Új Szó, 1990. szeptember (43. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-03 / 206. szám, hétfő

Szobrok - fejlődéstörténeti múlttal Nagy János pozsonyi kiállításáról ÚJ szú 5 1990. IX. 4. Méry Gábor felvétele KÁDEK GÁBOR Nem illenék méltatlankodnom. Dohognom, amiért nem is olyan régen még olyan kiállítást, amely fele annyira sem szólt rólunk és hozzánk, mint Nagy Jánosé, többszöri hírben, méltatásban kellett ismertetni. Hiszen a totalitárius rendszer kíméletlenül megkövetelte azt a helytelen és etikátlan gyakorlatot, hogy egyik-másik művészt - aki talán nem is volt olyan formátumú, hogy kiállítása megérdemelte volna a többszöri bemutatást - lehetőleg elismerően kellett értékelni, míg másokról alig, vagy egyáltalán nem szólhattunk. Végre napirendre térhetnék afelett, hogy még tavaly is a politikai hovatartozás, a párttagság, az előnyös pozíció határozta meg, hogy mi a művészeti érték, amely kiállításra érdemesült, s amely - lehet akármilyen jó - nem. Illőbb lenne végre kiegyezni, s az új társadalmi helyzetben békévé oldva az igaztalan megítélések torzióit, hideg fejjel értékelni az új lehetőségeket. Szólhatnék csak arról bevezetőben, hálaadó, elismerő szavakkal, hogy a tipikusan magyar formanyelven megszólaló művész, Nagy János megérte, hogy ötvenöt éves korára végre Pozsonyban is kiállíthat. Először önállóan. Tartok tőle, ugyanolyan igaztalan lennék, s megbélyegezhetnének azzal, hogy a kíméletlen megkülönböztetés tényét elhallgatva, •ugyanúgy szemellenzővel értékelek, ha kifogások és averziók nélkül fogadnám el, hogy nem lehetett másképp, hát most már így van rendjén. Félek leírni a szót, mert annyira elcsépeltük az utóbbi években azzal, hogy tartalmát nem a valódi jelentésében, hanem a pártállamban uralkodó ideológiának megfelelően értelmeztük, mégis ki kell mondanom, mert igaz, Nagy János szobrai mélységesen humánusak. Abban a tiszta értelemben, ahogy a művész a teremtő, az alkotó, a kiváltságok nélküli egyszerű ember boldogulását, érvényesülését, az egyéniség valós értékeit támogatva, bánkódik a világ dolgai felett a kusza érdekviszonyok, a bárminemű megkülönböztetés miatt. Humánus abban az értelemben, hogy az ősi kifejezésmód vizsgálatával az eredet és a léttörténet mélyebb összefüggéseit felismerve, művészként arra próbál tanítani bennünket, hogy létünk akkor lehet valóban perspektivikus, s kis közösségünk akkor kerülheti el a teljes pusztulást, a keresztrefeszítést, ha megismerjük eredetünket és lehetőségeinket. így nyerhetjük-vissza elveszített vitalitásunkat. A csehszlovákiai magyar művész szobrainak kvalitását ismerve, értetlenkedem, amiért ez az ősművészet mintakincséből merített jegyekből továbbvezetett formanyelven megszólaló művész nem találta meg és ma sem találja a helyét, örökösen költözött, hogy ráleljen az alkotáshoz szükséges nyugalomra. S életműve is - ne vonakodjunk bevallani - szinthogynem hontalan mind ez ideig. A művészeten kívüli hatóerők, tényezők miatt eddigi életműve valahogy nem szervesülhetett sem a honi, sem a magyarországi kultúrába. S mi, csehszlovákiai magyarok, akikhez a legközvetlenebbül akart szólni, mi sem ismertük és ismertük el őt eléggé. Nagy János kitűnően ismeri az ősök hitvilágát. Az ősi szobrok külső formajegyei mögött érti és sejtjeivel érzi azt a, félelem, szépérzék, tudásvágy által kiváltott kifejezési, önmegvalósítási ösztönt, amelyből a kultikus szobrok megszülettek. De ugyanúgy érti és érzi azt a morális, emocionális és esztétikai viszonyt, amely az ősi szobor és tisztelője, szemlélője között a megismerés befogadói folyamatát meghatározta. Nem véletlen, hogy azoknak a vizu. ális jegyeknek az újrafogalmazása révén, amelyek az ember történelmi-társadalmi fejlődését jelképezik, megfigyelhetjük nála az ősi népek kultikus művészetének kanonizált, emelkedettebb formáit ugyanúgy, mint a köznapibb, a természetközeli népi élet naiv, cifrázó formáit. Vagyis felismerhetjük alkotásain a nomád, természeti népek életének lelkiszellemi szféráját tükröző, képzelet szerinti absztrahált szoborformálást, illetve a fizikai lét milyenségét az esztétika szintjén alakító, inkább célirányos díszítő jellegű mintázást felismertető jegyeket egyaránt. Nem elvont, mélyfilozofikus gondolatokat próbál anyagba formálni. Etikai dilemmákat feszeget, s a humanitás stációit hozza létre, amelyek a fizikai és szellemi szabadságért kiáltanak. Teszi ezt a legközvetlenebb közlésformával, realisztikus Nagy János: Olvasó nő (1990) (Méry Gábor felvétele) ábrázolásmóddal. A népi, nemzeti azonosságot és önmagukat vállaló figuráin azokat a személyiségjegyeket teszi dominánssá, amelyek a szellemtörténetben általános emberi értékekké nőttek. Figurális plasztikáiban van valami tragikus: a lemondás, a szembehelyezkedés, a nonkonformista magatartás tragikuma, amely a próbatétel előzményeire is visszautal. E figurák klaszszicista nyugalmat, mérhetetlen erőt is sugároznak, a bennük megmintázott hit, a meggyőződés, a kiállás erejét. Nagy János drámai töltetű szobrokat mintáz. A pontos és hiteles lelki-érzelmi karakterizálás szociális körülményekre utaló drámai teret alakít ki a figura körül. E térben két alapvető kérdés fogalmazódik meg: milyen az ember önmagához való viszonya, amely némiképp meghatározza azt is, milyenek a világgal való együttélésének lehetőségei. A megmintázott alak ebben, a kívüle kialakult drámai térben - amelyben a művész és a befogadó között folyik a dialógus - az értéketika szerint élt életet és a humánus közeledést képviseli, hangsúlyozza. Honi magyar szobrászatunkban Nagy János eddig nem tapasztalt tökélyre emeli a művészi karakterizálást. Nemcsak a térbeli portrékon, hanem az érmek arcmásain, amelyek a rajz frissességét idézik, a torzókon vagy az egészalakos figurákon is szembetűnik kitűnő jellemismerete, és jellemábrázolási tudása, amellyel plasztikusan érzékelteti a lelki, szellemi folyamatokat. Nemcsak az arcélek, a test olykor rücskös, erezett felületű vagy épp kerekdeddé hajlított, tömörré duzzasztott izmaiban is ott összpontosulnak a meghatározó jellemvonások. Ezek azokon a, részleteket elhagyó figurális domboralakzatain is kielemezhetők, amelyeken a gótikus hoszszanti élek és a bemélyedések formaképzö kontrasztjából tűnik elő az emberalak. ' Művészetének másik vonala az epikus tartalmú „éremköltészet", amelyet balladai tömörség jellemez. A részjelentéseket hordozó parányi rajzolatok, miniatűr képek, ábrák egymáshoz fűzésével olyan, lényegre koncentráló koherens képet teremt, amelyek olvasata ugyanolyan félreérthetetlen, mint a legősibb domborképeké. Reliefjei az ősi művészetből applikált dekoratív minták formarendjével inkább lírikus vallomások. Érdekességük, hogy a párhuzamosan vésett vonalak a megmintázott formát mintegy szoborként érzékelhetően emelik ki a síkból. A kerek évfordulót ünneplő kiállítás Pozsonyban a Gorkij utcai kiállítóteremben tekinthető meg szeptember tizenegyedikéig. TALLÓSI BÉLA A lagyfödémesen az idén l\l rendeztek harmadszor • • művelődési tábort. Színvonalas és érdekes előadást tartott a táborban Halász Péter, a Honismeret című folyóirat szerkesztője Budapestről. Előadásának már a címe is - Moldvai magyarság - figyelemfelkeltő volt. Nem kevésbé maga a választott témakör. A moldvai csángókról volt ugyanis szó, azokról az anyaországtól oly messzire szakadt magyarokról, akikről bizony sokan keveset tudunk. Pedig lehetnek vagy 80-100 ezren, még magyarul beszélnek és katolikus vallásúak. Ezzel tűnnek ki az ortodox vallású románok közül. Halász Péter előadásának bevezetőjében felvázolta a moldvai csángók viszontagságos történelmét, majd áttért a csángók jelenleg is eléggé kilátástalan helyzetének elemzésére, melynek gyökerei a régmúltban keresendők. Megmagyarázta a csángó szó jelentését is. A nyelvészek szerint a csángált, vagyis az elkóborolt, elcsámborgott szóból eredeztethető, tehát, mint ahogy valamilyen jószág elcsángált a nyájtól, ugyanúgy a magyarság egy része is elszakadt a többiektől és tőle távol, Moldvában talált új otthonra. Nem kevés megpróbáltatás után azonban még ma is őrzik nyelvüket, a régi magyar nyelvet, így a nyelvészek számára sok csemegét tartogat nyelvezetük. Például a kovács szó helyett a vasverő, vasmíves vagy a vaszverő, vaszmívesz (sziszegő nyelvjárás) szót használják, a furulya helyett a szültü, vsüvöltő szót mondják. A néprajzkutatók számára kész kincsesbánya a régi magyar hagyományok megléte, viseletük, szokásaik úgy őrzik a régi magyarság életét, mint a lenyomatot. Az előadás során bemutatták a csángó viseletet. A női viselet a katrinca, vagyis a szoknya, az ing, melyet szőttes és hímzett rész alkot és alul pendelyben végződik. Nem is olyan régen az asszonyok még hordták a kerpát is, amely tulajdonképpen a fejdísz volt. Érdekes öltözék még a tyepta, azaz az asszonyos bunda. A lányok még ma is gyűjtik a kelengyét, amelyet arrafelé eszrének neveznek. Színekben a piros, a fehér és a zöld dominál. A diafelvételeken, „Trabantosok" - Mercedesre várva... Nyolcan ülünk a fiatal diófa alatt, egy keletnémet gépészmérnök, felesége, aki tanítónő, egy ostravai operaénekes-házaspár, nyugdíjasok már, egy prágai hivatalnoknő, aztán a hazai pályáról feleségem és jómagam, valamint barátom, akinél a távolról érkezett vendégek laknak. Mi tulajdonképpen váratlanul toppantunk be, úgymond, privát ügyben jöttünk a házigazdához, melyet pillanatok alatt meg is beszéltünk, igen ám, de a csallóközi asztal nem olyan, amelytől csak úgy el lehet futni, akárhányan is ülik körül, akad mindig hely, ha meg nincs, szorít bárki vendégnek az emberkoszorú. A bemutatkozás hamar megtörtént, tréfás fordulatok kíséretében, ahogy az ilyenkor lenni szokott, a helyzet legfeljebb annyiban volt más, hogy egyszerre hallatszott német, cseh, szlovák és magyar szó. Persze, a kánikuláról is, mely az est sötétjével egybeolvadó diófalevelek alatt se nagyon akar szűnni. Alig elviselhető, csak a szúnyogok elevenek, és egyre inkább. Odacsapunk, itt-ott. Egyelőre kellemes dolgokról beszélgetünk. Az operaénekes úr, aki feleségével együtt a legkiegyensúlyozottabbnak látszik, és a humornak sincsenek híján, elmondja, hogy tíz éve járnak ebbe a termálfürdőjéről híres kisvárosba, nagyon jól érzik magukat, máshová már nem is vágynak. Igaz, mint vendégénekesek, beutazták korábban a fél világot, legalábbis a fél Európát. Mi, többiek, még a negyedét sem, legfeljebb egyszer-egyszer nyílt, vagy még soha, lehetőségünk arra, hogy túljussunk a „ béketábor" határain. Azért ára volt a férfi nyugati ,,lubickolásának", a mellőzöttek listájára tették, minimális bérrel - minthogy a kapitalistákat szolgálta, megszedte náluk magát. Pedig hivatalos engedéllyel ment ki. Közben bor kerül az asztalra, a házigazda jóvoltából. Egészségünkre, mondjuk négy nyelven, és hörpintünk. Ez most egy igazi internacionalista asztaltársaság, jegyzi meg az operaénekes úr. Jól összejöttünk. Magamban gondolom: már csak a Trabant hiányzik, mely a németeké. Vagy öt-hat méterrel odébb áll az udvaron. Szerencsére, a műanyag karosszériát, a középkelet-európai népek eme nagyszerű közös kétütemű szimbólumát eltakarja a lugas, bár mindegy. így is van, ott van bennünk, talán már örökre felejthetetlenül, kitörölhetetlenül, mi emlékeztessen arra, hol és hogyan éltünk eddig, az életmódunkra, életszínvonalunkra, arra, hogy kik is vagyunk. Azon túl, hogy emberek. Na meg itt vannak napjaink aggasztó jelenségei. Növekszik az erőszakos bűncselekmények, a gyilkosságok száma Ostravában is, félnek az emberek, az esti órákban már nem mernek kimenni az utcára. Prága is veszélyes, mondja a prágai hölgy, menjek csak el, nézzem meg, mi van ott már napközben is. Persze, Havelt szeretik, szurkolnak neki, de az emberek egyre nyugtalanabbak, ráadásul növekszik a munkanélküliek száma. A pokol látszik elszabadulni, ahelyett, hogy a rend, a közbiztonság szilárdulna. Bennünket, itteni magyarokat, mindenekelőtt az ellenünk irányuló, nyíltan és egyre vehemensebben támadó szlovák nacionalizmus térhódítása aggaszt, mondom. Ez sem kevésbé veszélyes az emberre, az emberi életre, hisz magában hordozza a pusztítás-pusztulás lehetőségét. Reménykedünk. Egyik nép megelőzheti a másikat az Európába vezető úton, ám azt egészséges, épeszű ember nem gondolhatja, hogy ma célba érhet, aki a futópályán akárcsak a legkisebb szabálytalanságot követi el más nemzetiségű társával szemben. Bár lehet olyan, hogy bizonyos köröket nem is érdekel Európa, inkább választják a konzervdoboz-létet, csak kedvükre lobogtathassák a nemzeti színű zászlót. Nem valami vidámak a keletnémetek sem, a bor egyelőre csak a nyelvet oldja, a hangulatot nem. A hölgy szerint az NDK lakosságának fele örül az egyesülésnek, a másik fele fél tőle. A régi hatalom emberei meg különösen. Mi lesz velük? De ugyanezt kérdezik azok a százezrek is, akik a fejlett nyugatnémet gazdasági struktúra, mechanizmus és technika rohamos betelepülésének eredményeként" az utcára kerülnek. Több mint egymillió már a munkanélküliek száma. Talán ha fokozatosan történtek volna a változások. De így? Na és az árak?! Azért mégiscsak jó, lelkesítő érzés lehet, hogy a ketté szakított nép most egyesül, vagy nem? - Nézze - mondja a hölgy-, kétéves voltam, amikor az NDK létrejött. Tehát én az NDK-ban nőttem fel, akartam, nem akartam, azt kellett elfogadnom, ami ott van, és ahhoz szoktam hozzá. Miközben sose kételkedtem abban, hogy német vagyok. Most felmosórongynak érzem magam a gazdag nyugatnémet épület lépcsőházában. Nyugatnémet kolléganőm háromszor annyit keres mint én, és talán lehet, hogy kevesebb munkával, jobb körülmények között dolgozva. A jövő? Sok év eltelik, míg kiegyenlítődnek a különbségek, addig nagyon nehéz lesz sokak élete. Nekünk se könnyebb. - De igen - szól közbe a keletnémet hölgy -, mert amíg mi csak egy utat, a nyugatnémetet választhatjuk, addig önök több út közül is választhatnak, megkereshetik, kialakíthatják az önök számára legmegfelelőbbet. A saját ritmusuk szerint. Mit mondjak? Igaza van? Nincs igaza? Egy biztos, jelen pillanatban mindnyájan ugyanabban a cipőben járunk, függetlenül attól, hogy Berlinben, Prágában, Budapesten, Pozsonyban, Moszkvában vagy Szófiában készítették. Persze, azonos minta szerint. De mit is beszélek? Hiszen egyencipőinket már eldobtuk. A sz... ugyanaz, amiben állunk. Vagyunk. És amelyből most próbálgatďnk kimászni, ki így, ki úgy. Nem lehetetlen, csak: többet ésszel, mint erővel. Itt is, ott is, amott is. Egészségünkre! A Trabant egészségére is. Amíg nem jön a Mercedes. " BODNÁR GYULA Moldvai magyarság amelyeket az előadás második felében vetített az előadó, láthattunk zsindelyes fedelű házakat, szobát, tüzelő alkalmatosságot. A felvételeket látva, szinte a századelő jelent meg előttünk, pedig ez a jelen. A patakban ruhát mosó asszonyok, a sövénykerítések mind a valóságot tükrözik. A csángó magyaroknál minden házi munka az asszonyokra marad, mert a férfiak gyárban vagy gazdaságban dolgoznak. A házimunka mellett a 8-10 gyermek (ma is igen népesek a családok) nevelése is az ó feladatuk. A képek sajnos az elmaradottságot, a szegénységet tükrözik. A csángó magyarságot erősen fenyegeti az eltűnés veszélye, ami egyrészt beolvadást jelent a románságba, másrészt elvándorlást Erdélybe. Igaz, hogy az ide települt csángók megmaradnak magyarnak, megerősödnek magyarságtudatukban. A nyolcvanas években egyre erőteljesebb nemzetiségi elnyomás ugyancsak rányomta bélyegét az ott élőkre; az értelmiség hiánya pedig már igencsak régi probléma. Nincs magyar pap, nincs magyar tanító, nincs magyar értelmiség. A miséket románul celebrálják, magyar iskola híján a magyar gyerek csak románul tanul meg írni és olvasni. A csángó magyarok eddigi megmaradása zártságuknak köszönhető, még ma is elég ritka a vegyes házasság, a falvakban az emberek összetartanak. Hogy mi lesz ezután a sorsuk? Ez idáig nem sok remény volt megmaradásukra. Most, a forradalom után, egy demokratikusabb társadalmi berendezkedés küszöbén talán van némi remény. A régi rendszerben szinte nem is lehetett Moldáviába menni, kivált a csángók közé, hiszen ez megzavarta volna a beolvasztási folyamatot. így csak ügygyel-bajjal jutott el oda néhány magyar vállalkozó szellemű ember, néprajzkutató. Most talán új lehetőségek nyílnak a kutatásokban. Hiszen, mint ahogy az előadó mondta, a magyarság, Magyarország számára nem közömbös a moldvai csángók léte, főleg annak tudatában, hogy a magyarság egyharmada az ország határain kívül él VIDA JÚLIA