Új Szó, 1990. június (43. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-02 / 128. szám, szombat

Parlamenti interpelláció a bősi vízlépcsőről Érdemleges válasz nélkül Hogyan látja a beterjesztést aláíró képviselő A Dunaszerdahelyi járás területén a bősi vízlépcső építé­sének hátrányos következményei már ma is megmutatkoz­nak. A talajvíz szintjének csökkenése már több helyütt bekövetkezett, veszélyeztetve van a tájegység számára oly fontos csatornarendszer vízellátása is. Az építkezés felvo­nulási területén - elsősorban a felvízcsatorna és a Duna közé zárt három faluban - a lakosság szociális problémákkal küszködik. Pedig ez csak a kezdet - a Duna vizét még nem terelték el, a tározót nem töltötték fel. Nem csoda tehát, ha a járási nemzeti bizottság tanácsa - a közigazgatási egység­hez tartozó 54 község véleményére támaszkodva - március­ban tiltakozást juttatott el a kormányhoz. Németh Zsuzsa mérnök, parlamenti képviselő, a járási nemzeti bizottság alelnöke egyike volt azoknak, akik a víz­lépcső befejezése és üzembe helyezése tárgyában a Szövet­ségi Gyűlésben interpelláltak. Kérdéseikre azonban május 9-ig, a parlamenti ülések lezártáig érdemleges választ nem kaptak. A körülményekről egy, a közelmúltban Bősön járt képviselőcsoport látogatása alkalmával kérdeztem meg őt. Mikor nyújtották be interpellációjukat a bősi vízlépcső ügyében, és milyen szemszögből mutattak rá a problémákra? -Interpellációnkat márciusban nyúj­tottuk be. Heten írtuk alá: a Zöldek Pártja részéről Pavol Šremer, dr. Juraj Mesík, a magyar képviselők közül Sándor Eleo­nóra, dr. Duray Miklós, dr. Világi Oszkár és én. Természetesen köztünk volt dr. Juraj Holčík kandidátus, aki már évek óta küzd e környezetromboló beruházás el­len. Interpellációnkat arra a tényre ala­poztuk, hogy a csallóközi vízkészletek sokkal nagyobb értéket képviselnek an­nál, mintsem azt az energiatermelésből származó haszonért kockáztatni lehetne. Kértük, hogy a kormány hozza nyilvános­ságra az 1987, illetve 1989 utáni, azaz a magyar kormány Nagymarossal kap­csolatos döntését követő beruházási költ­ségeket. Követeltük, közöljék, kiknek a szakvéleménye, milyen érvek és adatok alapján döntöttek a munkálatok folytatása mellett. Mivel általában azzal érveltek, hogy a beruházás eddig már mintegy 15 milliárd koronába került, kértük: a kor­mány elkülönítve mutassa ki azokat a pénzösszegeket, amelyekre a hajózás feltételeinek javítása és az árvízvédelem érdekében amúgy is szükség lett volna - azaz azoknak a létesítményeknek az értékét, amelyeket kisebb módosítások­kal, de nagyobb környezetkárosítás nél­kül ilyen célokra hasznosítani lehetne. • Ezeket leszámítva már nem lenne olyan egyértelmű a befektetett 15 milliárdra épülő érvrendszer. Rámutattunk arra, hogy az eredeti tervek megvalósításával számolva vegyék tekintetbe a környezeti károk mérsékléséhez szükséges pénz­összegeket is. Egyes becslések szerint ugyanis a mai árak mellett a csallóközi ivóvízkészlet megóvására, a szennyező­dés eltávolítására, víztisztítók építésére 20 milliárd koronára lenne szükség. Azt is megkérdeztük, hogy mikor a nagymarosi vízlépcső munkálatait felfüggesztették, miért kezdtek el nálunk gőzerővel dol­gozni. Interpellációjukra mikor, s milyen vá­laszt kaptak? - A kormányhoz benyújtott írásbeli kö­vetelésünkre a legutóbbi parlamenti ülé­sen Ármin Delong akadémikus felelt. De­long úr - kinek jóhiszeműségéhez nem fér kétség - viszont csak elméleti, politikai síkon mozgó választ adott. írásban közöl­te: tudomásuk van a problémákról, meg­kezdik azok felülvizsgálatát és felújítják a magyar féllel folytatott tárgyalásokat. Majd felvázolta a tudományos akadémia által évekkel korábban felsorakoztatott ér­veket és alternatívákat. Mi a parlamenti ülésen bejelentettük, választ Marián Čalfa miniszterelnök úrtól vagy egy szövetségi szintű környezetvédelmi szervtől várunk. A szociális problémák mellett milyen anyagi terhet jelent ez a beruházás a já­rásnak? - Az építkezést a szövetségi költség­vetésből fedezik. A beruházás kapcsán felmerülő különféle „mellékproblémákat" - a szennyvíztisztítók, a terelőutak építé­sét, a felvonulási és az építési területről származó hulladék elhelyezését stb. - azonban járásunknak kell megoldania. A jelenlegi helyzetben viszont kétséges, hogy lesz-e elegendő pénz a környezeti károk mérséklésére, felszámolására. Ko­rábban azt is megígérték, hogy a vízlép­csővel együtt a járásban egy sebészeti pavilon is épül. Ez nem történt meg. Megkérdezném még: mit vártak a Szö­vetségi Gyűlés tervezési és költségvetési bizottságainak május 22-i bősi látogatá­sától? - A két parlamenti bizottság látogatá­sát a dunaszerdahelyi Takács Imre képvi­selő kezdeményezte és szervezte, azzal a szándékkal, hogy tagjaik a helyszínen ismerkedhessenek meg a problémával. Nagy reményeink nem voltak, nem vár­tunk a képviselőktől konkrét állásfogla­lást, s a jövőt tekintve illúzióink sincsenek. Csupán azt akartuk elérni, hogy minél több véleményt halljanak, s ezek ismere­tében reálisabban tudjanak állást foglalni. Azzal is számot kell vetnünk, hogy a vá­lasztások után másképp alakul a Szövet­ségi Gyűlés összetétele. Vágó Ferenc mérnökkel, a járási nemzeti bizottság el­nökével együtt az a szándék vezetett, hogy felhívjuk a figyelmet arra, az orszá­gos politika szintjén a dolgok alakulásá­ban kimaradt az a vetület, ami a közigaz­gatási területeknek, egyes vidékeknek fontos. Országos szinten a vízlépcsőről jobbára eddig csak mint elszigetelt mű­tárgyról vagy mint nemzetközi jogi problé­máról esett szó. Regionális következmé­nyeit - a megvalósításából adódó gondo­kat - viszont figyelmen kívül hagyják. Márpedig, ha a „nagypolitika" egészsé­ges kíván maradni, akkor az országos szintű döntések regionális vetületét is számba kell vennie, fel kell vállalnia. POMICHAL RICHÁRD Választási tudnivalók Személyi igazolvány nélkül nerti lehet? P. J.: A napokban vettem át az iga­zolólapot (legitimačný lístok) és a sza­vazólapokat. Figyelmeztettek egyúttal arra is, hogy a szavazóhelyiségbe a személyi igazolványomat is hozzam el. Ez azonban már márciusban érvé­nyét vesztette. Kérdésemre a szavazó­lapok kézbesítője azt válaszolta, hogy érvényes személyi igazolvány nélkül nem választhatok. Hasonló választ ka­pott a barátnőm is, aki elvesztette sze­mélyi igazolványát. Valóban kell a sze­mélyi igazolvány a választásokhoz? -Választási törvényeink értelmében a választónak csak az igazolólappal { legi­timačný lístok) kell rendelkeznie ahhoz, hogy szavazhasson. Ha elveszti a szava­zólapokat, újakat kap helyettük. Ha azon­ban az igazolólapot veszti el, valóban előfordulhat, hogy szüksége lesz szemé­lyi igazolványra vagy más okmányra, amellyel hitelt érdemlően bizonyítani tudja személyazonosságát. De csak akkor, ha a választási bizottságból senki sem ismeri őt. Ha a bizottságból senki sem ismeri a választót, aki személyazonosságát bi­zonyító igazolvánnyal sem rendelkezik, két, a bizottság számára ismert személy tanúvallomásával is igazolhatja kilétét. A félreértésre nyilván az adott alkal­mat, hogy a választási törvényeink értel­mében a hnb köteles kihangsúlyozni a vá­lasztó azon kötelességét, magával kell vinnie „azonossági igazolványát". Ilyen igazolvány lehet azonban az igazolólap, a személyi igazolvány, az útlevél stb. A törvény ugyanis nem az „állampolgári igazolvány" (občiansky preukaz) kifeje­zést használja. HELYREIGAZÍTÁS Lapunk tegnapi számában a Magyar jelöltek az 5-ös listán című hirdetésben a nyomda hibájából Gál Soóky László fényképe helyett Szigeti László fotója jelent meg. Helyreigazításként ma újra közöljük a hirdetést, s egyúttal elnézést kérünk olvasóinktól és az érintettektől. Magyar az E jelöltek -ös listán Név: SZIGETI LÁSZLÓ Született: 1949. május 26. Lakhelye: Dunaszerdahely Foglalkozása: szerkesztő­újságíró, jelenleg az FMK alelnöke xC ,\N c n M f % v n ^eméw 0 Szigeti László egy kilenctagú munkáscsalád gyermekeként bizo­nyította azt az örökérvényű igazságot, hogy a szorgalom, a tudás vágya, s az értelem tisztelete a társadalom hátrányos helyzetből induló tagjai számára is meghozza a képességeknek megfelelő társadalmi elismerést. Szigeti László évekig mint szerkesztő-újság­író, dolgozott; riportjai, publicisztikája bizonyítja pontos világlátását, tapasztalatainak gazdagságát. A politikai irodalom tárának ismerője­ként elméleti tanácsaival pótolhatatlanná lett a forradalmat véghez­vivő VPN és FMK számára. Tanácsait maga Havel elnök is kikéri, s irodalmi témákban is szívesen -látott partnere Szigeti László legújabb kötetét Bohumil Hraballal közösen szignálja. Dunaszerdahelyen él, két fiú édesapja. Az 5-ös lista jelöltje a Szlovák Nemzeti Tanácsba. ÚP-220 Név: GÁL SOÓKY LÁSZLÓ Született: 1952. február 24. Lakhelye:: Marcelháza Foglalkozása: író, szerkesztő aP 'S ,v\ e n 4f. r ^emérfi* Gál Soóky László ismerős név az irodalom varázskörén belül és azon kívül is. A négy kötettel rendelkező író és költő másfél évtizeden keresztül vállalta a gyámszerepet a két, egymástól elidegenedett testvér: az irodalom és a kultúra felett. Kisszínpadi rendezvényeiyel sorozatban nyerte a járási kerületi és országos versenyeket, a Jókai Napok rendezvényeit stb. Kiderült: az iroda­lomnak nem válik kárára némi élettapasztalata, a politika pedig - minden korábbi feltevés ellenére - nem veti ki idegen szövetként az irodalmárt! Búcson született, parasztcsaládból származik. Nős, egy gyermek édesapja. A Szövetségi Gyűlés Nemzetek Kamarájába jelölték az 5-ös listán. ÚP-217 SZEMBENÉZÉS, Nem tudnám megmondani, melyik a legdi­vatosabb, s éppen ezért a legjáratottabb fo­galom e hazában. Annyi azonban bizonyos, hogy előszeretettel emlegetnek „régi" és „új" ellenségképeket. Szelíd vagy éppen dör­gedelmes szavakkal követelik: Ne alkossunk magunknak új ellenségképeket! Ezt általában azok kiáltják világgá, akik valamilyen módon érintve tudják magukat egy-egy - nem is mindig egyedi - bírálattól. Felfigyeltető, hogy a kommunista párt saj­tójában és más lapok olvasói leveleiben egyre gyakrabban utasítják vissza, hogy a kommu­nista párt legyen az új ellenségkép. Ez a do­log annál szembetűnőbb, minél több olyan negatív tényt, tudatos határozatok végrehaj­tása során elkövetett hibát, a személyi hata­lommal való visszaélést, vezetői alkalmatlan­ságot, jogtalan előnyszerzést, köztulajdon fosztogatást tár fel a nyomozóhatóság, a sajtó vagy éppen a parlament illetékes vizsgálóbi­zottsága. Ezek nyilvánosságra hozatala álta­lában kétféle reakciót vált ki a közvélemény­ben. A kisebbik hányad (ezek a mai CSKP­tagok) az elkövetők helyett is szégyenkezik. Ilyenkor tesz önmagának szemrehányást, hogy nem szólt hangosabban, s eltűrte, hogy a felrótt hibákat, tévedéseket, bűntényekkel határos tetteket elkendőzhessék, csupán azért, mert azokat járási, kerületi vagy ennél is magasabb pártfunkcionáriusok követték el. Ez a lelkiállapot érthető, hiszen ők ártatlanok, s nem követtek el semmi olyat, amiért most pellengérre lehetne őket állítani. Ha tudato­san és folyamatosan figyelik a történéseket, akkor azt is látják, hogy a köztársasági elnök intézményének szintjén kimondták: nincs kol­lektív bűnösség. Egyéni és egyedi felelősség létezik, s ezt kellő szigorral számon fogják kérni a társadalom egésze ellen bűnöket elkövetőktől. A társadalom nagyobbik hányada, ugyan­csak érthető módon, elsősorban érzelmi indít­tatásból reagál. Ha nem is leszámolást, de szigorú elszámolást követel a pártvagyonnal, vezető pártfunkcionáriusok birtokaival, ingó és ingatlan vagyonával. Ebbe a kórusba ke­parátus, a kiadói, szerkesztőségi jelmezekbe bújtatott cenzorok korlátait belülről feszegetni, döntögetni. Most döbbennek rá igazán, hogy igaz szándékaik, olykor sikeres kitöréseik el­lenére is, mennyire bepiszkolódtak, s diktató­rikusán elfojtott hangjuk, mint környezet érzé­kelte némaság lett nem akart, nem kívánt cinkossággá. Ellenségképek verednek azok a hangok is, amelyek a „de­mokrácia" jelszavait betartva követelik a kommunista párt betiltását. Úgy vélem, akkor kezdene haldokolni az igencsak gyermekded demokrácia, ha erre valóban sor kerülne. A demokrácia nem a til­tások terepe, nem a megsemmisítések lehe­tősége, hanem a népakarat érvényesítésének politikai formája. Éppen ezért téved az a kom­munista, aki önmaga személyében és pártjá­ban a társadalom új ellenségképét kezdi látni. A szélsőséges hangok akkor jelentenének veszélyt, ha ezekre a magukat érintettnek vélők már nem tudnának válaszolni. Csakhát minderről a mai napig nincs szó. Éppen ezért, a negyvenkét esztendő tornyosuló hibáival kénytelen-kelletlen szembenéző kommunista pártnak és a kommunistáknak tudniuk kelle­ne: aki a közelmúlt történelméről beszél, első­sorban a hibákat, a bűnöket, az elszalasztott, a kihasználatlanul hagyott lehetőségeket kéri számon. Ezekben a hetekben döbbennek rá igazán szellemi elnyomorodásunkra azok is, akik valamilyen módon megkísérelték az önmagát dicsőítő párteszme, a hivatalnokká züllött ap­Miközben a jelenlegi társadalmi közegel­lenállástól tartó párttagok egy része becsüle­tességből, hűségből nem lépett ki a CSKP­ból, a kilépők sorában többségben vannak az értelmiségiek. Azok, akik önkéntesen vagy karriervágyból lettek a kommunista párt tag­jai, majd az első szabad, autonóm és megtor­lást nem hozó döntés lehetőségét kihasznál­va távoztak. Elitélhetők-e a távozók? Megbé­lyegezhetók-e a maradók? Aligha. Az azon­ban mégiscsak elgondolkodtató, hogy a távo­zókat ugyanaz a bizalmatlanság veszi körül, mint a maradókat. A távozókon ott a bélyeg: valamikori tévedésük vagy érvényesülési vá­gyuk miatt a CSKP tagjai voltak. A maradókon másfajta bélyeg van: ők még mindig a hata­lom megszerzésére pályáznak. Ebben a hely­zetben ismét szükség van az egyedi elbírá­lásra. Meg aztán igazából kinek a szégyene, hogy valamirevaló egyetemi katedrára csak az állhatott, aki belépett a kommunista pártba. Gyerekei egyetemi főiskolai diplomáinak megszerzése után hány munkás lépett ki az évek során ebből a pártból? Egyáltalán ké­szültek-e ilyen statisztikák az erejét minden­kor számokkal bizonyító állampártban? A diktatúrát nem a hatalmon levők, hanem a kényszerítéseket elviselő, s ezzel alkalmaz­kodva felvállalók építik igazán. Lánglelkű for­radalmárok mondogatják: ha nem lenne az éljenző nép, diktátorok sem lennének. Csak­hát a nép nem tizennégymillió képzett és tévedhetetlen forradalmárból áll. A nép hor­dozza magában azt az ösztönt, ami túlélését a legnehezebb történelmi időkben is lehetővé teszi. Az viszont természetes állapota, hogy a forradalmi helyzetre kiváló érzékkel reagál, és a lánglelkü forradalmárok mögé áll. Igy, amikor velük együtt győztesnek tudja magát, már nem egykori leigázóira figyel, hanem arra, hogy forradalmár vezetői és az oldalvi­zeken felhajózó új hatalmasok mit cselek­szenek. * Amikor tehát gyanakodni kezd, s megfo­galmazza fenntartásait, nem letűnt diktátorai­nak ellenségképéhez hasonlatost keres. Ehe­lyett a veszélyt érzékeli, s természetes joga, hogy a legelső veszélyt a hatalmat elvesztő, önmaguk pozícióit valamilyen formában át­menteni akaró állampárt embereiben lássa. A baj akkor következik be, ha álforradalmá­rok, a forradalmak oldalvizein hajózó szélső­séges vezérek és csoportjaik el tudják hitetni vele: a forradalom gyermekei a nép ellensé­gei. így aztán megnyilvánulóvá válik, hogy a megdöntött diktatúra embereinek és a szél­sőséges, olcsó népszerűségre leginkább a nemzetállamot ígérő és a nemzeti kisebb­ség jogainak megnyirbálásával szert tevők érdekei találkoznak. Ezt pedig - úgy vélem - egyetlen kommunista sem vállalja fel. Bár a forradalom gyermekeinek támadásá­ban - ha más oldalról is - ugyanúgy élenjár­nak. Kinek van hát itt ellenségképe? DUSZA ISTVÁN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents