Új Szó, 1990. szeptember (43. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-24 / 224. szám, hétfő

„Itthon maradok én!" Száz éve született Reményik Sándor Olyan kornak volt a fia, amely háborúkkal, forradalmakkal rengette meg Európa földjét. Már nem fiatalember, amikor szeretett szülőföldje, Erdély, Romániához kerül. A földindulás elsöpri a terveket, vágyakat, az erdélyi magyarság légüres térbe jut s bénultan, csüggedve várja, mit hoz, mit hozhat a jövendő. Megindul a menekülők áradata a végtagjaitól megfosztott Magyarország felé, elsősorban a régi magyar hivatalnokok és családtagjaik menekülnek Erdély hegyei közül. Tanácstalanság, zűrzavar, reménytelenség keríti hatalmába az erdélyi magyarságot, nem akarják elhinni, hogy mindez megtörténhetett. Amikor rádöbben, hogy ezen már változtatni nem lehet, valami hangra vár, biztató, megnyugtató igére, hogy el tudja viselni sorsát. A reménykeltő hang föl is röppen, szájról szájra száll, hogy megerősítse az erdélyi magyarságot. A hang, az ige Reményik Sándor hangja volt, a költőé, akinek megtartó verseit Végvári néven ismerte meg a magyarság: A kéz vagyok, a láthatatlan kéz. S valamit mindenkinek írok én. A csüggedőnek azt írom: Remény! A kételkedőne azt írom: Kitartás! A könnyelműnek azt írom: Vigyazat! Az árulónak én, hogy arca égjen, Azt írom: Szégyen! Reményik tehát politikus, küldetéses költőként indult. A sors a magyarság vérvesztesége, háttérbe szorítása késztette erre a szerepre. A gyönge testalkatú, aszkétizmusra hajló Reményik fölülemelkedik önmagán s elébe áll a sorsnak, hogy népébe hitet öntsön. Költészete még ki sem alakult, amikor valami isteni predesztinációtól hajtva megfogalmazta Erdély magyarságának jajszavát, panaszát, de már földerengő reménységét is: Hallga, mi ez, e távoli, elhaló, Feldörgő, tompa hang? A szívem döng, mint vassal vert harang? Vagyí amit hallok, tompa ágyúszó? Most visszafojtom a lélegzetem: Egy nemzet, bár végképp elföldelék, Hallga, lélekzík, él a föld alatt S döngeti koporsója fedelét. Németh László is fölfigyelt költészetére, költészetének nemzetet, nyelvet mentő elhivatottságára. Többek között ezt írta róla: ,,Ha a társadalom alatt megnyílik a föld, a szakadékból költő ugrik elő... Reményik Sándor 'típusa a jóakaratú, nemes beugróknak. Az erdélyi katasztrófa dörejéből az ő dalai emelkedtek fel, mint életet hirdető, bár vijjogó madarak. A Fagyöngyök költője s Rilke fordítója, saját bevallása szerint, minden ereje megfeszítésével font gyöngye idegeiből hajókötelet. De hajó kellett a rettentő vizek fölé, új árvízi hajós, aki a remények roncsait fölvegye... Hírnévhozó politikai versei hevük, világosságuk és józanságuk ellenére sem önmagát ellenőrző, kialakult művész maradandó megnyilatkozásai. Érdemük, hogy szolgálatot tettek..." Németh László 1927-es tanulmányában elismerően ír Reményik egyre nemesedő lírájáról: „... de ahogy az erdélyi új magyar világ tengelyébe került, költészete és szempontjai egyre nemesednek, emelkednek, konzervativizmusa erdélyi konzervativizmus már: türelem, szeretet, minden csepp erő megbecsülése hatja át s emberi emelkedése megérzik lírájában is..." Várkonyi Nándor irodalomtörténetének Reményikről szóló fejezete már első mondatában kifejezi a költő magatartásformáját: ,,Sorsa a teremtő szenvedésnek és önfeláldozásnak megindító példaképe." Az elmúlt fél évszázadban Reményik Sándor nevét szinte alig emlegették, költészete kiszorult a köztudatból, versei A hét évszázad magyar költészete című antológiában sem találhatók. Költészetének hangja, emberiköltői magatartása nem kedvezett annak a politikának, amely a Magyarországon kívül rekedt magyarság sorsát igyekezett bagatellügyként föltüntetni. Szülőföldjén, Erdélyben még inkább viszolyogtak a nevétől. Ez az elhallgatás oda vezetett, hogy ma szinte alig ismerik Reményik Sándort, a valamikori Végvárit, akinek verset' a húszas években ünnepi pódiumokon szavalták, lapokban, folyóiratokban közölték, iskoláskönyvekben népszerűsítették. Irredentának bélyegezték, pedig alapjában véve nem is volt az, hiszen egész életében az erdélyi népek megbékélésének, zavarmentes együttélésének híve volt, nem szított nemzeti gyűlölködést, hanem éppen ellenkezőleg, verseiben föllépett a gyűlölködés ellen. Eredj, ha tudsz című híres versének és más költeményeinek ma is megdöbbentő az időszerűségük, mert a nemzetek, népek között nemhogy csitult volna a gyűlölködés, de fokozódott. Az Erdélyből menekülők áradatának fülében ma is ismerősen cseng a költő húszas években írt versének megannyi sora, hiszen a történelmi helyzetek kísértetiesen megismétlődtek. A költő hitele, időszerűsége mindaddig érvényes, amíg népeket, egyedeket fajtajukért, nyelvükért, vallásukért üldöznek, megaláznak: Eredj, ha tudsz... Eredj, ha gondolod, Hogy valahol, bárhol a nagy világon Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod, Eredj... Szállj mint a fecske délnek, Vagy északnak, mint a viharmadár, Magasából a mérhetetlen égnek Kémleld a pontot, Hol fészekrakó vágyaid kibontod. Eredj, ha tudsz... Itthon maradok én! Károgva és sötéten, Mint téli varjú száraz jegenyén. Még nem tudom: Jut-e nekem egy nyugalmas sarok, De itthon maradok! Reményik Sándor száz esztendeje született Kolozsvárott, itt végezte iskoláit, majd jogot hallgatott. Tanulmányait azonban szembetegsége miatt nem fejezhette be. Érdeklődése az irodalom felé fordult, s mivel édesapja tekintélyes és vagyonos építészmérnök volt, fiát anyagi gondok nem terhelték, nyugodtan folytathatta irodalmi tevékenységét. 1921-ben indított képes szépirodalmi és kritikai folyóirat főszerkesztője lett, a folyóirat köré Transsylvánia legnevesebb magyar írói gyülekeztek, s így szellemi központtá válhatott. Reményik költészete az évek múlásával egyre jobban elmélyült és letisztult, új színekkel, tartalmakkal gazdagodott. A természetről s az emberről, emberekről írt versei szimbólumokká, allegóriákká lombosodnak. Békesség költözik a lelkébe, keresi a lét értelmét, Istent s Istenben az örökkévalóságot. Álma és vágya Erdély nemzeteinek megbékélése, egymásra találása, egymás nyelvének, kultúrájának megbecsülése. Hirdeti, hiszi a megbocsátás eszményét. Ne ítélj című versét ezzel kezdi: Istenem, add, hogy ne ítéljek Mit tudom én, honnan ered, Micsoda mélységből a vétek, Az enyém és a másoké, Az egyesé, a népeké. Istenem, add, hogy ne ítéljek. Castis omnia casta. Tiszta lelkű ember s költő volt, s a tisztáknak minden tiszta. DÉNES GYÖRGY Őszi alkonyat Prágában (Méry Gábor felvétele) ,, Megöltek egy rokkantnyugdíjast, kifosztották egy főorvos lakását, kábítószert árusítanak, gyereklányokat erőszakoltak meg a fővárosban." Ízelítő a rendőrségi hírekből. És a felsorolásból még hiányzik a zsebtolvajlás, áruházi lopás, huliganizmus, autófeltörés... Félünk. Félünk, mert nő a bűncselekmények száma, a bűnözőpalánták rohamosan „felnőtté" érnek, a rend őrei pedig tehetetlenek velük szemben. A növekvő bűnözés megköveteli a védekezést. Bűnüldözőinkkel az élen. S hogy mégis miért nincs kellőképpen megbecsülve, elismerve ez a „csapat"? A köztársasági elnökünk legutóbbi sajtóértekezletén elhangzottak szerint azért, mert a lakosság még mindig a régi rendszert látja bennük, s ezért véleménye szerint új uniformisba kell rendőreinket öltöztetni. Ehhez csak egy szerény kérdésem lenne: a ruha teszi az embert? (szitás) ÚJ SZÚ 1990. IX. 20. N

em vitatom, a jelenkor embere, enyhén fogalmazva, meglehetősen tartózkodó a kortárs képzőművészeti alkotásokkal szemben. Rögtön leszögezem azonban, nem alacsony azok száma sem, akik képesek befogadni, élvezni tudják, a megismerés egyik aktívan ható formájának tartják és értékként kezelik a modern piktúrát, szobrászatot, a különféle irányzatok, képzőművészeti izmusok új minőséget teremtő produktumait. És nagyon sok újszerű látásmódot teremtő, nem tradicionális formanyelven alkotó művész tartósan népszerű és keresett. . Fenntartásokkal fogadom viszont azt a mára szakmai körökben szinte általánossá vált, bár a valóságot nem pontosan tükröző véleményt, mely szerint a tartózkodást, az érdektelenséget a mozgóképek mozgó képei idézték elő, amelyek csaknem teljességgel uralják a vizuális művészetet, s amelyek létezésük óta gyengítik és háttérbe szorítják a statikus képek iránti érdeklődést. Látnunk kell, hogy a filmtörténet fejlődése során e művészeti ág lehetőségei is nagyot változtak. A fekete-fehér némafilm még kizárólag képpel dolgozott. A képnek kellett helyettesítenie a hangot is - képpel kellett kifejezni, érthetővé tenni a figurák között nem hallható dialógusokat, történéseket. A film ekkor még kizárólag a néző vizuális érzékenységére, értelmezókészségére támaszkodott, és a vizuális befogadásra nevelte ót. Ez a fajta mozgókép még aligha hathatott negatívan az állókép és az ember kapcsolatára. A későbbiekben e művészeti ágon belül óriási előrelépést jelentett a kép és a hang társításának lehetősége, ugyanakkor eszközei fokozatosan bomlasztották azt a fajta tömör képi szerkesztést, amely a némafilmek sajátja. Züllesztette a képi kifejezést, hjszen bizonyos tényeket narrációval vagy párbeszéddel is közölni lehetett, az eseményeket már nem kellett feltétlenül a képek részletes és grecíz egymás mellé szerkesztésével, naturális pontossággal megjeleníteni. A színes film újabb előrelépés; újabb lehetőségeket teremtett a vizuális kifejezésre. A színek hangulatteremtő és érzelemkeltö tulajdonságát is ki lehetett használni arra, hogy a befogadó a látvánnyal szerezzen ismereteket a valóságról. De önmagában még ez a technikai előny sem jelentette, s nem teremtette meg a mozgó képek statikus képekkel szembeni fölényét. Nem is a mozgóképes technikában kell keresni azt a motívumot, tényezőt, amely árthatott, ártott az állóképek népszerűségének, amely gyengítette a képi látásmódot. Elfogadom, vannak filmes alkotások, amelyek negatívan hatottak a vizuális műveltségre, és nemcsak arra, de különbséget kell tenni s megnevezni, meghatározni, milyen filmek, mely filmtípusok ezek. Mert a filmművészetben is differenciálni kell. A részmát! A film önálló művészeti ág - ugyanúgy, ahogy az irodalom, a zene, a képzőművészet, a tánc. A tömegszórakoztatásra szánt silányabb produkciók azonban nem élnek telifis mértékben a saját közegük adta lehetőségekkel, nem használják ki a képi megjelenítés, stilizálás eszközeit, a film formanyelvi elemeit arra, hogy a tartalom közvetítésében a vizualitásé, a Ifépé legyen az elsőbbség. E mozidarabok esetében a rendezők az irodalmi alapot nem fordítják le a film nyelvére. Képeivel az ilyen film nem ad többletinformációt; a látvány nem mond el többet, csak azt ismerjük meg belőle, amit olvasva az irodalmi szövegből is megtudunk. Ha egy alkotás túlságosan a párbeszédekre, még inkább a monológra épít, a hangos közlés, az elbeszélés lehet Kép a kép ellensége letesebb, a műfajok és a típusok szerinti csoportosítás helyett ezúttal osszuk a mozgóképeket - a valóság tükröztetésének hitelességét és az esztétikai minőséget véve szempontnak - csupán két csoportra! A művészfilmekre, amelyek elsősorban a művészet esztétikai, etikai és megismerő funkcióját igyekeznek betölteni, és azoknak a mozidaraboknak a csoportjára, amelyekben a hedonisztikus, szórakoztató funkció kerül előtérbe. Ha megvizsgálnánk a filmek iránti nézői érdeklődést, a mérleg nyelve a tucatfogyasztásra szánt tömegszórakoztató filmek felé billenne ki. Következésképpen a mozilátogatók, a tévé képernyője előtt ülők vizuális műveltségét nem azok a filmek alakítják elsősorban, amelyek esetében az intuitív művészi erőn alapszik a képi komponálás. Nem lehet tehát elhamarkodottan, differenciálás nélkül kijelenteni, hogy a modern képzőművészeti kifejezés befogadására a filmtörténetben jegyzett minden egyes alkotás egyformán hatott, mégpedig károsan. Menjünk tovább, és érintsünk még egy problébármennyire érdekes, a film képisége egy idő után egyhangúvá, unalmassá válik. A filmet ugyanis elsősorban látnunk kell és nem hallanunk. Azok a filmek, amelyekben a képi jelentéssík alárendelt szerepet kap, megmaradnak az irodalom, a publicisztika szintjén - kevésbé képesek vizuálisan nevelni. Ellenben a művészfilmek látványvilága általában a képi kifejezés többletével is hat. Sajnos - és itt van a hiba - szűkebb réteget vonzanak. Nem hiszem, hogy azoknak, akik eme filmek - a gazdagon strukturált valóságot láttató - képi világát képesek értelmezni és befogadni, problémáik lennének a kortárs képzőművészet értelmezésével. Ha ezt elfogadjuk, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy nem a film, illetve nem a filmművészet, mint olyan a hibás abban, hogy a kortárs képzőművészeti kísérleteknek csökkent a népszerűségük. A magyar filmművészetben például Jancsó Miklós, TarrBéla, a fiatalon elhunyt Bódy Gábor alkotásaiban a kép önmagában is tartalmat közvetít. Filmjeiket nem a szöveg szintjén kell értelmezni, mert a képi fordulatok, szimbólumok másfajta, vizuális megismerésre adnak lehetőséget. Itt a mozgó képek folytonossága valóban olyan, hogy a film kockáit külön-külön egy-egy képzőművészeti alkotásnak is felfoghatjuk. Az olasz Antoníoní Julio Cortázar novellájából, a Nagyításból olyan filmremeket készített, amely nem az irodalmi alkotás filríies változata, hanem egy új, önálló vizuális mű. Ez a novellától függetlenített, más közeggel ható művészi alkotás egészen más, vizuális élményt nyújt. Az ilyen élmény semmiképpen se távolít el egyetlen olyan művészettől sem, amely a képpel dolgozik. Talán sikerült valamelyest érzékeltetnem, hogy a mozgókép és a képzőművészet nem egymást romboló, egyik a másikára törő művészeti ág, ellenkezőleg, egymást erősítő, s együtt a vizuális műveltséget fejleszthető művészeti ágak lehetnek. Ha a művészfilmnek majd ugyanúgy értelmezni tudjuk minden komponensét, ugyanolyan népszerű lesz, mint a kommersz filmek, akkor a filmművészet semmiféle veszélyt nem jelent a néző és a kortárs képzőművészeti alkotás viszonyára. De addig ne kárhoztassuk a filmet azzal, hogy rontja a képzőművészet ázsióját. Mert ez a túlzottan sommás megítélés így nem igaz. Márcsak azért sem, mert a nézői érdeklődés eltolódása a kommersz, a szórakoztató filmek, sokszor mindenféle minőségszempontot nélkülöző fogyasztása, a konzumkultúra iránt - különösen, ha ezt a forgalmazók üzleti érdekei, a bulvárszellem is erősíti - a művészfilm létét is veszélyeztetheti. Maholnap a művészfilm olyannyira háttérbe szorul, hogy esetleg fehér hollónak számít majd a mozgóképkultúrában. A kortárs képzőművészeti alkotások népszerűségének visszaszerzése érdekében tehát nem a mozgóképek ellen kell,ágálni. Sokkal inkább azért kell hatásosan tenni, hogy a képzőművészet és a művészfilmek a vizuális kultúra homlokterébe kerüljenek. TALLÓSI BÉLA