Új Szó, 1990. július (43. évfolyam, 153-177. szám)

1990-07-19 / 167. szám, csütörtök

A kitelepítés bűntett volt... Ján Mlynárik történész a németek és magyarok háború utáni elűzéséről Az események forgatagában talán nem is tudatosítottuk, hogy a Szövetségi Gyűlés kamaráinak 4. együttes ülésén, számunkra, csehszlovákiai magyarok számára, egy alapvetően fontos kijelentés hangzott el, mégpedig egy szlovák képviselő ajkáról. Mindjárt az ülés elején kért szót dr. Ján Mlynárik történész, a Nemzetek Kamarájának képviselője. Felszólalásában a többi közt kijelentette: ,,A háború után büntettet követtek el a kárpáti és a szudétanémetek ellen, akiket a mi gestapizmusunk űzött el innen. Erőszakot követtek el a magyarokkal szemben is. Követelem, hogy érvénytelenítsük azokat az elnöki rendeleteket ebből az időszakból, amelyek mindennek törvényes alapot adtak, s mindezt lehetővé tették. Ilyen tehertétellel nem mehetünk Európába. Legközelebbi nyugati szomszédaink világos választ várnak tőlünk!" , Tudtommal 1945 után csehszlovák alkotmányos tényező részéről a parlament ülésén még nem hangzott el ilyen értelmű kijelentés. Dr. Ján Mlynárikról még el kell mondanunk, hogy a 60-as évek végén a prágai Színművészeti Akadémia docenseként történelmet adott elő, ahonnan a katonai megszállással szemben tanúsított elutasító magatartása miatt elbocsátották. Hat évig a Nemzeti Színház díszletezómunkásaként, további hat éven át pedig a Slávia kávéház kazánfűtőjeként kereste kenyerét, majd tizenhárom hónapra a hírhedt ruzynéi fegyházba zárják, s ezután kiutasítják Nyugat-Németországba. -Mindez valójában a rendszer bosszúja volt azért, mert szembeszegültem vele, mert Václav Havel után, Dominik Tatarkával együtt a Charta 77 első aláírói közé tartoztam, s kidolgoztam a csehszlovákiai németek kitelepítése történetének téziseit, felelősségre vonva azokat az embereket, illetve politikusokat, akik ezt a büntettet elkövették - válaszolta kérdésemre a neves szlovák történész, majd így folytatta: - Mert én bűntettnek tekintem azok erőszakos kitelepítését és vagyonuk elkobzását, akik nyolc évszázadon át itt éltek. Ezeket az embereket a kiűzetés első szakaszában megkínozták, sokukat a halálba hajszolták, vagy megölték. A szudétanémetek eddigi kutatásai szerint az erőszakos kitelepítés során vagy következtében 140 000 ember halt meg. -£ngedje meg, hogy megkérdezzem: Milyen indíték ösztönözte önt e kérdés kutatására? - Ez a kérdés azért foglalkoztatott, mert a modern csehszlovák történelem kutatója vagyok, s véleményem szerint mindaz a rossz, ami Csehszlovákiát 1945 után érte, nem 1948-cal, a kommunista hatalomátvétellel, hanem éppen ezzel az embertelen aktussal, az embereknek otthonukból való kiűzetésével kezdődött. S ez, mint ismeretes, nemcsak a kárpáti németeket és a szudétanémeteket érintette, de a háromnegyed milliónyi dél-szlovákiai magyarság életét is befolyásolta. - Vannak-e személyes élményei, emlékei e sötét évekből? - Én Füleken születtem, majd a felső-nógrádi Zelenén éltem, s ott kerültem kapcsolatba ezekkel az eseményekkel, méghozzá, úgymond, családon belül. Egy füleki magyar hentescsalád vőlegényt keresett lányuk számára, s eljöttek Zelenébe is, s az én akkor húszéves bátyámra esett a választásuk. E furcsa „kézfogó" oka az volt, hogy szlovák-magyar vegyesházasság esetében nem telepítették ki őket. Ám, miután a kitelepítések megszűntek, valahogy elhalványult a család érdeklődése bátyám iránt, aki, mivel fülig szerelmes volt a szép menyasszony-jelöltbe, nehezen viselte ezt a változást... Unokanővérem viszont Mazár Sándor losonci ügyvédhez ment férjhez, akit ugyancsak kitelepítettek. Ezekre a részletekre azért emlékszem, mert tudtam, hogy a kitelepítést ezek az emberek nagyon nehezen viselték. Emlékszem például arra, hogy Losoncon egy drótkerítéssel körülhatárolt térre hajtották őket, s az utcákat sepertették velük. Jóllehet történelmileg a szlovákiai magyarok sorsának alakulása más volt, mint a szudétanémeteké, de őket az erőszakos elnemzetlenítés is sújtotta. Ha szülőföldjükön, Csehszlovákiában akartak maradni, szlovák nemzetiségűnek kellett magukat vallani. Ha ezt nem tették meg, a szudétanémetek helyére, a cseh határvidékre deportálták őket mezőgazdasági munkára. - Ez a kérdés is a csehszlovák történetírás fehér foltjai közé tartozik. A közvélemény, s különösen a fiatalabb nemzedékek alig tudnak valamit ezekről az eseményekről. Pedig, véleményem szerint, a múlt ismerete, tényszerű feltárása, a „tabutémák" higgadt megvitatása erősíthetné Csehszlovákia nemzeteinek és nemzeti kisebbségeinek összetartását... - Egyetértek önnel. Ezeket a kérdéseket nem lehet továbbra is elhallgatni. Mi, s erről Václav Havel elnök is beszélt, új demokratikus államot építünk, s ez az állam nem épülhet a múlt bűneire. Ezeket az embereket állami intézkedésekkel, elnöki dekrétumokkal sújtották, tehát e döntések alkotmányos tényezőktől, szevektől eredtek. Ezért el kell határolnunk magunkat mindettől, s világosan megmondani: miről is volt szó akkor! S így, tiszta lappal, mindenféle embertelen elem nélkül lássunk hozzá az építéshez. - A parlament ülésén az ön felfogásával ellentétes vélemény is elhangzott a szónoki emelvényről, sőt, az ön felszólalását párhuzamba hozták a magyar Országgyűlés bizonyos állásfoglalásával... -Az „összefüggés" abban van, hogy Olga Pavúková képviselőnő nem tud arról, hogy 1945 után a csehszlovákiai magyarokkal szemben erószakcselekményekre került sor. Felszólalásomat úgy értelmezte, hogy én azt követelem, kérjünk bocsánatot a magyar államtól. Ez képtelenség, hiszen én egy konkrét kérdésről beszéltem. Pavúková képviselőnő kifejtette még, hogy a magyar parlament a trianoni döntés ellen tiltakozott, s ez ellen a csehszlovák kormány nem tett semmit. Véleményem szerint ez nem a csehszlovák kormány ügye. Ez egy szuverén parlament, egy független állam, azaz a magyar állam ügye. S ha az állam az 1920. évi szerződésre a maga módján tekint, ez kizárólag az ő dolga. Mi, mint alkotmányos tényezők, nem kívánhatjuk más államok képviselőitől, hogy a mi óhajaink szerint cselekedjenek. Meggyőződésem, hogy a csehszlovák-magyar kapcsolatok rendezésének járható útja a kölcsönös véleménycsere, a tolerancia és a tájékozottság. Úgy látom viszont, hogy a Szlovák Nemzeti Párt képviselői a hasznos és megértésre épülő együttműködés helyett inkább konfrontációs célokat követnek. SOMOGYI MÁTYÁS LADISLAV MŇAČKO Hűen, de mihez? Együtt, de hová? 1 Milyen Európába akarnak visszatérni a bánovcei emléktábla felavatásának kezdeményezői? Annak az ünnepeltnek a konkrét történelmi szerepéből kiindulva, akinek emlékét ily módon akarták kiemelni és megörökíteni, jogosan merül fel a gyanú, arra az Európára gondolnak, amelyet Adolf Hitler a második világháború éveiben ,,Festung"-nak nevezett. A szlovák állam felett nosztalgiázók és ezen állam elnökét dicsőítők melyik Svátoplukra gondolnak, amikor dr. Jozef Tisót a Nagymorva Birodalom fejedelme közvetlen utódjaként jellemzik? Arra, aki kiszolgáltatta a németeknek Rastislavot és felszámolta Metód szaloniki hittérítő működésének nyomait, vagy pedig arra, aki a feltételezések szerint szintén a „kisebbik rossz" politikáját választotta és hatalma megőrzése érdekében Arnulf keletnémet császár vazallusa lett, vagyis korszerűbben kifejezve, idegen kezekbe helyezte a nemzet sorsát? A bánovcei gimnázium falán elhelyezett emléktábla a nemzet mély, a háború utáni Európában egyedülálló szégyenére emlékeztet. Dr. Jozef Tiso felett rendes bíróság ítélkezett, amely akkoriban még nem állt sztálini nyomás alatt, háborús bűnök elkövetésében találta bűnösnek s ezért halálra ítélte. Hasonló perek, hasonló ítéletekkel Hitler veresége után az egész, szövetségesek által felszabadított Európában voltak, s nemcsak Kelet- és Közép-Európában, hanem a legnyugatibb országokban, így Norvégiában, Dániában, Hollandiában, Belgiumban, Franciaországban és Olaszországban is. Olyan, Hitlerrel kollaboráló politikusok perei voltak ezek, akiket távolról sem terhelt olyan nagy felelősség, mint Jozef Tisót az emberiség és a nemzetközi jog ellen elkövetett bűncselekményekért. Háborús bűntetteinek felsorolása fölösleges, ezek közismertek, az utóbbi időben többször hozták ezeket nyilvánosságra. Amikor Tiso pere folyt, még a Vatikán sem mert bíráló álláspontra helyezkedni, a Szentszék csupán azt kérte, hogy kegyelem útján tekintsenek el az ítélet végrehajtásától, úgy ahogyan az Franciaországban is megtörtént, miután Retain tábornokot, a vichyi kollaboráns rendszer fejét halálra ítélték. Bizonyára ez a lehetőség is fennállt, és talán így megkíméltük volna magunkat a szégyentől és attól a gúnytól, amellyel most a bánovcei emléktábla leleplezése után tekint ránk az egész civilizált Európa, főleg az, amelybe oly nagyszájjal vissza akarunk térni. A feledékeny orvos, avagy gyógyítás helyett elutasítás „... De mivel magyar anyanyelvű vagyok és sajnos nem sokat tudok szlovákul, a doktor úr elutasította a további kezelést..." - írta kétségbeesett levelében egy olvasónk. Bevallom, kételkedve olvastam a sorokat, hiszen ép ésszel nem fogható fel a fogorvos magatartása. De vegyük sorjában. Cseh Emíliát komáromi fogorvosa (dr. Ladislav Tvrdoň) a Pozsonyi Egyetemi Kórház fogászatára utalta, mivel krónikus csontvelőgyulladásával már nem tudott mit kezdeni. A beteg június 5-én felutazott a fővárosba, s felkereste a kerületi egészségügyi intézet fogászati rendelőjét. Nem ment ismeretlen helyre, hiszen 1986-ban a kórház fogászatán kezelték másfél héten át, sőt 1987-ben - mivel panaszai kiújultak - többször is járt a rendelő orvosánál, dr. Radom ír Zálešáknál. Tehát nyugodtan várt Sorára, s a rendelőből kilépő ápolónőnek kezelőorvosa beutalójával együtt átadta a kórlapját is. Néhány másodperc múlva a

s félig nyitott ajtón át az orvos kiszólt. - Volt röntgenen? A páciens tagadóan megrázta a fejét és ezt mondta - magyarul: Nem voltam. A doktor úr még valamit kérdezett, s amikor levélírónk válaszát - nem értem - meghallotta kijelentette (szlovákul): - Ha nem tud szlovákul, viszontlátásra. S ezt írásban közölte is komáromi orvoskollégájával. Amikor a fogorvost felkerestem, a levélből csak annyit tudtam, hogy elküldte a betegét. Az eset könnyebb megértése végett a bevezetőben közöltem azokat a tényeket, amelyeket az orvossal való beszélgetést követően, az érintettől tudtam meg. - Igen, emlékszem az esetre, - ültetett le a rendelőben Radomír Zálešák - A beteggel nem lehetett kommunikálni, kérdéseimre csak azt tudta felelni, nem értem. Sajnos előfordul, hogy a magyar betegek nem akarnak (!) szlovákul beszélni, és én magyarul nem tudok. Mivel a fogászaton épp akkor nem volt senki, aki tolmácsolhatott volna, a beteget elküldtem azzal, hogy kezelőorvosa részletesen tájékoztasson a beteg panaszairól. A válasz, bevallom, nem elégített ki, ezért megkockáztattam a kérdést, ha netán süketnéma páciens érkezik, hogyan kérdezik meg tőle, mi fáj? Megtudtam, hogy „természetesen" kezeltek már némát, de az, no meg ők is (lásd orvos és ápolónő) mindent megtettek annak érdekében, hogy megértsék egymást. - Ha kell, rajzolunk a beszéd helyett - állította dr. Zálešák. - Es Cseh Emíliával miért nem rajzoltattak? - próbáltam vallomásra kényszeríteni az orvost, de az ilyen és az ehhez hasonló kérdésekre megtagadta a választ. Nem untattam tehát tovább jelenlétemmel, s rossz érzéssel ugyan, de távoztam. Cseh Emíliát munkahelyén találtam meg. Míg előadta kálváriáját, gyakran szökött könny a szemébe. - Ha Zálešák doktor úr belenézett volna a kórlapomba, ha egyáltalán kinyittatta volna a számat, talán még tolmácsra sem lett volna szükségünk. Szerintem azért nem állt szóba velem, mert nem akart... 1987-ben sem tudtam szlovákul és akkor, rpegtalálta a módját annak, hogyan értekezzen velem. Megtudtam, hogy a komáromi kezelőorvosa a beutalóra ráírta mit kér a kollégától, (a másolat megvan), sót az ápolónő segítségével megmagyarázta a betegnek, készüljön fel arra, esetleg sebészeti beavatkozással - műtéttel - tudják csak megszüntetni baját. - Akinek volt már csontvelőgyulladása, jól tudja, mekkora fájdalommal jár. Sajnos, én körülbelül háromhavonta rettenetesen bedagadok, kibírhatatlan fájdalomtól szenvedek, s ráadásul még magas láz is gyötör. A kerületi egészségügyi intézet orvosától - aki hangsúlyozom, kezelt már - kínjaim megszüntetését reméltem, s nem megaláztatást - panaszolta. Nem akartam kellemetlenkedni, de meg kellett kérdeznem Cseh Emíliától, tényleg nem tudta volna szlovákul elmondani panaszait? - Sajnos, inkább csak a konyhanyelvet értem, a beszéd nem megy. Itt, Őrsújfalun, annakidején, nem követelték a tudást, az élő beszéd gyakorlására pedig nem kényszerített semmi sem. A környezetemben mindenki vagy magyar anyanyelvű, vagy ért magyarul, vagy megtalálja a módját annak, hogy megértsen. De a nyelv nem tudása csak nem lehet Európában ok arra, hogy egy beteg ne kapja meg a szükséges kezelést?! Egyetértve Cseh Emíliával eszembe jutott Zálešák doktor állítása, mely szerint ő még a süketnémával is megérteti magát. Kár, hogy ebben az esetben nem így cselekedett, hogy elfelejtette hippokráteszi esküjének lényegét! Péterfi Szonya Tudatosítják azok, akik a Tisoról való hivalkodó megemlékezést kezdeményezték, hogy mit okoztak? Ily módon akarjuk talán elérni, hogy a „világ" végre tudomást szerezzen rólunk? Az egyik szomszédos országban a német hadsereg volt tisztjét választották elnökké, aki senkit sem szolgáltatott ki a halálnak, aki senkit sem ítélt el, aki csak „kötelességét teljesítette", s akinek az volt az erkölcsi bűne, hogy a világ és saját nemzete előtt megpróbálta eltitkolni ezt a „kötelességteljesítést". A civilizált nyugati világban alig akad államfő, aki hajlandó lenne kezet nyújtani ennek a tisztázatlan múltú elnöknek. A szomszédos országba hivatalos látogatásra érkező államférfiak ahelyett, hogy a politikusokkal találkoznának, inkább a kisebb városokba utaznak el, csakhogy ne kelljen udvariassági látogatást tenniük az elnöki rezidenciában. A furcsa megemlékezés kezdeményezőit emlékeztetnünk kell néhány tényre. A totalitárius rendszer megdöntése után átkereszteljük városainkban és lakótelepeinken azokat az utcákat, amelyeket méltatlan személyekről neveztek el. Joggal távolítjuk el Klement Gottwald és mások szobrait. Annak érdekében teszszük ezt, hogy történelmünket megtisztítsuk a jelentéktelenek nagyságáról, az átlagon aluliak lángeszéről mesterségesen kialakított legendáktól, a hatalomra vágyó despoták erkölcstelenségétől, a hamis jövendőmondók korlátoltságától. Szövetségi köztársaságaink polgárai nemegyszer annak tudatában számolják fel nemzeti szégyenünk maradványait, hogy bizonyos mértékben maguk is hozzájárultak ehhez a szégyenhez, nem tettek meg mindent azért, hogy ez az állami és társadalmi őrültség már sokkal előbb eltűnjön a bitorolt hatalmi pozíciókból. Történelmünk kiigazítása éppen ebben az időben birkózik meg az arra méltatlanok múló örökkévalóságával. Azok között, akik ezzel egyetértenek, sőt nemegyszer a tisztogatás kezdeményezői között is az embertelen totalitárius rendszer több ezer híve és azok az aktivisták is megtalálhatók, akik segítettek a totalitarizmus hatalmának megszilárdításában, de tanulva a fejleményekből revideálták, és nemcsak külsőleg, hanem legmélyebb énjükben is, s közügyek iránti álláspontjukat. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a kommunista párt totalitárius hatalma ellen elsőként azok harcoltak aktívan, akik megértették, az a rendszer, amelyet a hatalomrajutásban segítettek, vesztébe sodorja az államot és a társadalmat. Azok közül, akik ezt tudatosították, több ezren több mint húsz évig a pártból és a közéletből kizárva, üldözötten, lebecsülten éltek. Az ezzel kapcsolatos kockázatok ellenére a rendszert szüntelenül bírálták, miközben saját magukat sem kímélték, vállalták felelősségüket társadalmuk szégyenletes helyzetéért. A megtisztulás és önvizsgálat légkörében, amely eltávolítja a hamis prófétákról elnevezett utcaneveket és szobraikat, egy bizonyos csoport - hogy milyen létszámú nem tudni, de a választási eredmények szerint nem lebecsülhető - úgy határozott, hogy „megtisztítja" Jozef Tiso háborús bűnös emlékét. Kihez és mihez hűen? Együtt, de hová? Attól kell tartanunk, hogy Jozef Tiso emléktáblájának elhelyezése az idegenforgalom nemkívánatos növekedését vonja maga után. Nyugati turisták keresik majd fel Bánovcét, hogy saját szemükkel győződjenek meg arról, amit egyébként nem hinnének el. És köztük lesznek a nyugati hírközlő szervek, így a televízióállomások munkatársai is. Nem siránkoztunk még eleget, hogy a „világ nem tud rólunk"? Most végre, tudomást szereznek rólunk. A nyugati sajtóban már megjelentek az első hírek és kommentárok. Hogy ez jelenti-e az Európába visszavezető legjárhatóbb utat, annak megítélése különböző lehet, sőt különbözőnek kell lennie. (Národná obroda)