Új Szó, 1990. május (43. évfolyam, 102-126. szám)

1990-05-07 / 106. szám, hétfő

VERSENYHELYZETBEN AZ OROSZ NYELV Beszélgetés Ljudmila Boriszovna Trusinával, a moszkvai A. Sz. Puskin Orosz Nyelvi Intézet pozsonyi kirendeltségének igazgatójával Most valahogy bizonytalanabbul lépdelek az ódon épület szőnyeggel borított lépcsőin az első emeletre, ahol a moszkvai Puskin Orosz Nyelvi Intézet pozsonyi kirendeltsége székel. A folyosón elhelyezett vitrinekben, asztalokon figyelemkeltő kiadványok a Szovjetunióról, módszertani kézikönyvek az orosz nyelv oktatásáról, külön helyen az intézet saját kiadványai - mind az idelátogató orosz szakosokat várják-szolgálják. Ide mindig bizalommal fordulhatott, kedves vendégként az orosz nyelv és kultúra kis szigetén érezhette itt magát az orosz szakos pedagógus, vagy az orosz nyelvet, kultúrát kedvelő diák. Vajon mi változott november óta a kirendeltség berkeiben? Hogy érintette ezt az intézményt a gyengéd forradalom? Igazgatónője, Ljudmila Boriszovna Trusina, kedvesen fogad. Közvetlensége nyomán természetessé, gördülékennyé válik társalgásunk. • Az utóbbi hónapokban hazánkban is erőteljesen vetődött fel a világnyelvek, és külön az orosz nyelv oktatásának kérdése. Mi a véleménye az új helyzetről? - Természetes jelenség, hogy Csehszlovákiában is előtérbe kerül az idegen nyelvek konkurenciája. Érthető, hogy a társadalmi-politikai nyitás, nyitottság feltételei közt nagyobb tér nyílik a többi világnyelv számára is. Ha összehasonlítjuk az angol és az orosz nyelv szerepét, megállapíthatjuk, nem lehet konkurencia közöttük. Nem lehet, mert a két nyelv más-más szerepet tölt be. Az angol nyelv a praktikus, pragmatikus kapcsolatok nyelve - a tudományos, gazdasági, kereskedelmi, turisztikai kontaktusoké. A szakmai, tudományos-műszaki információk átadásának, illetve cseréjének a nyelve. Az orosz nyelv ilyen szerepet Szlovákiában nem tölthet be, és nem is szükséges ilyen szerepet vállalnia. Más az orosz nyelv történelmi missziója. Népeink és kultúráink közeledését, mélyebb kölcsönös megismerését, szellemiségünk kölcsönös gazdagítását hivatott szolgálni. Nemzeteink kultúrája olyan közeli, kapcsolataink történelmi gyökerei olyan mélyek, szellemi kontaktusaink szálai annyira összefonódtak, hogy szétszakítani azokat veszélyes, rendkívül káros lenne. A józanul gondolkodó emberek közül senki sem tagadhatja az orosz civilizáció jelentőségét, hatását a világban. Még az elkövetett hibák, a múltbeli deformációk, túlkapások ellenére sem. Az orosz civilizáció hozzájárult az egyetemes kultúra és szellemiség fejlődéséhez. Ezt igazolják nyugati vélemények is, melyek szerint: |,A szellemiség központja ismét Oroszországba tevődött át!" Történelmünk nehéz és ellentmondásos időszakai ellenére, a pangás évei után is megmaradtak a világirodalom élvonalát képviselő íróink, új erővel támadt fel filmművészetünk. A személyiségformálás folyamatában, az ember szellemi-erkölcsi, kulturális arculatának fejlődésében szintén rendkívül hasznos lehet az orosz nyelv. Az orosz kultúra mindig kimagaslóan erkölcsös volt. Eszményei mindig a morál, az egyetemes emberi értékek voltak. Az orosz nyelv ilyen szellemű, ilyen irányú hatása tagadhatatlan. Ezt a pozitív szerepét nem szabadna figyelmen kívül hagyni. Számtalanszor látjuk, hogy kultúránkhoz az emberek Szlovákiában is ösztönszerűen közelednek. Az orosz nyelv segít abban, hogy az ösztönszerű közelítés magasabb, produktívabb formákat ölthessen. Szlovákia számára is közeledik, érthetők kultúránk értékei. Ezért is szükséges lenne megtartani az orosz nyelvet, mint az általános műveltség forrását. • Az orosz nyelvről mindez érvényes volt a korábbi években Is, mégsem aratott egyönÚJSZÚ 1990. V. 7. Mi történt 1945 májusában Karlovy Varyban? nélkül gyalni kezdjenek az amerikaiakkal. Vállalták, hogy fenntartják a rendet a szövetséges csapatok bevonulásáig. A németek halogatták a választ, ezért végül a Forradalmi Nemzeti Bizottság képviselői Chebben felkeresték az amerikaiakat, akiktől menlevelet kaptak, amely felhatalmazta őket, hogy a csapatok bevonulásáig vegyék át a város igazgatását. A menlevél arra is feljogosította őket, hogy fegyvert viseljenek, s az esetleges lázadókra rálőjenek. Az első amerikaiak, pontosabban két amerikai katona, május 8-án érkezett meg a városba. A német polgármesterrel nyelvi nehézségek miatt nem tudtak szót érteni, de a nemzeti bizottság tagjai előtt felfedték, hogy cseh származásúak, folyékonyan beszéltek csehül. Mivel a németek nem tudtak a Chebben kapott menlevélről, a két amerikai katona a németek képviselői előtt hivatalosan is átadta azt a nemzeti bizottságnak, s így Karlovy Vary a csehek kezébe került. A bizottság azonnal elrendelte a fegyverek beszolgáltatását, megszüntette az elsötétítést, majd általános mozgósítást hirdetett, amire összesen harminc férfi jelentkezett. Prágával nem volt kapcsolatuk, ezért a bizottság tagjai saját belátásuk szerint cselekedtek, őrjáratokat állítottak a legfontosabb útvonalakon. A lakosok és a menekülő németek nem is tudták, hogy a hatalom egy maroknyi csoport kezében van. Ez a helyzet május 11-ig tartott, amikor a Vörös Hadsereg elfoglalta a várost. Az amerikaiak tulajdonképpen nem is jutottak el a városba. Csupán a város környékén voltak állásaik. A nemzeti bizottság később beköltözött a városházára és május 14-én megalakult a városi tanács. A világhírű fürdőváros 1945 elején szomorú képet nyújtott. Szigorúan betartották az elsötétítést, az 1944 szeptemberi majd 1945 áprilisi súlyos bombatámadások nyomán sok épület romokban hevert. Az élet ennek ellenére nem állt meg. A mozikban német filmeket vetítettek, a német tulajdonosok üzletei nyitva tartottak. A szanatóriumokban német katonákat gyógyítottak. Karlovy Varyban összesen 60 ezer német volt és csak mintegy ötven cseh, ók maradtak a lakosok közül, néhányukat pedig hadi paranccsal különböző cégekhez vezényeltek. Az utóbbiak közé tartozott Jaromír Kytýŕ is, aki a helyi vaskereskedésben dolgozott és 23 évesen tagja lett a Forradalmi Nemzeti Bizottságnak. Tudva a háború végének közeledtét, a bizottságot azzal a céllal szervezték, hogy megmentsék a végpusztulástól a várost. A bizottság tagjai kapcsolatban álltak Prágával, az érdekesség kedvéért megemlítjük, hogy egyikük kerékpáron járt a fővárosba, minden esetben átlépve a protektorátus határát. A bizottságot egyébként Standa Segmüller szervezte meg, a Cseh Nemzeti Tanács megbízásából. A bizottság tagjai elhatározták, küldötteket menesztenek az amerikaiakhoz s felajánlják, hogy a város harc nélkül megadja magát. Közben azonban megtudták, hogy május 5én Prágában felkelés tört ki. Ezért Jarom ír Kytýŕ főnökének közreműködésével, aki német létére az egész idő alatt meg volt győződve Németország kudarcáról és a nácizmus ellen dolgozott, ultimátumot adtak át a Német Nemzeti Szocialista Párt kerületi titkárának. Ebben követelték, hogy a várost adják át a Forradalmi Nemzeti Bizottságnak és tegyék lehetővé, hogy azonnal tártetű sikereket. Nem vezetett kényelemhez a túlzott „társadalmi támogatás", a versenyhelyzet hiánya? - Az, hogy az orosz nyelv oktatása-tanulása kötelező volt, eleve kényelemhez vezetett, fékezte a nyelvtanulás valódi motivációs tényezőit, a mennyiségi mutatókra koncentrált, negatívan hatott az orosz nyelv iránti őszinte, alkotó viszony kialakulására. Ebből a szempontból szükséges a versenyhelyzet. Jómagam is pozitívumként értékelem, hogy a gyakorlati élet szintjén alakul ki egészséges konkurencia, bővül a választási lehetőség. Ez feltétlenül alkotó módon járul hozzá a pedagógus tevékenységének, a módszertannak, a tankönyvalkotásnak a minőségi javulásához. E tényezőknek már a választását a tanuló, szülő vagy iskolaigazgató szemében döntően befolyásolhatja a pedagógus tekintélye, emberi varázsa, de a tankönyv színvonala is. A kialakult versenyhelyzet azért is jó, mert kiemeli a legjobb, legtehetségesebb orosz szakosokat, minél tökéletesebb, magasabb színvonalú tankönyvek alkotására ösztönöz, minden szempontból új, jobb minőségét követel. • Milyen változásokat tervez a kirendeltség az új társadalmi-politikai helyzetben? - A mi munkánkban is szükségesek a változások. A minőségcentrikus átalakítást már jóval korábban zászlónkra tűztük. Két irányban szeretnénk jelentós változásokat elérni: a pedagógusok továbbképzése terén, illetve vonzóbb, hatékonyabb tankönyvek alkotásával. Tevékenységünk új eleme, hogy jelentős figyelmet szentelünk a tankönyvszerzők felkészítésének. Itt már mi magunk teremtettünk versenyhelyzetet, pályázat kiírásával, (gy esett a választás húsz szlovákiai orosz szakos pedagógusra, akik számára az első kétnapos képzést már sikeresen megtartottuk. Nagyon kedvezőek a visszhangok. Alapvető célunkat tekintve, nem lesz változás. Lényegében kormányközi szerződés alapján létezünk-működünk Szlovákiában, már több mint egy évtizede. Missziónk nem változik, mint a Kulturális Minisztériumhoz tartozó intézmény, továbbra is feladatunk elméleti, módszertani, technikai segítséget nyújtani az orosz nyelv különböző szinteken történő oktatásához. A jövőre nézve van olyan elképzelés a minisztérium részéről, hogy, felhasználva évtizedes tapasztalatainkat, hasonló központokat hívnánk életre más világnyelvek oktatásának és népszerűsítésének elősegítésére is. Állandó kapcsolatok alakulhatnának ki közöttünk, melyek lehetőséget adnának széles körű tapasztalat- és információcserére. Ez hozzájárulna Szlovákiában az idegen nyelvek oktatása színvonalának emeléséhez. MÁZSÁR LÁSZLÓ (Méry Gábor felvétele) — --v V>' ~ - v i'—- > Kedves Ismeretlen Óvó Néni! Itt ülök a lévai autóbusz-állomáson, és nézem a konokul szemetelő esőt, kissé morózusan, mert fél órát itt kell ücsörögnöm, kizárva a buszból - a vezető pihenőt tart. A környezet és a díszlet lehangoló: szemben velem három óriáskocka, melyeket lakásnak nevezett dobozok töltenek ki; a váróterem falán a nyolcadik ötéves tervet dicsőítő hatalmas, ízléstelen felirat, és ráadásul ez az eső, s hozzá a gondolat, hogy ön, egy másik városban, állhatatosan ül a telefon mellett és várja a hívásomat. Árulónak érzem magam, mert becsaptam önt, nem hívtam föl, nem jelentkeztem; csak nézem ezt a szürke esőt ebben a szürke városban, útban hazafelé. Kedves Ovó Néni, az ön esete, meg kell mondjam, már akkor gyanúsnak tűnt, amikor ön a fél országot végigtelefonálva kinyomozta, hol vagyok, s megígértette velem, hogy foglalkozom az ügyével. Mit tehet az újságíró, ha panaszt hall? Természetesen megígéri, hogy segít. Ám ne vegye rossz néven, de nyomban ezt követően informálódik is, ha úgy tetszik, „nyomoz", miről is van szó voltaképpen, érdemes-e az üggyel foglalkozni. Ezt tettem én is, kedves Óvó Néni, s meg kell mondjam, elment a kedvem az egésztől. Mármint ettől az óvodaügytől, amely, így utánanézve, nem is annyira óvodaügy, de személyi ambíciók, elhamarkodott, meggondolatlan ígéretek, becsapottság, és ki tudja még milyen melléfogások és sértődések jókora gubanca. Kedves Óvó Néni! Meggyőződésem, de legalábbis reményem szerint, minden újságíró egyfajta etikai alapállásból műveli a mesterségét, s ha foglalkozik valamivel, akkor a jelenséget próbálja megragadni, feltárni egy-egy konkrét példa tükrében. Hadd mondjak egy példát: amikor iskolák tagozatainak szétválásáról, az azok körüli bonyodalmakról írunk, azért tesszük, mert nem egyedi esetekről van szó, hanem egy fájdalmas örökség tisztázásáról országszerte, s ezért kötelességünk foglalkozni vele. Persze, minden egyedi eset más és más, ám mindegyikben van egy közös: a rendszer- és szemléletváltás nehéz harca folyik, ahol lelkek sérülnek meg, becstelen emberek próbálnak belekapaszkodni zavaros múltjukba, és becsületes emberek állnak félre megkeseredve. Olykor győztesen kerülnek ki a harcból. Ám itt sem a személyek maguk az érdekesek, hanem a gyerekek, az iskolák, a jövő maga. A nemzeti megmaradás, a nemzetek közeledése az örökös sérelmek hánytorgatása helyett. A zavaros tudat átpelenkázása. Ezért loholnak az újságírók, s próbálnak segíteni olyan esetekben is, amikor nem is órájuk lenne szükség, hanem azok világos állásfoglalására, akikre az ügy tartozik: az iskolaügyi szervekre, a szülőkre és a pedagógusokra. De ez csak egy példa a sok közül. Ezekben a reményteljes, ám nehéz napokban érthetően megnőtt az újságírók ázsiója, ami egyrészt érthető is, másrészt viszont - időnként - úgy tűnik, kezd elveszni a ló közepe: ha valakit valamilyen vélt vagy valós sérelem ér, menten újságíróért kiált. Amíg fontos, közösségi érdekekről van szó, rendben is van, ám ha azt várják el az amúgy is leterhelt tollforgatótól, hogy személyi ügyeket, összekuszálódott egyéni nézeteltéréseket bogozzon ki, engedje meg, hogy azt mondjam: nem. Már csak azért sem, mert nem tudunk száz felé szakadni, nem loholhatunk mindenki ügyes-bajos dolgát tisztázni. Mikor - öntől - megtudtam, városában baj van a magyar óvodák körül, természetes, hogy azonnal foglalkoztatni kezdett a dolog. Mert ha arról lett volna szó, hogy a felettes szervek nem teljesítik a jogos igényeket, vagy, ne adj' isten, le akarnak építeni egy szükséges intézményt, közösségi sérelem van készülőben, nem haboztam volna utánajárni az esetnek. Az időközben szerzett információim szerint azonban másról van szó: jelesen arról, hogy az egyik politikai párt képviselői (egyéni kezdeményezésre) felbiztatták önt, hogy igazgató lesz városa egyik óvodájában, ami valószínűleg méltányos és helyénvaló. Ám ezek a meggondolatlan emberek másvalakit is biztattak, amivel jól összekuszálták a helyzetet. A végeredmény: a pályázatra jelentkező ellenfelét sem, öntsem fogadták el a járási szervek, önt tehát sérelem érte. Úgy érzi, harmincéves kálvária után kiérdemelte volna ezt a helyet. Én azonban, kedves Óvó Néni, nem „bokszolhatom" ki önnek, s talán nem kell magyaráznom, miért. S bocsásson meg, nem akarom megsérteni, de az ön személyével szemben is hallottam fenntartásokat, ön olyan kijelentést is tett, hogy amennyiben ön lesz az igazgató, első dolga lesz, hogy kerítést emeltet a magyar és a szlovák osztályok közé. Megbocsásson, de a több évtizedes kerítéshúzás helyett most már rombolni illenék a kerítéseket. Ellenfele, aki szerzett némi tapasztalatot a magyar gyerekek beolvasztásában, vagy legalábbis voltak ilyen törekvései, szerencsére szintén elutasításra talált, ami megnyugtató számomra is, s gondolom a város lakói számára is. Úgyhogy, egyelőre nem érzem a nyugtalanság okát, csupán egyet látok: önt felelőtlenül felbíztatták, és csalódnia kellett. Ez azonban még nem ok arra, hogy az újságiró felfújja az ügyet és igazságot osztogasson. Ez utóbbit, remélem, megteszi a jnb oktatási osztálya. Nekik talán annyit tanácsolnék: óvodai pályázatoknál kérjék ki az illető szülők véleményét is a szakmai, emberi kritériumok mellett. Kedves Óvó Néni, összegezve a dolgot: úgy látom, városa magyar óvodái (vagy az óvodák magyar osztályai) egyelőre nincsenek veszélyben - bár lehet, hogy az információim hézagosak ezért nincs hajlandóságom felkavarni az amúgy is zavaros vizet. Ha azonban kollektív sérelemről lenne szó, akkor kiáltson újságíróért. De hangosan. Tisztelettel: KOVESDI KÁROLY