Új Szó, 1990. április (43. évfolyam, 78-101. szám)

1990-04-14 / 89. szám, szombat

Kerülje el minden baj a házat Húsvéti népszokások, népi hiedelmek A húsvét napjaink emberének is a tavaszt, a természet újraéledését jelképezi. A szép ünnep ürügyén idézzük fel, hogyan is ünnepelte a csallóközi és a mátyusföldi ember a tavaszt, a húsvétot századunk első felében. A paraszti kultúra színes világát áttekintve, láthatjuk, hogy a tél elmúlásával, a tavasz megérkezésével igen sok népszokás és hiedelem kapcsolatos. A tavaszi szokások egyik nagy ciklusa a nagyheti-húsvéti ünnepkör volt, melynek minden mozzanata a tavaszvárást, az egészséges, új életet szimbolizálta. A húsvéti ünnepeket megelőző, az egyház által előírt kéthetes böjti időszakban, a hamvazószerdától húsvétvasárnapig tartó nagyböjt ideje alatt a társasági élet elcsendesedett; és megváltozott a paraszti étrend is. Ez az időszak hús nélkül telt, az ételek elkészítéséhez szigorúan csak olajat használtak. Csallóközés Mátyusföld-szerte egészen századunk negyvenes éveiig általánosan termesztették a házilag préselt étolaj alapanyagát, a kendert, a napraforgót és a tököt, melyek magvát az olajütőkben préseitették ki. A keresztény liturgia szerint húsvétvasárnapot megelőző vasárnapon, a virágvasárnapon, a mai napig él a barkaszentelós: a fűzfa fiatal hajtásait a pap a vasárnapi misén megszenteli. A megszentelt barkához fűződő népi hiedelmek különböző változatai Európa-szerte ismertek. Tájainkon általánosan ismert Szokás volt, hogy a szentelt barkát nem volt szabad a lakásba vinni, mert akkor „megbogarasodik a ház", sok légy, apró féreg lesz abban az esztendőben. Nagy magyaron a szentelt barkát a disznóólak gerendái közé szúrták, hogy ne legyen sok légy. Bősön úgy tartották, ha beviszik a szentelt barkát a házba, „meggebednek a kislibák". Ezeknek a vesszőknek különleges mágikus erejük volt, így miután hazahozták a templomokból, a szerhába vagy a padláson a cseréplecek alá szúrták, úgy hitték, hogy megvédi a házat minden veszedelemtől, de leginkább a tűzvésztől, a villámcsapástól. Ezzel függ össze az a szokás, hogy nagy égzörgés idején a szentelt barkából dobtak a tűzre, nehogy a villám a házba üssön, vagy ahogy egy doborgazi adatközlő mondta, „az isten haragja ne találjon a házra, ne legyen a ház a tűznek martalékja". Gyógyító erőt is tulajdonítottak a szentelt barkának. Akinek fájt a torka, annak azt ajánJották, nyeljen le egyet a szentelt barka virágából. Doborgazon azt tartották, hogy ezen a napon el kell vinni a kistermeket a misére, mert akkor jobban nyílik a torka, hamarabb megtanul beszélni. A nagyböjti időszak kiemelkedő záróhete a nagyhét, amelynek minden napjához fűződött valamilyen népi hiedelem, népszokás. A nagyhét első napjai a közelgő ünnepre való készülődéssel, takarítással, tisztálkodással teltek. Faluhelyen napjainkig megtartott szokás a nagycsütörtöki spenótfőzés. A nagypénteket vidékünkön az év legjelentősebb egyházi ünnepeként tartották számon. Ezen a napon szigorú böjtöt tartottak: leginkább egy kis tojást és sovány tejtermékeket fogyasztottak. Mindennemű nagyobb munka végzése tilos volt e napon. Nem volt szabad sem mosni, sem ruhát kiteríteni, mert akkor nagy szerencsétlenség éri a házat. Úgy mondták, hogy ezen a napon „a halott Jézus volt kiterítve", ezért nem szabad kiteregetni semmit. A nagypénteken mosott ruhába pedig nyáron belevág a villám. Bősi. adat szerint nagypénteken azért nem mostak, mert különben elhullottak volna az állatok. (Marczell Béla: Népszokás és néphagyomány a hajdani Bősön. In: Fejezetek Bős történetéből, Dunaszerdahely, 1984. 59. o.). Macházáról, Tárnokról és Lúcsról származnak azok az adatok, amelyek szerint nagypénteken nem fésülködtek az emberek, mert úgy hitték, akkor „elmegy a hajuk". Nagypéntek korahajnalán az aszszonyok csoportosan mentek imádkozni a faluban található szent helyekhez. Feketenyéken például a Fájdalmas Szűzanya szobrához, Hidaskürtön a Kálvária szoborcsoporthoz, némely csallóközi faluban (Doborgaz, Csölösztő, Nagyszarva, Tejfalu) a Nagykereszthez. A csilizközi falvakban volt általános szokás, hogy nagypénteken, még napkelte előtt, a falu közelében folyó vízben (a Dunához vagy a Csiliz patakhoz) jártak mosakodni, hogy egész évben frissek, egészségesek, szépek legyenek. Csilizradványon azt tartották, hogy aki „ebből" a vízből merít, s benne hét napig a szemét mosogatja, azt elkerüli a szembetegség, illetve meggyógyul a fájós szeme. A nagypénteki mosakodást a lányok előszeretettel végezték azért is, nehogy szeplősek legyenek, s hogy az arcuk mindig szép, pirospozsgás legyen. Szokás volt az is, hogy az otthonmaradottaknák kannában vittek haza a vízből. Eleink tartottak a nagypénteki esőtől is, mert az egész évi szárazságot „jósolt". Egy nagymagyari adatközlő szerint a nagypénteki eső rossz termést jelentett. Bősi adat: ha az eső aprószemű volt, sok kisgyermek-halottat jelentett, ha nagyszemű volt, sok felnőtt halottat (Marczell Béla, i. m. 60. o) A Csallóközben nagypénteken a háziasszony első dolga az volt, hogy körülsöpörte a házat, hogy „ne menjen be a rossz, féreg ne tanyázzon a házban". Csilizradványon a háziasszony szalmából csutakot csinált, s a ház hátsó falát jól megdörgölte vele és háromszor egymás után mondta: „Bolha ne legyen!" Nagymagyaron úgy mondták, hogy a nagypénteki hajnali söprögetésse! elsöpörték a boszorkányok nyomait, akik éjjel körbejárták a házat, mert a nyomukba „beletopni" (belelépni) veszélyes volt. A nagyböjt utolsó napjához, a nagyszombathoz fűződő mágikus eljárások egy csoportja az egyházi liturgia szentelményóhez,. a tűzhöz kapcsolódott. Ezen a napon a házakban általában nem raktak tüzet. A pap által megszentelt tűz parazsából az asszonyok vittek haza maguknak egy-egy „szemet", s azzal gyújtottak tüzet húsvétvasárnap. A nagyszombati tűzszentelést a nép Júdás tüzének nevezte, s így mondták: „Égetik a Júdás fogait". Hitték, hogy e tűz parazsa megvédi a házat minden rossztól, betegségtől. Vidékünkön általánosan elterjedt a húsvétvasárnapi ételszentelés. Az első világháborúig teljes mértékben dívott ez a szokás, majd a csallóközi falvakban még később is előfordult, a Mátyusföldön azonban lassacskán elhagyták. Szokássá vált itt, hogy ezen a napon a gazdasszony vagy a családfő étkezés előtt szenteltvízzel megszentelte az ünnepi ételt. A liturgikus ételszenteléshez a gazdasszony a kosárba, fehér szalvétába csomagolva, húst (sonkát), bort, kalácsot, esetleg kenyeret és tojást készített. Miután hazaértek a templomból, a szentelt ételből fogyasztottak aznap először. Elsőként a tojást, a csallóközi népnyelv szerint „kókannyát", fogyasztották el. Általában minden családtag számára külön egy-egy tojást készítettek. Volt olyan eset, hogy egy tojást osztottak annyifelé, ahány tagú volt a család, s hitték, hogy így nagyobb lesz az összetartás, megértés, szeretet a család tagjai között. Ilyenkor a család távollevő tagjait is számon tartották, megemlítették. Hitték, ha megszentelt ételből fogyasztanak, az egész évben megvédi a családot a betegségektől, bajtól. Egy csilizradványi adatközlő szerint az elfogyasztott sonkából maradt lapockacsontot eltették, s ha nagy vihar volt, a tűzbe dobták, nehogy a házba belecsapjon a villám. A húsvétvasárnapi ételszentelmónyekből szoktak egy kis darabot a kútba is dobni, hogy a víz egész évben jó ízű, hideg legyen. Tejfalun, egy, múlt század Húsvét másodünnepén, Kopogtat a kislegény, A kislányok pirulnak, Ajtó mögé elbújnak. Lám az ügyes kislegény, Csavarint az üvegén. A jó reggelt köszönti, végén született adatközlő szerint, a húsvéti ételekkel egy kis sót is vittek megszentelni a templomba, azt aztán a kútba szórták, hogy a víz meg ne kukacosodjon. A lányok húsvétvasárnap délutáni foglalatossága a tojásfestés volt, de néhol már nagyszombaton megfestették a tojást, és vitték az ételszentelésre. Tájainkon az egyszínű piros tojás volt a divat. Az üzletben vett cigória piros csomagolópapirosát használták leggyakrabban a festésre. Az ügyesebbje gyufaszál segítségével, szalmiáksóval lemaratta a festéket a tojásról, így képzett formákat. A karácsonyi ünnepekhez hasonlóan, húsvétvasárnap sem mosogatták el a piszkos edényt, hanem letakarták s csak másnap mosták el. A hosszú nagyböjti időszak csendje után, húsvétvasárnap estére újra mulatság volt, kiemelkedő szórakozási alkalom a faluközösség számára. A Csallóköz egész területén, s a Mátyusföld déli és középső részét lakó magyar lakosság körében húsvéthétfőn a lányokat, asszonyokat friss vízzel locsolták meg. Ez a termékenységet, frissességet, tisztaságot jelképező szokás napjainkig megmaradt. Csupán néhány, Mátyusföld északi részén fekvő magyar faluban (Vágkirályfa, Vághoszszúfalu) volt szokás a „suprálás", azaz a lányokat, asszonyokat, fűzfakorbáccsal csapkodták meg. Az öntözés fejében a legények a lányoktól piros tojást kaptak, amely a termékenység szimbóluma volt, néhol pedig szalagot a keblükre. Végül hadd adjunk közre egy, századunk első évtizedeiből származó locsolóverset, melyet Rences Katalin, feketenyéki, 86 éves lakos mondott 1988-ban: Borit, Jucit megönti. Na most Bözsi, Jucika, Tojott-e a nyuszika? Tojott bizony hímeset, Nézd csak, nem is keveset. Kalácsot is adtak még, Kakastejjel sütötték. DANTER IZABELLA ÚJ SZÚ A lem az egyházi ünnepek iránti /V tiszteletlenség, nem is a bigott vallásosság, még csak nem is valamiféle gyanús nosztalgia állapota késztet arra, hogy feltegyem magamnak a kérdést, mit is jelent számomra Húsvét, s egyáltalán, hogyan is állunk az egyházi ünnepekkel. Az a megrökönyödés gondolkoztat el, amelyet néhány napja éltem át, amikor - talán egy pillanatnyi emlékezetkiesés vagy a szórakozottság állapotában - megkérdeztem nejemtől: minek az ünnepe is Húsvét? Te jóisten, már itt tartunk? A közös megdöbbenés pillanata után, persze, szinte egyszerre böktük ki: a feltámadásé. „Feltámadott Krisztus e napon" - kúszik elő az egyre lustuló emlékezet bugyraiból az egyházi ének, s eszembe jut falum katolikus templomának hideg kövezete, az iskolában tartott hittanórák, amelyek némileg hasonlítottak a Hašek által megörökített mozgalmas hittanórákra, s nagyon homályosan felrémlik egy régi kép, amelyen első áldozók csoportjában (négy-öt lány között egyetlen fiúként) ott állok a templom előtti feszület mellett, imára kulcsolt kézzel, háttérben az azóta kivágott akácfák zöld lombsátrával. Ma már jószerivel azt sem tudom, mi a különbség az áldozás és a bérmálkozás között, s ama régen esett (talán kényszerű) áhítatról is csak a sárguló fénykép árulkodik. Talán éppen Húsvét volt, talán a templomszentelés évfordulója, amit mifelénk búcsúnak neveznek. Talán Pünkösd. A hittanórákra visszagondolva azonban némi fény derül az egyházhoz fűződő kölyökkori kapcsolatra, illetve annak korai elvékonyodására. A feltámadás ünnepén A minket pallérozó tisztelendő úr ugyanis nem volt híjával a humorérzéknek, s amikor az egyik cigánygyerek mindkét orra lika előtt fényleni kezdett (gondolhatni, hogy nem az Úr kegyelmének megejtő átélése folytán), majd két hoszszú, lecsüngő zsinór jelent meg az orra alatt, az addig komoly tisztelendőből kibújt a mosoly, s megkérdezte: Mi az, kisfiam, te két gyertyát égetsz egyszerre? • • # Persze, túl egyszerű lenne azt képzelni, hogy a könyveket bújó, a világot szomjasan megismerni vágyó nebulóban ez a megjegyzés váltotta ki az egyháztól történő elszakadást. Hisz a derék tisztelendő is csak ember volt, a maga hús-vér valójában. A hittanórák légkörére azonban sokkal jellemzőbb volt a reális életet látó és élő falusi kölykök vásottsága, mint a feltétlen áhítat. Ez a vásottság aztán olyan csínyeket szült, hogy (valamelyik ünnep előtt) a templomot takarító lányok után mi is belopóztunk isten házába, s ha a dévajkodásra fúl fiatalok is voltunk, azért csak bekentük harangkenőccsel a pénzgyűjtő persely rúdját, az ajtó kilincsét. Egyikünk a nagy buzgalomban, még az egyik padra is kent a jóféle kencéből, aminek az lett az eredménye, hogy jól elnadrágolta a jóisten, igaz, az apja keze által, s ugyancsak a szülőknek kellett kifizetniük a tisztító költségeit. Talán a tollforgató emberek, de az olvasók is unják már, hogy minden keservünkért az elmúlt negyven évet szidjuk, s minden összekuszálódott dologért negyvennyolc februárjáig futkosunk vissza. Egyházi ünnepeink tekintetében azonban mégsem tehetünk mást. Mert ez alatt a négy évtized alatt úgy összezavarták bennünk a századokon keresztül ápolt, fenntartott és közösségeket összetartó ünnepek fogalmát, úgy elkeverték a búzát a korpával, hogy még a disznó is hasmenést kapna tőle. Mert a hivatalos, kommunista államünnepeknek kijáró csicsás méltóság mellett - amikor a dögnehéz transzparenseket cipelve, jelszavakat skandálva illett éltetnünk azt az ideológiát, amely az általános szellemi leépülésünkhöz, emberi méltóságunk elvesztéséhez, közösségeink széthullásához vezetett -, az egyházi ünnepek csak a hívők, a megfélemlítésre fittyet hányó, a másságot nyíltan valló emberek magánünnepeivé váltak. Lehetetlen nem érzékelni, hogy falvaink templomaiban (legalábbis sokfelé ez a helyzet) a hat-hét öregasszonyon kívül nem elsősorban a megfélemlítés miatt nem látott az ember nagyobb tömeget; földművelőt, diákot, munkást, hanem a mindent elposványosító érdektelenség miatt, az igénytelenség, a fásultság okán. Materialista lévén is szomorúan tapasztalja az ember: a tudományos istentagadásnál is sokkal súlyosabb bűnt követett el a rendszer akkor, amikor leépítette, szétbomlasztotta a századokon át viruló és fejlődőképes közösséget, egy-egy rideg tollvonással, vagy előre megfontolt szándékkal életképtelenekké nyilvánítva őket, kihúzva a paraszt lába alól a földet, gyökértelen téblábolókká téve utódaikat, olyan városi panellakókat nevelve belőlük, akik a természetes emberi kapcsolatok helyébe semmilyen értéket sem kaptak. A templom helyett, ahol Húsvét, Karácsony, Pünkösd, vagy egyszerűen a vasárnap tisztelete ürügyén azért bokros teendőik mellett is csak összeverődtek az emberek. Üresen tátongó kultúrházak jelzik, a párttitkárok papolása bizony hidegen hagyta az embereket. Hisz a gyökerek módszeres kitépkedésén túl még a napi gondjaik is megoldatlanok maradtak. • • • Itt állunk hát hosszú idő óta az első szabad Húsvét előtt (amiről óhatatlanul az első szabad május elseje jut az ember eszébe, s az azt követő többi, kötelező), s a hazaözönlő, s az otthon maradt fiatalok közül sokan azt se tudják, miféle ünnep apropóján locsolkodnak, egyáltalán, miért van a locsolkodás. Milyen hagyományokból ered? Mit jelképez a hímes tojás? Vallási jellegén túl még a néprajzi vonatkozás is tisztázatlan, elfeledett. De azért szeretnék bizakodni. Mert bár az ember szomorúan figyeli a pénzt számolgató gyerekeket, akik számára a húsvéti locsolkodás egyfajta mellékkeresetté minősült, azért remélem, ünnepeink még visszakapják rangjukat, meghittségüket, s közösségeink megpróbálnak összeverődni, újraszerveződni. Talán még nem késő. A feltámadás ünnepén - hitetlen lévén - nem is Jézus, mint inkább az emberi méltóság és az üressé vált, megkopott szeretet feltámadására gondolok. KÖVÉSDI KÁROLY 1990, IV. 12.