Új Szó, 1990. június (43. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-08 / 133. szám, péntek

Sörkert a kastélyudvarban A kastély. Nagyudvarnokon így emlegetik azt a többszöri átalakítás nyomán mára már formáját vesztett kúriát, melynek alapjait még a török hódítás idején rakták le. Nos, a kastélyra a jelek szerint jobb napok virradnak. Legalábbis egy részére. Két vállalkozó kedvű fiatalember, Nagy György ás Laukó Dezső ugyanis bérbe vették a pincét, és a hétáras udvart. A HELYSZÍN Az utcai oldalról nézve eszünkbe sem jutna, hogy ez az épület egykor míves oromzattal, cifra ablakokkal pompázott. A falak szürkék, jellegtelenek, az ablakok betörtek. Odabent - állítólag - könyvtár, ifjúsági klub, polgári védelmi helyiség, meg egyéb

1 célokat szolgáló termek vannak. Az udvaron találom Nagy Györgyöt. Épp munka közben zavarom meg, de készségesen körbekalauzol „birodalmukon". A hűvös, boltíves pincehelyiségben hangulatos kávézó és borozó lesz majd. Vendéglátómtól megtudom, nem volt könnyű ezt a részt kitakarítani. - Eddig a szemét és a törmelék volt itt- mutat majdnem a mennyezetig. Visszatérve az udvarra, Nagy György az ifjúsági klub látogatóira panaszkodik: - Nemrég festettük át az épületet, de csupa piszok már a fal! A klub ajtaja kulcsra zárva, a mocskos üvegen nem látni be. Az egyik ablakot betörték és átjárónak használják, mit sem törődve azzal, hogy a nemrég újrafestett falon maradnak lábnyomaik. Én is csak innen szemlélhetem meg a klub előterét: jókora rakás szemét és tucatnyi üres sörösüveg hever a sarokba söpörve. A VÁLLALKOZÁSRÓL - Min'dig vonzott az üzlet, a kereskedelem. Barátommal már rég törtük a fejünket valami ilyesmin. Még decemberben beadtuk a kérvényt és legnagyobb meglepetésünkre rövid időn belül megkaptuk az engedélyt. A hnb-elnök jó ötletnek tartja kezdeményezésünket. A tanács kicsit másképp vélekedik. .. - meséli már szép, új házában Nagy György. - Egyébként az ötlet, hogy a vendéglő a kastélyban legyen, a feleségemé. Amikor körülnéztünk, melyik helyiség lenne a legalkalmasabb, a pince tetszett a legjobban. Ezt és az udvart nyolc évig bérelhetjük - egyelőre így szól a szerződésünk. Mi az épület többi részét is bérbe vennénk, sót meg is vásárolnánk, erről azonban hallani sem akarnak a nemzeti bizottságon. Ezért hivatalosan nem is kértük, de nemsokára ezt is megpróbáljuk. - S ha mégis sikerülne megkapni az egész épületet? -Akkor először a kastélyt századeleji formájában felújítanánk és penziót nyitnánk, hiszen járásunkban számottevő a turistaforgalom. Az egész udvart parkosítanánk, kis játszóteret létesítenénk, lenne cukrászdánk is... - És a közeljövő tervei? -Az udvarban idényjellegű sörkert lesz. A borozóban kisebb esküvőket, banketteket, baráti összejöveteleket tarthatnának. Még nem tudjuk hány alkalmazottat foglalkoztatunk majd. Egyelőre 5-6 személyre gondolunk. Szeretnénk Kordíkborozónak nevezni, mivel a kastély utolsó tulajdonosa a Kordík család volt. - Partnerek, szállítók? -Az üdítőket, a sört a Hradec Králové-i sörgyár szállítja majd. Szerződést kötöttünk már a dunaszerdahelyi húsgyárral és a tejüzemmel is szeretnénk fölvenni a kapcsolatot. A legnagyobb gondot most a dunaszerdahelyi Jednota merevsége okozza. Mintegy végszóra érkezik meg a vállalkozótárs, Laukó Dezső, kezében a Jednota ekecsi nagyraktárának visszautasító válaszlevelét lobogtatva. - Bár az adminisztráció és a bürokrácia már nem okoz annyi gondot a maszeknak, mint pár hónappal ezelőtt - mondja -, azért még mindig nem nézik jó szemmel a kisiparosok ,,mozgolódását". Különben mivel magyarázható, hogy az üzletkötést valamilyen úton-módon mindig megnehezítik valakik. Az a valóság, hogy akik nem tudnak nekünk segíteni, jóindulattal vannak irántunk, akik pedig segíthetnének, ellenünk dolgoznak. MIÉRT NEM KELL PANZIÓ? Szalay Istvántól, a hnb elnökétől, megtudom, hogy jelenleg, még ha kérnék sem adnák bérbe az egész kastélyt. Ott ugyanis több „fontos" helyiség van. Hogy elhanyagolt a kastély belső része? Azt éppen nem mondaná, bár igaz, az ifjúsági szervezet még csak alakuló félben van. De amint a szervezet helyrerázódik, minden megváltozik. Hogy az új művelődési házban jutna hely a könyvtárnak, a klubnak? Többen azzal érvelnek, hogy mivel a falu szélére építették, messze lenne az idősebbeknek a könyvtár... Mindenképpen az lenne a legjobb megoldás, ha az egész kastélyt megkapnák a vállalkozók, hiszen az épület szépnek egyáltalán nem nevezhető, külseje elriaszthatja azokat a lehetséges vendégeket, akik még nem tudják, hogy hangulatos borozó várja őket a pincében. És ha a kultúrházban valóban van hely a most még itt, , veszteglő" klubok, irodák számára, akkor miért ne költözhetnének át azok is szebb környezetbe? Miért kell mondvacsinált ürügyekkel akadályokat gördíteni a vállalkozások elé? Hiszen azoké a jövő. / PÓDA ERZSÉBET Egy levélváltás 1945-böl Adalék Fábry Zoltán szlovák kapcsolataihoz 1945. IX. 3U. Kedves Barátom, négy hónap múlva életjelt adni, valakinek, aki érdeklődött: élsz-e ember?, valakinek, aki annyi jót tett veled, négy hónapig hallgatni: nem-e hálátlanság ez? Értse meg, nem tehettem máskép. Fáj, rettenetesen fáj, az ami ma van, hogy így fordult minden, ennyire visszájára, hogy életem, sorsom ép oly bizonytalan, mint volt ez alatt a 6 esztendő alatt, hogy hátránynak, sót bűnnek kell éreznem azt, hogy magyar vagyok, hogy este nyolcon túl nem szabad az utcán lennem, hogy nyelvemet nem használhatom, nem írhatok, nem élhetek. Nagyon fáj. Aki úgy hittem Adyval „ Valamikor jó lesz megszólalni csúf nagy özön vér után", most a rámszakadt tovább-hallgatásban azt hiszem megfulladok. Nem válaszolhattam már csak azért sem, mert levelet eddig csak szlovák nyelven volt szabad írni. És nem válaszolhattam, mert annyira árván didergek, kutya se törődik velem, hogy íme csak most, négy hónap után tudom felfogni, hogy valakit érdekel a sorsom. Hát most kedves Barátom: itt a válasz. Élek, de inkább ne értem volna meg azt, ami van. Ilyen csalódásra, ilyen életre nem voltam elkészülve. Nagyon fáj! És nagyon szerencsétlen vagyok, mert nem tudok, nem látok kiutat. Mennyi mindent akartam, mennyi mindent tudtam volna szólni, irányítani: és senki vagyok, semmi vagyok, a szó belémrekedt. Fizikai életem sem jobb. Nemrég újra volt egy vérköpetem és érzem nagyon a tüdőt. Egyetlen orvosság a jó táplálkozás lenne és még rendes koszthelyem sincs. A zsiradékhiányt nagyon érzem. Amíg szilvaszezon volt (rengeteg volt errefelé a szilva) mindennap megtömhettem vele a bendómet, de most újra érzem az éhséget. A háború errefelé a körülményekhez képest minden nagyobb rombolás nélkül vonult át. Igaz, hogy majdnem összes fehérneműim és három öltöny ruhám fizette meg az árát. A könyvtáramat befalaztam és így az megmenekült. Viszont hat év egész munkája: kéziratok, napló, jegyzetek elpusztult. Egy vaskazettába rejtettem őket és a filagória mögé dugtam. De magyar katonák megtalálták, azt hitték szegények, hogy kincs van benne és magukkal cipelték. Hogy kínlódhattak, míg bajonettel kifeszítették és akkor számukra értéktelen papírdarabokat találnak. Milyen káromkodással lökhették tűzbe a nekem pótolhatatlant! A tegnap munkája tehát elveszett, a holnap munkája pedig dermedten várja bennem a feltámadást, amelyben - és ez a borzasztó - én már nem tudok hinni. Életjelt adtam, de félek, hogy nincs köszönet benne. De írok, mert ez jó alkalom, hogy megköszönjem mindazt, amit velem tett, azt a sok tojást és a többit, amit nem is lehet megköszönni. Nem is merem mondani, hogy most is jók lennének ezek a rimabrézoi csomagok, de ma talán maga is rosszabb hélyzetben van és el sem lehet hozzám juttatni. Kérem, legalább néhány sorban értesítsen, hogy levelemet megkapta. Szeretettel köszöntöm Fábry Zoltán (saját kezű aláírás tintaceruzával) A címzett: P. T. Július Knapp Rimavské Brezovo A kifakult zöld színű levélborítón 1,50 korona értékű bélyeg van, rajta a postai körpecséttel, melyen ez olvasható: Štós 1. X. 45-12 A feladó: Z. Fábry - Stós (via: Košice) öt éve őrzöm ezt a levelet, publikálására eddig nem kerülhetett sor, hiszen a nyolcvankilences gyöngéd forradalomig nem minden esetben lehetett megtorló következmények nélkül nevén nevezni a dolgokat, jóllehet ez a levél autentikus, alighanem az első híradás arról, hogy jeles írónk hogyan élte át a második világháborút, mit hozott számára a felszabadulás. A levél létezéséről egy szerencsés véletlen folytán szereztem tudomást. 1984-ben a Csemadok által rendezett somodi nyári művelődési táborban Vojtech Choleva tartott előadást a sátoraljaújhelyi börtönlázadásról és az antifasiszta ellenállásról. Mivel az előadása után nekem is Kassára kellett mennem, bekéredzkedtem az autójukba. Útközben húzta elő táskájából ezt a levelet, de csak belepillantani engedett, elolvasni nem. Mondta, hogy ó nagy tisztelője Fábrynak, s megkérdezte, tudom-e, hogy a nehéz időkben a szlovák munkások is támogatták Fábryt? „Olyan levelem is van, amit ők írtak" - mondotta még, és csodálkozásomat látván szája sarka hamiskás mosolyba rándult. Tudtam, hogy hiába fogom kérni, ezeket a leveleket úgy sem kapom meg, ezért arra próbáltam rábeszélni, hogy publikálja, küldje el lapunknak. írt is ezután egy cikket Fábryról az Új Szó-ba, csakhát a leveleket elhallgatta, s mivel 1985-ben elhunyt, már-már úgy tűnt, ezek a dokumentumok is elkallódnak. A temetés után néhány héttel felkerestem özvegyét. A nagyidai Snyír Ferencet, Choleva egykori munkatársát kértem meg kalauznak, hogy ne ismeretlenként állítsak be. Snyír Ferencet a hetvenes évek elején a Csemadok Kassa-vidéki Járási Bizottságának szakelőadójaként ismertem meg, jelenleg a Nagyidai Hnb elnöke. Mindezt csak azért részletezem, mert ő ezekkel a szavakkal fogadott: „Már te is ilyen nagy Fábrykutató lettél, de amikor a házát tatarozták és nálunk lerakott könyvei közül egy jópárat elégettek, akkor egyikőtök se jött oda!" „Mit mondasz? Tudod, hogy mit beszélsz?" - nézhettem rá hitetlenkedő, csodálkozó szemmel, mert így folytatta: „Nem hiszed? Német könyvek voltak. Még én is akartam haza vinni, mondtam Dvorcsáknak, hogy jó lesz velük begyújtani a kazánba, de nem adott, azt mondta, mi lesz, ha nem égetem el?!" Nos, erről itt csak ennyit, s még azt, hogy Dvorcsák János a Csemadok Kassai Városi Bizottságának a titkára volt. Vojtech Choleva özvegye bizalommal fogadott. Ö ugyanis nem tudott a levelekről, de férje dolgozószobájába engedett, ahol minden úgy volt, ahogy hagyta. Hozzáláttam a levelek kereséséhez. A Fábryét megtaláltam, de a hozzá címzett szlovák munkások levelét (leveleit) nem. Itt, ekkor tudtam meg, hogy a fenti levelet 1945-ben kihez címezte Fábry Zoltán, de abban, hogy eljutottak-e sorai Július Knapphoz, még nem voltam biztos. Vojtech Choleva ugyanis a felszabadulás után előbb párttitkár volt, majd a kerületi nemzeti bizottság elnöke, hosszú éveken át pedig a Nemzeti Front Kelet-Szlovákiai Kerületi Bizottságának vezető titkára. Felmerült bennem az is, vajon nem elkobzott, lefoglalt levél-e ez, hiszen negyvenöt őszén az ilyesmi nem ment ritkaság számba. Otthon azonban erre is rögvest fény derült. A Madách könyvkiadó által 1978-ban megjelentetett Fábry Zoltán válogatottlevelezése 1916-1946 című kötet 1945-ből ugyan csak 2 levelet közöl, ezek egyike éppen a Knapptól származó, s a keltezés (is) bizonyítja, hogy Fábry levelére válaszol. íme: Kedves Elvtárs! HqI tjirt a N(igykürtösi járás? A lemaradás ismertetőjegyei ÚJ szú 1990. VI. 11. A Čadcai, Rimaszombati és a NagykürtösI járás fejlesztésének szükségességéről nagyon sok szó esett az elmúlt tízegynéhány esztendőben. A különböző fórumokon és irányítási szinteken meghozott határozatok ellenére a legutóbbi években sem csökkent a Közép-szlovákiai kerület déli és északi vidékeinek lemaradása az ország más közigazgatási területeihez, tájegységeihez viszonyítva. A Nagykürtösi járásban tavaly különösen a mezőgazdaság és a bányászat került nehéz helyzetbe. A Dolina bányaüzemben nemcsak a szénjövesztés egyre bonyolultabb körülményei, hanem az értékesítési gondok is nehezítették a helyzetet. Ez utóbbiak a jelek szerint a szomszédos magyarországi bányavállalattal történt megállapodás után megoldódhatnak, ugyanis a nógrádiak nagyobb mennyiségű osztályozatlan barnaszén vásárlását helyezték kilátásba. A mezőgazdaságot ért csapásból sem könnyű a kilábalás. Óriási gondokat okoz a vízhiány, amely szinte az egész lakosságot érinti. Ugyan a lakosságnak majdnem a fele megfelelő minőségű vezetékes ivóvízhez jut, a fogyasztási korlátozások őket is érintik. A járási székhelyen és Kékkőn kívül még huszonnégy községbe jut el a vezetékes ivóvíz, 45 község viszont kizárólag a helyi forrásokra van utalva. Sajnos ezek vízkészlete jelentősen megcsappant, nem beszélve szennyezettségükről. A kutak túlnyomó többségében a víz a megengedettnél jóval nagyobb mennyiségű vasat, mangánt és nitrátot tartalmaz. Az újabb községek vízművesítésének legfőbb akadálya a készlethiány. Az elmúlt években ugyan intenzíven folytak a kutatások, de sajnos nem sok eredménnyel. Annyi bizonyos, hogy Luboreč és Mlynská dolina térségében vannak még készletek, kiaknázásuk azonban eléggé költséges. Szlovákia legkisebb járása a szennyvízcsatorna-hálózat kiépítése tekintetében is a sereghajtók közé tartozik, hiszen a lakóépületeknek és a gazdasági létesítményeknek mindössze 23 százaléka van a hálózatra kapcsolva. Tisztítóberendezés viszont csak a járási székhelyen van. A vízhiány enyhítését a felszíni vizek szolgálhatnák, de sajnos ezekben is rendkívül szegény a járás. Pedig a mezőgazdasági termelés intenzitásának növeléséhez szerény számítások szerint is mintegy 16 ezer hektárnyi földterületet kellene öntözhetövé tenni. Jelenleg ennek csak egynegyedére képesek, a közeljövőben azonban változhat a helyzet a lukanyényei tározó megépítésével. Plachtince, Bussa és Mlynská dolina térségében ugyancsak adottak a feltételek a tározók építésére. Az újabb tervek megvalósulásának azonban elsősorban az anyagi eszközök hiánya szab határt. -h.a.Levelét megkaptam, és sietek reá válaszolni, s őszintén örülök, hogy a háború és a vele járó mellékkörülmények életét megkímélték. Szerencse még, hogy a visszavonulás alkalmából nem német katonai egységek érintették a környéküket, mert ezek sokkal rosszabbul viselkedtek, mint a magyar katonák. Bánt ebben az esetben az a tudat, hogy egészségi állapota rosszabbodott, ami talán a nem kielégítő táplálkozás következménye. Ebben, amennyire a mostani viszonyok engedik, újra a segítségére leszek, és a rimaszombati magyar elvtársak figyelmét fel fogom hívni. E hét végén remélem, hogy személyesen felkereshetem, amikor, ahogy a most uralkodó szúk viszonyok miatt lehetséges lesz, szeretnék az ön részére élelmiszert vinni. Meg tudom érteni az események ilyen fejleménye folytán a lelkiállapotát. Ennek ellenére hiszem és meg vagyok győződve arról, hogy az önt megillető környezetben fog még tudni hasznos munkát végezni. Hiszen önről nem tudott senki semmi bizonyosat, hogy él-e, vagy hogy a németek nem-e hurcolták el? A rozsnyói Fábrynál ismételten érdeklődtem ön iránt, de nem tudott semmi felvilágosítást adni, különben erről majd személyesen többet. S egyben még arról biztosíthatom, hogy dacára szlovák származásomnak és nemzetiségemnek, de soviniszta nem vagyok, és szintén állítom, hogy személyes, egyéni meggyőződésem messze fölötte áll a ma kurzusának, amelyet sem érteni vagy igazolni nem tudok. önmagamról röviden még annyit, hogy a háborút átéltem, de az én egészségi állapotom szintén nem a legjobb, ami a következménye a szlovák felkelés leverése után az erdőkben való tartózkodásnak. öcsém életével fizetett meg, mert a németek a hegyekben elfogták, s a besztercebányai fogház udvarán a kivonulás előtt agyonlőtték. A viszontlátásig szívélyesen üdvözli Knapp Ki volt ez a Knapp? A kérdés azért is fontos, mert a levelezés válogatói - dr. Csanda Sándor és Varga Béla - által a kötetben közölt eligazítás, mármint az, hogy „rozsnyói szlovák pártfunkcionárius volt" - nem igaz. Erre alighanem csak a levél tartalmából következtettek. A Rimavské Brezovó-i szabómester 9 gyereke közül Július különben valóban párttag volt, a marxista-leninista eszméket a Magyar Vöröshadsereg katonájaként ismerte meg, de nem Rozsnyón, hanem Tornaiján élt, ahol autójavító műhelye volt, s két autóbuszt is birtokolt, melyek a második világháború előtt és utána is még egy ideig a Tornaija-Rimaszombat közötti utasforgalmat bonyolították le. Július Knapp szlovák létére előfizetője volt a Korunknak. Fábry Zoltánra, mint a folyóirat szlovenszkói munkatársára figyelt fel. 1935-ben írt először Fábrynak, ugyanis a Korunkban folytatásokban közölték Jeszenszký Henrik cikkét, az Ellentétek azonosságát. Ezt akarta lefordítani szlovákra, ehhez kérte Fábry segítségét, jobban mondva tőle kérte el Jeszenszký szegedi jogász doktornak, a szóban forgó cikksorozat szerzőjének címét. Fábryval személyesen 1937-ben találkozott először, amikor gyógykezelésen járt Stószfürdőn. Utána még többször is találkoztak és levél útján is tartották a kapcsolatot. Knapp 1945-ben a Tornaijai Forradalmi Járási Nemzeti Bizottság kormánymegbízottja volt. Mikor tudomására jutott, hogy a Kassai Kormányprogram értelmében a magyarokat ki kell telepíteni Tornaijáról, felháborodott és inkább lemondott, de ilyen munka elvégzésére nem volt hajlandó. Ondrej Klokoč, all. Ukrán Hadsereg által felszabadított területek parancsnoka ekkor a Lévai járásba akarta küldeni, ahol nem ismeri az embereket. Ö természetesen ezek kitelepítését sem vállalta, mondván, hogy inkább a börtönt választja. Mivel Klokoč személyesen ismerte (földiek voltak), végül is a kinematografiai technika államosításával bízta meg, majd az Állami Filmvállalat kerületi igazgatója lett Besztercebányán. 1952-ben, amikor tudomására jutott, hogy az általa jól ismert Clementist és Slánskyt koholt vádak alapján letartóztatták - teljesen kiábrándult a hatalmat gyakorló kommunista vezetésből, s lemondott funciójáról. Visszament szülőfalujába, ahol előbb az efsz-ben, majd az Állami Erdőgazdaság rimaszombati üzemének könyvelőségén dolgozott. Havi 785 koronával innen ment nyugdíjba. 1946-ban a rimaszombati Réti Istvánnal, Demeter Bálinttal lakást szereztek Rimaszombatban Fábrynak, koszthelyet és orvost is biztosítottak - mindezt úgy, hogy saját pénzüket adták össze, de Fábry Zoltán Stószt nem akarta elhagyni. Július Knapp immár több mint tíz éve Kassán, egy nyugdíjas panzióban él, kilencvenkét éves. SZASZÁ

K GYÖRGY