Új Szó, 1990. szeptember (43. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-11 / 213. szám, kedd

Ismét az erdsebb? Meg kell szüntetni a nemzeti kisebbségek Jogait? A fenti címekkel közölte Jan Šindelka cikkét a České noviny. Az írás reagálás arra a beszélgetésre, amelyet ä Práce című prágai napilap készített ez év május 19-én a „nemzeti kisebbségek problematikájának szakértőjeként" aposztrofált dr. Pavel Mályvái. A beszélgetéssel kapcsolatban véleményt kívánt nyilvánítani a Práce hasábjain Jan Šindelka, minthogy úgy vélte: dr. Malý nézetei sokkal elterjedtebbek „mint ahogy az egy demokratikus országtól elvárható lenne". Ennek közlésére a Práce nem volt hajlandó. így jelent meg a České novinyban, mely újdonsült, magát fejlécében is baloldalinak nevező napilap. A választások küszöbén megjelent első számának aforisztikus tömörségű szellemes szerkesztőségi beköszöntőjében olvasható: „Ez a hetilap semmit sem akar ígérni, csak felkínálja hasábjait azoknak, akiknek van mondanivalójuk a baloldal számára és a baloldalról. De mások számára is... A függetlenséget nem proklamáljuk, de szabadnak érezzük magunkat". Az alábbiakban némileg rövidítve közöljük a lapból átvett cikket, mely felfigyelhető reagálás a cseh környezetben szokatlan nemzetiségi intolerancia jelentkezésére. ÚJ SZÚ 1990. IX. 11. . Malý doktor úr repceptje Arról, hogy miként is kellene bánnunk a nemzetiségekkel, Malý doktor úr imigyen vélekedik: ,,A nemzeti állam pontosan körülhatárolt területén nem engedhető meg a nemzetiségi kisebbség önrendelkezési jogának érvényesülése, mert megnyirbálná a befogadó nemzet önrendelkezési jogát. Amennyiben a nemzetiségileg eltérő csoportok ápolni akarnák nyelvüket és kultúrájukat, minden ezzel kapcsolatos költséget saját maguknak kellene fedezniük. A közéletben feltétel nélkül alá kellene vetniük magukat ama nemzet érdekeinek, amelynek a területén élnek, s annak anyanyelvét hivatalos nyelvként kell használniuk. Ellenkező esetben ki kellene költözniük annak a nemzetnek a területére, amellyel azonosságot éreznek". Milyen nemzetiségi jogai is lennének valójában a nemzeti kisebbségeknek Malý úr szerint? Arra való joga (de ez inkább kötelesség), hogy elsajátítsa az állami,,hivatalos nyelvet" (nálunk nyilván a csehet vagy a szlovákot). Egyébként a cseh és a szlovák nyelv ismerete a nemzeti kisebbségek számára nálunk rendkívül fontos, s a nemzetiségi iskolaügy ennek nagy figyelmet szentel. Egy dolog viszont a nyelv ismeretének fontossága, s merőben más a „hivatalos nyelv" feltétlenül kötelező ismerete. S mit is jelentene az ilyesfajta jogértelmezés nálunk, Csehszlovákiában? - Az államilag szervezett nemzetiségi oktatásügy felszámolását, beleértve a nemzeti kisebbségek nyelvén folyó kőtelező alapfokú oktatást is. -Annak a lehetőségnek a megszűntetését, hogy a hivatalos érintkezésben használhatják anyanyelvüket, a nemzeti kisebbségek által sűrűn lakott területeken (sőt, valószínűleg ott is, ahol többségben vannak). Amennyiben a nemzeti kisebbség tagja bíróság elé kerülne (joggal vagy jogtalanul) köteles lenne „hivatalos" nyelven védenie önmagát. S ha ezt a nyelvet nem ismeri, pechje van, elítélhetik anélkül, hogy tudná, miért. De ha eléggé tehetős, saját pénzén tolmácsot fogadhat. - A nemzeti kisebbségek anyanyelvhasználatának kirekesztése a televízióból, a rádióbői és a tömegtájékoztatás további területeiről, onnan is, ahol mindeddig érvényesült. Malý doktor úr fenntartásai Malý doktor úrnak nyilván komoly fenntartásai vannak az első köztársaság alkotmányos gyakorlatával szemben, mely épp a kisebbségek nemzetiségi jogait szavatolja. Malý doktor úrnak nyilván komoly fenntartásai vannak az eddigi alkotmányos gyakorlattal szemben, ami nem volt mindig eléggé következetes, de ez úgy látszik Malý úrnak nem fáj. Ennek alapjait a nemzetiségek helyzetéről szóló 1968/144 Tt. alkotmánytörvény fektette le. Malý doktor úrnak nyilván komoly fenntartásai vannak a Polgári Fórumnak az új alkotmánnyal kapcsolatos első javaslatával szemben is, amelyet ez év elején tett közzé. Ennek a dokumentumnak a 4. cikkelye tömören felsorolja (némi módosításokkal) a nemzetiségi alkotmánytörvényben szereplő jogokat. Malý doktor úrnak nyilván komoly fenntartásai vannak az 1975-ös helsinki konferencia és az azt követő konferenciák dokumentumaival, s ugyancsak a bécsi találkozó záródokumentumával, annak a

/nemzeti kisebbségeket érintő (18. és 19.) cikkelyével szemben. Ezek kifejezetten kötelezik az aláíró országokat a területükön élő kisebbségekhez tartozó személyek emberi jogainak és alapvető szabadságjogainak védelmezésére. A 19. cikkely egyenesen arra kötelezi az aláírókat, hogy teremtsék meg a feltételeket a nemzeti kisebbségek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási sajátszerűségének támogatására és tartsák tiszteletben az e kisebbségekhez tartozó személyek jogainak szabad gyakorlását, s biztosítsák teljes egyenjogúságukat. Egyébként ezt a dokumentumot a volt rezsim kormánya is aláírta. Éppen az a tény, hogy a megelőző rendszer nem tartotta be, főként az emberjogi rendelkezéseket, lett egyik fő oka a rendszerrel szembeni ellenállási mozgalom győzelmének. Alávetettség mint program Meghökkentő az a magabiztosság, amellyel Malý úr az egyedüli helyes megoldásnak tünteti fel „sajátját" a Práce-beli beszélgetés során. ,,Csakis ily módon hárítható el a jelenlegi nemzeti államok területi épségét fenyegető akút és potenciális veszély, és csak így lehet megóvni a békét, a nemzetek Európájában, s elkerülni a nemzetiségi viszályokat. »Az Európai Ház« vízióját követve is biztosítani kell a szabad átjárású lakásokban a nemzeti otthont a lakosok számára." Elképzelése szerint tehát minden „nemzeti lakásnak" nemzetiségileg „egyszínűnek" kell lennie. S akkor hogy tekintsünk Svájcra? Mint valamiféle legényszállásra vagy diákotthonra? Mert a doktor úr receptje szerint a" svájci németeknek (vagy németül beszélő svájciaknak) fel kellene számolniuk az ottani francia és olasz iskolaügyet, és>t nem német etnikai közösségek további etnikai jogait. Nem jutott véletlen a doktor úr eszébe, hogy nem is annyira a nemzetiségi jogok be nem tartása, elfojtása vagy csupán formális kinyilatkoztatása, hanem azok tiszteletben tartásának tényleges elutasítása lehet leginkább a nemzetiségi viszálykodások forrása. Nem beszélve arról, hogy e viszályoknak mélyebb (gazdasági, szociális stb.) gyökerei vannak, s orvoslásuk aligha érhető el csupán adminisztratív úton. Mintha nem lenne ezzel kapcsolatban bőséges, a Ceausescuféle Romániából, a Szovjetunió sztálini és posztsztálini rendszeréből és más országokból származó tapasztalatunk. A beszélgetést zárva, Malý doktor úr arra hívja fel a figyelmet, hogy „a csehek és a szlovákok önrendelkezési jogának a történelmileg adott területükön nagyobb súllyal kell rendelkeznie, mint a bármi módon hozzájuk került nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok önrendelkezési jogának. (Ezt a jogot azonban tőlük korábban megtagadta.) Tehát ismét a nemzetiségi alávetettség, mint program. Történelmi viszály „Minden magyar tehet arról, hogy magyar" - mondogatta Vodička, az öreg árkász Hašek Švejkjében. Malý doktor úr ezt a kijelentést némileg módosítja: a magyaroknak két típusuk van (persze lehet szó lengyelekről, ukránokról stb. is), a Magyarországon élö magyarok, akik a szuverén nemzethez tartoznak és a szomszédos országokban élő magyarok, akiknek pechjük van, hogy magyarok. S ebből csak úgy kecmereghetnek ki, hogy vagy önkéntesen asszimilálódnak a „hivatalos" nemzethez, vagy átköltöznek Magyarországra. Szerencsétlen magyar, ki a „nem megfelelő" területen születtél, bár őseid nemzedékeken át itt éltek saját hazájukban! Évszázadok teltek el, hogy Európa népei közös erővel eljutottak annak lefektetéséig, hogy az emberi jogok valamennyi embernek elidegeníthetetlenül kijárnak, s ezeket minden eszközzel óvni kell. S a nemzetiségi jogok az elidegeníthetetlen emberi jogok tartozékai. Malý úrnak azonban más a véleménye. A televíziós filmek Monte Carló-i fesztiválján különdíjat kapott Miloslav Luther alkotása, az Át a Dunán. Képünkén a szlovák film egyik jelenete, Tarján Györgyivel, a nöi főszereplővel. (Dušan Dukát felvétele) Szimpatikus holdkórosok F i I mjegyzet Előbb örül a néző, aki művészfilmre vágyik, mert a silányabb, az ilyen-olyan stílust követő, utánzó, teremtő szórakoztató produkciókon kívül, jóllehet, két év késéssel, de díjazott fesztivál fii met is kínál a filmforgalmazó. Aztán a kockák lepergése után jócskán bosszankodik, merthogy nem azt a minőséget kapta, melyet rangos nemzetközi díjakkal fémjelzett alkotástól méltán remélt. A néző elbizonytalanodik: kezdi kétségbe vonni a nemzetközi zsűri minősítésének helyességét. Megijed, mert csak azt a konklúziót tudja levonni, hogy 1988-ban olyan sekélyes, gyengécske produkciók között kellett válogatniuk a filmbíráknak, amelyek között a kiemelt, a legjobbnak ítélt is. messze alulmarad az előző seregszemlék nagydíjas filmjeinek, a klasszikus filmremekek nívójának. S csak azért nem tart a kortárs filmművészet válságától, mert, szerencsére, az elmúlt év nemzetközi fesztiváljai erre rácáfoltak. Előkeresi a régi szaklapokat, fellapozza és elolvassa a fesztivált értékelő írásokat. Megnyugszik, mégsem annyira a saját értékrendszerével, ítélőképességével, igényeivel van baj, hiszen van kritikus, aki szóra se méltatja az alkotást, más egyenesen giccsnek nevezi. De tovább évődik. Hogy lehet az, hogy Jirí Menzel mégis elismerően beszél az alkotásról. Élvonalbeli rendezőnk, véleményével, bogarat tett a fülembe. S rájövök, én is túlságosan elhamarkodottan ítéltem. Mi, közép-kelet-európai nézők, talán nagyon is igaztalanul fogadjuk fenntartásokkal azt a filmes alkotást, amelynek rendezője számunkra táHosszúra nyúlt szünidő... Zolival Bécs belvárosában találkoztam, ahol magyarul és szlovákul beszélő turistákat csalogatott be az egyik elektromos cikkeket árusító üzletbe. - Szia! - köszöntem a kétméteresre nőtt fiúra. Tán nem vettek fel a főiskolára? - Nem, hál' istennek. Kovács Zoltánról annyit, hogy minekután elvégezte a gépipari szakközépiskolát főiskolára jelentkezett, ahonnan helyszűke miatt elutasították. Most „reklámfiú". - Ha otthon legalább a felét megadták volna az itteni keresetemnek, akkor nem jövök ki. De érdemes 2500 koronáért három műszakban dolgozni? Véleményem szerint nálunk a fiatalokat félvállról veszik. Nincs könnyű dolguk a gimnáziumot végzett fiataloknak sem. Pontosabban azoknak, akiket nem vettek fel az egyetemre, főiskolára, s ráadásul még munkahelyük sincs. - Ö volt az egyik legtalpraesettebb, legjobb diákom. Úgy tudom, most munkanélküli. Itt a címe, otthon biztosan megtalálja - igazított el a dunaszerdahelyi gimnáziumban Róth Andrea egykori osztályfönöknője. -Jó helyen jár. Én vagyok az a munkanélküli, frissen érettségizett. Talán kisírt szemű, szomorú lányt várt? - neveti el magát. - Attól, hogy nem vettek fel az egyetemre, meghogy nincs munkahelyem, nem dől össze a világ. Andrea valóban sportosan veszi a „csapásokat". Miközben elmeséli az utóbbi hónapok történéseit, tanárnője szavai jutnak eszembe: „Idő kérdése és bejut az egyetemre". - Pár hónappal ezelőtt felvételiztem a Károly Egyetem művészettörténet-esztétika szakán. A bejutáshoz nem volt elégia kitűnő érettségi bizonyítvány és a jól sikerült felvételi vizsga. Helyszűke miatt elutasítottak. Akkor tudomásomra jutott a magyarországi továbbtanulás lehetősége. Telefonon érdeklődtem, mivel nem kaptam meghívót. Ebben is csalódtam. A felvételi megbeszélés mindössze öt percig tartott s pár nap múlva értesítettek, hogy,,szakmai érdeklődése miatt nem tudjuk besorolni". Úgy látszik, hazánkban nincs szükség művészettörténészekre. - Nézze, ezt nem hiszem, mivel tudtom szerint kevés magyar művészettörténész tevékenykedik Szlovákiában. A lényeg az, hogy jobbára történészek és jogászok képzését vállalta a déli szomszéd. Legalábbis akikről én tudok, azok valamennyien ilyen irányzatú főiskolára jutottak be. Ennek ellenére nem vagyok elkeseredve, hisz pár nap múlva felvételizek a Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karának magyar-német szakán. Az már más lapra tartozik, hogy nem fűzök sok reményt a bejutáshoz. Andrea a vakációból néhány szép napot Nagyfödémesen, a Csemadok művelődési táborában, illetve az őrsújfalusi honismereti ifjúsági táborban töltött el. - A középiskolás évek alatt alkalmam volt belekóstolni a fizikai munkába. A szünidőket a konzervgyárban töltöttem, s csalamádékészítés közben döbbentem rá, hogy ennél többre akarom vinni. Lehet hogy nagyképűen hangzik, de ha törik, ha szakad, bejutok és elvégzem a művészettörténetet. Ha nem itthon, akkor külföldön. - Ki támogat addig is? - A szüleim és az állam. Ez utóbbi havi 1200 korona munkanélküli segéllyel, amit kerek egy évig folyósít számomra. Hogy miért nem megyek dolgozni? Mert nincs megfelelő munkahely, olyan, ahová szívesen elmennék. A járási nemzeti bizottságon azt mondták, hogy csak a Kožatexban van szabad munkahely, ott is táskavarrás - több műszakban. Hát köszönöm, de nem kérek belőle! Hogy milyen útravalót adott az iskola? Andrea nem titkolja, még egyszer nem jelentkezne gimnáziumba. Vajon miért? A szókimondó, intelligens lány erre az egy kérdésre - tapintatból? - nem válaszolt. Annyi azonban biztos, hogy a fiatalok csak úgy tudnak élni, ahogyan hagyják őket, és nem úgy, ahogyan szeretnének. SZITÁS GABRIELLA volí világban, ismeretlen valóságban, nehezen azonosítható, ezért meglehetősen hiteltelennek tetsző körülmények között bonyolítja a történetet. Talán azért, mert számunkra meglehetősen sarkítottnak tűnik az a miliő, amelyben a Holdkóros című amerikai film figurái élnek és évődnek. S olyan semmisnek tetszenek azok a gondok és problémák, amelyek felhőzik a kapcsolatokat. E magánéleti konfliktusok ábrázolásában olyan véletlen egybeesések, csodákkal határos fordulatok szerint rendeződnek az események, amelyeket mi, akik megszoktuk, hogy túlságosan racionálisan ítéljünk, nem hiszünk és nem tudunk elfogadni. Mert olyan szerelmi sztori áll a középpontban, amely viszonylagos érzelgősségével, színpadias megnyilvánulásaival, a látványos indulatokkal valóban olybá tűnik, mint egy édes-bájos légkört árasztó giccs. De hát kell-e, lehet-e a szerelemben logikát keresni, ilyen vagy olyan érvekkel bizonygatni, hogy itt hibádzik az egymásratalálás és a kapcsolatteremtés pszichológiai és szociológiai (hipo)tézisekkel felállított modelljének hitele. Aztán szemet szúr az is, hogy Amerika és Szicília között úgy közlekednek emberek, ahogy mi - különösen most, a viteldíjak emelése után - országon belül sem. Érthetetlen számunkra az is, hogy az Amerikában élő kétkezi olasz munkás a mi viszonyainkhoz képest luxusvillában luxuskörülmények között él, holott évekig azt sulykolták belénk, hogy a rothadó kapitalizmusban kizsákmányolják a munkásokat. Mit higygyünk hát? Azt, hogy ez a habókos, mélyen emberi történet csak mese? Mese, amelyben a hősöket nem szorongatja a létbizonytalanság, amelyben a lelkeket nem nyomorította meg a politika. Mese, amelyben az Amerikában élő más náció tagjainak nem kell kemény harcot vívniuk nemzeti identitásukért. Mese, amelyben nem vargabetűs a társadalmi és politikai fejlődés. De talán mégsem csupán mese. És nem is giccs Norman Jewison alkotása, a Holdkóros. Mégiscsak Jifí Menzel és a nemzetközi zsűri, nem pedig az elmarasztalók ítéletei felé inklinálok, mert ha talán meg-megbicsaklik is a filmben a realizmus, s ez - a stilizált valóságépítkezés - lehet szándékos, sót biztosan az, a gúny nyilai telibe találják a lélektanra és az erkölcsi kódexre hivatkozó tudományos magyarázatokkal így vagy úgy irányított, s az ilyen vagy olyan etikett követését kierőszakolt életvitel torzítóit. A humoros önszemléletet, a szatirikus önbírálat, a groteszk kinyilatkoztatások szimpatikussá teszik az esendő, az önmagukat vállalni merő kisemberek mindennapjait. S a holdkórosok, itt a köznapok szürkeségét oldó apró csodáknak örülni tudók bemutatásával az amerikai rendező azokon sajnálkozik, akik az uniformizáltság béklyóiban nyügölódnek, szenvedélytelen, sivár érzelmi életük. Az ellenpontra helyezkedő másság szigorú támadása, inkvizíciója és az éltető szenvedélyek visszaszorítása, elfojtása pedig - a bizonyság megszerzéséért nem kell meszszire mennünk sem térben, sem időben - nemcsak az egyéni kiteljesedést gátolja, megtépázza a közösségi vitalitást is. (tallósi)