Új Szó, 1990. június (43. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-20 / 143. szám, szerda
a drágább viteldíj? Szeptembertől többet fizetünk az autóbuszjegyért A szövetségi kormány által bejelentett élelmiszer-áremelés mellett a tömegközlekedési viteldíjak drágulása foglalkoztatja leginkább a közvéleményt. Szeptembertől a vasúton kétszer annyiba kerül majd a jegy, mint eddig, aki pedig autóbusszal szándékozik, illetve kénytelen utazni, 30 százalékkal fizet majd többet. A heti és a havi jegyek pedig száz százalékkal lesznek drágábbak. ÚJ SZÚ 1990. VI. 20. Hogy mit jelent a vállalatnak ez a „változás", Ľudovít Štiglencet, a Pozsonyi Autóközlekedési Vállalat igazgatóhelyettesét kérdeztük. - Naponta 23 ezer járatot indítunk, évente 310 millió utast szállítunk, közülük 150 millió a diák, illetve munkás. A többieket a rendszertelenül utazók, illetve a vállalatok szerződéses munkásjáratait igénybe vevők alkotják. • Tehát nincsenek üresjárataik, s mégis ráfizetéses a személyszállítás? - Pontosabban fogalmaznék: a munkás- és diákszállítás ráfizetéses. Egy személy egy kilométerre való szállítása 32 fillérbe került. A munkásjeggyel utazók 6 fillért fizetnek, a kedvezményes diákjegyek tulajdonosai pedig csupán 3 fillért. • Milyen ráfizetést jelent ez a vállalatnak? - 1990-ben 400 millió korona állami támogatásra volna szükségünk. Hogy miért olyan nagy összegre? Talán elegendő, ha elmondom, mennyibe kerül egy új autóbusz. A kisebb hazai gyártmányú 434 ezer koronába, a csuklósbusz 900 ezerbe. Az Ikarusok ára is emelkedett: 800 ezerről 1 millió 100 ezer koronára... A többi költségről már nem is szólva. • A lakosságot elsősorban az érdekli, hogyan, illetve mennyiért fogunk utazni az autóbuszokon? - A munkásjegyek - heti és havi érvényűek - 100 százalékkal, a többi viteldíj pedig 30 százalékkal lesz drágább. A gyerekek hatéves korukig ingyen utazhatnak. Eddig a 6-10 éveseknek volt 50 százalékos kedvezményük, ezúttal a 6-16 évesek utazhatnak féláron. Az eddig 3 koronás helyjegy 6 koronába kerül majd. A Pozsony-Prága közti expresszjáraton az eddigi 16 korona helyett 10 korona lesz az expressz-felár. Az egyszeri utazásra szóló 50 százalékos kedvezményű diákjegyek ára változatlan marad, tehát nem a megemelt viteldíjból számítják ki a féljegy összegét. Az egészségkárosultak, azok a szülők, akik intézetben elhelyezett gyermekeiket látogatják, ugyanannyit fizetnek az autóbuszjegyért, mint ez idáig. • Eddig más kedvezmények is léteztek... - Valóban, de már ez a múlté. Nem lesz kedvezményük a felvételi vizsgákra, az egyéb vizsgákra, a konzultációkra utazóknak. Azoknak is egész jegyet kell venniük, akik levelező tagozaton tanulnak és az iskola székhelyére lakóhelyükről utaznak. A testnevelési egyesületek tagjainak ugyanúgy nem lesz kedvezményük, mint a szakszervezeti üdülésre utazóknak és megszűnnek az úgynevezett „rekreációs" jegyek is. • Néhány példát is mondana az új árjegyzékből? - Pozsonyból Nyitrára eddig 24 koronába került a jegy, szeptembertől 31 koronát fizet majd az utas. A Somorjából naponta Pozsonyba utazó dolgozó eddig heti jegyéért 15 koronát fizetett, ez most 30 koronájába kerül majd. • Vegyünk egy más esetet. Hétvégén a nagymamához Ipolyságra utazik a család. Két felnőtt és két gyerek. - Eddig a felnőttek 48 koronát, a gyerekek 24-et fizettek. Szeptembertől 62-t, illetve 31-et. Tehát a négytagú családnak 372 koronába kerül majd az oda-vissza utazás az eddiqi 288 helvett. • Ez viszont azt jelenti, hogy megéri inkább gépkocsival utazni... - Sajnos, igen. S ez az a pont, ahol a gazdaságosság ütközik a sokat emlegetett környezetvédelmi követelményekkel. Arról már nem is beszélve, hogy a vasúti viteldíj emelése még a miénknél is radikálisabb. Félő, hogy az eddigi vonatozók is átállnak a buszozásra. A magyarázat: ha a szóban forgó ipolysági távolságot vesszük figyelembe - 172 km - ezt eddig gyorsvonattal 45 koronáért lehetett megtenni, szeptembertől viszont 82 koronába kerül majd a jegy, tehát drágább lesz, mint az autóbusz. Ez azonban nehezen képzelhető el, ugyanis a járműiparunk nem viselné el a feltételezett terhelést. De hát, erről még korai beszélni, az útasok döntéseit nehéz előre kiszámítani. • Azt mondta, hogy a vállalatnak tulajdonképpen semmi haszna az áremelésből. -Valóban. Azzal számolunk, hogy az amúgy is túlterhelt gépkocsivezetőink isszák meg a levét az egésznek. Ők lesznek kéznél, őket szidják majd. És ha már a nyereségnél tartunk, megítélésünk szerint az áremelés ellenére még az eddigit sem érjük el. Ha feltételezzük, hogy az utasok száma csökkenni fog (nem a heti és a havijegyekkel utazókra gondolok), tehát egy buszban nem 60-an, hanem csak 40-en utaznak majd, és emiatt a járatokat természetesen nem szüntethetjük meg, a vállalat bevétele az eddiginél kevesebb lesz. S bár nem tartozik szorosan a felvetett kérdéshez, megemlítem, hogy a mi tevékenységünkhöz tartozik a teherszállítás is, és sajnos, azzal sem tudjuk pótolni a kieső bevételeket, ahogyan azt eddig tettük, mert a beruházások csökkenésével arányosan csökkent az érdeklődés a teherszállítás iránt. • Az ellenzést kiváló áremelésből egyelőre úgy látszik, a kormány , nem lép vissza, önök tehát készülnek... - Már megkezdtük az új menetjegyek nyomtatását. A viteldíjakról idejében tájékoztatni fogjuk az utazóközönséget. A rendszeresen utazók - a dolgozók és a diákok - pedig augusztus utolsó hetében már az új áron veszik meg a heti-, illetve havijegyeiket. DEÁK TERÉZ Maradt egy titok Beszélgetés Szigeti László-Bohumil Hrabal beszélgetökönyvéröl Bohumil Hrabal nem tartozott az egykori állampárt fő - a művészetekhez is mindenkinél jobban értő - ideológusainak kegyeltjei közé. Sőt, megvolt róla a véleményük, melyet nem is titkoltak. Emlékszem, valamikor a nyolcvanas évek elején akkori főszerkesztőnk egy alkalommal olyan utasítással tért haza a prágai pártközpontból, a főszerkesztők számára hetenként rendezett „ukázosztó" tájékoztatóról, hogy Hrabalnak lehetőleg még a nevét se írják le a lapok, mert primitív író, aki primitívnek ábrázolja a cseh népet. Mit sem számított, hogy a cseh, a közép-európai és a világirodalom egyik legnagyobb élő alakjaként tartotta őt számon a hazai és külhoni kritika egyaránt, miközben százezrek olvasták és olvassák ma is könyveit. Hogy miért mondtam ezt el? Mert éppen az idő tájt kezdett járni Bohuegy, a csehszlovák-magyar kulturális kapcsolatokért felelős személlyel. Nemcsak a megírt anyag volt unalmas szöveg, hanem már eleve a beszélgetésünk az lehetett, ugyanis Hrapka Tibor fotós barátom azt mondta utána: ezért kellett Prágába utaznunk, hogy ilyen ócska interjút készítsünk?! Es kit szeretnél fényképezni? - kérdeztem. Netán Hrabalt? Vagy Menzelt? Hrabal mellett döntöttünk. Persze, ennél lényegesebb, hogy engem mindig rendkívül izgatott: két egymás közelében élő nemzet kultúrája miért nem figyel egymásra. A 18. század végén, a múlt század elején természetesnek tűnhetett, hogy: „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!" Most sem azt mondom, hogy nem kell néznünk, mi történik tőlünk nyugatabbra, ám azt is látnunk kell, mit csinál a szomszéd. Aztán szemem előtt volt Az elpusztított tartomány című lllyés, Ki is ez az ember valójában ?" (Hrapka Tibor felvétele) mii Hrabalhoz egy csehszlovákiai magyar publicista, lapunk volt munkatársa, majd a kassai Thália Színpad dramaturgja, később a Nő szerkesztője: Szigeti László. Találkozásaikból könyv született, beszélgetőkönyv, mely Klíčky na kapesníku címmel a minap jelent meg, 70 ezer példányban, a Práce kiadó gondozásában, Hrapka Tibor dunaszerdaheiyi fotóművész felvételeivel, melyek az íróról készültek különböző élethelyzetekben. A magyar változat is hamarosan megjelenik, a magyarországi Babits kiadó gondozásában, Zsebcselek címmel. A cseh kiadás borítóján ugyan csak Bohumil Hrabal neve szerepel, de a belső címlapon már ez olvasható: kérdezett és a válaszokat lejegyezte Szigeti László. Akit viszont én kérdeztem meg a könyv születésének körülményeiről. - Mi vezetett Hrabalhoz, miért éppen őt választottad beszélgető társadnak? - Sok minden közrejátszott. A közvetlen indíték azonban a következő történetben rejlik. Nagyon rossz interjút készítettem Prágában esszé is, amelyben Illyés szemére veti az úgynevezett szocialista országok kultúrpolitikusainak az önkényes kapcsolattartást, melynek egyik következménye például, hogy ő sokkal kevesebb szlovák íróval tart fenn baráti kapcsolatot, mint bármilyen más nemzetiségűvel. Ha jól emlékszem, ezért a közlésért bajba is került annak idején a Tiszatáj, ahol az esszé megjelent. Pedig mennyire igaza volt Illyésnek, és amit mondott, a mai napig érvényes. - Ezek után talán kanyarodhatunk Bohumil Hrabal felé. - Szinte törvényszerű, hogy nem a Jan Kozák-féle emberekre gondoltam, hanem olyan íróra, illetve filmrendezőre, akik a hazai szűk keretek között vállalták a belső emigrációt. Az ország lakosságának zöme akkoriban ilyen belső emigrációban élt. Ez stílust is formált-teremtett a művészek esetében. Ez a hatalomnak nevetve ellentmondó stílus, önmagunk kigúnyolása vagy pellengérre állítása, ugyanakkor a mindent átható megbocsájtás szelleme tette népszerűvé e régióban Hrabalt. Epikájában az a nagyszerű, hogy noha mindig kritikus szemmel nézi a szegény, az esendő, a lét perifériájára szorult hőseit, mindig megértéssel viszonyul hozzájuk. És még valami: mintha rólunk is írta volna könyveit. Amikor először találkoztunk, nyomban kiderült: ha belejön Hrabal úr, nagyon szeret mesélni. De akkor még szó sem volt közös könyvünkről, egy interjút készítettem vele egyik hazai tnagyar lapunk számára. Az interjú azonban nem jelenhetett meg. Ehhez hadd mondjam el, hogy beszélgetésünk „hangfelvétele" talán ma is ott van valahol a prágai rendőrségen, ugyanis a Károly Egyetem közelében, ahol egy márványpadon ültünk, négy-öt méterre tőlünk mindvégig jelen volt egy taxis fiatalember. Hrabal pénzt adott Tibornak, hogy vinné már el a taxit, mire a fiatalember azt válaszolta, hogy foglalt. Különben a későbbiekben nemegyszer ilyen körülmények között készültek az interjúk. Magyarán: figyeltek, lehallgattak. - A beszélgetőkönyv ötlete tőled származott? - Néhány hónap múlva szerettem volna akkori lapomban, a Nőben, sorozatot indítani, melyben csehszlovákiai magyar írók folytattak volna párbeszédet cseh és szlovák írókkal. Grendel Lajos vállalkozott, hogy megcsinálja az első interjút. Meg is csinálta, de ez volt egyben a sorozat utolsó darabja is. Azután rukkoltam elő az ötlettel Hrabalnak, mi lenne, ha csinálnánk egy beszélgetőkönyvet. Ő igent mondott, és elkezdtük. Tibor, akivel együtt jártunk fel hozzá vagy három éven át, ezernél több felvételt készített Hrabalról. - A könyv elkészült, igaz, korántsem zökkenőmentesen. Hallottam, hogy például egyik lektora ideológiai okokra hivatkozva nem ajánlotta kiadását. Végül is itt van, és izgalmas olvasmány megszakítás nélküli párbeszédetek - Hrabalról, a művészről, életéről, világlátásáról, esztétikájáról, annyi mindenről. Maradt-e számodra valami, ami esetleg a könyvbe nem került be, de benned ott lesz örökre? - Maradt, egy titok. Hrabal, az ember. Az az ember, aki viszonylag gazdag családban született, jólétben élhette volna le az életét, mégis a szegénységet választotta. Aki, mint vagány, a legcsodálatosabb nőkkel élhetett volna, mégis egy szolid teremtést választott társául. Az az ember, aki még hetvenen túJ is ereje teljében lévő férfi, de aki még egyetlen gyermeket sem nemzett. Akinek az élete egy olyan futballpályán zajlott, melyen huszonegy ordas játszik, és ő huszonkettedikként cselezget közöttük, hogy életben maradjon, és tisztességben. Rúgott öngólokat is, tudom. Talán mert rúgnia kellett. Végül is, életem végéig rejtély marad számomra, ki is ez az ember valójában. Annyit azonban megtudtam, noha soha nem beszélt róla, „csupán" gesztusaival, reakcióival árulta el: mitől szenvedett a legtöbbet... BODNÁR GYULA Fekete bárók Eltitkolt zászlóaljak Kik voltak a fekete bárók? A csehszlovák néphadsereg munkaszolgálatosai. Fekete válllapjukon nem volt rangjelzés, s g korabeli szokás ellenére nem tüntették fel fegyvernemüket sem, habár a keresztbe fektetett lapát és csákány igazán megfelelő jelzés lett volna. Persze, az ilyen munkásszimbólumok hamis illúziókat kelthettek volna a zászlóaljak megbízhatóságát illetően. Ide ugyanis a megbízhatatlanokat sorozták be: orvosokat, papokat, egyetemi tanárokat, de a kereskedőket, vállalkozókat, kulákokat és fiaikat is. Egyáltalán mindazokat, akiket politikai megfontolásból száműzni akartak a társadalomból, de nem tartották őket érdemesnek a koncepciós perekkel járó bonyodalmakra. - ítéletre nem is volt szükség - emlékezik Ladislav Ševc, a tanárból lett fekete báró. - Addig tarthattak ott, amíg akartak. Nem volt meghatározott szolgálati időm. Ugyanakkor pedig akár a rabok, mi is kaptunk a munkánkért valamiféle fizetést. Ezt azonban előbb megadóztatta az állam, aztán pedig a hadsereg vonta le a megmaradt összegnek majdnem teljes részét, étkezés, szállás, s ruházat fejében, holott véres, átlőtt német egyenruhákban jártunk, dolgoztunk. Volt, akinek a fizetése sem fedezte a „bőkezű ellátást" - a különbözetet zárolt betétjéből vonták le. Rosszabb volt ez a rabságnál! • Nem túloz? A rabok nem kapnak szabadságot, eltávozást, kimenőt, a börtönben szigorúan meghatározott napirend van. - A szabadság, az eltávozás és a kimenő nálunk sem volt sokkal gyakoribb, mint a börtönökben. Én magam harmincnyolc hónap alatt csak egyszer mehettem szabadságra - kivetettem a vakbelemet. Hiába kapott akár orvosi igazolással hitelesített értesítést is, hogy haldoklik az apja! A parancsnok esetleg megkérdezte, orvos-e„ hogy haza akar menni. „Nem? Akkor a segítséged nélkül is meghal" - hangzott az elutasítás. Ami pedig a napirendünket illeti, reggel feljöttünk a bányából, alvás helyett gyakorlatoztattak minket, s mikor végre lefeküdtünk, riadót fújtak. így talán érthető, miért volt oly sok halálos üzemi baleset. • Miben különbözött ez a második világháború idejéből ismert munkaszolgálatos zászlóaljaktól? -A leginkább abban, hogy a fasizmus az idegennek nyilvánított zsidókat akarta likvidálni, míg a kommunisták a saját népüket, saját országuk értelmiségét. Igaz, nálunk nem lőhették tarkón a munkaszolgálatost parancsmegtagadás miatt. Annál jobban törekedtek azonban lelki megtörésére, morális likvidálására. Erre a célra teljesen megfeleltek a kisegítő iskolákból érkezett szadista és primitív parancsnokok. Valószínű azonban, hogy ezzel sem érték volna be. 1968bann, a Fekete Bárók I. kongresszusán kezemben tartottam azt a titkos parancsot, melynek alapján az orosz értelmiség rezervációjába, Szibériába kellett volna kerülnünk. Szerencsére közbejött Sztálin, majd röviddel később Gottwald halála, s így a munkaszolgálatos zászlóaljakat 1954-ben felszámolták. • Van tehát nemhivatalos verzió is? - Számos levelet kaptam olyan emberektől, akik még ötvennégy után is fegyver nélkül, lapáttal védték a szocialista tábort. Alaposan feltételezhető tehát, hogy később is léteztek ilyen büntetőalakulatok, de hát elég nagy volt a titkolózás körülöttük korábban is. A csehszlovák kormány például 1952-ben a Hágai Nemzetközi Bíróságon egyenesen letagadta létezésüket, holott az évi széntermelés negyven százalékát velünk jövesztették. Nem tudott rólunk még Anton Hlinka sem, pedig elég behatóan foglalkozik a kommunista hatalom elnyomó politikájával. • Voltaképpen hány embert érintett mindez? - Eddigi ismereteink szerint százezret. Rengeteg magyar volt köztünk. Egy levél szerint például csak Nádszegről tizenketten. Június 23-án tartjuk Pozsonyban az első szlovákiai kongresszusunkat, ahol a rehabilitálás kérdéseivel is foglalkozni szeretnénk. Kihasználnám ezért a lehetőséget arra, hogy meghívjam az egykori munkaszolgálatosokat. A kongresszus a Közgazdasági Főiskola aulájában lesz, reggel kilenc órakor kezdődik. FEKETE i SMARIAN
