Új Szó, 1990. szeptember (43. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-10 / 212. szám, hétfő

Amiről nem „csak" beszélni kell A hibák feltárásának időszakát éljük. Szinte lázas keresés munkál az emberekben: félresikerült dolgainkat hol is rontottuk el? Vonatkozik ez az oktatás és nevelés sokrétű tevékenységére *is. Gyakorló pedagógusok írásai és vitadélutánok próbálják különböző szempontból megközelíteni ezt a nagyon összetett problémakört. Ki a felelős a torzulásokért? Korunk? Társadalmunk? A család? Az iskola? Nem titok ma már, sőt nyilvánvaló tény, hogy a „felszabadulásunk" óta eltelt több mint négy évtized alatt nem sikerült hazánkban a megálmodott szocialista embertípus megfor'málása. A belső tartást nyújtó régebbi embereszmények papírkosárba kerültek: az olyan fogalmak, mint az elvhez és érzelemhez való hűség, a becsület, a megbízhatóság, tisztesség, netán áldozatkészség kikoptak a szótárból és gyakorlatból egyaránt. Az ember belső személyi értékeit háttérbe szorítva, felértékelődött az anyagi világ. A földi javakat ész nélkül hajhászó fogyasztókká váltunk, s e fogyasztói létnek nemcsak élvezői, hanem bizonyos fokig áldozatai is lettek a gyerekeink. A gyerekember életében sorsdöntő az otthona. Egy életre meghatározza gondolkodásmódját, viselkedését az otthoni modell. A régi, megszokott családmodell azonban nem érvényes többé. A megváltozott, új képletű családból kilépett az anya, s dolgozó nőként jelent meg a társadalom tablóján. Megsokszorozódtak terhei, megosztódott figyelme és energiája, amit családjára fordíthatott. A termelésben dolgozó anya gyermeke szükségszerűen a társadalom által fenntartott intézményekben nőtt fel, szinte „tömegtermékTként". Következésképpen: elsivárosodtak érzelmi kötődései, fakultak mintaképei. Az állandóan fáradtnak és idegesnek látott anya modellje már nem vonzó. Hozzá nem fognak verset írni. Pedig a lelke mélyén ő is szereti gyermekét, csak talán néha időt kellene szakítania, hogy ölébe vegye, vagy együtt menjenek el moziba, és utána megbeszéljék a látottakat, és ne csak azt kérdezze meg az esti találkozáskor: mi volt az iskolában? (Arról, persze, hogy ez így van, nem ő tehet elsősorban.) Az újfajta családban, ahol a családtagok csak ritkán találkoznak, sajnos, a lány nem tanul meg anyaként viselkedni, a fiú pedig .gondos apa lenni. A szülők pozíciója hangsúlyozottan a pénzkeresésre degradálódik. Hiánycikké válik a családon belüli türelem, megértés, egymásra figyelés. Sok esetben a házastársak az „önmegvalósítás" bűvöletében konokká, önzővé válnak. Mindezekből következik a sok válás is. Ezért lődörögnek unott arcú gyerekek az utcákon. Ha hazamennének, otthon legfeljebb magnózni vagy videózni lehet, de nincs, aki meghallgassa őket. Valljuk be, a felnőtt társadalom sem mutat olyan képet, amely vonzó lenne gyermekeink számára. Életviteli normáink és formáink nem csábítanak követésre. Az üzletekben, a járműveken, az utcákon tolongó felnőttek, akik számára az ügyeskedés, a munkahelyi lógás, lopás dicsőségszámba megy, csak hamis modellek lehetnek a felnövekvők számára. Pedig hányszor mondják a negyvenen túliak magabiztosan, megvető hangon: „Ezek a mai fiatalok! Gsak követelőznek. Dolgozni lusták. Bezzeg az én időmben!" Dehát ki kényeztette el őket? Ki szerezte meg az orvosi felmentést a tornaórák alól? Ki vQtte meg nekik a számítógépet, motorkerékpárt, videót ... minden komoly követelmény nélkül? És most haragszunk, hogy beérett a vetés? A mai felnőttekben egy dolgot csodálnak fenntartás nélkül a gyerekek: ki tud minél kevesebb munkával, sőt lehetőleg munka néll^jl minél több pénzt keresni? A pénzszerzés mint életcél azonban torz modell. A munka nélküli élet hamis illúzió. Nem tudunk mást nyújtani gyerekeinknek, csak ami torz és hamis? Ebben az esetben mint modell a felnőtt társadalom megbukott. A gyerekek legtöbbje még nem tudja pontosan, mit akar. Egy részük azonban már tudja, mit nem akar: nem akarnak olyanok lenni, úgy élni, mint a mai felnőttek. A megvadult XX. század rettegést kelt jelenével, s várható jövőjével egyaránt. Társadalmunk vezekel a felszínre kerülő sok fonákságért. A szó és tett félrecsúszott szinkronjáért. És az iskola? Talán ártatlan? Szó sincs róla. Az iskola is része a társadalmi válságnak, sőt annak első számú szószólója volt minden időben. Jónak igyekezett mutatni, ami nem volt jó, s elkendőzni, ami rút. De nem tudta az élet keserű változásait mégsem eltussolni: az állandó fegyverkezést, a Földet védő ózonpajzs megnyílását, az erdők, a légkör pusztulását meg nem történtté tenni. A tomboló XX. század magával sodorta az iskolát is. Könnyelműen elvetettük a régi tapasztalatokat, sok világmegváltó új módszert próbáltunk ki kampányszerűen, s az eredménytelenség nőttön nőtt. Az órák a sok anyag terhe alatt egyre feszesebbek, a tanárok idegesek, a gyerekek fáradtak lettek, mert versenyt futottak az idővel, és a feladattömeggel. Az átlaggyerek pedig már nem is próbált futni, csak üldögélt unatkozva, közömbösen vagy rosszalkodva az órákon. Az analfabéták és félanalfabéták száma pedig egyre nőtt. Ide jutottunk. Az iskola igenis felelős. Az oktatáspolitika ballépéseinek kiszolgálójaként mélységesen felelős több generáció felszínes tudásáért, a tudatlansággal szemben intézményesített liberalizmusért, a gyorsan változó feladatok megoldásán buzgólkodó sok ezer megrokkant idegzetű pedagógusért. Azt hiszem, nem vitatható, hogy helyére kell tenni a társadalom, a család és az iskola szerepét az ifjúság nevelésében. Nem merném javasolni, hogy a következő években az iskola még nagyobb mértékben próbálja átvállalni a család feladatait. A gondoskodás, a szülő és gyermek közötti meghitt kapcsolat, a védettség érzetének a megteremtése a család előjoga és kötelessége. Ehhez az iskola csupán segítséget nyújthat. Ebben a szereposztásban a statisztálásnál persze komolyabb tennivalók hárulnak a társadalomra mind anyagi, mind erkölcsi téren. A holtpontról kijutni csak úgy lehet, ha nem csupán fontolgatjuk az elmozdulást, hanem el is indulunk. Az iskolának, a „tudás templomának", legfontosabb feladata az ismeretek nyújtása. Az alapiskola köteles minden korcsoportnak megbízható alapismereteket adni az életben való eligazodáshoz, boldoguláshoz. Elég ez felgyorsult, igényes világunkban? Elég. Csak szilárd alapra lehet maradandót építeni. Hiszen azok a gyerekek, akik csak sok-sok korrepetálás után jutnak el kegyelemből a felső tagozat 5. osztályába, írni és olvasni alig tudnak, az értő olvasás híján megoldhatatlan követelményekkel találják szemben magukat. S ettől kezdve nem számíthatnak másra, mint iskolai kudarcaik halmozódására. Amíg ezek a gyerekek kínlódnak a számukra alig érthető és érdektelen irodalomelméleti, idegen nyelvi, matematikai, fizikai, kémiai feladatokkal, addig sokan a számukra ki nem használt lehetőség miatt unatkoznak az órán. Természetesen a pontos tananyag és a tanítás" jól átgondolt módszerei még kidolgozandók. Jó volna ezekhez a munkálatokhoz a pedagógusok véleményének meghallgatása, tapasztalataik hasznosítása. Az sem ártana, ha a kísérletre kijelölt iskolák nem akarnák vérük hullatásával is bebizonyítani, hogy a tananyag megtanítható és alkalmas, hanem azt néznék, kellően gyermekléptékű-e. Mert lassan már csemetéink nem fognak tudni gyermekként játszani, koravén emberkék válnak belőlük, akiket elképesztő követelményekkel terhelünk agyon, s akik közül a mai 15 éveseknek azt jósolják, hogy sokan nem élik meg a 65. életévüket. Tennivalóinkat mérlegelve elmondhatjuk, hogy az élet országútján mindenki - család, társadalom, iskola - vigye a maga batyuját, s ebben az úti csomagba jól átgondolt szelektálással annyi terhet rakjunk, amennyit képesek vagyunk célba juttatni. Gyermekeink testi és szellemi állapotáért és fejlődéséért mindannyian felelősek vagyunk. Ez alól a síron túl is kísérő felelősség alól nem bújhat ki egyetlen felnőtt, egyetlen tanár sem. LENGYELFALUSI TAMÁS ÚJ szú - 5 1990. IX. 10. Beteg erdőben. Méry Gábor felvétele Ime az ember Februárban jelent meg Sáfrán István íme, az ember című interjúkötete, amely Tőkés Lászlóról, úgymond Krisztus édestestvóréről szól. Mint ismeretes, a magyarországi könyvek jórésze nem jut el hozzánk, s ezt a könyvet is hiába keresnénk az újságárusoknál és a könyvesboltok polcain. Magyarországon kapható, az Új Idő Kft. terjesztésében. Az interjú-füzérben Tőkés László a romániai forradalomról vall, olyan tényeket ismertet, amilyenekre az olvasó, mégha közvetett szemlélője is volt a forradalomnak, nem is gondolna. Választ kapunk a református püspöktől arra, mióta érlelődött ez a forradalom az emberek szívében, Tőkés Lászlóban, az ő magyar és román híveiben. Beszámol arról, milyen csodálatos volt az emberek magatartása. „- Mindig arra intettem őket, hogy őrizzék meg a nyugalmukat, józanságukat, ne engedjenek a provokációnak. A templom vasárnapról vasárnapra tömve, tele a folyosó is, az emberek sírnak, az emberbk tüntetnek, hónapokon át valóságos tüntetéssorozat a gyülekezeti élet. Az ú/vacsoraosztás páratlanul jól sikerült. Valóságos kálvinista erófelmutatás, persze a szerénység és a helytállás erejének a felmutatása. Az emberek nem tágítanak. Jönnek hozzánk, kidobják őket, jönnek újra, megint kidobják őket, belopóznak, elmennek a szomszédhoz. Egymás után viszik be őket a szomszéd kapualjba, megverik őket. Sokakat berendelnek a szekuhoz, állandó a stressz. Már csak a templomban találkozhatom az emberekkel az utolsó két hétben. Egyre nehezebben tudjuk beszerezni az élelmet és a tűzifát. Mindenki tehetetlen, de mindenki kitart. Már nem tudom összehívni a presbiteri ülést sem. Nem lehet elmondani, hogy mi történik. Istenem! Ez már a végső stádium." Az elsó ,,nem"-mel, amit Tőkés László kimondott, elindította a Ceausescu diktatúra megdöntését. Nem egyedül, a hívekkel együtt, azokkal a magyarokkal és románokkal, akik mindent kockáztatva kiálltak az igazságért. ,,Tőkés László valószínűleg karizmatikus egyéniség" - írja Bertha Bulcsu a kötet előszavában, hozzátéve, hogy egy anakronisztikus profi diktatúra, Közép-Európa szívében, dilettáns módon bukott meg. KOPEČNÝ TÍMEA (Jan Hrušinský felvétele) Álmodhat még... Mesém egy fiúról szól, bár szólhatna akár rólad vagy rólam vagy bárkiről. Ez a fiú kiskorában, nevezzük Petikének, nagyon ügyes kisfiú volt. Már az óvodában megtanult számolni, sőt a nevét is le tudta írni nagy, nyomtatott betűkkel. Petike idővel iskolába került. A tanító néni már az első osztályban felfigyelt arra, hogy a kisfiúnak „jó érzéke van" a matematikához. Felsőbb osztályokba kerülve Petike annyira belemerült a matek és a fizika rejtelmeinek kutatásába, hogy szeme legyöngült. Szemüveget kapott. Az osztálytársai ezután kocka fejűnek csúfolták. Petike később eminens diák lett egy gimnáziumban. A szülők öröme, a mamáék reménysége! Szóval Petike lángész volt. Nem csavargott, mint a többi kamasz. Nem járt a lányok után, éjt nappallá téve csak tanult. Fizikai meg matematikai könyveket olvasott kalandregények helyett, barátkozni is csak a számítógéppel akart. Olyan okos volt, hogy a pályaválasztási tanácsadó tanár főiskolára, annak is építészeti karára javasolta őt. Nemcsak tehetsége miatt, hanem azért is, mert építészmérnökként sosem lehet problémája az elhelyezkedéssel. Petikénket miután felvették a főiskolára, mindenki csak Péternek szólította, sikeresen végezte az iskolát. Sőt, vörös diplomával végzett. De szegény Péter hiába tanult, annyi éven keresztül, hiába vastagodott szemüvegének üvegje, és hiába hullott ki fele haja. Mérnökké avatása után boldogan kopogtatott a hivatalban munkáért, és kérte az ott ülő csinos hivatalnoknőt, hogy mondjon neki egy üzemet, vállalatot, ahol építészmérnökre van szükség. És mit felelt erre a csinos hivatalnoknő? Bizony azt mondta, sehol nincs szükség építészmérnökre. Péternek még a lélegzete is elállt, hiszen ez lehetetlen! Minek járt akkor iskolába? Neki azt mondták, kell a műszaki értelmiség. Nincs egyedül. Bőven akadnak sorstársai; gépész-, vegyész- és elektromérnökök, közgazdászok és agrármérnökök. Nekik is azzal tömték a fejüket régen: Tanuljatok, megéri! Mit csinálnak mostanság? Munkáért kilincselnek, vagy megfogják a lapát végét és segédmunkásként dolgoznak egy építkezésen. Péterünk is lapátolhat, ha élni akar. A diplomáját nyugodtan elsüllyesztheti a fiók mélyére. Munka után, fáradtan, ha ágyba bújik igaz álmodhat még épületek tervezéséről, hatalmas házakról. Éppen csak nem szabad felébrednie. Ennyire egyszerű az egész. VIDA JÚLIA