Új Szó, 1990. július (43. évfolyam, 153-177. szám)

1990-07-26 / 173. szám, csütörtök

Kevesebb az egyenlők között(?) Finoman szólva is: felemás érzéseket váltott ki a hazai magyar pedagógustársadalom tagjaiban a Ladislav Kováč miniszter nevével fémjelzett irányvonal, melyet az oktatási minisztérium a nemzetiségi oktatás területén szorgalmaz. Mintha ezen a téren nem kellene a demokratizálódás útjára lépni, ugyanúgy hatalmi szóval, erővel, az érintettek véleményének figyelmen kívül hagyásával történik az irányítás, mint a sokat szidott totalitárius rendszerben. Konstruktív javaslatokat, használható ötleteket söpörnek le az asztalról csak azért, mert alkotóik valami mást akarnak, mint a minisztérium. A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének (SZMPSZ) első országos közgyűlésén Nyitrán még jelen volt Kováč miniszter, de a komáromi második országos közgyűlésen már hiába várták. Köztudott, a nyitrai konferencia után számos támadás érte ót egyes szlovák körök részéről, és a surányi, valamint az újvári szlovák pedagógusok is aktív aknamunkába kezdtek bárminemű haladást megakadályozandó. Ezt a tevékenységüket siker koronázta, sőt néhányan közülük afféle tanácsadói minőségben a miniszteri irányvonal alakítói lettek. Ez a tény már magában meghatározta a miniszter későbbi hozzáállását a szlovákiai magyar iskolák és pedagógusok problémáihoz. Az SZMPSZ több alkalommal is kereste a kapcsolatfelvétel lehetőségét, de alkotó légkörű megbeszélések nem jöhettek létre. A minisztérium csökönyösen a Kováč miniszter által a nemzetiségileg vegyesen lakott területekre kidolgozott alapelvekből hajlandó csak kiindulni, ám az a bizonyos „Nyolc pont" jónéhány antidemokratikus gondolatot is tartalmaz. A miniszteri program például nem engedélyezi, hogy külföldi szervezetek közvetlenül támogassák a nemzetiségi iskolákat. Az esetleges adományokat a minisztériumba kell küldeni, ahonnan aztán továbbirányítják - persze oda, ahova akarják: mondjuk a čadcai vagy poprádi iskolákba, esetleg a Lomnici-csucsra. Nem nehéz belátni, hogy miért ragaszkodik ehhez az állásponthoz a minisztérium: attól félnek, hogy magyarországi vagy akár nyugati pártok, mozgalmak, szervezetek jó minőségű elektronikus berendezésekkel, másológépekkel, könyvekkel látnák el a nemzetiségi iskolákat, így azok előnybe kerülnének a szlovák iskolákkal szemben. (Megjegyzendő: a külföldi szlovák szervezetek is támogathatnák a szlovák iskolákat!) Most, amikor az iskolák önállósodásáról beszélünk, a köznapi életben pedig mindennapos téma a versenyképesség, ez a rendelkezés mintha pár évvel elmaradt volna korunk szellemétől. Egyébként a magyarlakta vidéken működő szlovák iskolákat is ugyanaz a főosztály igazgatja, mondván: a délvidéken, ahol a szlovákok kisebbségben vannak, ugyanúgy kell viszonyulni hozzájuk, mint a magyarokhoz országos szinten. Bizonyára meglepődnének a minisztériumban, ha ezeknek a szlovák iskoláknak küldött bármiféle támogatást járási szinten más iskolákba irányítanák! Hiszen kisebbségi nemzet iskoláit nem, lehet kívülről közvetlenül támogatni! Mindenképpen érdemes még felfigyelni arra is, hogy miként képzelik el az iskolák önállóságát a minisztériumban: „Mindent szabad, amit mi engedélyezünk." Az oktatási minisztérium, sajnos, továbbra is uralkodni és hatalmaskodni akar az iskolák fölött. A kemény kéz politikája még inkább megnyilvánul az önálló komáromi főiskola ügyében. Már többször elismételt tény, hogy az ezredfordulóig 2000 magyar pedagógusra lesz szükség, de erről a nyitrai főiskola nem tud gondoskodni. Nyitrán és környékén nincs megfelelő számú gyakorlóiskola, nincs meg az a kulturális és szellemi háttér, amely egy jövendő pedagógus arculatát ugyanúgy alakítja, mint maga a főiskola. Komáromban mindezek adottak. A miniszter azonban félve mindenSzázhuszonhét ismert szlovákiai fényképész által a hatvanas években készített fotókból nyílt kiállítás Pozsonyban, a Művészetek Házában. (Jana Noseková felvétele - ČSTK) tői, ami „önálló" és „magyar", továbbra is azt hangoztatja, hogy Nyitrán ideálisak a körülmények. Érveket ugyan nem tud felhozni eme állítása mellett, de elég a hatalma ahhoz, hogy ne kelljen meghallgatnia a másik fél érveit. így aztán az ügy agyon van hallgatva és szép csendben nem történik semmi. Az előbbiekben már említett egyes körök előszeretettel hangoztatják a magyar tanulók gyenge szlovák nyelvtudását, mely érvényesülésük kerékkötője lehet. A magyar iskolák pedagógusai ez ügybén már többször javasolták, hogy a szlovák nyelvet mint idegen nyelvet lehessen tanítani a magyar tanítási nyelvű iskolákban. Ez azt jelentené, hogy jelentősen megnőne a konverzációs órák száma és lecsökkenne az irodalmi rész. A szaktanárok véleménye szerint a jelenlegi gyakorlat (heti 2 óra irodalom. 1 óra konverzáció) nem alkalmas nagy hatékonyságú nyelvtanításra. A minisztérium eddig még nem reagált érdemben a változtatás lehetőségével kapcsolatban, talán mert ez levenne a diákok válláról egy terhet: nem kellene olyan aprólékosan tanulniuk a szlovák irodalmat. Márpedig a magyar gyerek egy pillanatig se felejtse el, hogy melyik országban él és milyen kötelességei vannak az „eltartó" nemzettel szemben! A minisztériumban betegesen félnek attól, hogy kicsúszik ellenőrzésük alól a nemzetiségi iskolák ügye. Számukra elviselhetetlen lenne, ha ezek az iskolák nerrí csak az általuk kiosztott alamizsnán, maréknyi jogon és lehetőségeken osztoznának, hanem esetleg egy külön főosztály irányításával dolgozhatnának. Sajnálatos, hogy a politikai színtéren korábban fölbukkant magyarellenes szólamokat „ügyes" kezek áttudták hozni az oktatásügy területére is. Ezek - párosulva a hatalmi szóval - kiváló eszközei a félrebeszélésnek, a tények és érvek figyelmen kívül hagyásának. A nemzetiségi iskolák pedagógusait a minisztérium már-már ellenségnek tekinti, hiszen olyan „jogtalan" követelésekkel állnak elő, mint például a közös igazgatású iskolák szétválasztása. Az idő múlásával egyre meszszebb kerülünk a demokráciától, melyben minden hatalmi szerv a hatáskörébe tartozó beosztott szervezetek és egyének érdekeinek és igényeinek legoptimálisabb kielégítésére törekszik. Az oktatási minisztérium működését jelenleg nem ez az elv vezérli. A kérdések, igények elbírálása jelentős mértékben függ attól, mely szervezet, milyen tanítási nyelvű iskola nyújtja be őket. Ez a minisztérium addig nem nyerheti el a nemzetiségi pedagógusok és szervezeteik bizalmát, amíg nem tekinti őket egyenrangú partnernek a jövő (reméljük) jobb iskolarendszerének kialakításában. FONÓD TIBOR Prága és Brünn között július 1-től magánautóbusz is közlekedik. A tulajdonos, Pavel Fejfar - aki egyúttal a busz vezetője is - képmagnóval is felszerelte jármúvét. Úgy tervezi, hogy az utasok számára rövid időn belül minibárt is létesít a járműben. A jegy egyébként csak 49 koronába kerül. / (Michal Kalina felvétele - ČSTK) A vers akusztikája Sok kiváló versmondót volt már módomban meghallgatni, Gáti Józseftől Major Tamáson, Jancsó Adriennen és Berek Katin át egészen Latinovits Zoltánig, akit - bár olykor zavart „zárt szájú" szövegmondása - bizonyos tekintetben a „csúcs"nak tekintettem. Úgy éreztem, senki sem tud olyan mélyen a vers lényegéig hatolni, mint Latinovits. Különös képessége volt a vers különbö

: ző „rétegei"-nek kibontásához, a „technikai eszközök" széles skáláját alkalmazta előadás közben. Egy-egy váratlan nyomatékkal vagy dallamfordulattal szinte „tetten érte" a költemény rejtett szépségeit. Aztán a hetvenes évek második felében meghallgathattam egy, számomra eddig ismeretlen erdélyi színésznő két verses lemezét - és annyira szíven ütött a gyönyörűség, hogy napokig, hetekig, hónapokig nem tudtam kikerülni a hatása alól. Évek múltán is élményszámba ment, ha szűk baráti körben meghallgathattuk Illyés Kinga (marosvásárhelyi művésznő) tolmácsolásában az erdélyi költők verseit, többek között a Szilágyi Domokosét. Mi is volt az a meglepően új, amit addig egyetlen versmondó tolmácsolásában sem véltem felfedezni? Kezdetben azt hittem, a ritmus lehetőségeinek tökéletes kiaknázása. Akármennyire is banálisnak tűnik fel a kép: versmondása közben, ha behunytam a szememet, folyton egy lüktető szívet láttam magam előtt, amely fokozatosan embernagyságúra nőtt, s amelyet két

fazonosíthatatlan, arc nélküli ember erőszakkal keresztre akart feszíteni. A szív azonban a vers kifürkészhetetlen ritmusára lüktetve folyton kicsúszott a kezeik közijjj. Mert kifürkészhetetlen volt ez a ritmus: hol egy feszes magatartás, igazán csak tánclépésekkel kifejezhető emberi méltóság Életmentő tanácsok Aki nem ismeri, ne gyűjtse Az erdőkben, réteken tavasszal, nyáron, de még ősszel is sokféle gomba nő. Azoknak azonban, akik ezeket kevéssé ismerik, nagyon óvatosaknak kell lenniük. Régebben gyakran megtörtént, de még napjainkban is előfordul, hogy a gyűjtőútról ehetőnek tűnő mérgező gombát visznek haza. Az ilyen esetek nemegyszer halállal végződnek. A tragédiák elkerülése érdekében a szakirodalom tanulmányozása mellett nagyon sokat tehet a rendszeres tájékoztatás is. A pozsonyi Közegészségügyi Nevelési Intézet Védd az egészséged címen tavaly egy gombákkal, gombamérgezésekkel foglalkozó röplapot adott ki, amelyben több tragikus esetet is közölnek. Az olajzöld kalapú gyilkos 1974-ben két húszéves diáklány gombát kapott ajándékba, melyből vacsorát főztek. Az elfogyasztott ételtől másnap a kora reggeli órákban rosszul lettek és erősen hánytak. Kórházba szállították őket. Az étel maradékokból megállapították, hogy a gombák között gyilkos galóca is volt. Ennek a fajnak a toxikus anyagait azonban sem a gondos orvosi kezelésnek, sem a fiatal szervezetnek nem sikerült legyőznie, s tíznapi kezelés után mindkét fiatal meghalt. Ján P. 1975-ben egy szép napon sok gombát talált. Nem volt irigy ember, így megajándékozta rokonait és szomszédait is. „Jótékonyságával" azonban egy nagyon szomorú rekordot állított fel - az ehető gombák közé ugyanis egy gyilkos galóca keveredett, így a gombából készült ételtől 19-en betegedtek meg. A mérgezésnek felesége, két kiskorú gyereke és anyósa is áldozatul esett. A kellő ismeretek hiánya, azaz az olajzöld kalapú, galléros és bocskoros gyilkos galóca 1987-ben újabb családi tragédiát okozott. Stefan T. „sikeres" gombagyűjtésének következtében szinte az egész család - feleségé, három fia, két unokája és ő maga is - megbetegedett. A felnőttek ugyan túlélték a mérgezést, de egyik unokája már nem érhette meg hatodik születésnapját. Az elsősegély Gombamérgezés gyanújával azonnal orvoshoz kell fordulni. Addig azonban, míg a segítség megérkezik, arra kell törekednünk, hogy a beteg gyomrát, emésztőrendszerét a gombától megszabadítsuk. Ä mérgező, toxikus anyagok további felszívódását ugyanis csak így akadályozhatjuk meg. Hányást a nyelőcső ingerlésével idézhetünk elő. Lefolyását langyos sós víz itatásával megkönnyíthetjük. A beteget fektessük le, ápoljuk. Semmi esetre se adjunk neki enni, s ne itassunk vele szeszesitalt. A gombából készült étel maradékát - ha az nincs, akkor kevéske, gombadarabokat tartalmazó hányadékot - őrizzünk meg. Ebből ugyanis laboratóriumi úton megállapítható, milyen gomba okozta a mérgezést. A szülőknek azt ajánljuk, hogy a gyerekeknek gombából készült ételt ne adjanak, mert náluk gyakran még az ehető fajok is emésztési zavarokat okozhatnak. Figyeljünk a „részletekre" Az említett tájékoztató egyéb gyakorlati tanácsokat is ad. Figyelmeztet például arra, hogy a gyilkos galócát gyakran nem ismerik fel, illetve összetévesztik a fűzöld, a varas zöld vagy pedig a bükkfa-galambgombával. A galambgombák tönkjén azonban sem gyűrű, sem bocskor nincs! A fehér gyilkos és a hegyeskalapú galóca, főleg azonban a gyilkos galóca fehéres, világosabb zöld kalapú példányai a csiperkével és a bocskoros gombákkal téveszthetők össze. A csiperkék tönkjén gyűrű ugyan van, bocskoruk azonban nincs, s idősebb példányaik lemezei nem fehérek, mint a gyilkos galócáé, hanem sötétbarnák. A bocskoros gombáknak ugyan feltűnő bocskora van, gyűrűjük viszont nincs. Az érett egyedek lemezei pedig rózsaszínűek. Előfordultak olyan esetek is, amikor ezeket az erősen, sőt halálosan mérgező fajokat a gombagyűjtők azért tették kosarukba, mert „szépek" vagy pedig mert nagy őzlábgombának nézték őket. A tájékoztató arra is figyelmeztet, hogy a galócák okozta mérgezés csak 6-8-12 óra múlva, ritkábban még később jelentkezik. Az emberen ilyenkor rosszullét vesz erőt, erős gyomorbántalmai támadnak, hasrpenése van, többször hány és a hányingert fájdalomérzet kíséri. A jelentős folyadékveszteségtől szervezete annyira legyöngül, „hogy az orvost sem képes felkeresni. Befejezésül pedig még csak annyit: aki nem ismeri a gombákat, az a mérgezés ellen csak úgy védekezhet, hogy nem enged a csábításnak, nem gyűjt és megbízhatatlan forrásból származó gombát nem fogyaszt. - mťš halálos titkait kopogta, hol elernyedt, lustán vonagló, majd újra kiszámíthatatlanul kapkodó, dzsesszes lüktetést imitál? Egyszer sem fordult elő, hogy ne oldódott volna fel az ember az érzékletesen (és érzékien) megjelenített ritmusok bűvöletében ... Egy-egy ilyen bűvölet intellektuális-érzéki kábulatából „ébredve" eszmélt rá a hallgató, hogy nemcsak a ritmus hatalma tett véle varázst, hanem amiben része volt, az maga a zene teljessége: énekelni hallotta Illyés Kingát, pedig ó nem is énekelt; kórust hallott zengeni a torkából és különböző hangszerek hangját vélte hallani a művésznőé helyett a pódiumon, pedig ó csak egyszál magában állt, szemben a világgal - igaz, hogy minden porcikájával, minden egyes sejtjével ugyanazt mívelte: tolmácsolta a költeményt... Ezt a polifon emberi muzsikát nagyon kevesen tudják előcsalogatni magukból. Ehhez hangszerként kell születnie az embernek - vagy emberként születnie a hangszernek... Az olyan hangszernek, mint Illyés Kinga. Amikor eddig az ember-hangszer „tévesztésig" eljutottam, akkor döbbentem rá: amit ez a törékeny nő a versekkel „elkövet", azt a rendkívüli akusztikai érzékének köszönheti! Képes feltérképezni minden (általa előadott) költemény „akusztikai holdudvar"-át, egyaránt számot vet a csupán lélekben kiejtett és a hangosan elhangzó szó visszhangjával; szinte tudományos alapossággal - illetve rendkívüli művészi fogékonysággal - tud „ráhangolódni" a vers zenei hangjain kívül annak „zörejeire" is; játszani tud a hangerő és a hangmagasság teljes skáláján - különös érzéke van az akusztikai ellenpontokhoz. Beszédes tud lenni a hallgatással - különbséget tesz a hallgatás és a csend között. A szavakat a hangok szintjén is képes értelmezni, s a hangok önmagukban is beszédesek. A vers rejtett akusztikai lehetőségeinek számbavételével és felmutatásával jutott el végül Illyés Kinga oda, hogy egy pillanatig sem lehet unatkozni az előadása közben, hogy lényének varázsával sorra előcsalogatja hallgatóságából a döbbenet különböző fokozatait. Hogy ezen túl még énekel is? De hogyan? Sírva és nyögdécselve..., mint egy magára hagyott gyerek. Zümmögve... és hörögve.. ., mint az őstermészet - annak, aki érti a szavát... aki figyel is rá. Ezért nem volt egy cseppet sem meglepő, amikor június utolsó hetében nem egyedül állt ki a pódiumra Pozsonyban, Dunaszerdahelyen, Komáromban és Hetényen. Előadótársa Hencz József zeneszerző volt, aki a maga formanyelvével, akusztikai kifejezőeszközeivel tökéletesen együttműködött Illyés Kingával - azonosulni tudott a művésznő sajátos világával, művészi felfogásával. Szinte jelképessé vált az emlékezetemben a zongoraszéken mozdulatlanul „gubbasztó" zeneszerző, s a művésznő, amint a zongora meztelen bordázatéba kiáltja a tiltakozását, amelyre válaszul „az önmagáért való lét" közömbös hangjai áradnak felénk. És nem tudjuk meg, hogy „Szabadnak lenni mit jelent?" - amit a műsor címével is kérdez a két művész... önmagától - mindnyájunktól... KMECZKÓ MIHÁLY ÚJ SZÚ 4 1990. VII. 26.