Új Szó, 1990. október (43. évfolyam, 230-256. szám)

1990-10-15 / 242. szám, hétfő

Kötőjellel vagy a nélkül? A demokrácia építésének korát éljük. A Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság két tagországa is bizonyos fokú önállóságra törekszik a közös szövetségi állam keretében. A Szlovák Köztársaság polgárainak nagy része azt óhajtja, hogy ez az új viszony tükröződjék az állam megnevezésében is. Szerintük ugyanis a Československá federatívna republika (Csehszlovák Szövetségi Köztársaság) névben a československá melléknév írásmódja nem felelt meg a mellérendelő összetett szavakénak: nem tükrözte, hogy két egyenrangú köztársaság kapcsolatáról van szó. A kötőjeles (československá) írásmódot javasolták, de ez a cseh országrészek polgárainak ellenzésébe ütközött. így került sor a „kompromisszumos" megoldásra, a két melléknévnek kötőszóval való kapcsolására az állam hivatalos nevében: Česká a Slovenská Federatívna Republika (Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság). Véleményünk szerint ez az írásmód még a kötőjelesnél is jobban kifejezi a két köztársaság egyenrangúságát, s magyarra fordításával sincs gond. Azonban - mint tudjuk - van a közös államnak egy rövidebb, bár nem hivatalos, de közkeletű neve is: Československo. A magyar megfelelője: Csehszlovákia. Szlovákia polgárai ezzel kapcsolatban is a kötőjeles írásmódot részesítik előnyben: Cesko-Slovensko, sőt így írják az eddig egybeírt československý (-á, -é) melleknevet az állam nevén kívüli szókapcsolatokban is; például československý priemysel, československá zahraničná politika stb. A magyarban mi eddig általában a megszokott Csehszlovákia országnevet használtuk, s a melléknévi alakokat is egybeírtuk: csehszlovákiai ipar, csehszlovák külpolitika stb. A szerkesztőségek azonban egyre több levelet kapnak, amelyekben szlovák részről bírálják ezt az írásmódot. Néhány, kompromiszszumra hajló újságíró ezért úgy próbálta megoldani ezt a problémát, hogy kötőjelet tett az országnévi alakba is: cseh-szlovák. Az Új Szó szerkesztősége arra kért, mondjak véleményt ebben a kérdésben. Nem akarok a csehek és a szlovákok vitájába illetéktelenül beleavatkozni; elsősorban a magyar nyelv rendszere és használata szempontjából nézem ezt a kérdést. A nyelv szavainak, kifejezéseinek létrehozásával a valóságot igyekszünk tükrözni: a - néha tendenciózusan megalkotott - fogalmakat próbáljuk hűen megnevezni. Az egybeírt Csehszlovákia országnév és csehszlovák melléknév valójában a cseh vagy a szlovák egybeírt megfelelők mechanikus fordításai, de tükröződik bennük az a politikai elv is, amely e megfelelők megalkotására hatott. Ez a csehek és a szlovákok szoros összetartozásának elve volt; ezt igyekeztek a helyesírással - az egybeírással - is kifejezni. Szlovákia e szerint az elv szerint egy közös köztársaságnak csak egyik országrésze volt a többi (Csehország, Morvaország, Szilézia, Kárpátalja) mellett. Az 1968-as föderatív rendezés szerint Szlovákia Csehországnak - amely magába foglalja az egykori morvaországi és sziléziai területeket is - egyenrangú partnere lett, de ez a változás az említett fő- és melléknévben nem tükröződött. Napjainkban ennek elérésére törekszik Szlovákia számos polgára. Ami a tulajdonnév magyar változatát illeti, bizony nem felel meg a jelenlegi jogi és politikai elrendezés kívánalmainak, sőt nyelvünk szóalkotási szabályainak sem. Bárhogyan keletkezett is annak idején a Csehszlovákia szóalak, mai megítélésünk szerint az utótagja főnév, amelynek melléknévi előtagja van. Az összetételt tehát alárendelőnek minősíthetjük, mégpedig - érdekes módon - olyan alárendelőnek, amelyben épen a cseh- melléknévi előtag van alárendelve a -Szlovákia utótagnak. A köznévi szavak közül hasonlóak: képeskönyv, nagyüzem, nyersanyag stb. S mivel az ilyenfajta összetett szavakban jelentés szempontjából az utótag a fontosabb (azt látjuk el toldalékokkal is), egy olyan Szlovákiáról van szó, amely cseh. Ez az összetétel tehát - bármennyire megszokott - logikailag is kifogásolható. A jelenlegi jogi és politikai elrendezés szempontjából - két egyenrangú köztársaságról lévén szó - a mellérendelő összetételi mód felelne meg a név megalkotásához; az ország nevéül ún. laza szerkesztésű mellérendelő összetett szót kell alkotnunk. Ennek az a jellemzője, hogy két egyenrangú szó kötőjellel kapcsolódik benne egymáshoz, s válik önálló szókészleti egységgé. A közneveknek mindkét tagjuk toldalékolódik (ország-világ: országotvilágot) vagy már toldalékkal ellátva kerülnek össze (tűzön-vízen); a tulajdonnevekben azonban rendszerint az utótaghoz járul a toldalék: Hajdú-Bihar (megye): Hajdú-Biharban; hajdú-bihari; Győr-Ménfőcsanak: Győr-Ménfócsanakra, győrménfőcsanaki (a melléknév toldalékolatlan előtagja is kis kezdőbetűvel írandó). Semmiképpen sem tartjuk tehát megfelelőnek a jelenlegi kompromisszumos megoldást, amely szerint kötőjelet tesznek a régi név két tagja közé: Cseh-Szlovákia. Ez a módszer több szempontból is kifogásolható. Az így létrehozott alak nem nevezi meg helyesen az új módon megalkotott fogalmat; nem felel meg nyelvünk szóalkotási módjai közül egyiknek sem; érvényesítésével a cseh érdekeket nem tartjuk szem előtt (Szlovákia országnévként, Csehország pedig melléknévként szerepel benne). A két tagország egyenrangúságát két, országnévként is használt főnév mellérendelő kapcsolatba állításával fejezhetnénk ki a legjobban. S ez a két főnév a Csehország és a Szlovákia tulajdonnév volna. Az új név tehát ez lehetne: Csehország-Szlovákia; toldalékolva: Csehország-Sziovákiában, csehország-szlovákiai stb. Szinte hallom a kifogásokat: nehézkes, szokatlan stb. Valóban ilyen. De mindenképpen helyesebb, kifejezőbb s igazságosabb, mint a Csehszlovákia. Ez utóbbinak természetesen van egy nagy előnye: megszoktuk. De vajon kezdetben nem volt-e sokkal szokatlanabb, mint az ismerős szavakból létrehozható Csehország-Szlovákia? Hiszen a Csehszlovákia névvel jelölt ország teljesen új államalakulat volt az első világháború után. S lám, ma már annyira megszoktuk ezt a nevet, hogy nem is vizsgáljuk, megfelel-e a követelményeknek, vagy nem. Kezdetben bizonyára csak a sajtó használná az új nevet. A csehszlovák melléknévvel kapcsolatban más a helyzet: ebben két melléknév került egymással olyan szorosnak vélt mellérendelő viszonyba, hogy egybeírták őket. Hasonlóképpen, mint a szerbhorvát melléknevet, amellyel a szerb és a horvát nyelvjárások elemeiből létrehozott közös nyelvet nevezik meg. Csakhogy a szerbhorvát-\a\ tulajdonképpen egyetlen nyelvet jelölünk, a csehszlovák-nak meg valójában két népre kell utalnia. Ennek a szerepének jobban megfelel, ha kötőjellel kapcsoljuk benne össze a két melléknevet: cseh-szlovák. Természetesen kiskötőjellel, mint a nem hivatalos államnév két tagját (Csehország-Szlovákia). Ezek a melléknévkapcsolatok állhatnak jelzőként a közös állammal kapcsolatos fogalmakat megnevező főnevek előtt: csehszlovák politika, csehszlovák pénzügy, cseh-szlovák álláspont stb. Vagyis ott, ahol a csehszlovák önálló szóként mintegy a két nép közösségére utalva fejezi ki ezt: cseh és szlovák. De bizonyos esetekben állhat a két melléknév között nagykötőjel is: amikor nem a közös állammal kapcsolatos fogalmakat minősítik, s nem önálló szókészleti egységként szerepelnek, hanem csupán alkalmi kapcsolatba kerülnek egymással. Például ilyen esetekben: cseh-szlovák tárgyalások (csehek és szlovákok közti tárgyalások), cseh-szlovák szótár (cseh és szlovák szótár), cseh-szlovák mérkőzés (csehek és szlovákok közti mérkőzés) stb. (A nagykötőjel hosszabb, mint a kicsi, de ahhoz hasonlóan szóköz nélkül kapcsol össze két szót.) A kétfajta kötőjel alkalmazásával probléma nélkül megoldhatnánk az ilyen kapcsolatok írását is: csehszlovák-lengyel tárgyalások, cseh-szlovák-német egyezmény, cseh-szlovák-magyar együttműködés stb. Ezekben a kiskötőjel két szó szorosabb (önáló szó értékű), a nagykötőjel meg a kiskötöjeles alakulat és az utána következő népnévi melléknév alkalmi kapcsolatát fejezi ki. A két tagország " nevének is előfordulhat a nagykötőjeles írásmódja. Természetesen nem akkor, amikor a közös állam megnevezéséről van szó (ez esetben a kiskötőjeles megoldás a jobb), hanem amikor a két névnek csupán alkalmi kapcsolatát akarjuk érzékeltetni. Például: Csehország-Szlovákia barátságos mérkőzés, a Csehország-Szlovákia között folyó tárgyalások stb. Természetesen a belőlük képzett melléknevek is állhatnak alkalmi kapcsolatban (ilyenkor általában csak az utótagot toldalékoljuk, de a toldalékolatlan előtagot is kis kezdőbetűvel írjuk: a csehország-szlovákiai vasútvonalak (a Csehországot és Szlovákiát összekötő vasútvonalak) stb. Befejezésül még annyit: amit fentebb leírtam, az a saját véleményem, amelyet el lehet fogadni, de el is lehet utasítani, illetve megvitatás, kellő érvek felsorakoztatása után - s főkét jobb megoldást találva - módosítani. JAKAB ISTVÁN Gyökeres György felvétele Versenyfutásban az idővel Megjelent az Irodalmi Szemle 7. száma is Irodalmi Szemlénk 7. számának olvasója több dologgal szembesülhet. Mindenekelőtt azzal a huszonkét esztendővel, amelyet 1968. augusztusától számítunk. Václav Havel Levele Gustáv Husákhoz 1975. április 8-án íródott, s Kövesdi János fordításában a folyóirat szerkesztői valószínűleg augusztusi emlékezésnek szánták. Arról aligha tehetnek, hogy az ISZ még mindig hónapokat késik, így csak október elején olvashatják az olvasók. Nincs szándékomban Václav Havel levélesszéjét kommentálni, csupán felhívnám a figyelmet arra, hogy ő már 1975 áprilisában, Husák hatalomra kerülésének ötödik évfordulóján tudta, amit ma mindenkinek tudnia kellene. Olyan veszélyekre figyelmeztetett, amelyek sajnos sorra bekövetkeztek. Gömöri György jegyzetével bevezetve Zbigniew Herbert négy versét adja közre a lap, utánuk olvasható Martin M. Šimečka novellája (H. Tóth Ildikó fordítása) és Antanas Venclova litván író Halál Lisszabonban című elbeszélése (Bán Péter fordításában). Jellegzetessége a számnak, hogy több olyan írás is található benne, amelyek nem tartoznak szorosan a szépirodalom fogalomkörébe. Ennek ellenére Móser Zoltán Várkörjárás című írása a modern irodalom képzettársításra késztető eszközeivel hat az olvasóra. Böszörményi János Előítéletek helyett című dolgozatában a Felvidék és más földrajzi egységeket jelölő nevek eredetét vizsgálja. Fontos dokumentumirodalmi közlésnek számít Gál Sándor Alagír című összeállítása. Ebben a szerző a Bódva menti falvak „háromnapos munkára" elhurcolt férfiai hányattatásainak emléktöredékeit szerkesztette egymás mellé. Kár, hogy a tipográfiai tagolásra nem fordított kellő figyelmet a folyóirat szerkesztősége; Hizsnyan Gézának a kassai Thália Színház előadásairól írt kritikája és Mészáros László Szeberényi Zoltánt köszöntő írása mellett nehezen követhető a Mészáros András általi filozófiai megközelítése Farnbauer Gábor A magány illemtana című verseskötetének. Elolvasva az inkább egy önkényes filozófiai prekoncepciót, mintsem valóságos irodalomkritikát közreadó írást, meggyőződésemmé vált a sejtésem: míg a költészet jól megvan filozófia nélkül, addig a világ létezését kutató filozófia halott (a szó végtelen kreativitást jelentő értelmében) költészet nélkül. így számomra továbbra is Farnbauer - a filozófia, illetve természettudomány és a líra határain bolyongó - költészete az izgalmasabb. Nem véletlenül hagytam folyóiratszemlém végére a lapszám verseit. Hellyel-közzel József Attila egyik zsengéjét idézi - ezért tűnik szerkesztői balfogásnak-Monoszlóy Dezső Éden című verse. Bizony Zbigniew Herbert versei mellett, Fodor András árva opuszát sem tekintve kivételnek, igencsak szárnyaszegett lírát találunk Zalaba Zsuzsától, Lukács Zsolttól, Gyetvai Zoltántól, Zirig Árpádtól, Kmeczkó Mihálytól. Verseiket olvasva felvetem a kérdést: lehet-e a költészet a gondolatnak akárcsak a halvány érzete nélkül is? Aligha, s ezt Herbert versei mellett Kozma Szilárd A vízöntő küszöbén című prózaversével bizonyítanám. Ebben az opuszban egyszerre látom Mészáros András „kritikaeszményének" és Farnbauer Gábor antiköltészetének cáfolatát. Olvassák el, s megbizonyosodhatnak! (dusza) A

meghívót elolvasva, azt hittem, a feltüntetett témáról, a helyi kultúra jövőjének alakulásáról csupán szűkebb körű sajtótájékoztatót tart a kulturális miniszter. Ugyancsak meglepődtem, amikor a helyszínre érkezve, vagy háromszáz ember foglalt helyet a hatalmas teremben: járási nemzeti bizottságok alelnökei, járási és kerületi kulturális szervek, intézmények vezetői, galériák, múzeumok igazgatói, a kulturális parlament tagjai - Szlovákia egész területéről. Kiderült, azért hívták egybe őket, hogy a kulturális tárca vezetői meghallgassák véleményüket, nézeteiket, elképzeléseiket, javaslataikat, informálódjanak a legilletékesebbektől, miként látják ők a helyi kultúra jelenlegi helyzetét és holnapját. Készül ugyanis egy tervezet a kulturálisközművelődési intézményhálózat teljes átépítéséről, de addig nem akarják végső formába önteni, amíg széles körben nem tájékozódnak, nem vitatják meg a kérdést. Nehogy megint egyetlen „agy" valóságot, valós igényeket figyelmen kívül hagyó, kultúrát megerőszakoló és természetes művelődési folyamatokat gátló elgondolásai érvényesüljenek mechanikusan. Tehát a találkozó megrendezésének már a puszta ténye demokratikus szándékról tanúskodik. Kérdés, mi kerül be a végső tervezetbe mindazokból az egymásnak sokszor ellentmondó javaslatokat is tartalmazó, helyenként heves vitát eredményező felszólalásokból, melyekből kiérződött az aggodalom is, leginkább annak okán, hogy a kultúrát eddig sem valami bőségesen tápláló állami és más pénzforrások jelentősen megcsappannak, megszűnnek vagy- már megszűntek. Egy biztos, a vita is érzékeltette: nehéz időszak elé néz a helyi kultúra. Aligha téved, aki azt állítja, hogy a helyhatósági választások, az önkormányzati szervek kialakulása után nem az elsődleges ügyek közé tartozik majd, és vezető „műfaj" sem lesz kisebb-nagyobb települéa helyi kultúra ügyét, mondván, majd valamikor később az is sorra kerül. Ami biztató a rendszerváltás nyomán természetszerűleg korántsem zökkenők nélkül végbemenő változások, formálódó új viszonyok közepette: évtizedek ideológiai-politikai korlátainak lerombolása után végre „tág lehetőségek nyílnak a kultúra müvelésére, terjesztésére, és ha el is apadnak az eddigi hagyományos pénzforrások, találhatók, létrehozhatók mások, e téren is megannyi már most a lehetőség. Csak alakulEL A KULTURATOL? seinken. Eddig sem volt az, hogy lenne hát ezután, amikor szinte mindenütt számlálhatatlan a gond, alapvető hiányosság - szociális és gazdasági téren, a szolgáltatások és az infrastruktúra területén egyaránt. A pén? ide kell majd mindenekelőtt, ugyanakkor a kultúrához kötő szálakat sok helyütt már napjainkban igyekeznek elvágni, illetve a hozzá vezető pénzcsatornákat elzárni, szervezetek, üzemek, vállalatok szabadulnak meg kulturális létesítményeiktől, nem beszélve a hamarosan megszűnő kerületi nemzeti bizottságok irányítása alá tartozó intézmények egyelőre bizonytalan helyzetéről. Hiba lenne tehát illúziókban ringatni magunkat, de ugyanilyen hiba lenne, ha egyfajta pesszimizmustól indíttatva is mellékvágányra tennénk jon ki minél előbb a kulturális-közművelődési intézmények hálózatának új rendszere, legalábbis az új szerkezete, melybe idővel természetes módon újabb elemek épülhetnek be, és éppen a várhatóan sokféle helyi kulturális-művészeti kezdeményezések révén. Hogy mi alkotja az átalakítandó, a tárgyi mivoltában is meglehetősen elöregedett és sok helyütt lyukas, szakadozott hálózatot? A falvakban, már ahol van, a művelődési ház, a szövetkezeti klub, a könyvtár, a mozi, a tájház. A városokban, járási székhelyeken ugyanezek, továbbá a járási könyvtár, a művelődési, illetve a járási népművelési központ, a múzeum, képtár, kiállítóterem, szakszervezeti klub, csillagvizsgáló. Eltekintve itt a kerületi székhelyektől és a fővárostól (ahol színházak, hangversenytermek stb. is működnek), lényegében ezeknek az intézményeknek a sorsáról van szó, kinek, milyen szervnek, szervezetnek a hatáskörébe tartozzanak ezután, ki lesz a gazdájuk, fenntartójuk, irányítójuk, no meg arról, hogy a saját kereteiken belül is milyen tartalmi-szerkezeti változtatásokat hajtsanak végre. A kérdésekre, mint jeleztük, egyelőre még nincs végső válasz. Kialakítása során azonban feltétlenül figyelembe kell venni két dolgot. Az egyik, pénz ide, pénz oda: a legkisebb falusi művelődési ház jövőjének eldöntésében is érvényesülniük kell a demokrácia alapelveinek, elsősorban az önkormányzatok révén. A második, és ez elhangzott a találkozón: egyetlen helyi és járási kulturális intézmény, szerv, szervezet létét, sorsát vagy funkcióját sem határozhatják meg személyes érdekek, azaz, minthogy közügyről van szó, senki sem közeledhet hozzá a saját egzisztenciájának szemszögéből. Nem szabad olyan munkahelyet átmenteni, amelyről már most nyilvánvaló, hogy a holnapok kulturálisművészeti-közművelődési struktúrájában semmi szükség rá. Persze, lesznek a kultúra eddigi - mindenhez, csak éppen a kultúrához nem értő - kisebb-nagyobb fejesei, felelősei között, akik igyekeznek majd „átszivárogni" az új szerveződésekbe. Ez sem csekély veszély. Mert ahogy a mondás tartja: a kultúra bürokratájából sem lesz szalonna. B. Gy.