Új Szó, 1990. augusztus (43. évfolyam, 178-204. szám)

1990-08-27 / 200. szám, hétfő

Vétek ölbe tett kézzel ülni Az elhagyott pozsonyi utcában az egyik emeletes családi ház előtt tanjármű áll. A bejárati kapun Futó Lajos neve. - Augusztus elsején nyitottam meg autóiskolámat, noha a gondolat . már korábban foglalkoztatott - mondja. - Először a feltételeket kellett megteremteni, tanterem után nézni, oktatási segédeszközöket beszerezni. Gyakorlópályaként egy parkoló szolgál majd. Mielőtt az engedélyt kiadták, az illetékesek mindent megtekintettek. Az egykori Honvédelmi Szövetség autóiskolájában tizennyolc évet dolgoztam le, főállásban oktatóként. Tapasztalataimnak legalább hasznát vehetem majd. Sok ideje nem volt a felkészülésre, de a garázsban ott áll már a Simson kismotorkerékpár és a személyautót is átalakították oktatás céljaira. Jelentkezők szép számmal akadnak, mivel a szlovák fővárosban több mint egy évet kell várni arra, hogy valaki részt vehessen valamelyik tanfolyamon. A nagy érdeklődést mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a nyilvántartási naplóba eddig már 150 érdeklődőt jegyzett be. - Egyedül nehezen birkóznák meg az elméleti és a gyakorlati oktatással, ezért két külső munkatársat alkalmazok, akik főleg a vezetés oktatásából veszik ki részüket. Szeptemberben már lesz egy másik tankocsim is, ez meggyorsíthatja az oktatást. Szükségesnek tartom kihangsúlyozni, hogy nálunk az elméleti oktatás munkaidő után történik, míg a gyakorlati oktatást akkor tartjuk meg, amikor ügyfeleink kívánják. Két tanfolyam már beindult, az egyik a kismotorkerékpár vezetésére, amelyen főleg fiatalok vesznek részt, a másik személygépkocsi vezetésére. Ha minden igaz, két hónapon belül átveszik a jogosítványt. - Az üzemanyag árának emelése már az induláskor arra késztetett, hogy módosítsam a tanfolyam árát. A személyautóra a vezetői engedély megszerzése, illetve a tanfolyam ára 2500 korona lesz. Mutatja a műhelyként szolgáló garázst, ahol hét fős csoportokban a karbantartást oktatja majd, a parkolót, ahol a tolatást, a parkolást gyakorolhatják. Egy műanyag táskából diafilmek kerülnek elő, amelyeket nemrég szerzett be. - Hogy milyen távra rendezkedhet be a magamfajta kisvállalkozó, azt ma nehéz egyértelműen megmondani. Nem ismeretes az adó mértéke, egyéb dolgok sem. Pedig ahhoz, hogy az ember tervezhessen, mérlegelhessen, tisztán kellene látnia. Egyelőre úgy határoztam, hogy a meglevő járművekhez a jövőre még egy 350-es motorkerékpárt szerzek be, aztán meglátom, hogyan alakul a gazdasági helyzet, megkapják-e a kisvállalkozók a megígért támogatást, kedvezményt, vagy mindent elvisz majd az adó. Sok tehát a feleletre váró kérdés. ,,Szeptemberben már lesz egy másik tankocsim is"... (A szerző felvétele) Meg akarom kérdezni tőle, hogy végül is miért fogott bele a vállalkozásba, de kérdésemet megelőzve, adja meg a választ. - Olyan időket élünk, amikor vétek ölbe tett kézzel ülni... Az autóbádogos szakmát tanultam ki, ami szintén jövedelmező lehetne, de én inkább az oktatást választottam. NÉMETH JÁNOS A gyengéd forradalom után következő hetek, hónapok végre az ármánykodók (vagy irigykedők), a rágalmakra mindenkor kész gyanúsítgatok hangját elnémították s az üldöztetések során beteggé tett aszszony-anyára, Holló Annára is végre szeretettel mosolyoghat az augusztusi nap fénye. Holló Anna ma újból a rádió magyar adásának hírszerkesztője. « XXX 1968. augusztus 20-án este, két hét szabadság után léptem be szolgálatba. Most visszapillantva, a sors kezét látom benne, mert azpk, akik éppen 20-tól voltak szabadságon, megúszták egy kis „karmolással", nekem viszont pont 20 évi szellemi, erkölcsi, anyagi száműzetést jelentett. Virradatkor vert fel a szomszédasszonyom azzal a kérdéssel, hogy mi újság, mert nekem tudnom kellene, hisz a rádióban dolgozom. Nem tudtam semmit. Kinyitottam az ablakot és már hallottam a tankok dübörgését. A telefonok még működtek, mi kollégák megegyeztünk, hogy nem a nevünkön szólítjuk egymást és nem mutatkozunk be. Hangról úgy is megismerjük egymást. Aztán a telefonok is elhallgattak. Mászkáltunk a városban, kerestük a kapcsolatot és egymást, közben féltünk is egymáshoz szólni. Nem lehetett tudni, ki hol áll, mert kezdtek-már polarizálódni az emberek. összefolytak a napok. Egyik este - kijárási tilalom volt - megbetegedett az egyik gyermekem. Este a hátamon hoztam haza az ügyeletes orvostól. Már alig vonszolódtunk, amikor egy teljesen ismeretlen jólélek autójával hazavitt. Tavaly novemberben voltunk ilyen kivételesen jók egymáshoz... Másnap reggel, tehetetlen dühömben, elkezdtem szőnyeget mosni, nehéz munkát végezni, akkor jött Molnár „elvtárs" és jól leszidott. - Hogy tud maga ilyenkor szőnyeget mosni, amikor a haza ekkora veszélyben van? Meglepődtem, a korábbi hónapokban ő radikálisan az ellenkező parton volt. Mereven a Dubček-ellepiacgazdaságról A Tokyo Stock Exchange ÚJ szú „ 6 1990. VIII. 24. A gyökerek a 19. század végére nyúlnak vissza. Japánban ugyanis ekkor merült fel először a tőzsdék megalapításának szükségessége. Ebben az időben a kormány államilag garantált kötvényeket adott a szamurájoknak, hogy kártalanítsa őket a feudális jogok elvesztéséért. Értékpapírjaikat első alkalommal 1878-ban a tokiói és oszakai tőzsdék megnyitásakor vonhatták be a forgalomba. Azóta több mint száz év telt el, s napjainkban nyolc magánkézben levő értéktőzsdén adják-veszik a japánok az értékpapírokat. A legjelentősebb, a Tokyo Stock Exchange az ügyletek 86 százalékát bonyolítja le, az oszakai csak körülbelül 10 százalékban részesedik. A japán tőzsdéken csupán értékpapír-üzlettel foglalkozó cégek lehetnek tagok, magánszemélyeknek „tilos a belépés". A japán gazdaság egyik legfőbb jellemzője a nagyarányú megtakarítás. Például a nyolcvanas évek elején a bruttó nemzeti össztermék 31 százaléka került „trezorba". A fejlett ipari országok közül a japánok takarékoskodtak a legnagyobb mértékben a vállalati szférában s az egyéni megtakarítások esetében is hasonló a helyzet. Ebből következően a pénzpiac igen élénk, s főként a rövidlejáratú tőke iránt nagy a kereslet. Egyébként a japán pénzpiacot illetően el kell mondani, hogy a nagy fordulat 1986-ban következett be. Ugyanis ebben az évben jelentősen liberalizálták a japán pénzügyi rendszert, s a felkelő nap országának tőzsdéire ekkor léptek be először a külföldi bankok. Egész pontosan hat pénzintézetnek adatott meg, hogy helyet foglaljon a Tokyo Stock Exchange-ben. 1988-ban pedig további 16 bank előtt nyílt meg a tőzsde kapuja. A gyors növekedés ellenére a külföldi résztvevők jelenléte egyelőre nem befolyásolja jelentősebben a pénzpiacot. Hiszen a jegyzett tőkének mindössze 3 százaléka van birtokukban, az árfolyamokat is csaknem kizárólag a japán beruházók diktálják. Említettük már, hogy a japán tőzsdéken csak értékpapír-ügyietekkel foglalkozó cégek vehetnek részt. A tagok vagy rendes tagokként (regurlar members) vagy pedig közvetítőként (saitor) vannak jelen. A rendes tagok az értékpapír-ügyleteket vagy saját számlájukra, vagy pedig az ügyfelek kívánságára és számlájára bonyolíthatják le. Új kibocsátások esetén konzorcionális ügyletekben vehetnek részt. Azt, hogy az egyes rendes tagok milyen ügyletek részesei lehetnek, a pénzügyminiszter a tőzsderészvételi engedélyben határozza meg. Viszont az a szabály, hogy az ügyfelek adásvételi „parancsait" csak a rendes tagok valósíthatják meg, minden esetben érvényes. A közvetítők, miként arra már a nevük is utal, csak közvetíthetnek a rendes tagok és az ügyfelek között. Mindenekelőtt az értékpapírok árfolyamának stabilizálásában van szerepük. Ezenkívül különleges tagokkal is találkozhatunk a japán tőzsdéken, akik úgynevezett arbitrázs-műveletekkel foglalkoznak. Tulajdonképpen tőzsdei spekulációról van szó, amikor is a tag az ugyanazon időben különböző piacokon fennálló árfolyamkülönbséget kívánja nyerészkedően kihasználni. A Tokyo Stock Exchange hétfőtől péntekig délelőtt 9-től 11 óráig, délután pedig 13-tól 15 óráig üzemel. Szombaton csak délelőtt tart nyitva, viszont minden hónap harmadik szombatján zárva van. Ugyancsak nem üzemel az év első és utolsó három-napján. Az értékpapírok árfolyamát a tokiói tőzsdénháromféle módszerrel állapítják meg. Az itayose módszer szerint a kezdő árfolyamokat alakítják ki a délelőtti vagy a délutáni ülésen. Az árfolyamot a közvetítők a beérkezett igények szerint a legnagyobb forgalom elérésének elve alapján állapítják meg. A zaraba módszer a folyamatosan beérkező eladási és vásárlási igények esetében szolgál az árfolyam megállapítására. A gekitaku a pontosan meghatározott ügyletek esetében használatos. Az adásvételre közvetítő nélkül nyilvános licitálás útján kerül sor. A tokiói tőzsdén a határidős ügyletek tiltottak, elvben csak prompt ügyleteket szabad lebonyolítani. Ez azt jelenti, hogy a teljesítés a lebonyolítást követően legkésőbb a harmadik napon esedékes. Az előző cikkben az amerikai tőzsdét bemutatva szóltunk arról, hogy az értékpapír ügyletekre nemcsak a szervezett, hanem a szabadpiacon is sor kerül. Ez Japán esetében is gyakorlat és meglehetősen hasonlít az amerikai szokásokhoz. A részvénykereskedelem általában a tőzsdéken folyik, kötvényeket viszont nagymértékben a szabadpiacon adnak-vesznek. nes vonalat képviselte a pártban. A folytatás is érdekes. Amikor 1968 után kenyértörésre került sor, először a szlovák hírszolgálat főnöke lett, majd a tévé igazgatóhelyettese, én meg munkanélküli, akit még takarítónői állásba sem vettek fel. Személye számomra mindmáig rejtély, a konszolidációs idők egyik legsötétebb alakja. Egyik nap üzenetet kaptam, másnap reggel fél hétre legyek a Rolandszobornál, lesz ott valaki, akit ismerek és a további instrukciókat tőle kapom. Begyalogoltam a belvárosba és a Ronald alatt, az egyik padon, ott cigarettázott dr. Kozma Gyula koJlégám. Egymásra néztünk, de nem szóltunk. Két paddal odébb leültem és szintén rágyújtottam. Gyuszi egyszer csak felkelt, elindult, én még maradtam, majd elindultam. Látótávolságban követtem. Kacskaringózott az utcákon, az átjárókon, majd kijutottunk a színházhoz. Gyuszi megfordult, elmenve mellettem anynyit mondott: - Ülj be abba az autóba, a sofőrt ismered. Az autó valóban ott állt, kinyílt az ajtaja, beültem a sofőrt ismertem, elértünk egy épülőfélben levő házba, ahol az udvaron maltert meg téglát talicskáztak, mintha folyna az építkezés. Bementem és ott találtam a szlovák kollégáimat, Daubner mérnököt, Jano Chovanecet. Ott volt a Dunaj I. és Dunaj II., meg a mi „adónk", a Gabonaváros. Hogy mit csináltam? Szpíkeltem azt, amit küldtek. Ha volt valami fontos hír, azt a térdemen, kézzel írva lefordítottam és azonnal magyarul beolvastam. Várni kellett a belépésre, mert az ország minden kerületéből külön adtak... A legfrisebb híreket. Megbeszéltük, hogy a Dunaj I és II. közt a Gabonaváros lép be az oroszok és híveik megtévesztésére, hogy hol vagyunk, együtt vagyunk, egymás mellett ülünk. Chovanec kolléga bemondta: Gabonaváros jelentkezzék, kérjük, jelentkezzék, majd zaj és csend következett, aztán megint hívtak, közben én mellettük kucorogtam egy faládán. Rám bólintottak, ez volt a jel, hogy lépjek be. Nem tudom, sikerült-e a megtévesztés. Már nem emlékszem, ki váltott le este. Lakásomtól mintegy két kilométerre tett le az autó, hogy ne derüljön ki, hol, kivel voltam, és hol lakom. Otthon kicseréltem ajtómon a nevemet. Féltem. Most elmesélem a halálfélelmem történetét. Ekkor mára Prímás-palota térről, a Konzervatóriumból közvetítettünk. A híreket és ennivalót hozták, egy templom padlásán keresztül közlekedtek hozzánk. Itt már valamivel jobb volt a környezet. Akik éjszaka dolgoztak, ott aludhattak a zongora alatt, a szőnyegen. A munka ugyanaz volt és úgy ment, mint az „Ahoj"-nál. Valaki mindig őrködött fenn az ablakban, szemmel tartotta, hogy kik járnak a téren. Azt hiszem, a 4. emeleten voltunk! Szólt az őr, hogy oroszok jöttek a térre. A kapu zárva volt. Kinéztem és egy orosz terepjáróból négy géppisztolyos katona szállt ki és mintha kerestek volna valamit. Megálltak, nézelődtek, járkálgattak. Elfogott a halálfélelem. Feljönnek és lekaszabolnak bennünket. Ahogy bekövetkezett a konszolidáció, már nem szerkesztettem híreket, nem voltam megbízható. A hetvenes évek elején lehívattak a személyzeti osztályra, adjam be felmondásomat, mert ha ők mondanak fel, utcaserprőnek sem vesznek fel. Nagyon sírtam. Pokorný elvtárs kijelentette: - Vegye tudomásul, mi magával szemben nagyon humánusak vagyunk. Tekintettel voltunk arra, hogy családfenntartó, magát az utolsók között bocsátjuk el. Ő diktálta a felmondásom szövegét. Jóllehet - én mondtam fel, mégsem vettek fel sehová. Fekete listára kerültem. Úgy két évvel ezelőtt írtam valami harmatosan egyszerű kis riportot egy kórházról, beküldtem a rádióba, Jakál elvtárs visszaüzent: - Maga még most sem tudja, hogy fekete listán van? Húsz év múlva is. A fekete lista elkísért még a betegsegélyzőbe, a helyi nemzeti bizottságra, a gyerekeim iskoláztatására, egész életemre és életünkre megpecsételte sorsunkat. xxx Magam előtt, e beszámoló utolsó tanúságtevőjeként Nagy Irént hagytam, akivel ez időtájt házasságunk negyedszázados évfordulójára készültünk. Kemény, törhetetlen, elhatározásban mindig is megingathatatlan egyéniség volt. Én akkor, 1968 augusztusában úgy véltem, elég ha egy családból egy áll sorompóba a mikrofon elé, a férfi! Nem úgy ő: Hogyan kerültem fel az Ahojon levő építkezéshez, ahol a második épületben volt a rögtönzött kis „stúdió"? Mentőautóval, tehergépkocsin vagy személyautóval? Már nem emlékszem. A gépkocsivezető bevitt egy kis szobába, ahol Chovanec és Daubner kollégák fogadtak. Ha jól emlékszem, két vaságy és egy konyhaszék volt a berendezés. Egy tranzisztoros magnó szólt, Šramko technikus kezelte. Kezemben szorongattam a híreket és csodálkozva vártam, hogyan lesz ebből híradás. Egyszerre megszakadt a közvetítés és egy ideges hang a Dunaj I-et kérte, vegyék át a szót, mert közelednek a megszállók! Šramko ekkor az ágy alól előhúzott egy kis készüléket, a hokedlira tette, s már tartotta is a mikrofont valamelyik szlovák kolléga szája elé, Elmondta a Dunaj I., majd a Dunaj II a híreket, felhívásokat, majd én következtem, a Gabonaváros. Viharos családi tanácskozás előzte meg szereplésemet a Gabonaváros adásában. Négy ellátatlan gyerekünk lévén, férjem erélyesen tiltakozott, hogy én is részt vegyek a titkos adásban. Csakhogy nekem nyomós érveim voltak. Hogy néz az ki, ha háború esetén a hivatásos katonák a front mögött maradnak és a tartalékosokat küldik az arcvonalba? Én ugyanis húsz éve a rádió bemondója voltam, tehát a meggyőződés mellett a becsület is azt kívánta, hogy a veszélyt én, a négygyermekes anya is vállalja. Veszélyt? Az igazság az, hogy nem éreztem veszélyt. Jó, megértem, mondtam, hogy a megszállók miatt titkos helyről közvetítünk, csak azt nem, miért kell Dunaj I., Dunaj II. és Gabonaváros fedőnév alatt működnünk, hiszen mi a törvényes kormány, a törvényesen megválasztott vezetők, Svoboda, Dubček, Smrkovský mellett vagyunk, az ő tárgyalásaikról, erőfeszítéseikről adunk hírt. Azt képzeltem, hogy a lassan előbújó Bil'ak-csoportot Dubčekék képesek lesznek a közéletből végleg kiszorítani. Szeptember elsején a délutáni autóbusszal Bécsbe utazott legidősebb leányom, mert június végétől kezében volt az érvényes kiutazási engedély öcsémhez, az USA-ba. Fontos, hogy amíg lehet, elhagyja az országot. Az egész család kikísérte az autóbuszhoz, s én nem mentem haza, mert éjszakai szolgálatom volt. Ezen a napon már a zeneiskolábaYi kellett jelentkeznem. Ha jól emlékszem, 11 óráig tartott és hajnaltól folytatódott az adás. (Itt már rendes körülmények között, hiszen ebben a teremben, a „békeidőben" zenét rögzítettek vagy sugároztak.) Utána a kis csoport nyugovóra tért. Kaptam valakitől egy pokrócot s mint egyetlen nő, kiválaszthattam a pihenésre a legjobb helyet. A zongora alatt helyezkedtem el a szőnyegen. Az egy „tető", zongora volt a fejem feiett, a védettség érzését keltette bennem. Őszintén elmondhatom, hogy ezekben a napokban egy cseppet sem féltem. Budán, az ostrom alatt, vagy amikor 1945. február 6-án elvittek a nyilasok, akkor sem féltem. Normális emberek szerint már képtelen vagyok felfogni a veszélyt. Lehet! De ezekben a napokban a közös ellenség elleni összefogásban olyan erőt éreztem, hogy soha egy pillanatra sem csuklott el a hangom olvasás közben, nem éreztem a szívemet a torkomban dobogni, úgy éreztem, Gabonaváros ide* vagy oda, a mi adásunk a Csehszlovák Rádió magyar nyelvű (törvényes) adása. Félni csak 1969 tavaszán kezdtem, amikor naponta többször felhívott egy hang. - Nagy Jenőt keresem - mondogatta türelmetlenül. - Nincs itthon - válaszoltam mindig, de akkor már a torkomban dobogott a szívem...