Új Szó, 1990. május (43. évfolyam, 102-126. szám)

1990-05-21 / 117. szám, hétfő

Közös kincsünk az anyanyelv Pedagógusok budapesti tanfolyamáról A magyar nyelv és irodalom oktatásában már évtizedekkel ezelőtt sikerült kialakítani a nemzetközi együttmunkálkodás kereteit. Az együttműködésnek voltak nagyon fehér foltjai, hiányosságai, de a magyar szakos pedagógusok évről évre ismétlődő budapesti továbbképzése mégiscsak megteremtette a tájékozódás fórumait, az ismeretszerzés csatornáit. Az idei - áprilisi - továbbképzés egyfajta győzelemként is felfogható. Nemcsak azért, mert most végre alsó tagozatos pedagógusok utazhattak tapasztalatot gyűjteni, hanem azért is, mert a nemzetközi továbbképző tanfolyamok történetében először vettek részt erdélyi pedagógusok az előadásokon. A tanfolyamot a Nemzetközi Diákklubban nyitotta meg Csorna Gyula, az Országos Pedagógiai Intézet főigazgató-helyettese. Mély és igaz gondolatokat mondott el a határok fölötti közös kincsünkről, édes anyanyelvünkről, és figyelmeztetett: az identitászavarokkal élő emberek nem egészséges emberek. Aki nem képes az önmeghatározásra, aki nem tud azonosulni a nyelvvel és a kultúrával, amelybe beleszületett, gyökértelenné válván veszélyezteti a társadalom egészséges működését, ott, ahol él, aho

1 dolgozik. A tanfolyamon ötven csehszlovákiai, kárpátaljai és erdélyi pedagógus találkozott. A résztvevők könynyen szót értettek. Közös az anyanyelv, azonos a társadalmi légkör. Nálunk az egyetemi ifjúság és a művészek gyengéd forradalma, Magyarországon az uralkodó párt jól képzett, tisztán látó elit rétege a Nyugat felé orientálódó, magasan kvalifikált ellenzékkel sok tekintetben együttműködve vezette át az oTszágot a „fejlett szocialista társadalomból" a demokrácia felé tartó rövid, de fontos történelmi útszakaszon. Romániában és a Szovjetunióban még forrong a helyzet, a kollégákban még sok a szorongás, de maga a tény, hogy ők is részt vehettek a továbbképzésben, fordulópontot jelent a nemzetiségi iskolák és nemzetközi tanfolyamok történetében. A tanfolyam programját dr. Végh Edit, az OPI főmunkatársa dolgozta ki. A permanens továbbképzés meghatározó szerepét a pedagógiai munkában szinte valamennyi előadó hangsúlyozta. A diploma ugyanis csak lehetőség, hogy a gyermekek elé állhassunk. Hogy kiből milyen tanító válik, az attól függ, kiben milyen igyekezet van a továbbtanulásra, s mekkora törekvés munkál benne, hogy mindenütt, mindenből és mindenkitől tanuljon, ellesse a szakmai fogásokat. A második világháború előtt az oktatásügyet a legteljesebb mértékben az országok saját belügyének tekintették, utána azonban az emberiség biztonsága érdekében változtatni kellett az „iskolaügy-belügy" elavult koncepcióján, s olyan nemzetközi szervezetek, mint az UNESCO, a FAO vagy az Európa Tanács látott hozzá az oktatásügyi kérdések nemzetközi szintű megoldásához. Elkezdődtek a nemzetközi eszmecserék a pedagógia problémáiról. A világ minden táján növekedett az érdeklődés a külföldi tapasztalatok iránt. Ezért vált napjaink egyik legfontosabb, világméretű feladatává a módszertani kultúra fejlesztése, az egymástól tanulás. A továbbképzés tíz napján az anyanyelvoktatás problémakörére helyezték a hangsúlyt, de megismerkedhettünk vendéglátóink aktuális közoktatási gondjaival is. Magyarországon széles körű viták folynak az egységes, illetve szelektív iskolarendszerről. Az oktatáspolitikai viták arra keresik a választ: vajon igaz-e, hogy az egységes iskolarendszer egyúttal a tanulói teljesítmények szintjének kikerülhetetlen süllyedését jelenti? S vajon igaz-e, hogy magas szinten teljesítő tanulókat csak szelektív iskolarendszer nevelhet fel? A vitát ma még nem lehet érdemben eldönteni. Eddig csak az egyik rendszerben adódott mód a nevelésre, összehasonlítási alapunk tehát nincs. Nálunk is, Magyarországon is központosított tanügyigazgatás, ennek megfelelően egyféle, egységes iskolarendszer volt. A felgyorsult történelmi változások azonban rákényszerítenek mindenkit a helyzet átértékelésére. Mivel az egységes iskolarendszeren belül az igehirdetés eltért a gyakorlattól, az eltelt negyven év nagyon ellentmondásos eredményeket hozott. Az iskolai munka középpontjában nem a nevelés, nem a gyermeki személyiség állt. A gyermekre hivatkoztak ugyan, de nem ő volt a fontos, csak az irányszámok, a célok, a feladatok teljesítése. A centrális irányítás a tanítás, valamint a tanító munkájának minden oldalú ellenőrzésére helyezte a hangsúlyt. A gyermek kívül állt, ő nem volt fontos. Csak az utolsó tanévben vált tényezővé, amikor vele kellett kitölteni a fenti régiókban megszabott pályairányítási kereteket. Ma déli szomszédainknál differenciálódik az iskolarendszer. Léteznek alternatív iskolastruktúrák, alternatív módszerek és alternatív pedagógiai dokumentumok. A szülő választhat iskolát, osztályt, tanítót, módszert, tankönyvet a gyermekének. A sajátos helyi viszonyokat figyelembe véve, a tantervi anyagon belül a tantestület is választhat - a szülőkkel együtt - iskolastruktúrát, módszert, tankönyvet és tanszereket. Egymás mellett működhetnek szelektív és nem szelektív iskolák is, csakhogy nem ugyanaz a társadalmi réteg veszi igénybe őket. Nagyvonalakban már kialakultak az iskolarendszer átszervezésének jogi, anyagi és szakmai garanciái. Az anyanyelvoktatásnak már vannak alternatív programjai, de új programokkal is folynak kísérletek. Az anyanyelvoktatás új módszerei figyelembe veszik a hatályos tanterv minimum-, illetve optimumkövetelményeit. Kivétel a Zsolnai-program, amely alapvetően eltér a hagyományos tantervtől. A Zsolnai-program az alsó tagozaton az anyanyelvet a nyelvi kommunikáció fejlesztéseként fogja fel. Nem ismereteket közvetít az anyanyelvről, az anyanyelv segítségével, a kommunikáció fejlesztésével próbál akcióba jutni a társadalmi környezettel. Abból az alapelvből indul ki, hogy az osztály soha nem homogén képességű csoport, a gyermekek már az első osztályban is különböző szinteket érnek el. Míg a hagyományos tanterv az átlag számára dolgozza fel a tananyagot, átlag módszerekkel és átlag eszközökkel közvetíti azt, a Zsolnaiprogram abból indul ki, hogy az oktatás csak akkor lehet hatékony, ha a személyre koncentrál, a tanulói személyiséget célozza meg. Az elsóosztályos olvasástanításba például beépítette az analizáló-szintetizáló és a globális módszert is. Amerikai tapasztalat, hogy a dislexia megelőzésének legjobb módja, ha a tanító nem esküszik egyetlen üdvözítő módszerre, egy osztályon belül is szükség szerint váltogatja az olvasási-tanítási módszereket. Az elhangzott tizenegy előadás elemzése meghaladná egy cikk kereteit. Az előadások az alsó tagozatos anyanyelvoktatás minden részterületét felölelték. Az előadók abból indultak ki, hogy az alsó tagozat feladata azoknak az alapkészségeknek a kifejlesztése, amelyek a felső tagozaton való tanuláshoz, az értő olvasáshoz, a lényegkiemeléshez szükségesek. Mivel az olvasástanítás, mint didaktikai feladat, világproblémává növi ki magát, az olvasástanítás módszereivel, az olvasási képesség fejlesztésének lehetőségeivel két előadó is foglalkozott. A tanfolyam nemcsak elméleti ismereteket, gyakorlati tapasztalatokat is közvetített. A globális olvasástanítási módszerrel, valamint a nyelvi-irodalmi kommunikációs programmal (Zsolnai-módszer) ismerkedhettek a határokon kívül magyar nyelvet tanító pedagógusok. Amit láttunk-hallottunk, szükséges és hasznos volt. A továbbképzés a demokratizálódó oktatáspolitika elsó gesztusa a pedagógusok felé. Nem a privilegizált kiválasztottak, hanem a nevelői munka nehezét vállalók gyűjthettek tapasztalatokat, erőt a további munkához. Reméljük, nem egyszeri gesztusról van szó, az alsó tagozatos pedagógusok továbbképzésének lesz folytatása. TÖRÖK ZSUZSANNA UJ FILMEK NŐVÉREK Újabb bizonyság, Hollywoodban van rá pénz, hogy a filmipar meszszemenően kielégítse a legkülönfélébb rétegigényt vagy tömegigényt. Ha a nézőnek horror kell, akkor van producer, aki nem vonakodik ebbe a műfajba invesztálni. Nálunk, ahol ennek a filmtípusnak nincsenek tradíciói, s méginkább az anyagiak hiányoznak ahhoz, hogy a Nővérekhez hasonló, pazar kivitelezésű, költséges kommerszfilmet gyártsunk, a külföldről behozott gyengébb minőség is tömegesen vonzza a vetítésre a horrortörténetekre kiéhezett közönséget. Sajnos, azok közül a rendezők közül, akiknek e típusba sorolható filmjeit nálunk is bemutatták vagy jelenleg is vetítik, kevesen járták végig Hitchcock stílusteremtő iskoláját. Kevesen tanulták meg tőle, hogy a fantasztikum akkor válhat valamelyest is hihetővé, ha nem berendezett, a valós környezettől teljesen leválasztott, művi úton felépített környezetben bonyolódik a cselekmény. Ha a félelemkeltő trükköknek van lélektanilag elfogadható valóságalapjuk. Ha az alkotás érzékletesen ábrázolja a szereplők cselekvésének, magatartásának belső motívumait. Ha a film tömör valósága az élettel kapcsolatot fenntartó ok-okozati összefüggésekkel indokolható kerek egészet alkot. Bill Condon elsőfilmes amerikai rendező átlagos, sutácska alkotással gazdagította (számbelileg) e filmtípust. In medias res elkezd egy történetet, amelyben szinte követhetetlenül váltakozik a valóság és a képzelet szülte bárgyú mese. A hihetetlent még csak el lehetne fogadni e műfaj kitalált vagy megtörténteken alapuló cselekményében, de a képtelenség a krimi- és a horrorelemekből építkező alkotásban is túlontúl kirívó. Egy ilyen film valóságában is meglehetősen morbidnak tetsző, hogy evilági történéseket túlvilági erők motiváljanak. Baljós jelekkel félemlítsék meg a bűnösöket, jelezvén, hogy egy adottés arra alkalmas időben eljönnek értük a másvilágról az igazságszolgáltatás bírái - akik, milyen furcsa, írásban rögzített törvényeink és elfogadott normáink szerint ítélkeznek. A rejtélyek, a trükkök filmje a Nővérek. De a rejtélyek az utolsó kocka lepergése után is rejtélyek maradnak. A trükköknek jószerivel egyetlen funkciójuk van, hogy kellőképpen összezavarják a valóságot és a mesét, valamint az idősíkokat. A néző számára pedig lehetőleg elfedjék, vagy ha úgy tetszik, valamelyest elfogadtassák a aazdagon adagolt logikátlanságokat. Köztük azt az igencsak torz "ötletből született epizódot, amelyben a bátyja meggyilkolásáért bosszút forraló fiatalembert maga a halott testvér fojtja bele a mocsárba. Bár észlelhető a belső ábrázolásra tett kísérlet, félresiklik. Minthogy nem derül ki, csak egyre bonyolultabbá és bonyolultabbá, végül pedig irreálissá válik a bűnügy rejtélye, indokolatlan, lélektanilag nem hitelesített a szereplők titokzatos viselkedése. Rövid időre megjelenik a Nővérekben egy arisztokrata öreg hölgy. Nincs más szerepe, minthogy komikus lényével feloldja a téma borzongató jellegét, s hogy humort vigyen a filmbe. (Ezek az alkotás legélvezhetőbb jelenetei). Figurájára építeni lehetett volna: ha mindvégig részese marad az eseményeknek, akkor naivságával és értetlenkedésével ellensúlyozhatta és fokozhatta volna a feszültséget. A hasonló filmek legtöbbjében alapelem a meseszerűség, következésképpen a jó krimi ugyanolyan hatással van, lehet a nézőre, mint a mese. A bűnügyi történet a bűnözők morális tartásának negatívumaitól elrettentve, az erkölcsi normák elfogadtatására, követésére ösztönöz. Ámde a Nővérek szándékos illogikusságával, megoldatlan konfliktusaival, rejtélyeivel képtelen akár példaadásra, akár elrettentésre, Nem lehet belőle tanulságot levonni. Ez alapvető hibája. Az első és az utolsó jelenet közötti hasonlóság, az egyazon okból titokzatos kiindulóhelyzet és végkifejlet lehetetlenné teszi, hogy értelmezni tudjuk a közbülső részeket. Minthogy az utolsó epizód (a tükörből kilépő és a semmibe tűnő férfi) ugyanazt a talányt adja fel, amit az első (a vízzel elárasztott szobában a lányhoz bújó férfi, aki egyszeriben köddé válik), nem lehetünk bizonyosak, hogy létezett-e a sorozatos gyilkosság. Nem derülnek ki a krimi feladványai: ki, kik a gyilkosok, vannak-e áldozatok. De még csak az sem, hogy a hallucinációi, képzelgése miatt gyógyszerezett lány épelméjű-e vagy sem. Azt is csak sejthetjük, hogy e bűnügyi egyveleg végére rendbe jöttek a dolgok: nem háborognak a mocsárba rejtett tetemek kísértő szellemei. Nem üzennek a mindvégig vigasztalanul zuhogó esővel. Tudom, hogy a néző, aki csupán szórakozni akar az ilyen filmen, túl érzékenyen fogadja, ha az ítész csepüli a számára jó, ellenben értéktelen mozit. Az elmarasztaló szavakat önmagára nézve tartja sértőnek. Mert úgy gondolja, hogy a firkász az ő igényeit becsüli alá. Ezért, hogy a nézőt meg ne sértsem, leszögezem, hibái ellenére is izgalmas, helyenként humoros, nézhető film a Nővérek. A kastély épületéről, a kastélykertről felvett total plánok, s az épület belső terét ábrázoló kockák látványa egyenesen lenyűgöző. De ez értéknek kevés. (si) ÚJ SZÚ 1990. V. 23. T

udatosítjuk vagy nem, a tárgyi környezetünkben megnyilvánuló alkalmazott művészetek hatással vannak ránk, formálják ízlésünket. Ezért furcsa, hogy Szlovákiában nincs egyetlen szociológus sem - állították sajtótájékoztatójukon a formatervezés, a design egyes ágainak professzionális művészei, szakemberei -, aki vizsgálná, s értékelő, alkotó módon tudományos véleményt formálna arról, milyen hatással van ránk tárgykultúránk, a formatervezés, a design szlovákiai színvonala. Félő, hogy e vizsgálat eredménye nem lenne kedvező, hiszen mi, laikusok, fogyasztók is hányszor kifakadunk, hogy miért olyan szürkék és egyhangúak a városaink, miért olyan ötlettelenek, és a vizualitás nyelvén alig-alig megszólalók az egyes figyelemfelkeltő és információs táblák. Miért hiányoznak középületeinkről a cikázó neonreklámok, miért inkább visszataszítóak, mint csalogatóak a kirakataink? De bosszankodunk azért is, hogy miért olyan a csomagolástechnikánk, amilyen. Vagy hogy a sorozatgyártással kivitelezett használati tárgyak esetében miért másod- vagy sokadrendűek a kvalitás szempontjai? Sorjáznak a kérdések. S optimizmusra nem ad okot a válasz. Évekig elhanyagoltuk, háttérbe szorult nálunk a formatervezés, a design intenzívebb gyakorlati érvényesítése, az egyéni tervezői lelemény hatása az iparban. Érvelhetnénk azzal, hogy vevőnek, gyártónak egyaránt drága a művészek által Késésben a szép is TÖRŐDJÜNK TÖBBET TÁRGYKULTÚRÁNKKAL! formatervezett áru, hogy gazdaságosabb volt az olcsó forma, a művészietlenebb színvonal. Az üzemek a nyereségességet, a kereskedelmi érdekeket tartották elsődlegesnek, s ódzkodtak attól, hogy a gyári tervezőművészek számára gyakorlati kereteket biztosítsanak az üzemi alkalmazásra felhasználható tervezésre. Minthogy a forma minőségére fordított kiadás egy év alatt nem térül meg, anyagiakban mérhető hasznot pedig végképp nem hozott (nem is hozhatott), a gyártók minimális összeget invesztáltak arra a célra, hogy tökéletesítsék a használati tárgyak, az egyes tárgytípusok megformálási technikáját, avagy a csomagolást. így lemaradásunk e téren nem hogy csökkent volna - a nyugati országok fejlett(ebb) tárgykultúrájával szemben -, ellenkezőleg nőttön nőtt. A baj csak az, hogy az árutermelésből, a gyártásból évekig kispórolt művészetet és a mostohán kezelt kivitelezési kvalitást az elkövetkezőkben fogjuk megsínyleni. Abból kiindulva, hogy az igényesebb fogyasztó nem közömbös a használati tárgyak, tárgycsoportok formai megoldásának színvonalával, az esztétikus külső megformálással szemben, várható, hogy a honi piacon is egyre nagyobb mennyiségben megjelenő nyugati termékekkel, azok formaszépségével kevésbé lesz képes felvenni a versenyt az eleddig uralkodó hazai tárgyformálási szemlélet, a szegényesebb kivitelezésű, esztétikai szem,pontból igénytelenebben csomagolt áru. Nem beszélve arról, hogy a termékek kivitelezésének technikai tökélye nélkül mennyire leszünk képesek kielégíteni a külföldi piaci igényeket. Mondhatnánk, rajta hát, most, midőn megszűnt a központi direktív irányítás, az üzemek önállóbbak lettek, semmi akadálya, hogy a formatervezők megkeressék a gyártókat, s megegyezzenek velük. Tennék, csakhát az üzemekben még ma, kedvezőbb időkben is falakba ütköznek. A formatervezés, a design sorsáról a minisztériumok szintjén kell tárgyalni és dönteni. Mégpedig - a szűkös anyagi feltételek ellenére - közép- és felsőfokú, ilyen szakirányú iskolák, tanszakok nyitásának lehetőségéről. Továbbá egy állandó, tárgyi környezetünk - kultúr- és életmódtörténeti összefüggéseket szemléltető - tárgyait szisztematikusan gyűjtő iparművészeti múzeum, valamint egy designcentrum megalapításáról. De az alkalmazást illetően talán nem is kellene határozatokra várni. Valószínű, elég lenne figyelemmel kísérni az egyes iparművészeti ágakban rendezett szimpóziumokat. Résztvevőinek tervei, műtárgyai friss formai invenciókkal bővíthetik a gyári tömeggyártást, illetve ötleteket adhatnak a termékek innovációjához. Ilyen, kerámiai szimpózium volt tamásiban. Az idén szintén megrendezik, ezúttal előreláthatólag nemzetközi részvétellel. Ilyen volt az üvegszimpózium Moravanyban, s lesz az idén is. Ildomos lenne ezekre valamiféleképpen odafigyelni, hiszen - ahogy a sajtótájékoztatón is elhangzott - az ipar formatervezés, design nélkül vesztett ügy. N

émi előrelépést jelent ugyan e téren, hogy a Szlovákiai Képzőművészek Szövetségének megszűnését követően Forma néven megalakult a formatervezés, a design egyes ágaiban, műfajaiban alkotó szlovákiai képzőművészek asszociációja. E független művészeti szervezet a jövőben önálló jogi személyként kívánja védeni a professzionális művészeti egyesületekben - az ipari tervezők, a belsőépítészek, az iparművészek, a fotóművészek, valamint az üveg-, kerámiaés textilművészek egyesületében stb. - tömörülő művészeknek, illetve azoknak az alkotóknak a szakmai, kulturális és üzleti érdekeit, jogaikat idehaza és külföldön egyaránt, akik az említett területek valamelyikén alkotnak, de nem tagjai egyesületeknek. Ez az előrelépés persze önmagában még nem jelenti azt, hogy belátható időn belül gyökeres minőségi változásokat tapasztalhatunk környezeti, illetve tárgykultúránk terén. Ehhez évek kellenek. Riasztó a tény, hogy már így is sokéves késésben vagyunk. TALLÓSI BÉLA