Új Szó, 1990. június (43. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-28 / 150. szám, csütörtök

Meddig lesznek hiánycikkek? A gyártó termeljen, a kereskedő eladjon, a fogyasztó legyen elégedett Egy hét leforgása alatt Pozsonyban két hiánycikk-kiállítást rendeztek. Az egyiket a Drogéria, a másikat a háztartási cikkeket forgalmazó vállalat. Korábban közös volt a rendezvényük, ebben az évben viszont önállóan szervezték meg a gyártókereső akciót. A kereskedők a ružinovi Művelődési Házban nem panaszkodhattak az érdeklődők hiányára. Sokan kíváncsiságból jöttek, többeket pedig a komoly szándék hozott ide. Az ötkoronás belépődíjon, illetve a magánvállalkozók - ha terméküket kiállították - húsz koronás részvételi díján sem akad fenn senki. - Ha az elmúlt évek statisztikáját veszszük szemügyre, nincs okunk örömre - mondotta Margita Kulichová mérnök, a háztartási cikkeket forgalmazó vállalat kereskedelmi osztályának vezetője. - 1985-ben három, 86-ban öt, 87-ben nyolc, 88-ban három, 89-ben pedig mindössze hat új terméket sikerült a kiállítás eredményeként a bolthálózatunkban a vásárlóknak felkínálni. Ha pedig az így beszerzett áru értékét vesszük szemügyre, 3 millió 700 ezer, 3 millió 925 ezer, 1 millió 245 ezer, 385 ezer és 400 ezer koronás tételeket jelentettek a szóban forgó években. Ezek az adatok a fogyasztónak túl sokat nem mondanak. Annál megdöbbentőbb a következő tény: a háztartási cikkeket forgalmazó pozsonyi vállalat 8300 terméket tart nyilván a hiánycikkek listáján, ami körülbelül kétezerrel több, mint az előző évben. Bizonyítgatásra nincs szükség. Elegendő benézni néhány boltba. Lehet ugyan, hogy a felületes szemlélő megállapítja: a polcok teli vannak, de mihelyt valamit konkrétan keresünk, rádöbbenünk a szomorú valóságra. Bizonytalanság és anyaghiány Van megoldás, kiút? Várható javulás a piacon? Hogyan látja ezt Göndör Ilona, a konyhai felszerelések részlegének vezetője? - Az elmúlt napokban több cég képviselőivel tárgyaltunk. Nem mondhatom, hogy elégedett vagyok megbeszéléseinkkel. Úgy ítélem meg, a bizonytalan helyzet nem ad garanciát arra, hogy rövid időn belül gyökeresen javuljon az ellátás. Részletesen kifejtette tapasztalatait. A vezetők - nem csupán az igazgatók, hanem az osztályvezetők túlnyomó többsége is - bizonytalanságban él. Ki tudja meddig leszek ezen a poszton, lehet, hogy hónapok kérdése, s akkor minek törjem magam? Az ilyen hangulatban végzett munkának nem nagy a hatékonysága. A másik gond az alapanyaghiány. Gyártanánk, de nincs miből. A legegyszerűbb példát hozhatjuk fel erre. Az ereszcsatorna. Gyártása nem nevezhető műszakilag igényesnek, akár magánvállalkozók is készíthetnék, ha lenne miből. Ügyes szakembernek nem ügy a kerti pad elkészítése. Vállalnák is, csak éppen nincs hozzá alapanyag. De sorolhatnám a kapanyelet, vagy akár a szemétlapátot A Nová Baňa-i Kveta műanyag vödröket gyárt. A kereslet olyan nagy irántuk, hogy jelenleg 30 ezer hiányzik a piacon. Vállalkozó akadt volna a gyártására, de amikor megtudta, hogy a szükséges gép körülbelül egymillió koronába kerül, rögtön visszalépett. Mert kinek van manapság egymilliója az ilyen befektetésre? Akinek viszont „akad", az nem műanyag vödröket fog gyártani, hogy a lakosság igényeit kielégítse. A bank ugyan kölcsönöz, de szigorú feltételekkel és természetesen minden koronát vissza kell fizetni. Tehát nincs miből, nincs mivel. Még szerencse, hogy egy valami van: vállalkozó szellem és dolgos emberek. Ez a legjelentősebb tőkérik. Ezt kellene kihasználnunk, és nem pedig felesleges előírásokkal megkötni a kezeket, hanem inkább támogatni a kezdeményezéseket. A vállalkozók „besegítenek" - Hihetetlenül sokan érdeklődnek, s mi készen állunk az együttműködésre - mondotta Göndör Ilona. - Kis tételeket is szívesen megveszünk, hisz tudjuk, hogy a most induló vállalkozók milyen körülmények közt kezdik a munkát. S hogy mi mindenre kötnek szérződést a magánvállalkozók? Söprűre, asztalra, fogasra, drótból készült univerzális polcokra, asztali lámpákra, virágtartókra és még sok-sok keresett cikkre. A háztartási cikkeket forgalmazó vállalat kereskedői bíznak, benne, hogy a mesteremberek munkáival, termékeivel bővül majd a választék. Bővülhet, de ezekben a termékcsoportokban a nagy szállítók nélkülözhetetlenek. Legalábbis egyelőre. Velük viszont egyre bonyolultab a kereskedők kapcsolata. Megszűnt a kötelező szerződéskötések ideje. A kereskedők csak kérhetnek, a szállítók pedig egyre inkább' feltételeket diktálnak. Devizát kérnek, hogy alapanyagot hozhassanak be. A kereskedelmet megillető árrésből is részesedést akarnak. Csak az a kérdés, akkor mi marad a kereskedőnek, miből lesz a haszna és miből jut majd a hálózat bővítésére, az eladási feltételek javítására. -Az árak mozgása is érezhető már a szerződéskötéseink során - fejtette ki a részlegvezető. - Érthető, hogy a megnövekedett termelési költségeket a gyártó az árban kívánja ,.behozni". Ebből valamennyit a kockázati alapunkból áttudunk vállalni, de ezt nem használhatjuk el csupán erre a célra. Ha a gyártó drágábban adja a termékét, ez végül is azt eredményezi, hogy mi is magasabb áron tudjuk csak a fogyasztónak kínálni. Ismételten felvetődik a kérdés: van kiút ebből a bűvös körből? Egyelőre úgy tűnik, csak az igazi piaci viszonyok kialakulása hozhat megoldást. Olyan gazdasági helyzet, melyben a gyártó érdeke az lesz, hogy minél többet, minél jobb minőségben gyártson, a kereskedő feladata pedig a kulturált eladás. A fogyasztónak nem kell magyarázatokat hallgatnia, hogy nincs alapanyag és miért nincs, hanem egyszerűen a jól működő piacgazdaság eredményeként megfelelő lesz a választék a boltokban. DEÁK TERÉZ ÚJ szú 1990. VI. 28. ta területeken is) szlovákul kell megírni, s az esetleges fordítás és tolmácsolás költségeit a beadvány indítványozója állja. Ennél is nagyobb szellemi Cselvetés, hogy a hatodik paragrafus első bekezdése kiköti: a Szlovák Köztársaságban csak szlovákul taníthatnának. Kivételt az éppen hatalmon levő kormány adhat, amely majd kedve szerint szabályozza a nemzetiségi iskolákban a szlovák nyelv használatát. Vagyis ez egy olyan nyelvtörvény-tervezet, amelyben mindent a szlovák nyelvhez mérnek. Arról szó sincs benne, hogy a magyarok, az ukránok Szlovákiában mihez kezdenek majd a nemzetiségi iskolákban. Ha még lesznek ilyenek. Az állami intézményekben, gazdasági szervezetekben és egyáltalán az egész köztársaságban a szlovák nyelv lenne a hivatalos nyelv. Lesz-e Együttélés, FMK, MKDM, lehet-e Csemadok, magyar sajtó, iskola, helyi és regionális magyar nyelvű kultúra? Ez is kérdéses, mert a hetedik paragrafus első bekezdése kötelezne mindenkit: a politikai pártok, polgári társaságok és egyletek szlovák nyelvű alapszabályzatot fogadjanak el, szlovák nyelven vezessék gazdasági jegyzőkönyveiket stb. A községek krónikáit csak szlovák nyelven lehetne írni. Ebben azért az egész törvénytervezet „európainak" mondott szellemi csapdájával ellentétes csúsztatást is megengedned. A hetedik paragrafus harmadik bekezdése arról szól, hogy a Szlovák Köztársaság az állami nyelv kultúrájának rendszeres fejlesztésén kívül hozzájárul a nemzetiségek kultúrájának és nyelvének fejlesztéséhez is. Remélem, hogy a tervezet nyolcadik paragrafusa megment bennünket ennek a törvénynek az elfogadásától. Azaz: sohasem fogadják el és sohasem hirdetik ki. \Taponta újra és újra... Mielőtt lY olvastam volna a Literárny týždenník 25. számát, Duba Gyula Aszály című regényéről készültem írni. Ennek a végén írja írónk: „... nem érzett hangjában sem lázadást, sem ellenvetést, csak nyugalmat, amely beletörődésnek hatott, de valójában erő volt, amely segít elviselni, bár az emlékek nem engedik feledni a múltban elkövetett bűnöket, gyengeségeinket, megbékít önmagunkkal és az idővel." Erre az erőre most is szükségünk lesz, mert naponta újra és újra... DUSZA ISTVÁN Mit tehetett az irodalom? Születésnapi beszélgetés Duba Gyulával (Nagy László felvétele) Duba Gyulát méltán nevezhetjük a háború utáni csehszlovákiai magyar irodalom klasszikusának. Az 1959-ben humoristaként debütáló író hamarosan nemzetiségi irodalmunk meghatározó egyéniségévé nőtte ki magát, könyvei, regényei, tanulmányai, novelláskötetei szinte évenként jelentek meg a hazai könyvpiacon. A gazdag termésből elég, ha a Szemez a feleségem, a Baj van a humorral, a Szabadesés, az ívnak a csukák vagy a Vajúdó parasztvilág című köteteit említjük, amelyek prózaírásunk utóbbi negyven évének legjobb darabjai közé tartoznak. Éveken át az Irodalmi Szemle főszerkesztőjeként és a Madách könyvkiadó főszerkesztőjeként is részt vett irodalmunk szervezésében, istápolásában. Az íróval, aki a közelmúltban töltötte be hatvanadik életévét, pozsonyi otthonában beszélgetünk. 0 Ha a hatvanéves Duba Gyulát megkérném egy rövid, önértékelő mérlegvonásra, mit válaszolna? Elégedett-e az írói pályájának alakulásával? - Bár a kérdés roppant nehéz, megpróbálok rá válaszolni. Ahhoz képest, hogy sohasem készültem írónak, s azt mondhatnám, szinte véletlenül letterrr azzá, azt kiszem, elégedett lehetek. Eredetileg gépészmérnök szerettem volna lenni. Tulajdonképpen csak amikor közelebbről, mélyebben megismertem az irodalmat, s amikor megfogott a komolysága és felelőssége, akkor kezdtem íróvá válni. Igazán csak akkor lettem író, amikor felismertem, hogy ennek a nemzeti kisebbségnek szüksége van arra, hogy megjelenítsék a történelmi és léthelyzetét. Ekkor már novellákat, tanulmányokat és regényeket próbáltam írni. Szóval az indulás véletlenszerűségéhez képest, úgy érzem, a felvállalt témát sikerült elfogadhatóan megfogalmaznom, s azt hiszem, egy író ennél többet aligha akarhat. • Az elmúlt negyven év irodalma nálunk sem alakult, fejlődött öntörvényszerűen, gyakran a nemzetiségi lét védelmező szerepkörébe kényszerült, tehát egyfajta pótcselekvésre. így érzi-e ezt ön is? -Nem hiszem, hogy pótcselekvésre kényszerült volna, inkább arról beszélhetnénk, hogy ez a születő irodalom, amely 1950-51-ben létrejött valamiből, a semmiből (mert lassan már ezt a nézetet is elfogadjuk), egyben elfogadott egy eszmét is, a szocializmus eszméjét, melyet nem csupán magáévá tett, de amelynek a kereteit is elfogadta. E kereteken belül mozogva próbálta megfogalmazni az irodalmi értékeket. Ez önmagában még nem lett volna tragédia, hisz történelmi szükségszerűség volt. A dilemma akkor kezdődött, amikor kiderült, hogy ez az elmélet sok vonatkozásban nem állja ki a gyakorlat próbáját és olyan gátakat szab az irodalomnak, amelyek már összeférhetetlenek az irodalom öntörvényével. Mit tehetett az irodalom? Ha nem is fordult szembe nyíltan az elmélettel, megpróbálta képviselni (s a jó irodalom mindig is képviseli) az opponens álláspontját és pozícióját. Tehát azt, hogy bár elfogadom az elméletet, de fenntartom magamnak a jogot, hogy más véleményem legyen. Azt hiszem, hogy a mi legjobb műveink, könyveink, egyáltalán a mi kisebbségi irodalmunk egy komoly vonulata éppen ennek az álláspontnak az alapján tudott új dolgokat mondani a világnak, de legalábbis a mi számunkra maradandó értékeket létrehozni. • Egyes nézetek szerint a legjobb magyar esszét, de talán regényt is, Magyarország határain kívül írják. Lehet, hogy a kisebbség különleges helyzetéből adódik ez a ,, teremtő feszültség", amely megújíthatja a magyar prózaírást? - Feltétlenül. Ha a kisebbségi állapotot elfogadjuk a társadalmon belüli opponens helyzeteként, amely, nemzetiségi helyzetéből adódóan, a társadalmon belüli általános létproblémákat még eggyel megszaporítja, olyan sajátságos és különleges nézőpontot és állásfoglalást tud kialakítani, tükrözni, amely új értékeket is hoz. Én ezzel magyaráznám, hogy a hatvanas évek végén, de a hetvenes években is, a magyarországi irodalom nagyon intenziven kezdett figyelni arra, mit alkotnak a nemzetiségi irodalmak. • ön az egyik legtermékenyebb írónk is egyben, hisz közel kéttucatnyi kötete között találunk elbeszélést, szatírát, regényt, szocioregényt, tanulmányt; tehát műfajilag is termékeny. Érez-e adósságot önmagával szemben, a kezdeti tervekre gondolva? -Nem hiszek abban, hogy az írónak, különösen az induló, pályát kezdő írónak különösebb tervei lennének. Az író egyszerűen érvényesíteni szeretné önmagát, s minél jobban sikerül neki, annál elégedettebb lehet. Ha tervekről beszélnék, semmiképp sem olyan vonatkozásban, hogy mit tudtam, vagy mint nem tudtam megvalósítani, mert ilyen terveim nem is voltak, legfeljebb rövid lejáratúak, teszem azt, most megírok egy regényt, vagy összeállítok egy elbeszéléskötetet. Talán azokról a tervekről lehetne szólnlfamelyek most állnak előttem. • Nem tűnik kicsit késeinek ez az elhatározás? Egyáltalán, ez á tudatosítás az életkorból adódik-e, vagy a nemzetiségi író örökös megkésettsége munkál mögötte? - Számomra logikus, hogy ez most jött el. Véleményem szerint nem késő még ez így sem. Először is, a mi életünkben - s gondolok ezalatt egész kulturális életünkre - senki sem tudta elkerülni azt a sorsot, hogy ne végezzen valamilyen közéleti munkát elsősorban, amely ugyanolyan kötelessége volt, mint az irodalom. Az irodalmat, erőnktől függően, szinte valamennyien másodállásban műveltük. Dehátezt így hozta a sors. Most viszont számomra előállt az a helyzet, hogy végre csak az irodalommal foglalkozhatom. • Talán ejtsünk néhány szót a kritikáról. Duba Gyulát egész pályafutása alatt becsben tartotta a kritika, nemigen érték támadások. Nem érezte-e ennek káros hatását? Egyáltalán, figyel-e a kritikára, fontosnak tartja-e személy szerint? - Fontosnak tartom a kritikát, de nem azért, mintha segítséget tudna nyújtani az írónak az íráshoz. Az irodalomban játszott szerepe azonban elkerülhetetlen, s nagyon jó szolgálatot tesz abban, hogy kialakítja az irodalmi gondolkozásnak a közegét, és válaszokat keres olyan kérdésekre - méghozzá közösségi értelemben -, hogy mi az irodalom, miért írunk, mi az érték; tehát megpróbálja aktuálisan megfogalmazni az irodalom feladatait. Ezekkel a kérdésekkel az író is foglalkozik, ám ő szubjektíven, hogy úgy mondjam, a saját körein belül. A kritika szerepe ott kezdődik, hogy az író saját elméletét, alkotásfilozófiáját konfrontálja azzal, amit az irodalomkritika általában megfogalmaz. Én például nagyon szeretem a világirodalmi esszéket, a gondolkodó irodalmat, tehát nem is a konkrét műveket értékelő kritikát, mint inkább azt a típusú elmélkedő és filozofáló esszéirodalmat, amely a felvetett kérdésekre keresi a választ. Mert az irodalom, azon kívül, hogy objektív dolgokat fogalmaz meg, szubjektíve is érdeklődik saját léte iránt. Ilyen szempontból mérhetetlenül fontosnak tartom a kritikai irodalmat. Konkrét segítséget azonban, hogy hogyan kell megírnom valamit, nem várok tőle. 0A kritikának mindenekelőtt az adott művekből, az irodalmi közegből kellene kiindulnia. Nálunk viszont gyakran érezni olyan törekvést, hogy a kritika szeretné magához ragadni a „gyeplőt". És még egy érdekes kettősséget is tapasztalhatunk: azon túl, hogy a hazai magyar irodalom egy ideje kritikaközpontú, nagyon kevés igazán objektív kritika születik, s a legjobb kritikusaink hallgatnak, ön szerint mi az oka ennek a furcsa ellentétnek? - Nem menti ugyan a jelenlegi kritikushiányt, de egy időben valóban elmondhattuk, hogy nem volt alkalmas az idő felfedező jellegű kritika írására, s maguk a kritikusok is könnyen belenyugodtak, hogy úgysem lehet írni. Tehát nem is írtak. A kérdés másik részét, miszerint az adott műből kell kiindulni, mérhetetlenül nagy igazságnak tartom, s itt látom a kritikai gondolkozásunk egy helyben topogását. Mert ami megszerezhető a világirodalomból és az általános elméletekből, az nyújthat ugyan egy nagyszerű elméleti felkészültséget, de amihez a kritikus magát is hozzá tudná adni, s ahogyan tudná ahhoz az ismerettömeghez, az ott kezdődne, hogy vesz egy művet, és megfogalmazza róla a saját felfedező értékű véleményét. A mi irodalmunk három-négy évét tekintve, akadna néhány könyv, amely egy jó kritikusnak nagy lehetőséget nyújtana arra, hogy szinte átfogalmazza, újrafogalmazza a mi kritikai gondolkozásunkat ós olyan új kritikai, esztétikai, etikai értékeket mutasson föl, vagy mutasson rá a hiányukra, melyek égetően szükségesek lennének. Valahogy úgy állunk a dologgal, hogy a kritika elég sokat beszél, van véleménye is, de valahol a lényeg fölött úszik, a felületet tapogatja, mert nem vagyunk képesek egy könyvnek a mélyére leásni és onnan felhozni valamit. A mi kritikánk összeállít egy általános sémát, és azt ráborítja a könyvre és az irodalomra, mint egy halotti leplet. Vagy eleve prekoncepcióval közeledik az alkotáshoz, vagy nem akar jót írni róla, tehát számon kér rajta olyan dolgokat, melyeket az írónak esze ágában sem volt megírni. • önt a novemberi rendszerváltást követően leváltották a kiadó főszerkesztői posztjáról. Érez-e keserűséget emiatt, vagy talán meg is könnyebbült, hogy végre ,,főállásban" is az irodalomnak szentelheti idejét? - Ez egy bonyolult kérdés számomra, amit nem lehet elintézni sematikusan, egy rövid válasszal. Amikor történt, természetesen bántott, sőt, megbántott, mert nem éreztem jogosnak. Aztán, ahogy múlt az idő, s egyre többet gondolkoztam rajta, bele kellett nyugodnom a ténybe, hogy a kiadóban tulajdonképpen nemzedékváltás történt. • Min dolgozik jelenleg, mik a tervei? - Hosszú lejáratú alkotószabadságon vagyok, az ösztöndíj fejében két regényt kell megírnom. Az Aszály című regényemet készülők trilógiává bővíteni. Mindkét regénynek lesz egy „idősúlypontja". Míg az Aszályé az 1948-as év volt, a következő két regényé 1968, illetve 1988-89 lesz. Ezen túl szeretnék újra szatírákat is írni, s ha.az időm engedi, kivenni részemet a felelős közírásból, mert a ránk köszöntött demokráciában, úgy érzem, a közírás felelősségére, tisztaságára nagy szerep hárul a közeljövőben. KÖVESDI KÁROLY