Új Szó, 1990. július (43. évfolyam, 153-177. szám)

1990-07-16 / 164. szám, hétfő

Legyen az iskola az emberiesség műhelye Az Üj Szó számtalan tanulságos és érdekes írása közül április 17-én egy különösen érdekes írás keltette fel a figyelmemet. Valószínűleg azért, mert munkahelyi beosztásomnál fogva magam is sokat töprengek hasonló problémákon, mint amilyeneket Csicsay Alajos A reform már kevés című cikke vet fel. Annak ellenére, hogy a cikk terjedelme nem kicsi, kimerítő feleletet a szerző nem adhatott és nem is adott a benne felvetett problémákra, hiszen különkülön mindegyikről könyveket, tanulmányokat írtak és írnak. Jómagam is csak néhány szerény megjegyzést szeretnék fűzni ehhez az íráshoz, respektálva az általam nagyrabecsült iskolaigazgató, Csicsay Alajos gondolatébresztő, elméleti és gyakorlati pedagógiai műveltségről és gondolkodásmódról tanúskodó észrevételeit. „Úgy tűnik fel, - írja a szerző - hogy a társadalom demokratikus átalakítása az iskolaügyet igencsak mellőzi." Vizsgáljuk meg, valóban így igaz-e ez az állítás. Ismereteim alapján egyértelműen mondhatom, hogy ez nincs így. Ha így volna, nagy mulasztás lenne ez az új politikai struktúra részéről, hiszen közismert az igazság, hogy aki az iskolát birtokolja, az a jövőt is birtokolja. Igaz, ez ideig nem sok minden jutott a megoldás olyan stádiumába, hogy az már az iskolákban is érezhető lenne. Formálódni kellene az iskolában az eddigi demokratizációs folyamat eredményeképpen egy újfajta tanító-tanuló, tanuló-tanuló, iskola -szülő közösség viszonynak, ami az új demokratikus átalakítást, az iskolai élet új légkörét kellene hogy tükrözze. Az iskolának mentesnek kellene lennie a politikai erők tevékenységétől, helyette cselekvő tenni akarással az emberiség évezredes értékeinek az oktató-nevelő munkába való adaptálására kellene koncentrálnia. Fokozatosan teret kell engedni a pedagógus önállóságának, amivel párosulnia kell a nagyobb felelősségnek és szakmai kompetenciának. Ezekre a kérdésekre kell elsősorban az iskolákban koncentrálni. Újjáalakult társadalmunkban egy olyan iskola kialakítása a cél, amely ÚJ SZÚ 1990. VII. 16. Peresztrojka és kultúra Amfora címmel új „összeurópai" folyóirat jelenik meg Hamarosan megjelenik az Amfora című új összeurópai folyóirat első száma. „A kultúra világa", a művészi értelmiség nemrég alapított egyesülete fogja kiadni; ennek tagjai a szovjet kultúra és egyház kiváló képviselői: D. Lihacsov, Sz. Averincev tudósok, A. Snyitke, E. Genyiszov, Sz. Gubajdulina zeneszerzők, Sz. Richter, G. Rozsgyesztvenszkij, M. fíosztropovics muzsikusok, F. Iszkandev, A. Bixtov írók, J. Ljubimov rendező, Filaret minszki és belorusz metropolita és mások. Az egyesületnek külföldi tagjai is vannak: Wole Soyinka Nobel-díjas nigériai drámaíró, Van Cliburnamerikai muzsikus, Alberto Moravia olasz író, Graham Green angol író és mások. Az egyesület elnöke: Nyikolaj Szambeljan író. A folyóirat, amely elsősorban a politikai, kulturális és tudományos körök legkiválóbb képviselőihez szól, hat nyelven fog megjelenni. Az első szovjet-olasz kiadvány szponzora az „Italstat" cég, amely a régi kulturális központok restaurálásával foglalkozik. Az Amfora folyóirathoz intézett üdvözletében Pityirim volokolamszki és jurjevi metropolita a következőket írta:,,Az olvasók új folyóiratot kapnak, amely az ember lelkivilágához szól - ez az erkölcsi erő megnyilvánulásaiban, a kultúra tetteiben, anyagi emlékeiben valósítja meg önmagát. Erre a lapra szükség van. Az európai keresztény civilizáció második évezredének végén különleges figyelmet kell tanúsítanunk azon szellemi és anyagi értékek iránt, amelyet az emberiség kialakulásának hosszú és nehéz útja során felhalmozott. Ezek a kincsek nagyok... Az ókori amfora kecses és törékeny. Egyetlen elóvigyázatlan mozdulat is szétrombolhatja magát az edényt és megsemmisítheti azt, amit tartalmaz. Ilyen a mi világunk is: gyönyörű, de törékeny. Az emberi lélek legkülönb tulajdonságainak: az észnek, a lelkiismeretnek, az érzéseknek és az akaratnak a szép szemlélése révén történő felébredése hadd irányuljon a kultúra kincseinek és magának az embernek a megőrzésére..." N AG YEZSDA KLE JMENOVA a tanulók képességeinek fejlesztését tűzi ki fő feladatául; gyerekközpontú iskolát akarunk, amelyben a pedagógus személyisége szakmai és emberi szempontból egyaránt biztosítéka a tanulók töretlen fejlődésének. Ezeket a célokat kell szem előtt tartanunk már most, és ahol ez lehetséges, lépni kell e célok felé, felső parancs vagy utasítás nélkül is. Igaza van a cikk írójának, jelentős koncepcionális lépések megtételére készül iskolaügyünk. Az 1994/95-ös iskolai év kezdetéig el kell érni, hogy a 9. évfolyamot valamennyi tanuló az általános iskolában fejezze be. Ugyanakkor a kilencéves kötelező beiskolázás már 1990 szeptemberétől életbe lép. Az átmenet tehát már az 1990/91-es iskolai évben megkezdődik, így mintegy 16 ezer tanulóval számolnak Szlovákia területén a 9. osztályban. Ezek számára új óratervet és tantervet kell kidolgozni, hogy ezeket a tanulókat a lehetőségekhez képest jól fel lehessen készíteni a termelésbe való beilleszkedésre, de a különböző középiskolákban való továbbtanulásra is. Ez átmeneti helyzet lesz, amely abból adódik, hogy az új gazdasági mechanizmus működése következtében egyrészt csökken az egyes szakmákban az utánpótlás szükséglete, másrészt bizonyos szakmák elsajátításához fizikailag és szellemileg is fejlettebb tanulókra van szükség. Sokunk előtt ismert az az állapot, amely ellen a szülők és a nyilvánosság is élesen tiltakozott. Túl fiatalon kerülnek otthonuktól távoli kollégiumokba, s a 14 éves fiúk és lányok hetente sokszor több mint 100 kilométert utaznak - és az első évfolyamban fizikai fejlettségük következtében főleg általános műveltséget nyújtó tantárgyakat tanulnak. A pályaválasztás 1 évvel való elhalasztása véleményem szerint eooen a korban sokat jelent, különösen a műszaki pályák választásánál. összegezve az elmondottakat: a vitára bocsátott és azóta már elfogadott 29/1984-es Iskolai Törvény módosítása a kötelező iskolalátogatás időtartamát kilenc évben jelöli meg. Ennek elvégzésére ismét több lehetőséget kínál. A kilenc évet el lehet végezni az általános iskolában is, s utána vagy munkába kell lépni vagy pedig folytatni a tanulmányokat két-, három- vagy négyéves középiskolákban. A törvénymódosítás értelmében a gimnázium maximum nyolcosztályos lehet, s ebbe az iskolatípusba az alapiskola 5. osztályának a sikeres elvégzése után nyerhetnek felvételt a tanulók. A négyosztályos gimnáziumba az alapiskola 9. évfolyamának diákjai felvételizhetnek. A törvénymódosítás lehetővé teszi a 9 + 4, illetve 5 + 8 struktúrákon kívül, más általános iskola + gimnázium struktúrának a létrehozását is, a szakiskolákban azonban csak az általános iskola időtartamának a meghosszabbításával módosul 9 + 2, 9 + 3, 9 + 4 esetleg 9 + 5 évnyi időtartamra a képzés. Meg kell jegyezni azonban, hogy a világban e területen végbemenő változások arra mutatnak rá, hogy a teljes középiskolai műveltség megszerzésére 12 év az optimális idő. így például 12 év alatt kell a teljes középiskolai műveltséget elsajátítani az USA-ban, Japánban, Hollandiában, Olaszországban, Ausztriában, Franciaországban és más országokban is, tehát a középiskolai műveltség megszerzése idejének kibővítése nem mondható pozitív tendenciának, az anyagi többletráfordításról már nem is beszélve. Az ifjúság már 18 éves korában is érett a főiskolai tanulmányokra. A közelmúlt külföldi iskolareformjai az egységesség szempontját igyekszenek fokozottabban érvényesíteni. Főleg a fejlett nyugati országokban fejtenek ki nagy erőfeszítéseket az úgynevezett komprehenzív, vagy együttes iskolák megteremtésére. Igyekezetük legfőbb célja, hogy megszüntessék az iskolai differenciálás előidézte társadalmi szelekciót, amely hozzájárul a meglévő társadalmi különbségek és a munkaerő-struktúra konzerválásához. Az elért eredmények nagyobbrészt azt mutatják, hogy az iskolai differenciálás felváltása a komprehenzív vagy együttes iskolával nem hozta meg a várt eredményt. El kell gondolkodni a fent említett cikk szerzőjének afeletti aggodalmán, hogy megint központi hivatalok íróasztalai mellett dől el oktatáspolitikánk sorsa. A végső döntéseknek az irányítási centrumban kell születniük, de egy demokratikus össznépi vita végeredményét kell, hogy tükrözzék. Tény, hogy mindenkinek a nézete teljes egészében nem tükröződhet egy központi döntésben, hiszen például Csicsay kolléga is beszél cikke elején arról, hogy „Miért nem vesszük elő régi bevált modellünket, melyet csak egy kicsit le kellene porolni és valamelyest korszerűsíteni?" A továbbiakban azonban javasolja a 6 + 6-os iskolaszerkezetet, sőt egy olyan iskolaszerkezetről is szól, ahol a hatosztályos általános iskola elvégzése után az iskolarendszer szétágazna reálgimnáziumi, szakközépiskolai, technikai (?) és szakmunkásképző ágakra. (Nehéz persze elképzelni, hogy egy 12 éves gyerek szakmát kezdene tanulni, hiszen sem fizikailag, sem szellemileg erre még nem érett.) Nyilván ezen a példán is látható, hogy egy központi döntés mindenkit sohasem elégíthet ki, ezért van olyan nagy szükség az iskolák és a pedagógusok önállóságára, hogy központi dokumentumokat saját körülményeikre alkalmazhassák. Végezetül néhány gondolat az iskola megújhodásáról. Mindnyájunk előtt nyilvánvaló, hogy mind a tartalmi, mind a szerkezeti megújhodás a humanizáció, a tartós emberi érté. kek, valamint a történelmileg kialakult és a világ által elfogadott erkölcsi normák jegyében kell, hogy történjen. Nem kell ezért sem reformot, sem forradalmat hangsúlyozni az iskolában, csak őszinte és tisztességes emberi törekvést a felnövekvő ifjú nemzedék teljes értékű nevelése érdekében. Ebből kiindulva elválik, mit, és hogyan kell cselekednünk. Dr. BÁLINT LAJOS kandidátus Szivárvány Mottó: „Gyereknek lenni azért rossz, mert igazán sehová nem tartozol." (Ingrid Sjöstrand) „... Ki adott nevet a dolgoknak legelőször? / Ki volt a Névadó? / Ki mutatott rá mindenre: / „Ez kő, ez fű, az fenyő"? / Talán a dolgokat nem is így hívják / igazában. (Brigitt G. Hallqvist) íme a felnőttek híres világa, a bevehetetlen! Az a megközelíthetetlen! Az a makulátlan, hibátlan, meg amit csak akarsz! A kiváltságosoké - mert csak a felnőtteké! Hát „csak" ennyire sebezhető. Csak „ennyire" tökéletes. Ők már aztán igazán tudják. Ők, a gyerekek a megmondhatói. Hiszen legalizált kirekesztettként állandó szenvedő alanyai, külső „megfigyelői". Ellenük (értük?) szőtt összeesküvések parányi áldozatai. Akiket nem ért (elvből nem érthet?) meg a felnőttek világa. Mert teli van mindenféle érthetetlen követeléssel, megszorítással, tiltással, fallal, megkötéssel. Hát milyen világ az ilyen? Meg - milyenek az olyan világ lakói, akik „csakazértis" olyan törvényeket csinálnak, és olyan világot formálnak, ahol és ahogyan nekik nem Zhu Dan (Kína), 5 éves: Városom jó? Márpedig biztos, hogy nem jó. Mert hogy lehetne jó, ha sosem nevetnek, mindig csak rohannak, mindig csak sóhajtoznak, és idegesek, meg kiabálnak, meg olyan igazi felnőtt módra fontosán morcosak és gondterheltek. Hát jó lehet egy ilyen, terhekkel teli terhes világ? Igazán érthetetlenek ezek a felnőttek. Mindig csak gügyögnek, ha gyereket látnak. „Aranyosak, ennivalók" - bizonyítja fényesen elnéző, megértő mosolyuk, miközben kajánul, sokatmondóan kacsintanak kötelességszerűen össze a pöttömök feje fölött. Úgy tesznek, mintha mindent értenének. Pedig mennyire nem értenek semmit! Érthetetlen. Nem? Hiszen állítólag ők is voltak gyerekek. Hol hagyták a varázslatot? S ezt mindenkinek el kell veszítenie? Ez á felnőtté válás követelménye? Minden gyerek egyszer szürke, unalmas felnőtt-figura lesz? Mindnyájan fantázia nélküli nagyok? Mi lenne, ha a felnőttek egyszer gondolnának egy merészet, s naTudom, nem illik a nemzetiségi oktatásügyünkkel kapcsolatos gondok fölött ironizálni, esetleg a szakma önérzetét sértő „kulisszatitkokat" a világ elé tárni, ám adódnak helyzetek, amikor a szemérmes célozgatások, a templomi áhítat, a szívhez szóló „hegyi beszédek" már nem segítenek az előrejutásban. Múlt év decemberéhez térek vissza, mikor a forradalom hevében a Losonci járásban megalakítottuk a magyar pedagógusok fórumát. Mivel sokak ellenére jött létre, ez akkoriban még tettnek számított. Valamint az is, hogy szinte késedelem nélkül sikerült bekapcsolódnunk az országosan megindult megújulási folyamatba. Az idő múlásával azonban kiderült, hogy ebben a járásban nem lesznek forradalmi változások, és szinte tökéletes épségben megmarad a „normalizálódás" időszakában kialakult vezetői „garnitúra". Az is világossá vált, hogy ez a pedagógusszövetség nem az ô szövetségük. Már azért sem azonosulhattak vele, mert ezt a szervezetet az általuk szocialistaellenesnek titulált pedagógusok hozták létre. Ha nem is tiltották be a szervezkedést, távolságtartó magatartásukkal, hűvösségükkel, valamint azzal a visszavisszatérő, mértékadó megjegyzéssel, hogy ez a szervezet önkéntes, nem kötelező - azt sugallták beosztottjaiknak, hogy maradjanak nyugton, nem kell semmit elsietni. Tehát hozzáállásukra jellemző (egy-két kivételtől eltekintve), hogy semmilyen feladatot nem vállalnak, és előkelő idegenként távol tartják magukat a szövetségtől. Például a járás legnagyobb magyar iskolájának igazgatója még egyetlen összejövetelen sem jelent meg. Ez a fajta tüntető érdektelenség a járás magyar oktatásának megújítása iránt annál inkább is érthetetlen, mert ez hivatali feladatuk is lenne, amiért a fizetést kapják. S ha kedvük nincs is hozzá - bizony, nem mindannyian örülnek a diktatúra bukásának! -, munkakörükből adódóan foglalkozniuk kellene vele. Arról nem is szólva, hogy a szülők és a tantestületek tőlük várják - joggal - a kezdeményezést. A szövetség ideiglenes vezetősége, a már vázolt körülmények miatt, csak iúnius utolsó napjaira hívta össze a magyar pedagógusok első járási közgyűlését. A több mint 180 bejegyzett tagból alig 50-en jöttek el, s a tapasztaltak alapján az a tanulság vonható le: derűlátásra nincs különösebb ok. Két-három általánosságokat érintő felszólalás után úgy került sor a járási 'választmány megválasztására, hogy szó sem esett a szövetség legfontosabb teendőiről: az egyes szekciók létrehozásáról (ezt már a komáromi országos közgyűlésig meg kellett volna tenni), az új, magyar tanfelügyelő személyének kiválasztásáról, a járási szen/ekkel való kapcsolatfelvételről, az irányítás összehangolásáról, arról, hogy mit is akar ez a szövetség. A hangulat érzékeltetésére egy felszólalásból idéznék, egy igazgatóhelyettes szájából hangzott el, és híven tükrözi a helyzetet: „Nem tudunk semmit sem csinálni, mert felülről semmilyen utasítást nem kaptunk..."Ez van. Reménykedjünk a vezetőkkel együtt, hátha a következő iskolaévig megemberelik magukat a felsőbb szervek, s elküldik végre azokat a fránya utasításokat. Mert a papír, az papír... ugyebár! LENDVAY TIBOR gyot, s gyerekek maradnának? Ha hintázna és homokozna az egész világ? Ha a hetedik emeletre felfutva másznák meg a Mount Everestet, s ha a mászóka tetejéről tudnák lepiszkálni a Napot. Mert már régi, s új kell helyébe. Mint a villanyégőt, ki kell cserélni, hogy szebben világítson! Laing úr egyszer azt mondta: „a gyerekek éppoly fontos szerepet játszanak a felnőttek »növekedésében és fejlődésében«, mint a felnőttek a gyerekekében. Magunk értése hallatlanul elsekélyesedik, ha nincs kapcsolatunk gyerekekkel". S bár a szavak biztosabban találnak meghallgatásra, hiszen szólnak, a képek is beszélnek. Néma nyelvükkel is harsányan kiáltják világgá a gyermektársadalom felnőttekről alkotott véleményét. Jobban oda kellene figyelni a gyerekekre. Hátha megtudhatnánk mit csinálunk rosszul? Tanulnunk kellene tőlük. Dunaszerdahelyen tanulhattak. A Csallóközi Múzeum a pozsonyi Magyar Kultúra közreműködésével a Zánkai Gyermekalkotások Galériájának nemzetközi gyermek képzőés iparművészeti pályázati anyagából összeállított elragadó kiállításon mutatott be egy metszetet a világ gyermekvilágából. Megérte. Ámulva állhattunk a képek, a kisplasztikák előtt. Textilbe szőtt álmok, vászonra vitt tündérvilág, batikkal elővarázsolt fél falnyi méretű kedvencek, önarcképek, cicák, macskák, kakasok, fantázialények - és sajátságos ötletek lépten-nyomon. Gyermekalkotások voltak - nekünk, felnőtteknek címezve. Négy-tizenöt éves gyerekek szóltak házukról, otthonukról, szeretteikről, örömről s bánatról, és mindenekelőtt saját belső világukról. A megismerés szűk határait tágították a zabolátlan ábrándos képzelet ösztökélő erejével. Számomra az idézett svéd gyerekversek szavakba foglalt vallomásai elevenedtek meg képi látásmódban. önmagukat tárták fel nekünk, nagyoknak. Színekben kiáltották világgá fájdalmukat, hogy „mamának este nincs ideje / a gyerekekre, / és a papa, ó is rosszul áll idővel, / és a nővérem, - neki aztán semmi ideje taknyos kölykökre / ... Csak a részeg, öreg bácsinak / a könyvtár előtt, / annak van ideje beszélgetni / a gyerekekkel. / Még jó, hogy a részeg öreg bácsira / nincs ideje senkinek se". (Ingrid Sjöstrand) Elsuttogták titkos szerelmüket, hogy „Sten-Maíténak nagy, vörös és elálló / füle van. / Nekem tetszik / a nagy, vörös és elálló / fül." (Siv Widerberg) A meghallgatásra nem talált vágy most mindenkihez szólt: „Mónáéknál / úgy beszélnek a gyerekkel, / mintha nagy volna. / ... Szeretném, ha Mónáéknál - / nálunk lenne." (S. W.) Szülőknek szóló elgondolkodtató jótanácsok. Kódolt jelek, lépten-nyomon. Csak olvasnunk kellene bennük. Talán érthetővé válna az érthetetlen. A durcás, a truccoló, a bömbölő, a szófogadatlan gyerek. Pedig milyen egyszerű! Csak ennyi: „Meg ne próbáld! /mondja apa, /és nagyon szigorúan néz rám. / És egész testem reszket, / és már úgy érzem, gyáva vagyok, / ha meg nem próbálom." (I. S.) E világban nem lehet gond a dimenziók kérdése. Ha úgy tetszik, hónunk alá vehetjük a Napot, az ég nem biztos, hogy kék, a kozmosz pedig olyan, ahogyan „én" képzelem. Aprócska kis „rajzművészek", „szobrászpalánták" döbbenetes és hihetetlenül igényes teljesítményét láthattuk. És tanulhattunk belőlük. Mert nyitott könyv volt az egész kiállítás. S talán hozzásegített ahhoz, hogy néhanapján ismét meg legyen bennünk a képesség arra, hogy gyermeki rácsodálkozással nézzünk e nagy komor világra. „Titkos béketárgyalások - / olvastam az újságban. / Szerintem nem helyes, hogy / titkosak a béketárgyalások. /A háború bezzeg sose titkos. / Egy háború, ahol egy puska se dörrent! / Egy háború, ahol senki se halt meg! / Egy háború, amit észre se vett senki, / mert csak a háboristák mentek oda, / és ott csúnyákat gondoltak egymásról / titokban: Titokban hahaha!" (I. S.) „Sietek. / Nem érek rá / leckét írni, / kivinni a szemetet, /kitakarítani. / Be kell majszolnom az egész világot, / mint egy paradicsomot, / mielőtt megöregszem, / mielőtt meghalok." (I. S.) FÓNOD MARIANNA Szövetség vagy gittegylet?