Új Szó, 1990. július (43. évfolyam, 153-177. szám)

1990-07-07 / 157. szám, szombat

Egyenlő esélyt minden vállalkozási formának Beszélgetés az SZK új mezőgazdasági miniszterével Mint ismeretes, a múlt hét derekán megalakult a Szlovák Köztársaság új kormánya. A koalíciós tárgyalások eredményeként a mezőgazdasági és élelmezésügyi tárca élére - röpke fél éven belül - ismét új ember, Michal Džatko mérnök kandidátus, a KDM 58 éves jelöltje került. Vele beszélgettünk a minap. • Miniszter úr! Megkérhetjük, hogy mutatkozzon be röviden olvasóinknak? - A sajtó közölte az új kormány tagjainak életrajzát, az enyémet is. Kiegészítésül mindössze annyit, Kelet-Szlovákiában, konkrétan Vranov nad Topľouban születtem ugyan, de 1951 óta Pozsonyban élek. A szűz jegyében születtem, nős vagyok, három felnőtt gyermekem és hat unokám van. A sors iróniája, hogy egyetlen mezőgazdász vagy biológus sem akad közöttük, mindegyiket jobban vonzzák a műszaki és matematikai tudományok. Én közel három évtizede dolgozom a mezőgazdaságban, ebből nagyobb részt a pozsonyi Talajtermékenységi Kutatóintézetben töltöttem el. • A biológus számára nem lehet „testidegen" a feladatkör, melynek ellátásával megbízták. Ennek ellenére, tekintettel arra, hogy mindössze egy hete ül a bársonyszékben, valószínűleg aligha tudna kiforrott fejlesztési koncepcióról beszélni. Viszont szívesen hallanánk a pillanatnyi helyzettel kapcsolatos nézeteiről. -Helyesen fogalmazott, teljes koncepcióról egyelőre szó sem lehet. S nem csupán azért, mert én új vagyok itt, de azért is, mert az egész mezőgazdasági és élelmiszeripari ágazat átmeneti időszakban van. Valahol félúton vagyunk a direktív irányításról a piacgazdaság és a demokratikus irányítás feltételeire való átmenetben. Újra kell értékelnünk az irányítás eddigi formáit és tapasztalatait, mégpedig a mezőgazdasági vállalatok ésa minisztérium szintjén egyaránt. Feltételezem, hogy a kollektíva segítségével már a közeli jövőben sikerül kidolgoznunk és még az idén nyilvános véleményezésre bocsátanunk az irányítás egyetemes koncepcióját. Ez alapvetően meghatározná az ágazat szempontjából sajnos még mindig átmeneti időszaknak tekintendő, 1991. évi tevékenységünket. • Az utóbbi időben rengeteg bírálat érte a mezőgazdaságot, hogy túl drágán termel és a többi népgazdasági ágazaton élősködik, ön miként vélekedik erről? - Általánosan ismert tény, hogy a mezőgazdaság elsősorban azért termel drágán, mert drága gépeket, vegyszereket és egyéb kellékeket kénytelen vásárolni. Sajnos egyértelműen ki kell mondani, hogy iparunk az elmúlt évtizedekben képtelen volt megfelelő választékban és elfogadható áron ellátni a termelőket a mindennapi munkához nélkülözhetetlen kellékekkel. Ezért szerintem nem lehet kizárólag a mezőgazdaságot hibáztatni azért, hogy drágán termel. Viszont a másik oldalon el kell ismerni, hogy a mezőgazdaságban szintén bőven akad tartalék. Szerintem mindenekelőtt a földalap ki. használásával van baj. Mindenütt a helyi feltételeknek megfelelően kellene kidolgozni a termelési szerkezetet, olyan termékféleségekre összpontosítva a figyel: met, amelyek az adott feltételek között a legjobb eredményt szavatolják. Tűrhetetlen az a gyakorlat, hogy egy rossz jelszó, egy mondvacsinált ürügy kapcsán mindenütt és mindenáron akarunk megtermelni-megtermeltetni mindent. • Ha jól értem, azok pártján áll, akik helytelenítik a mindenároni önellátásra való törekvést. Tehát amit célszerűbb és főleg gazdaságosabb külföldről behozni, Méry Gábor felvétele mint itthon küszködve és drágán megtermelni, azt igenis importálni kell? - Muszáj megbarátkoznuk a követelménnyel, hogy a jövőben alaposan mérlegelnünk kell, mit érdemes és mit muszáj idehaza megtermelni, önmagunk ellenségei volnánk, ha a külföldön olcsóbban beszerezhető élelmiszerek hazai előállítását erőltetnénk. Nincs ebben semmi különös, a fejlett országokban szintén ez a gyakorlat. Akarjuk vagy sem, nekünk is ezen az úton kell járnunk, különben teljesen elszigetelődünk, s abból csak kárunk származhat. • November után az egész országon végigsöpört az egyesített szövetkezetek különválását szorgalmazó hullám. Helyesli az egy falu, egy szövetkezet alapelvből kiinduló kezdeményezéseket? - Régóta meggyőződéssel vallom, hogy gazdasági szempontból sokkal előnyösebbek a kisebb szövetkezetek, állami gazdaságok. Akár a szállítási költségekből, akár az ökológiai kihatásokból indulunk ki, egyaránt arra a következtetésre jutunk, hogy a gigantománia, a szövetkezetek gyakran erőszakkal végrehajtott egyesítése káros volt. Arról már nem is beszélve, hogy megváltoztatta az embereknek a földhöz és a tulajdonhoz fűződő viszonyát, kiölte a földművesekből a nélkülözhetetlen gazdaszellemet. Sokan félnek, mi lesz a nagyhizlaldákkal, terményszárítókkal, gépközpontokkal stb. Engem ez a kérdés cseppet sem aggaszt. Elvégre kooperáció is van a világon, ami önkéntességi alapon sokkal hatékonyabb és színvonalasabb lehet, mint a kényszerből folytatott együttműködés. • A földhöz fűződő tulajdon- és használatijog törvényes rendezése utat nyitott az egyéni vállalkozáshoz. Reménykedhetünk-e, hogy az egyéni gazdálkodáshoz való tömeges visszatérés nem okoz majd zavarokat a közellátásban? - Először is nem hiszem, hogy tömeges lesz, másodszor pedig a fejlett nyugati országok tapasztalatai arról tanúskodnak, hogy a privatizáció nem hátráltatja, inkább segíti a mezőgazdaság fejlődését. Elég, ha a hatékonyság, vagy a mezőgazdaságban dolgozók életszínvonala tekintetében összehasonlításokat végzünk. A mérleg nyelve vitathatatlanul a családi farmok javára billen. Más lapra tartozik, hogy az ilyen vállalkozáshoz megfelelő műszaki háttérre van szükség, különben'a gazda rabjává válik a földnek. Teljes bizonyossággal nem lehet kizárni, hogy az átmeneti időszakban, ami legfeljebb 2-3 évig fog tartani, előfordulnak majd bizonyos aránytalanságok, de csupán emiatt nem állhatunk útjába a haladásnak. Mint a kormányprogramból is kitűnik, valamennyi tulajdon- és vállalkozási formának egyenlő esélyt akarunk teremteni. • És most egy kényelmetlen téma: a sztrájkkészültség. Feltétlenül muszáj volt idáig fajulnia a dolgoknak? - Nekem rendkívül kényelmetlen erről beszélni, hisz olyasmit kértek számon tőlem, illetve az új kormánytól, amit az előző minisztertől vagy kormánytól kellett volna. Meggyőződésem, hogy nyílt párbeszéddel, kölcsönös megértéssel a problémát időben rendezni lehetett volna. Hiszen csak félreértésről volt szó, amit az érintettekkel folytatott kerekasz-« tal-beszélgetésen tisztáztunk. Ez az incidens jó tanulság valamennyiünk számára. Bennünket elsősorban arra figyelmeztetett, hogy a lényegbevágó döntéseket meg kell vitatnunk a mezőgazdasági dolgozók érdekvédelmi szövetségeinek képviselőivel. Ezt most nem formálisan mondom, amire egyebek között bizonyítékul szolgálhat, hogy a Mezőgazdasági Dolgozók Szakszervezeti Szövetségének tisztségviselőivel máris megállapodtunk egymás kölcsönös tájékoztatásáról. Hadd mondjam még el, hogy a párbeszéd kikényszerítésének módját helytelennek tartom. A meghirdetett sztrájkkészültség a nem mezőgazdasági dolgozók körében komoly aggodalmat váltott ki. Nem csoda, hisz olyan veszély fenyegetett, hogy az apa holnap talán nem ad tejet, húst és kenyeret a városon élő fiának. Helytelen volt sztrájkkal megfenyegetni az új kormányt pusztán azért, mert a régi nem válaszolt a mezőgazdászok követeléseire. Talán megértettem volna a mezőgazdászokat, ha korábban, a felvásárlási árak várható módosításának bejelentésekor hirdetnek sztrájkkészültséget. KÁDEK GÁBOR A pazarlás tünetei Mikor lépünk az energiafogyasztás visszaszorításában? Az arab országok 1973-ban olajembargója nem kis gondot okozott a pazarló, extenzív gazdálkodásra berendezkedett fejlett tőkés országoknak. A kialakult helyzet katasztrófával fenyegette az Egyesült Államokat, mivel kőolajimportját szinte kizárólag a Perzsa-öböl térségére építette. További kínos bonyodalmakat okozott az amerikai szénbányászok jól időzített sztrájkja is, mely további lökést adott az energiabőség szülte torz gazdasági fejlődés felszámolásához. Az időszak jellemvonásához tartozik, hogy szinte minden prognosztikai intézet a várható gazdasági hanyatlás rémképét vetítette előre, ugyanis az energiafelhasználás növekedését a fejlődés legfontosabb mutatójának vélték. ÓRIÁSI EREDMÉNY Szerencsére nem így történt. A bizonytalan kezekben levő olajcsapok okozta gazdasági függőség leküzdése olyan lendületet adott a tudományos-műszaki életnek, hogy az végsősorban a nyugati világ egyik legtartósabb és leglátványosabb konjunktúrájához vezetett. Miközben az 1973-tól 1985-ig tartó időszakban a fejlett tőkés államok egységnyi nemzeti jövedelmére eső energiafelhasználás 20 százalékkal csökkent, a bruttó ipari termelés helyenként 40 százalékkal nőtt (USA, Japán), s az abszolút számokban kifejezett energiaigény megközelítőleg az 1973-as év szintjén maradt. Ez óriási eredmény, hiszen a magas életszínvonalat biztosító nyugati országok számlájára írható a világ energiafogyasztásának 70 százaléka. Mialatt tehát a jiemzetközi tőke pillanatok alatt felmérte a helyzetet és soha nem látott mértékben kezdte támogatni a környezetkímélő, takarékos technológiák kifejlesztését, Kelet-Európa „felzárkózott" a fejlődő országok rangsorába. Számadatokkal kifejezve ez annyit jelent, hogy a 12 éves időszak alatt az említett, perifériára szorult országok energiaéhsége további 22 százalékkal nőtt, miközben nemzeti össztermékük semmit, vagy alig növekedett. Egészében véve tehát a világ energiaigénye tovább emelkedett. Mivel az összigények 88 százalékát a szén, a gáz és a kőolaj elégetése során felszabadult energia fedezi, a környezetünkbe kerülő mérgező égési melléktermékek mennyisége sem csökkenhetett. A szennyeződésektől máris többszörösen túlterhelt bioszféra labilissá vált egyensúlyi helyzete pedig prometheusi kínokkal fenyegeti az emberiséget. Tűzcsiholó kókorszaki eleink óta ugyanis mintha nem jutott volna el elég világosan a tudatunkig, hogy igényeink kielégítésével egyben kloákává változtatjuk bolygónkat. Hibás következtetés lenne azonban takarékossági és ökológiai okokra hivatkozva egyfajta önmegtagadást hirdetni, nemcsak azért, mert ez egyelőre szükségtelen, hanem - lásd a román példát - emberileg kegyetlen megoldás lenne. Sokkal inkább azoAhogy a szomszéd - vagy Európa? ÚJ szú 1990. VII. 7. Keddi újsághír. ,,A Romániai Magyar Demokrata Szövetség sajnálattal értesült arról, hogy a magyar országgyűlés nem fogadta el a nemzeti kisebbségek parlamenti képviseletét biztosító törvényjavaslatot. Ezért kéri a magyar parlamentet, tűzze újra napirendre a - Romániában élő magyar nemzetiséget érzékenyen érintő - kérdést, s biztosítsa a lehetőséget valamennyi magyarországi kisebbségnek, köztük az ott élő románságnak is, hogy képviselete legyen a törvényhozásban". Nem nehéz kitalálnunk, mi késztette az RMDSZ-t, hogy ezt az állásfoglalást megfogalmazza és nyilvánosságra hozza. A közismert okoknál fogva elmaradott közép-kelet-európai politikai, gazdasági, társadalmi és morális viszonyok következtében a decemberi-januári eufórikus forrádalmi napok után Romániában is hasonló helyzet és légkör alakult kí a nemzeti kisebbségek, különösen a magyarság körül, amilyen nálunk a tavaszi hónapokban, amikor a szlovák sajtóban, rádióban, televízióban rendre azzal hozakodtak elő még vezető politikusok is, hogy mit akarnak az itteni magyarok, hisz a szlovák földön paradicsomi állapotok között élnek a magyarországi szlovákokhoz képest, meg hogy miért szólnak bele az ottani országlók a mi belügyeinkbe, nézzenek szét előbb a saját portájukon, nézzék meg, hogy él a magyarországi szlovákság, aztán beszéljenek. Sőt, Romániában, mint tudjuk, más is történt a nacionalista és sovén érzelmeket felkorbácsoló üvöltésen túl. Egyrészt, talán az újabb támadásokat meggátolandó született meg az állásfoglalás, főként azonban azért, hogy végre szűnjék meg minden olyan, a romániai magyarok önösszeszedését és épülését fékező külső akadály is, mely a román vezetés számára negatív belső, azaz a magyar nemzeti kisebbség elleni intézkedést kiváltó hivatkozási alap, kifogásolható, támadható felület. Ha már egyszer olyan a román vezetés alapállása, hogy nemzetiségi politikájukat nem a nemzetközi emberi jogi egyezményekhez igazodva alakítják, hanem a szomszédra figyelve, magyarán: ha te úgy, akkor én is úgy. Minthogy, sajnos, ez realitásnak látszik, korántsem mindegy - és itt lényegében már az RMDSZ egyik képviselőjét idézem, aki ugyancsak kedden nyilatkozott a budapesti rádiónak az állásfoglalással kapcsolatban -, hogy Magyarország milyen nemzetiségi politikát folytat, például van-e parlamenti képviseletük a nemzeti kisebbségeknek. Mi tagadás, nálunk is legalább eggyel kevesebb lenne a támadható, ellenérvként felvethető probléma a szlovák nacionalizmus számára - mely, bár nem romániai méretekben, de azért a politikai elvek és gyakorlat alakulását mindenképpen befolyásoló tényező a „háttérben" -, ha Magyarország valóban kifogástalan nemzetiségi politikát követne, amennyiben egyáltalán mutatkozik ilyen politika iránt tömeges igény az ottani nemzeti kisebbségek körében (úgy, mint nálunk). Még akkor sem mellékes kérdés - óhaj - ez, ha a mértékadó prágai és pozsonyi politikai erők európai horizontokra figyelve cselekednek, olyan mintákra figyelve, melyek szerint minden ember egyenrangú és egyenjogú polgár, függetlenül egyebek között a nemzetiségtől. Nem alantas érzelmek, nem a múltbéli sérelmek megtorlásának, mások elnyomásának szándéka vezérli őket - hiszen ezekre jogállamot, demokráciát építeni nem lehet -, hanem a ráció, valamint az európai léptékű emberi-erkölcsi normák. Ennek ellenére, és mert mindennek még csak a kezdetén vagyunk, változóban, átalakulóban, s mert törékenyek még új eredményeink, a legkényesebb, vagyis a „nemzeti szférában" mielőbb csökkenteni kell a nemzeti kisebbségünket, egyben a demokráciát fenyegető neuralgikus pontok számát, országhatáron belül és kívül egyaránt. Éppen ezt elősegítendő, az RMDSZ-éhez hasonló „üzenetek" már mentek a mi köreinkből is a magyar kormányhoz, illetve vezető politikusokhoz, november 17-e előtt is, igaz, inkább egyéni kezdeményezés nyomán, nyílt levél, újságcikk formájában. Szeretném hinni, hogy többé nem lesz ilyesmire szükség, remélve, hogy közelesen megoldódik a magyarországi nemzeti kisebbségek helyzete, igényeiket maradéktalanul kielégíti a kormány. Másrészt annak a szemléletnek az érvényesülésében bízva, melyet a mértékadó prágai és pozsonyi politikai erőkkel kapcsolatban próbáltam érzékeltetni az imént. E szemlélet egyik szimpatikus megnyilvánulásának lehettem tanúja a Szlovák Nemzeti Tanács nemzetiségi, emberi jogi és etnikai kérdésekkel foglalkozó bizottságának hétfői ülésén. Szlovák képviselők, a bizottság tagjai mondták: nem követhetünk diszkriminációs nemzetiségi politikát; nem lehet, hogy az egyik nyelv elnyomja a másikat; a reciprocitás elve nem kerülhet sem kormányprogramba, sem törvénybe, mert az ellentmondana a demokráciának; természetesen figyelemmel kell kísérnünk, miként élnek a külhoni szlovákok, gondoskodnunk kell róluk, segíteni nekik, de bárhogy is viszonyuljon hozzájuk az adott ország kormánya, számunkra az nem lehet mérvadó - a hazánkban élő nemzeti kisebbségek helyzetét mindenképpen az emberi jogoknak és a vonatkozó nemzetközi szerződéseknek megfelelően kell rendeznünk. Vajha így lenne! Ez a szemlélet érvényesülne mihamarabb! (Romániában is.) Persze, ehhez nekünk is fel kell emelkednünk az érzelmi indíttatású amatőr politizálás csapdákat rejtegető övezeteiből a szellem, a kultúra, a politika európai magaslataira, főként azoknak közülünk, akik bennünket, érdekeinket képviselik a politikai élet, a demokrácia(építés) különböző fórumain. BODNÁR GYULA kat a lehetséges módszereket kell fontolóra vennünk, melyek több nagy ság rend bel i energ iamegtakar ítást eredményezhetnének. KURIÓZUM ÉS AZ ITTHONI ABLAKRÉSEK Jelentős sikerekkel kecsegtetnek például a már meglévő új hőszigetelési eljárások az építészetben. Minnesota államban (USA) széles körben nyert alkalmazást az a technológia, mely hőpalackra emlékeztető vékony vákuumréteggel állja útját a hőátadásnak, s mellyel a korábban felhasznált fűtőenergiák 68 százalékát sikerült megtakarítani. Svéd adatok hasonló eljárások alkalmazásával 89 százalékos megtakarításokról adnak hírt. A téli hónapokban hazánkba látogató nyugati vendégek és üzletemberek gyakran a számunkra nézve cseppet sem hízelgő „ablakreguláció" kifejezéssel illették a helyiségek hőmérséklet-szabályozásának nálunk tapasztalható - enyhén szólva is pazarló - módszereit. Még szerényen becsült adatok szerint is az ország néhány erőműve kizárólag azért üzemel, hogy pótolja a hanyagságból és érdektelenségből elpazarolt energiát. Az üzemi és lakótelepi kazánházak zöme jobb híján csak a meteorológiai intézet előrejelzései alapján szolgáltatja a hőt, mindnyájan nagyon jól tudjuk, hogy milyen „hatásosan". Pedig nem tudományos-fantasztikum az a fajta höregulációs technika, mely a külső és a belső hőmérsékleteken kívül elmés eljárással az egyes helyiségek kihasználtságát is figyelembe veszi. Természetesen a legideálisabb vezérlés sem ér egy fabatkát sem, ha a réseken viszont besüvít az északi szél. Ideális hőszigetelésű lakó- és irodaházak esetében viszont az említett háromcsatornás regulációs technikával az évi kondicionálásra szánt költségek mintegy 30 százalékát lehet megtakarítani. KEVÉS BIZTATÓ JEL Érdemes említést tenni a világításról is, mely helyenként 40-50 százalékban részesedik a háztartások energiafogyasztásából. Újfajta világítótestekkel és racionálisan megszerkesztett fényvisszaverő elemekkel 15-20 wattnyi villamos energia is elegendő ugyanolyan fényesség előállításához, mint amilyent egy hagyományos 60 wattos izzólámpa produkál. A legtöbbet azonban az iparban lehetne megtakarítani. Vitathatatlan tény, hogy az Egyesült Államok mind az automatizálásban, mind pedig robottechnikában felülmúlja szűkebb környezetünket. Ezt ezért kell kihangsúlyozni, mivel amerikai szakemberek szerint a korszerű folyamatirányítás további gyakorlati alkalmazásával az ipar össz-energiaigényét - változatlan termelési kapacitás mellett - még további 40 százalékkal lehetne csökkenteni. A felsoroltak csak egy töredékét képezik azoknak a lehetséges megoldásoknak, melyek az energiafogyasztás globális visszaszorítását eredményezhetnék. Sajnos, egyelőre sehor egy jel arról, hogy ezt bárki is komolyan venné, s mintha az épülő hazai erőművek zaja a kelleténél is jobban elnyomná a takarékos, gazdaságos, környezetkímélő technológiák meghonosítását szorgalmazó intézkedéseket. Sőt, egyes jólértesült technokrata körök előre megfontolt szándékkal olyan rémségeket szivárogtatnak ki, amelyekhez hasonlókat a 73-as év jövőkutató intézetei szolgáltattak, hogy tudniillik a piacgazdaság bevezetéséből eredő fellendülés magával vonja majd az energiaigény gyors növekedését is (?!). Valószínűbb viszont, hogy lďS0-ben végre mi is eljutunk az önpusztító, felemás gazdaságszemlélet végérvényes felszámolásához és megpróbáljuk ugyanazt, amit a Nyugat 17 évvel ezelőtt elkezdett. RÉPÁS ISTVÁN