Új Szó, 1990. augusztus (43. évfolyam, 178-204. szám)

1990-08-29 / 202. szám, szerda

Interjú dr. Cséfalvay Ferenc hadtörténésszel Legendák nélkül? A szlovák nemzeti felkelésről - tárgyilagosan • Katonai zendülés a 46 évvel ezelőtt kitört felkelés? ÚJ SZÚ 1990. VIII. 29. • Ne haragudjon, ha beszélgetésünket talán provokatívnak tűnő, személyes kérdéssel kezdem! ön az elmúlt években több ízben nyilatkozott már a szlovák nemzeti felkelés különböző aspektusairól és hadtörténeti mozzanatairól - de vajon mi az, amiről ma, a tabuk megszűntével, másként s őszintébben nyilatkozhat, mint például tavaly, a mondvacsinált csehszlovákiai glasznosztyban? - A legféltettebb titoknak eleddig az a kétkulácsos hozzáállás számított, amellyel a Szovjetunió viszonyult az 1944 augusztusában kirobbant felkeléshez. A nagyhatalmi pozícióit építő Szovjetuniónak ugyanis nem. volt érdeke a szlovák nemzeti felkelés valóban önzetlen és összpontosított támogatása. Ellenkezőleg: a szövetségeseket is igyekezett távoltartani ettől az antifasiszta megmozdulástól... Ennek valószínű oka az lehetett, hogy már a teheráni konferencián megegyeztek a hatalmi szférák elosztásáról; s ennek értelmében Szlovákia orosz érdekterület lett. Ezért történhetett meg az is, hogy amikor a felkelés kirobbanása után az itteni amerikai összekötő tisztek felkeresték Ján Golian tábornokot, akkor a szovjet misszió vezetője is megjelent a generálisnál és vonalzójával a térképre bökve kijelentette: a jelzett vonaltól keletre eső területhez a szövetségeseknek semmi közük!... Pedig Dél-Olaszországból, Bariból vagy Szicíliából kiindulva a szövetséges haderők hathatós támogatást nyújthattak volna az sznf-nek. Tavaly novemberig azt is el kellett hallgatni, hogy a felkelők által ellenőrzött területen a szovjet belügyi szervek, elsősorban a hírhedt NKVD alakulatai komoly bizalmatlanságról árulkodó dolgokat müveitek: a szlovák hadseregnek a felkelést nyíltan támogató, sőt annak legjelentősebb fegyveres erejét biztosító egységeiben sokakat egyszerűen letartóztattak a tiszti karból és a Szovjetunióba hurcoltak. Például olyan esetre is fény derült, hogy valaki csupán tizenegy évi fogság után jöhetett haza Szibériából... Ezeket a tényeket a kommunista propaganda évtizedeiben hétpecsétes titkokként kezelték. • A történelemferdítés mindig és minden helyzetben káros jelenség. A szlovák nemzeti felkelés történetírására mennyiben vonatkozik ez a megállapítás? . - Aligha mondok újat, ha leszögezem: tavalyig a kommunista párt vezető szerepének tömjénezése volt a felkeléssel kapcsolatos írásbeli vagy szóbeli megnyilvánulások alfája és ómegája. Az idevágó stílus szerint a felkelésben minden csakis a kommunisták kezdeményezésére és irányításával történt. Arról vajmi kevés szó eSett, hogy az 1944 augusztusát követő időszakban távolról sem csak a kommunisták, hanem elsősorban a fasizmussal szembefordult hadsereg harcolt. A felkelés ugyanis az akkori idők demokratikus erőinek és a szlovák hadsereg zendülést vállaló egységeinek összefogásából fogant. Ily módon - főként Közép-Szlovákiában - össznépi fegyveres megmozdulássá terebélyesedhetett. A kommunista pártot dicsőítő szemlélet ezt egyszerűen elhallgatta. • Az antifasiszta harc egészét tekintve a szlovák nemzeti felkelés vajon hová sorolható? - Mindmáig helytállónak tűnik, hogy a második világháborúban, Európában, kevés olyan népfelkeléssé terebélyesedő, nyílt fegyveres harccá izmosodó katonai zendülés volt, mint a szlovák nemzeti felkelés. Méreteiben ezért - hadtörténeti szempontból - talán a jugoszláv nemzeti felszabadító harccal és a varsói felkeléssel említhető egy lapon. • Voltak-e, akik nyíltan szembeszegültek a felkeléssel? - Említettem már, hogy valódi ereje a katonai ellenállásra épült. Az iménti kérdésre ezért az egyes helyőrségek csatlakozási hajlandósága szerint lehet válaszolni. Vitathatatlan tény, hogy a központ Besztercebányán volt; a legeslegjobban védhető területet pedig a Besztercebánya - Zólyom - Breznó háromszög alkotta. Már a felkelés előkészületei is erre épültek. Arra viszont kevesebben számíthattak, hogy a németek által megszállt KeletSzlovákia katonai erővel nem csatlakozott a felkeléshez; a nyugatszlovákiai helyőrségek közül pedig csak a nagyszombati volt az, amelyik kitört és a felkelési területre vonult. Megemlítendő még, hogy az akkori szlovák kormányból egyedül egy Čatlóš nevű miniszter tanúsított nyílt lojalitást a felkelőkkel. • Eszerint az sznf kapcsán valóban össznépi felkelésről - avagy „csak" egy nagyobb kisugárzású, közép-szlovákiai központú antifasiszta megmozdulásról beszélhetünk?... -Talán inkább az utóbbiról, elvégre a felkelés, területileg, az akkori Szlovákiának nem egész felére terjedt ki. Mégsem ez a leglényegesebb, hanem inkább az, hogy ez a bátor fasisztaellenes kiállás mind történelmileg, mind politikailag kellő hangsúlyt kapott; hiszen éppen e fegyveres harc és Beneš diplomáciai aktivitásának eredményeképpen Csehszlovákiát a győztes országok közé sorolhatták. Ehhez Csehszlovákia 1918 és 1939 közötti határai jelentették a fogódzót, illetve a nagyhatalmak Csehszlovákia területi egységének visszaállítására irányuló célja. Ez viszont az sznf céljaival is egybevágott. Mindennek eredményeképpen lényegében a Hitler kirakataként ismert, fasiszta szlovák állammal sem kellett „elszámolni", mégha annak katonáit a Führer oldalán például a messzi Olaszországban is bevetették... Lám, a szerencse bizony a történelemben is forgandó. • Szigorúan a hadtörténészt kérdezem: miért lenne jó nyíltan és mielőbb szembenézni a hajdani szlovák állam fasiszta múltjával? - Mert ez is hozzátartozik a tárgyilagos történelemszemlélethez. Es mert jelenleg ismét óriási nosztalgia tapasztalható egy önálló szlovák állam iránt, beleértve az akkori idők szépítését, lakkozását is. Sajnos, jócskán akadnak mostanában, akik pozitív színezetű történelmet próbálnak faragni az akkori idők keserű emlékű tapasztalataiból... • Ha jól értem szavait, itt az ideje felmutatni mindazt, amit a valósághű és őszinte szembenézés lehetősége kínál! - Igen! Ugyanis most isszuk a második világháború utáni évtizedek szándékos és pártosan egyoldalú történelemferdítéseinek levét. Történészkollégáimra most az a feladat várna/hogy higgadt álláspontra helyezkedve, tárgyilagosan kimondják végre: az a bizonyos szlovák állam egyértelműen fasiszta beállítottságú volt. Más kérdés, hogy a szlovák népnek jelentős hányada talált magában annyi erőt, hogy 1944 nyarán nyíltan szembeforduljon a fasizmussal! • Aktuális kérdés, hogy Andrej Hlinkának milyen szerepe volt a hajdani szlovák állam kialakíthatóságában; és vajon miért az ő nevével fémjelzett gárdisták garázdálkodtak a legkíméletlenebbül? - Egy kimerítő válaszhoz a harmincas esztendők történelmét kellene most egy kicsit megpiszkálni. Dióhéjban ezért csak annyit: Hlinka a harmincas évek derekától bizonyos szemléletbeli változásokon ment át, s eközben egyre hangsúlyosabban igényelte a szlovákok számára az autonómiát-ami melegágya is lehetett a későbbi jobboldali fordulatnak. Ugyanakkor tény, hogy 1938 augusztusában Andrej Hlinka meghalt, így a később történtekért nem lehet felelős. Egyebek között így azért sem, hogy őrá hivatkozva - éppen a legradikálisabb erők körében - Hlinka-kultusz jött létre. • Mindmáig miért fedte homály Ján Golian és Rudolf Viest tábornokok személyét és szerepét? Ók miben vétettek, hiszen az sznf leghűbb katonáiként a németek elhurcolták és kivégezték őket! - A kommunista beállítottságú ideológiát az zavarta, hogy nem voltak kommunisták; hogy Golian tábornok Beneš elnökre, tehát a fegyveres erők igazi főpárancsnokára hallgatott. A kommunisták által illegálisan szervezett Szlovák Nemzeti Tanács helyett, a Londonban székelő csehszlovák kormányhoz is igazodott. Más szavakkal: egyetlen „bűnük" az volt, hogy nem tanúsítottak szolgai lojalitást a CSKP-hoz, ezért a Husák-féle történetírás árulókat csinált belőlük. • Apropó, Husák-féle történetírás! A Tanúságtétel című alapmű mennyiben hamisította meg több kötetben is a felkelés eseményeit? - Inkább elferdítésről, deformációkról beszélnék. A Tanúságtételnek nem az a legfőbb hibája, hogy szubjektív, kommunista szemszögből íródott, hanem az, hogy a ráépülő propaganda ezt az egyetlen és megcáfolhatatlan igazsággá kiáltotta ki. Egyszerűen a szlovák nemzeti felkelés bibliája lett, s ezen a szinten meg -is feneklett a tárgyilagosságra törekvő kutatás. • Ideillő hát a kérdés: a más nemzetek partizánjainak milyen szerepük volt a felkelésben? - Mostanában már harmincegy nemzet harcosairól beszélnek, ám ebben több a romantika, mint a tényleges harci erő. A legtöbben, természetesen a szlovákokon kívül, a szovjetek, a csehek és véleményem szerint a magyarok voltak, ők több mint ezren. Az az egy-két holland vagy görög inkább csak kuriózum, bár az antifasizmus mindenképpen egy síkba állította őket. • A német egységek végül is miképpen kerekedtek felül 1944 őszén? - önerőből, az Ausztriából és Magyarországról összevont csapatokkal. A felkelés kitörésének napjaiban mindössze ha két német hadosztály volt Szlovákiában; október végére viszont már hét-nyolc hadosztály volt itt. N • A hadtörténeti kutatások hitelességét tekintve mennyiben okozott gondot, hogy 1948 után Szlovákiában szinte minden harmadik ember igazolvánnyal rendelkező partizán lett?... - Erre aligha felelhetek mást, mint azt, hogy túlságosan jóhiszemű rendelet volt annak engedélyezése, hogy bárki partizán múltját elegendő volt két tanúval bizonyítani. Különböző bonyodalmak és félreértések sokasága keletkezett ebből. Nyilvántartásba került például egy olyan félezer főnyi partizánegység, amelyről utólagosan kiderült, hogy fiktív lelkeket számlált, sohasem létezett... Partizánoknak ismertek el olyanokat is, akik 1944-ben mindössze hét-nyolc évesek voltak, szerintük azonban hírvivőkként, elemózsiaszállítókként tevékenykedtek. Az ebből származó előnyöket azután nemcsak ők, hanem a családtagjaik is élvezték. .. Ebben a helyzetben nem kis gondot jelent, hogy mindmáig kevés a hiteles, a korabeli dokumentum. Ha nem így lenne, akkor most nem kellene például azon vitatkozni, hogy Vnuk úrnak, az Ausztráliában élő szlovák történésznek van-e igaza, amikor azt állítja, hogy az egész felkelés lényegében fölösleges volt! • Eszerint talán a második világháború egy olyan eseményéről van szó, amelynek évtizedekig nagyobb volt a híre-füstje, mint annak idején a lángja? - Ez így semmiképpen sem igaz! Sőt! Inkább ennek ellenkezője a valóság, természetesen hadtörténeti szempontból. Társadalmilag és politikailag viszont rengeteg üres frázissal súlykolta tele az emberek fejét a novemberi fordulat előtti rendszer. A kommunista hatalom ügyeletes politikusai elferdített aktuálpolitikává sekélyesítették a történelmi tényeket. Legfőbb ideje hát, hogy a szlovák nemzeti felkelést is mondvacsinált legendák nélkül és valósághű tárgyilagossággal kezeljük. A történelmi szembenézés általában előrepillantást is jelent. • Köszönöm az interjút. MIKLÓSI PÉTER Az emberi szabadság a tét Hatvan évvel ezelőtt született Galgóczi Erzsébet A hatvanadik életév betQltése az írót - egyes alkotói vélekedések szerint - arra inti, hogy önmagát is olvassa. A belső számvetésnek és a saját életmű inspirációjának ez a lehetősége Galgóczi Erzsébet számára nem adatott meg. Váratlanul hunyt el, a továbblendítő alkotói erő e már méltóságteli megmérettetésének küszöbén. Egy olyan időszakban, amikor nemcsak az időtávlat, hanem a társadalmi valóság megváltozása is szembesülésre készteti az írót. Vajon mit jelentett volna ez Galgóczi Erzsébet számára, aki folyamatos belső kényszert érzett megírt témáinak továbbgondolására. A válaszadás bárminemű megkísérlése csak találgatást eredményezne. Maga az életmű azonban önálló életet él. De nem teljesen függetlenül attól, hogy a szerző beállítottságát jellemzi-e a mába nyúló folytonosság. Ismétlődő utánjárás. így jellemezte a hatvanas évek végén a kritika Galgóczi Erzsébet művészi magatartását. S ebben erősen közrejátszott a riporteri és szociográfiai indíttatás. Elsőként adott hírt a Rákosi rendszer parasztokat sanyargató törvénytelenségeiről. A korabeli reagálásról kivételesen találó jellemzést ad egy tavalyi képzelt beszélgetés szerzője, az írónő szájába adva saját megfogalmazását: „Magam döbbentem meg a legjobban, hogy az egész államgépezet úgy rándult össze, mintha nem is a beteg kisujját, hanem az agy fájdalomérző központját szúrtam volna meg gombostűvel". Talán nem véletlen, hogy egyik utolsó műve, amely a Törvény szövedéke címmel a tavalyi könyvhétre jelent meg, riport- és szociográfia-gyűjtemény. A riportírás Dosztojevszkijének is nevezték. A valóságközelség és az elemző újragondolás késztette arra, hogy egy-egy témát tovább fűzzön, új fejleményeket vigyen a visszatérő környezetbe, tovább éltesse, új szituációkba helyezze korábbi alakjait. írásainak mai olvasata önkéntelenül is felveti a kérdést: milyen szerepet is játszott a valóságérzékelés művészi hivatástudatában. A változások rögzítése vajon csak valóságlátását alakította, vagy társadalomszemléletét is érintette. Eszmény és valóság ellentmondásaira figyelve, vajon nem fedezett-e fel olyan konfliktusokat, amelyek a vallott eszméknek a valóságot alakító erőtlenségéből és erőltetettségéből adódtak. Galgóczi Erzsébet erkölcsközpontú, s így a valósághoz eleve kritikusan viszonyuló író volt. „Inkább fájjon" - ez vált a hatvanas években született írásainak címadó mottójává. A társadalmi igazságosság iránti következetes igénnyel határhelyzeteket teremtett írásaiban. A közéleti torzulásokat emberi sorsokban megragadva és megrajzolva leplezte le. Eközben az erkölcsi konfliktusok erőterét gyakran a múlt öröksége, az életforma tehertétele és a leküzdésére való emberi képtelenség adta. S úgy tűnik, az ellentmondások feloldására törekedve, az író nemritkán saját szemléletének korlátaiba ütközött. Mintha kételyei támadtak volna: emberi és társadalmi igazságosság helyreállításához elegendő-e, alkalmas-e rá az a társadalomkritika, amelynek keretei között mozog. Késztetéseket érzett e határ átlépésére. Főként azokban az esetekben, amikor nem készenkapott konfliktusok „megjelenítésére" vállalkozotl, hanem a valóságból kiindulva messzemenően élt az írói öntörvényűség lehetőségeivel. S ilyenkor a művészi lezáratlanság érzése, a további érlelés írói és olvasói igénye talán maga is alkotói konfliktust takart. Az elkötelezettség és az igazságmondás egységének megteremtése ütközött akadályokba. Egyfajta témagazdagodással járt együtt e szemléleti probléma jelentkezése. Galgóczi Erzsébetet sokáig par exellence parasztírónak tartották. Sokan ma is a falusi élet sorskérdéseinek ábrázolóját látják benne. Csak 1968-ban, a Közel a kés című elbeszélésének megjelenése után kap hangot, hogy írói világképe a nagyvárosi témakört is meghódította. Természetesen, elmélkedések tárgya lett, hogy a több évtizedes városi élményvilág miért nem vált korábban művészi erejű vallomássá. Szükség volt arra, hogy a városi élet tágabb társadalmi összefüggésrendszerbe ágyazódjék - hangsúlyozta a kritika. De vajon nem arról tanúskodott-e ez, hogy a valóságszemlélet és a művészi birtokbavétel dimenziói tágultak ki. Galgóczi Erzsébet a realista hagyományok folytatója a szónak abban az értelmében is, hogy a műben ábrázolt életsors és a cselekménybonyolítás azonos a létező és lehetséges valósággal. így a mű értelmezése is jól érzékelhető határok között mozog. De úgy tűnik, épp ekkor jelentkezik az írói törekvés, hogy egyetemesebb jelentést kölcsönözzön alkotásainak, olyan üzenetet rejtve el bennünk, mely felülemelkedik és túlmutat az adott témán. A Hínár című elbeszélésében a megvallatlan múlt erkölcsi kiúttalansága jelezte ezt a szándékot. Az elbeszélés, mely eredetileg az Új írás hasábjain folytatásokban jelent meg, még a korabeli magyarországi liberális viszonyok között is a meghökkentés izgalmával hatott. A faluról elszármazott író filmforgató-könyvben akart számot vetni ifjúságának önmarcangoló titkával. A háború végnapjait élve, a kamasz, érzelmi zaklatottságában, megöl egy szovjet katonát, mert a lány iránta is olyan hajlandóságot mutat, mint korábban vele szemben, amikor megkapta őt. Az író a forgatókönyv átdolgozását nem akarja vállalni. De a társadalmi nyilvánosság nélkül sem tud érezni megnyugtató feloldozást. A vonat elé veti magát. A végletességtől várt katartikus erő szinte elszakadt közegétől. S talán nem alkotáslélektani feltételezés, hogy az írónak a kimondhatósággal vívott belső küzdelmét is tükrözi. Messzebbre jut e tekintetben a két évvel később megjelent Törvényen belül című kisregényével. A falusi származású fiatal újságírónő képtelen az 1956 utáni Magyarországon a, szakmai és politikai kompromisszumokra, s a kolléganőjévé,I kialakult leszbikus viszonyban is őszinteségre és teljességre törekszik. A kisregényből Makk Károly Egymásra nézve címmel filmet is készített, amelyben Jozef Króner is kimagasló alakítást nyújtott. A film 1982-ben a cannes-i fesztiválon rendkívüli érdeklődést keltett. Ezután a művei iránti - meglehetősen élénk - figyelem Nyugaton is megnőtt. Talán nem érdektelen, hogy a kisregény bekerült abba a cseh nyelvű válogatásba is, amely a Tento týden bude ješte perný (Ez a hét még nehéz lesz) címmel az Odeon kiadó gondozásában 1988-ban jelent meg. A kötetet összeállító és fordító Anna Rossová utószóként tanulmányt írt a kötethez, mely adalékul szolgálhat arra, hogy Galgóczi Erzsébet kapaszkodót jelenthetett az akkori nyomasztó csehszlovákiai körülmények között is. Anna Rossová írásában a „kompromisszum nélküli hősöket" emelte ki. S a szóban forgó kisregénnyel kapcsolatban a másságot elviselő társadalmi tolerancia hiányát hangsúlyozta. S ez rímel magának Galgóczi Erzsébetnek a kijelentésével, aki egy dán lapban a következőket mondotta: „Az embernek magának kell megtalálni saját törvényeit. És ahogy a leszbikus lány példája mutatja, a normákkal való szembenállás végső soron azonos a politikai radikalizmussal. Ugyanarról a fajta becsületességről van szó". Vagyis az emberi szabadság a tét. Úgy tűnik, Galgóczi Erzsébet irásművészetében eljutott a társadalmi korlátok ledöntéséig. Egyik nekrológírója úgy fogalmazott, hogy az ó ideje van elkövetkezendőben. A Kortárs idei augusztusi száma elkezdte az 1956-os évben végződő Vidravas című regényéből kimaradt zárófejezet közlését. A mosonmagyaróvári sortűz felelevenítést Vathy Zsuzsa úgy jellemzi, hogy „a tényektől megdöbbent ember félig megformált kiáltása". Hogy a kiáltás miként vált volna teljes erejűvé, már nem tudhatjuk meg. Galgóczi Erzsébet egész életműve is talán így, az előrehaladás vívódásokkal teli korés öndokumentációjaként őrzi meg igazi hatóerejét. K|SS JÓZSE

F