimaradtak ebből az össznépi osztozásból, ám őket élhetetlennek, kötözni való bolondnak titulálja mindmáig a leleményeskedó környezet. Nem árt leszögezni: Cseh-Szlovákia így lett a hallgatólagos tudomásulvevés, az egymásra kacsintó cinkosság országa. Ma tehát legfeljebb azon vitatkozhatunk, kinek jutott kisebb, kinek nagyobb és ki az a peches, akinek semmilyen darab sem jutott a széthordott országból, a gazdátlan gazdaságból. Az elmúlt hónapok elsó áremeléseinek megvolt a kijózanító hatásuk, és abban az országnyi méretű tükörben ma már jól látható a lényeg is. Az, hogy nem csak attól vagyunk szegények, hogy szét lett hordva az ország; hanem attól is, hogy szét lehetett hordani! Ezért az újszerű alapokra építő társadalmunk új egyszeregye nem lehet más, mint annak felismerése, hogy az ember annyit ér, amennyit a munkája. Csak azt akkor az értékén kell megbecsülni és megfizetni! Ez a remélt gazdasági fellendülés ábécéjének legelső betűje! Ehelyett Szlovákiában egyelőre nem a gazdasági reform ábécéje, hanem a kizárólagosságok egyszeregye hódít teret. Bőven vannak, akiknek érdeméből egy új köznépi társasjáték: a nyelvlopás, a jognyirbálás van kialakulóban. Őszintén szólva, nem tudom, hogy az, akinek el akarják csenni az anyanyelvét, akinek megdézsmálják a jogait, akitől el akarják tiltani szülőföldjének helységneveit, annak kedve és ereje lesz-e letenni az asztalra széles e haza jövő esztendei kenyerét. Mai levelemet zárva, ezt üzenem országnak-világnak. ÚJ SZÚ 1990. X. 19. K

ét kiadást is megélt, gyors egymásutánban, az idén egy szerény terjedelmű kiadvány, melynek címe eleve vonzerőt jelentett. A Bílá místa v našich déjinách? c. (Fehér foltok történelmünkben?) című tanulmányfüzérról van szó, ahogy azt maga a szerző, Jan Kren történész jellemezi előszavában. Az érdeklődók aligha gondoltak arra, hogy valójában történettudományi kordokumentum birtokába jutnak. A közhangulat azokban a hetekben és hónapokban ugyancsak hajlamos volt a történelem fehér foltjait csak szenzációszámba menő leleplezésekkel és felfedezésekkel azonosítani. Tekintélyes hetilapok hasábjait is kezdték elözönleni a szinte ellenőrizhetetlen történelmi forrásokból származó ismeretlen adatok és „sajátos" állítások. Akik ilyesmire áhítoztak, azoknak Kren fejtegetéseit olvasva, valószínűleg kimondatlanul is csalódniuk kellett. Mindenesetre a könyv körül valahogy csend támadt. A mintegy tízívnyi tanulmánygyűjtemény ugyanis vitairat, mely kényes kérdéseket feszeget, együttgondolkodást kíván az olvasótól, a felvetett problémák továbbgondolásához, illetve ellenérvekhez adva ösztönzést. Eredetileg szűkebb körnek, a szamizdat kiadványok olvasóközönségének szánta. Azokra a kérdésekre próbált egyfajta, olykor hipotetikus választ találni, amelyek ebben a közegben - ahogy írja ,,az alkotói száműzetésbe kényszerített független történészek gettójában" - vetődtek fel. Az elmúlt év nyarán kezdte el papírra vetni gondolatait egy hidrogeológiai vállalat lakókocsijában, a napi munka után és szabad idejében. Majd húsz évig Kelendő-e a vitairat? Cseh történész nemzete nacionalizmusáról és a demokráciáról dolgozott itt kútfúrómunkásként. A hatvanas években komoly elismerést szerzett történészt, a nyugati csehszlovák ellenállás kutatásának szaktekintélyét, tanszékvezető tanárt • 1970-ben eltávolították állásából, s betiltották számára a publikálást. A hetvenes években történészek között olyan hírek is terjedtek, hogy a képességeit jól ismerő Gustáv Husák próbálta számára lehetővé tenni a szakmai érvényesülést. Nem tudni, hogy is történt valójában: az üldözött utasította-e el a nyilván feltételekhez kötött ajánlatot, vagy maga a főtitkár bizonyult tehetetlennek az általa képviselt rendszer keretei között. Nos, a szakmai viták alapanyagaként íródott szöveg saját bevallása szerint tavaly november 19-ére készült el. „Gyorsan hozzáigazítani azt a kor szédítő változásaihoz, erre nem volt idő és nem is lenne tisztességes cselekedet - hadd tudja meg az olvasó, miként is gondolkodott a szerző tegnap"- írja az előszóban. S könyve így válik dokumentumértékűvé. Az újkori cseh és csehszlovák történetírást ugyanis úgy helyezi nagyítólencse alá, abban a szellemi béklyóban vergődve, amely hozzátartozott a pártállam elmúlt két évtizedének gyakorlatához. A hangsúly természetesen a történeti hagyományok birtokbavételében végzett kártevésre helyeződik. Ján Kren írásai azonban nemcsak látleletet nyújtanak, egyben a kiútkeresésre is kísérletet tesznek. Az adott helyzetet szembesítik a korlátok akkor még kilátástalannak tűnő ledöntésével, a szemléleti megújulással. Okfejtésének jellemző vonása a múltba visszanyúló tágabb időkeret. A fehér foltokat és az értelmezés torzulásait több idórétegből összeállt lerakódásokkal hozza összefüggésbe. S ez a modern történetírás egyik kulcsproblémájának, a nacionalizmus és a demokrácia összefüggéseinek feszegetésében jut leginkább kifejezésre. Sokak számára úgy tűnhet, hogy Kren látószöge kissé egyoldalú, illetve csehčentrikus. Jobban mondva, az újkori cseh történelmet kiemeli csehszlovákiai közegéből. Ezt látszanak erősíteni olyan, ellentmondást tükröző megállapításai is, amelyek a cseh történelmet mintha azonosítanák a csehszlovák államisággal. Csak alapállásának végiggondolása nyomán válik nyilvánvalóvá, hogy Kren tulajdonképpen előrelátónak bizonyult. A cseh-szlovák államszövetség felfogását kísérő mai viták vetnek élesebb fényt szemléleti indítékaira. A cseh történelemnek a csehszlovák államiságon belüli hangsúlyozásával épp a hagyományos cseh nacionalizmusnak üzen hadat. A civil társadalom ismérveit, a közösségi önfejlődés elemeit tartja meghatározónak a cseh nemzeti értékek feltárása szempontjából. S ebből adódik valamennyi közösség önfejlődésének, így a szlovák nemzeti és állami lét kiteljesedésének a tulajdonképpeni tiszteletben tartása is. Elutasítja azt a múltbeli törekvést, mely erőltetett, sémákba szorított csehszlovákiai népközösséggel akarta elhomályosítani a nemzeti és kisebbségi közösségek együttélését, s ugyanakkor fejlődésük öntörvényűségeit. Ebből kiindulva cseh nacionalista kizárólagosságként kezeli, hogy még a cseh fogalomtárból is kiveszett a bohéme-tchéque szópár, s ezzel együtt a cseh- és morvaországi németekkel és zsidókkal megélt közös történelem számontartása. A szudétariémetek jelenlétét csak a náci agresszió szemüvegén keresztül láttatja a hazai történetírás. ,,Mindez nemcsak szakmai hiba, hanem erkölcsi és kulturális mulasztás is - hangsúlyozza. Ha nekünk, mai cseheknek a birtokába jutott azoknak a történelmi öröksége, akik már nincsenek közöttünk - szinte minden táj, az ipar és a szellemi élet őrzi nyomukat, s nem kevés cseh elődjei között németek és zsidók is vannak -, akkor történelmünknek az ó nyomdokaikon kell haladnia, magunkra véve az általuk létrehozott értékek ápolásának kötelességét, mely legitim alkotóeleme saját történelmünknek." F

igyelemre méltó megnyilatkozása ez annak a nemzetfelfogásnak, mely értékrendjében a legmagasabb szintre egyre inkább a demokratikus vívmányokat helyezi. A könyvben a szlovákiai helyzetről érdemlegesen nemigen történik említés. De úgy tűnik, hozzánk is szól. KISS JÓZSEF