Új Szó, 1990. május (43. évfolyam, 102-126. szám)

1990-05-15 / 112. szám, kedd

AGYÁR (Archív-felvétel) Tévedések fogságában Ki idézte elő a csődhelyzetet a füleki Kovosmaltban? ÚJ szú 1990. V. 893. Válaszút elé érkezett a füleki Kovosmalt, Közép-Szlovákia délvidékének gyáróriása. A gazdasági megszorításoktól terhes idő létbizonytalanságba sodorta a vállalatot, a közel kétezer-ötszáz dolgozót pedig a menni vagy maradni dilemmája foglalkoztatja leginkább. A gyárnak ráadásul még állandósított igazgatója sincs. Ján Becher ugyan kilenc évig a vállalat élén állt, ám őt a nógrádiak felemásan minősítik. Vannak, akik se jobbnak, se rosszabbnak nem tartják elődeinél, de vannak, akik a gyár „sírásójának" nevezik. Ugyanakkor az okozati összefüggések közelről sem olyan egyértelműek a gyárban, mint ahogy azt a kívülállók vehemensen állítják. A szövevényes problémák lényegét, így a jelenlegi helyzetet is, viszont csak a múlt tárgyilagos és valós értékelése adhatja. Persze, ez kevés a vakvágányra jutott gyár jelenének és jövőjének megoldásához. Ahhoz viszont szükséges, hogy elejét vegyük a további találgatásoknak, a megalapozatlan vádaskodásoknak, a vaklármakeltésnek. Melléfogások a múltban Az elmúlt évet a Kovosmalt megközelítőleg háromszázmillió koronás veszteséggel zárta, s vészesen közeledett a gazdasági csőd felé. Fizetésképtelenné vált, ami a számlák fizetésének átütemezése mellett a nyersanyagvásárlást is nehezítette, és kedvezőtlenül befolyásolta a termelést. Persze ez az állapot nem egyik napról a másikra jött létre, hanem a múlt hibáiban és melléfogásaiban gyökerezik. - Három súlyos oka van annak, hogy ide jutottunk - kezdi fejtegetését llkovics Ferenc mérnök, a költség- és nyereségtervezési osztály vezetője. - Kezdeném az öntödével. A nyolcvanas évek elején egyre nagyobb szükség mutatkozott az öntvénygyártásra, főleg a szilárdtüzelésű kályhák és tűzhelyek gyártásvolumenének tervezett emelkedése miatt. Nem mondhatnám, hogy akkori igazgatónk melléfogásaként - mivel az öntöde a gyár legelavultabb részlege volt -, 1985-ben 240 millió korona költségvetéssel kezdődött ez az építkezés. A kivitelezők nem tudtak lépést tartani az építési ütemtervvel, aztán az a vezérigazgatóság is megszűnt, mely lényegében az építkezést finanszírozta, a tűzhelygyártás pedig csák visszafogottan folytatódott. Ma ott tartunk, hogy 200 millió korona kellene a befejezéshez, az építés leállítása esetén - ami egyébként meg is történt - pedig hozzávetőlegesen ennek az összegnek a felére lenne szükség, amiből a kötbéreket, a közben megérkező berendezések költségeit, s más kiadásokat fedeznénk. Aztán itt van az a szerencsétlen edénygyártás. Vállalatunk akkori vezetői nem mérték fel eléggé a helyzetet, amikor 20 millióért megrendelték azt a többlépcsős automata présgépet, amelyet napjainkig még a termelésbe sem kapcsolhattunk be. Ugyanis az olcsóbban gyártó České Budéjovice-i Sfinx és a hazai piac telítettsége miatt megszüntetni kényszerültünk az edénygyártást. •A beépített méregdrága présgép ma egy letűnt korszak és egy eltűnt gyártás siralmas emlékműve Füleken. Próbálkoztunk értékesítésével, de csupán puszta leszerelése is 2-3 millióba kerülne. Az ESTAP technológia a harmadik nagy tévedés. Jóhiszeműen és nagyvonalúan fogott az előző vezetés egy szupermodern, világviszonylatban is új gépsor telepítéséhez. Az elektrosztatikus porzománcozás (ESTAP) kísérleti nyulai vagyunk a mai napig. Ez is ötvenmilliós terhet jelent számunkra, és akkor még nem számoltam bele a járulékos technológiákat. Sajnos, a berendezés ma sem működik tökéletesen. Nem kell nagy közgazdásznak lenni ahhoz, hogy valaki megállapítsa: egy jól működő gyár sem engedhetne meg magának ekkora luxust. Csak szépségtapasz Mindezek után 1986-ban úgy özönlötték el a népi ellenőrök a gyárat, mint a sáskák. Több termék sorozatgyártását leállították. Aztán a vállalat focicsapata körüli pénzbotrány adta a további övön aluli ütést. Vezető dolgozók ellen indult bűnvádi eljárás, 1987-ben Ján Becher is távozni kényszerült. Helyén egymást váltogatták az ideiglenes vezetők, akik nem tudták megállítani a gyárat a lejtőn. Február elsejétől - már másodízben - Július Albínit bízták meg a vállalat vezetésével. -A szanálás elkerülése végett még a múlt évben dotációt kértünk. A Szövetségi Kohó-, Gép- és Elektrotechnikai Minisztérium elismerte, hogy a totalitárius rendszer mímelt népjóléti politikájának levét ittuk évekig. Ilyen gyártási program és az egyre növekvő nyersanyagárak mellett - természetesen a mi hibáinkat is beleszámítva - a Kovosmalt csak veszteséges lehetett. Aztán nagylelkűen - mintegy alamizsnaként - 225 millió koronás, három évre szóló hitelt adtak. Ez csak amolyan szépségtapasz volt. Arra mindenesetre elegendő, hogy tovább létezhessünk, de a magas, 12 százalékos kamatláb mellett ez csak további tehertétel számunkra. Azóta is kilincselünk a minisztériumban, és egyszeri dotáció formájában kérünk segítséget. Ezt a csődhelyzetet nem az itteni munkások idézték elő, hanem a helytelen állampolitika és a felettes szervek önkényes döntései. Persze nem várjuk és nem is várhatjuk ölbe tett kézzel ezt a támogatást. Keressük a kooperációs lehetőségeket és a gyártási program felfrissítésének lehetőségeit. Az öntöde építését leállítottuk, s most a technológiai berendezések értékesítésén fáradozunk, sürgetjük az ESTAP technológia kihasználását. Finanszírozzuk a mélyhúzott kádak gyártását, míg az öntödei termékekét - húsőrlők, gyümölcsprések és egyebek - leállítottuk. Elavult öntödénkben alighanem megbirkózunk majd a kályhák és tűzhelyek gyártásával, irántuk ugyanis újra nagy a kereslet. Szerintünk egyedi termékeink árának liberalizálása és a már említett dotáció gyorsan talpraállítaná a gyárat. Ezt, akárcsak a külföldi tőke beáramlását - Kanadából voltak potenciális érdeklődők - egyelőre ellenzik a minisztériumban, sőt olyan lehetőséget is felvillantottak, hogy esetleg a Kelet-szlovákiai Vasműhöz csatolnak bennünket. Ezt persze egyikünk sem szeretné. „Önerőből nem tudunk változtatni" A megbízott igazgató a teendők megfogalmazásánál először csak egy mondattal válaszolt: kijutni a veszteségességből, és önfinanszírozóvá válni. Ez persze csak folyamatos és nyereséges termeléssel érhető el, ezért is érdekelt a gyártócsarnokok munkatempójának megtekintése után Husik Ottó mérnök, termelési igazgatóhelyettes véleménye. - A helyzethez és a tervhez képest az első negyedév termelése kedvezően alakult, de a magas kötbérek fizetése alaposan visszatart bennünket. Persze más dolog, hogy milyen áron érjük el ezeket az eredményeket. Gépi berendezésünk elavult, még 46 éves gépeink is vannak. Gyártási programunk - a múlt hibáiból kifolyólag - szegényes, és sajnos nálunk sokáig tart egy-egy új termék bevezetése. A múltban háttérbe szorultak a műszakiak, mondhatnám leépítették őket. Ezért is van mindez. A népi ellenőrök „furkálásait" a mai napig nem heverte ki a gyár. Pedig alapvető termékünkre, a mélyhúzott kádakra gyakorlatilag hónapok óta nem érkezik reklamáció. A nyersanyagellátás is keseríti az életünket. Másfél hónapig nem szállított zománcport a mélníki Spolchema, devizát is kértek érte. Mi történne, ha mi ugyanezt tennénk a zománcozott kádakkal, utóvégre monopolgyártói vagyunk? A nehézségek ellenére fokozatosan felfuttatjuk a tűzhelyek és kályhák gyártását is. A hőtárolós kályháknál pedig hamarosan három új típussal jelenünk meg a piacon. Rátermett középkádereink hiányát a munkafegyelem és -szervezés terén érezzük meg a leginkább. Hamarosan felül kell bírálnunk az angolai és vietnami vendégmunkások foglalkoztatását is. Mi műszakiak azon is törjük a fejünket, hogyan és mire tudnánk kihasználni a méregdrága többlépcsős présgépet. Úgy néz ki, a magyarországi bonyhádiakkal meg tudunk egyezni egy edénygyártási kooperációban. Ettől függetlenül piackutatást végzünk, s bizonyos ármódosítások mellett szeretnénk Szlovákiában újból beindítani az edénygyártást. Egészében véve én úgy érzem, évi 626 milliós pénzügyi tervét a gyár tudná teljesíteni, ha nem lenne az a sok-sok teher, pénzelvonás, kötbér és egyéb, ami a múlt öröksége. Ezen önerőből, sajnos, ma már nem tudunk változtatni. POLGÁRI LÁSZLÓ Kis Nyelvőr v Figyelmeztető vagy macskaűzö szó? Az alábbiakban két latin szóval foglalkozunk. Egyiket szokatlan alakban, másikat szokatlan jelentésben használták. Egyébként mindkettő ritkán, csupán alkalmilag fordul elő magyar szövegben. Az egyik csak az írott közlésben használatos. Latinosan írjuk, vagyis a következő magyar betűkkel: s - i - c; ennek a betűsornak a latinos olvasási módja: szik. Magyarul ez a szó azt jelenti: így. Mikor van szükség az írott szövegben erre a szócskára? Akkor, ha egy-egy helytelenül használt szóra vagy szóalakra akarjuk felhívni az olvasó figyelmét. Ilyenkor a kis kezdőbetűs latin sic szót felkiáltójellel ellátva, zárójelben odatesszük a szó után. Leggyakrabban idézetekben fordul elő, különösen vitacikkekben, amikor a vitapartner szavait az olvasó elé tartjuk, felhíva a figyelmét a nekünk nem tetsző szóra. Például egy szerző így hívja fel a figyelmet arra, hogy egy másik szerző, akinek az állításait vitatja, még a szóhasználatban is téved, ugyanis a ,haza', .szülőföld' jelentésű pátria helyett a ,főpap', .tiszteletre méltó öreg' jelentésben használt pátriárka szó fordul elő mondatában: „írótársam azt is a bizottsági tagok szemére veti, hogy »közülük sokan még a szűkebb pátriárkájuk (sic!) kínálta lehetőségeket sem ismerik«, de nekem erről más a véleményem." Itt a maga helyén és a megszokott alakban fordul elő ez a latin figyelmeztető szócska. Általában nem is azzal van baj nálunk, hogy szokatlan szerepben használják, hanem az alakjával. Kétszer is találkoztam vele napilapunkban a következő formában: nagy kezdőbetűvel s a végén két c-vel írva. Ez azt mutatja, hogy többen is bizonytalanok, milyen a szó helyes alakja. A lapban előforduló írásmódot nemcsak azért nem helyeselhetjük, mert formájában eltér az eredetitől - noha ez is hiba -, hanem azért sem, mert ez a Sicc! „változat" a magyar macskaűző indulatszót idézi fel az olvasóban: az a latin sic helyett előbb esetleg a magyar s/core gondol. Aki meg nem is ismeri magát a latin eredetit - az olvasók közt bizonyára szép számmal akad ilyen is -, az okkal hiheti azt, hogy a magyar indulatszót látja a szövegben, csak éppen azt nem érti, mit keres az ott. Nemrég egy rádióriportban az ad hoc latin kifejezést hallottam, de nem tudtam örülni a riporter klasszikus műveltségének. Mert milyen értelemben is használta ó ezt a kifejezést? Közölte egy, a nyilatkozástól húzódozó falusi asszonnyal, hogy ő nem riportkészítés végett kereste fel, csak úgy „ad hoc" kiszállt a kocsiból, és szóba elegyedett vele. Nézzük meg, miért volt helytelen e latin kifejezésnek az alkalmazása az említett helyzetben, szövegösszefüggésben! Az ad hoc kifejezés a ,-hoz, -hez, -höz' jelentésű ad elöljáró szócskából és az ,ez' mutató névmási jelentésű hoc szóból áll, vagyis elemek szerint ezt jelenti: ehhez. A magyarban elsősorban milyen kérdésre felelő minőségjelzői szerepben használatos ezekben a jelentésekben: alkalmi, ideiglenes, pillanatnyi, egyszeri stb. Beszélhetünk tehát ad hoc bizottságról, amelyet alkalmi céllal, egyszeri szerepre hoztak létre - magyarul ez alkalmi bizottság, ideiglenes bizottság -, ad hoc értekezletről, vagyis alkalmi céllal összehívott értekezletről stb. De előfordulhat eredeti határozói szerepében is; ilyenkor a jelentései ezek: ehhez, erre az esetre, erre a célra, erre az alkalomra stb. Például: „Ad hoc szerveztünk egy bizottságot"; „Ezt az értekezletet ad hoc hívtuk össze"; stb. Itt az ad hoc alkalmiságot tükröző jelentésárnyalata nem a véletlenszerű alkalmat fejezi ki - mint minden bizonnyal a riporter is gondolta -, hanem a nagyon is konkrét, a meghatározott alkalmat. Ha tehát a riporter azt mondta volna, hogy csak alkalomszerűen - vagyis valami más szándékkal - szállt ki a kocsiból, nem követett volna el hibát. De aki „ad hoc száll ki" a kocsijából, az meghatározott céllal, egy tervezett alkalomra száll ki belőle. JAKAB ISTVÁN „BACILUSHORDOZÓK" avagy az elhallgatott filmek mozija Manapság nemcsak a forradalmak - a mozik is csendben születnek. Hírverés nélkül, reklám nélkül, beharangozás nélkül. Úgy tűnik, elég egy plakát a városban; egy kézzel írt, apróbetűs plakát, amely olyan filmeket hirdet, hogy az ember egyszerűen nem akar hinni a szemének, s már be is kerül a köztudatba: Pozsonyban, a Jirásek utcai Mozart-házban eddig hét lakat alatt őrzött filmeket vetítenek. Például Evald Schorm alkotásait, a Mindennapi bátorságot, A tékozló fiút és A pap végét. Juraj Herztől A hullaégetőt. Karel Kachyňától A menyasszony éjszakáját és A nevetséges urat. J i ň Menzeltóla Baltazar úr halálát és a Bűntény a lányiskolábant. Jaromil Jireš alkotását a Milan Kundéra regénye nyomán készült Tréfát. Drahomíra Vihanová Agyonvert vasárnapját. Hetente négy filmet a hatvanas évekből, a cseh filmiskola legjelesebb képviselőitől. - Rengeteg a pótolnivalónk - mondja Jana Šípošová, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen koordinációs központjának dolgozója, az Amadeus mozi megalapítója. - Cseh és szlovák filmek tucatjai voltak elzárva a nagyközönség elől, a hatvanas évek maradandó értékű alkotásai, köztük Véra Chytilová, Jan Némec, Jan Kadar és Elmar Klos, Ivo Novák, Ivan Passer és Miloš Formán remekművei. Először a mozinknak is azt a nevet adtuk, hogy Tabu, ez illett a leginkább a programunkhoz, aztán úgy döntöttünk, hűek maradunk a ház szelleméhez, de ha már az emeleti presszót Mozartról nevezték el, akkor legyen a mozi neve Amadeus. - Hogy jött az ötlet, hogy itt, ebben a házban, ahol éveken át a marxista filozófia és a politikai nevelés előadói kara székelt, csupa elhallgatott filmet vetítsenek? - Itt ez a szép vetítőterem... egyszerűen ki akartuk használni. S mert tavaly novemberig csak „megbízható elvtársak" járhattak ide, úgy gondoltuk, először azokat a filmeket mutatjuk be, amelyeket ők már láttak, de a mai, fiatal mozinézők aligha. Február végén vettük fel a kapcsolatot a Szlovák Filmtudományi Intézettel és két héttel később, március 16-án kezdtük el a vetítéseket. - A játékfilmek előtt húsz évvel ezelőtti híradó- és dokumentumfilmek peregnek. - Korábban ezek is „pecsétes" filmek voltak, és csak azok láthatták, akik ilyen-olyan igazolvánnyal rendelkeztek. Ennek most vége szakadt. Ebben a házban nincsenek többé kiváltságos mozinézők, ide belépőjegy kell, s azt a kapu alatt bárki vehet magának. - Vehet, ha kap, mert azt hiszem, jelenleg ez az egyetlen mozi Pozsonyban, ahol mindig telt ház van. - Sajnos, mindössze nyolcvannyolc férőhelyes a terem, és hetente négy filmet mutatunk be, így én magam sem csodálkozom azon, hogy sokszor még a földön is ülnek. Pedig egyelőre sem a napilapok, sem a moziplakátok nem közlik a műsorunkat... sokszor nem is tudják az emberek, hogy mit vetítünk kéthárom nap múlva, mégis jönnek, sorakoznak a pénztár előtt. - Komoly művészfilmekről lévén szó, bevezető előadásokra nem gondoltak? - De igen. Neves, a publikálás jogától hosszú évekre megfosztott kritikusok szólalnak most meg, s nemcsak a filmet, annak rendezőjét is bemutatják egy-egy vetítés előtt. - A cseh filmek után bizonyára szlovák rendezések következnek, Juraj Jakubisko, Dušan Hanák és mások alkotásai, de mit fognak majd vetíteni, mondjuk fél év múlva? - Fél év múlva? Két évre szóló „készletünk" van. És ezek csak a hazai filmek. Aztán sorra vesszük majd a külföldi rendezők munkáit is, azokat, amelyeket megvett ugyan a Szlovák Filmforgalmazó Vállalat, de a közönség elé sohasem kerültek. Ezeket az alkotásokat egyetlen szóval tették a polcra: „bacilushordozók". - Vidéken, illetve az ország távolabbi pontjain láthatják-e majd az érdeklődők ezeket a filmeket? - Szerintem igen. A Nyilvánosság az Erőszak Ellen járási központjainak kell megrendelniük a Szlovák Filmtudományi Intézetnél. Hogy fizetni fognak a kölcsönzésért vagy ingyen kapják, azt még nem döntötték el az illetékesek. - Itt, az Amadeus moziban minden filmet egyetlen egyszer vetítenek. Mit üzen azoknak, akik rendszeresen kint rekednek? - Azt, hogy minden filmet újra műsorra tűzünk és pár hét múlva, remélem, napi két előadást tarthatunk már. (szabó)