Új Szó, 1990. április (43. évfolyam, 78-101. szám)

1990-04-09 / 84. szám, hétfő

Miért kerül a szeméttelepekre sok másodlagos nyersanyag? Hulladékgyűjtésünk kirakatai Környezetvédőként mindig azon dohogtam, hogy a háztartási hulladéktól elkülönítve nálunk jelenleg csak az üvegcserepet gyűjtik. A műanyag, a különféle alumíniumdobozok, szórópalackok és a papir nagy része is a szemétbe kerül, pedig másutt felvásárolják őket. Naivan azt hittem, hogy a környezetvédelmi megfontolások mellett a másodlagos nyersanyagok begyűjtése is jó üzlet. Dudás Pál, a Hulladékgyűjtő Vállalat dunaszerdahelyi üzemegységének vezetője lehet magában mosolygott, de szentelt rám egy délelőttöt, hogy bevezessen e sokak által periferikusnak tekintett üzletág rejtelmeibe. Azt hiszem, beszélgetésünk óta azt is tisztábban látom, miért nőnek nálunk egyre magasabbra a szeméthegyek. Kinek kell az üvegcserép? -Járásunkban 1984 óta Nagymagyaron, Somorján, Dunaszerdahelyen, Bősön és Nagymegyeren végzünk szeparált üvegcserépgyűjtést. összesen 400 konténert helyeztünk ki, s ez vállalatunknak 750 ezer koronába került. Tavaly, ötéves használat után, a konténereket meg kellett javítani, át kellett festeni. Ez 200 ezer koronát emésztett fel - sorolta az adatokat. Bizonyára látszott rajtam, hogy én is azok közé tartozom, akik nem tudják megítélni, hogy ez sok-e vagy kevés, hogy az öt év alatt az üvegcserép begyűjtésére fordított egyszeri beruházás mennyire teszi gazdaságossá a gyűjtést. Dudás Pál azonban nem adott időt hosszabb töprengésre: - Nézze, eddig tehát 950 ezer koronába kerültek a konténerek, és öt év alatt alig több, mint 501 tonna üvegcserepet gyűjtöttünk be. Ez a vállalatnak pontosan 203 754 koronát hozott. Az 501 tonnának legalább a kétszerese viszont a szeméttelepekre került. Környezetvédőként ezen ugyan sajnálkoznom kellene, de az üzem vezetőjeként aligha tehetném. Igaz, ha már közel egymillió koronát fordítottunk a konténerekre, akkor látszólag az lenne a kifizetődőbb, ha a begyűjtött üvegcserép mennyisége megtöbbszöröződne. Ha viszont a begyűjtésre fordított munkaidőt, a bért, a kocsihasználatot, a feldolgozás helyére történő szállítást - a vasúti költséget - is beszámítjuk, akkor tonnánként 600-700 koronás ráfizetéssel dolgozunk. Az ilyen szolgáltatást a jövőben lehetetlen lesz fenntartanunk. A szemétdombokon többször láttam kézikocsis, sőt teherautós „vállalkozókat" is guberálni. Elsősorban a fémeket, a visszaváltható palackokat, egyesek pedig a fóliát is gyűjtötték. A százszámra kiszórt egyéb üvegpalackokat azonban nem szedi össze senki. Kissé tájékozódva a témában már nem csodálkozom azon, hogy a felvásárlóhelyekre üvegcserepet is alig visznek, főleg az utóbbi időben. Korábban ugyanis a fehér üvegcserép kilogrammonkénti ára 40, a színesé pedig 30 fillér volt, most viszont csak 15, illetve 10 fillér. Megéri-e ilyen árak mellett ezzel a kellemetlen anyaggal foglalkozni? Bizonyára nem. De meddig lehet egy ilyen ráfizetéses szolgáltatást fenntartani? Pedig az üvegcserépre szükség van. Felhasználásával az üveggyártásban jelentős mennyiségű különféle nyersanyagot lehet megtakarítani. Hiányában az üveghutákban külföldön is nehezen beszerezhető és drága cirkóniumtartalmú anyagokat kellene alkalmazni. Ízelítő az árlistából Dudás Páltól arra a számomra rejtélyes kérdésre is választ kaptam, hogy miért kerülnek az jelaggott, végleg lerobbant gépkocsik az erdőbe, folyókba, s miért parkolják le őket eldugott utcákban. - A roncskocsik kilogrammjáért mindössze 6 fillért fizetünk. Azonban itt nemcsak az árképzésben van a hiba, hanem közrejátszik a bürokratikus ügyintézés is. A roncskocsit Pozsonyba kell vinni, ott kiállítanak egy bizonylatot s mi csak ezek után fizethetjük ki az érte járó nem éppen nagy összeget. Az érdeklődőknek ezért azt ajánljuk, hogy szedjék ki az üléseket, a kárpitozást, az üveget, vágják háromfelé és mint hulladékfémet kínálják fel a roncsot. így kilogrammonként 50 filléres áron vehetjük át, és készpénzben fizethetünk. Részben ezzel a kérdéssel kapcsolatos, hogy az elhasznált akkumulátorokért savval együtt kilogrammonként 1,40-et, sav nélkül 1 korona 70 fillért fizetünk - tájékoztatott az üzemvezető. Ha már a felvásárlási áraknál tartunk, azt is mondjuk el, hogy jelenleg legjobb ára a réznek van - egy kilogrammért 4 koronát fizetnek. Az ólomért 2,60-at, az alumíniumért 2,50-et. A használt rögzítőért - töménységétől függően - 3 korona 50-ét lehet kapni. Egy kilogramm tehergépkocsi-gumiköpenyt 6 fillérért vásárolnak fel. Személygépkocsi-abroncsot nem vesznek át, mivel. nincs kinek továbbadni. A 6 filléres ár szintén nem valami vonzó, így aztán az autóabroncsok tucat- sőt százszámra hevernek a szemétlerakatokban, s ez még a jobbik eset. Rosszabb, ha a bányatavakba, kanálisokba dobják vagy a mezőgazdaság a szőlőkben, gyümölcsösökben a tavaszi fagyok ellen „hasznosítja" - elégeti. Leginkább tán - a fémek mellett - a papírgyűjtés terjedt el. Ennek az iskolákban már hagyománya van. Ha pedig egyszer újra bevezetik á házmesteri rendszert, talán nem kerül annyi papír a kukákba. Hiszen elég lesz az ajtó elé, a küszöbre helyezni, ahonnan a házmester kis fáradsággal hetente-havonta olyan mennyiséget gyűjthet össze, amelyet még a mai 60 filléres, illetve 1 koronás egységár mellett is érdemes lesz a gyűjtőhelyre szállítani. , - Az utóbbi években a háztartási hulladékon kívül növekszik a műanyagok, elsősorban a fólia részaránya - jegyezte meg Dudás Pál. A különféle műanyag flakonokat, zacskókat ugyan eddig még senki sem kínálta megvételre - ezek továbbra is a környezetet szennyezik -, de a kertészetben használt fóliát már érdemes felvásárolni. Az árképzéssel azonban itt is baj van! A tisztaságától függően mi ugyanis kilogrammonként csak 70-90 fillért fizethetünk, míg a Szlovákiai Kertbarátok Szövetsége 1 koronát, s a fóliaeladást másképpen is ösztönzi. AZ ipari üzemeknek, szövetkezeteknek ós egyéb közületeknek jóval több másodlagos nyersanyagot kellene szolgáltatniuk, mint amennyi a lakosságtól begyűlik. Kínálatuk azonban elmarad a várttól. A járásban a lakosságtól tavaly több mint 9 ezer tonna másodlagos nyersanyagot vásároltak fel, az üzemekből beszerzett mennyiség viszont nem érte el az 5 és fél ezer tonnát. Bizonyára nem tévedek, ha általánosítok: sok városban, járásban hasonló a helyzet. Vajon hova kerülnek ezek az értékek? Jobb megoldás híján szennyezik a környezetet. Nyugaton bevált - nálunk utópia? Lehet, hogy az elmúlt évek sajtóját unalmassá tevő termelési riportokra emlékeztet, ha kiemelem, hogy a dunaszerdahelyiek a kerület második legeredményesebb üzemegységeként a tavalyi 10 millió 138 ezer koronás tervet - a szolgáltatás ráfizetéses volta ellenére - 307 ezer koronával túlteljesítették. Várható azonban, hogy a jövőben a szállítási költségek emelkednek, s a kerületi nemzeti bizottságok felszámolásával a vállalatok támogatása megszűnik. Környezetvédelmi, energiagazA fejlett európai országokban külön gyűjtik a szórópalackokat is. Százával összepréselve szállítják a kohókba. (A szerző felvétele) dálkodási és más szempontból egyáltalán nem közömbös, hogy a vállalat egy-egy üzemegysége prosperál-e majd vagy sem, de egy biztos: a gazdaságosság szigorú követelménye mellett a jövedelmezőség rovására a hulladékgyűjtő vállalat is aligha fog ráfizetéses szolgáltatásokat nyújtani. A probléma megoldását Dudás Pál a jobb árpolitikában, részvénytársaságok alakításában, a magánvállalkozások bevonásában látja. Persze a veszteség csökkentésének van más módja is, mint például az, hogy a fémhulladékot ők maguk juttassák el a kohókba. A másodlagos nyersanyagok felvásárlási problémáit, a hasznosítható hulladék jelentőségét a közvélemény bizonyára kevésbé ismeri. Sokkal szomorúbb azonban, hogy egyes gazdasági körök részéről is érdektelenség nyilvánul meg e tekintetben, annak ellenére, hogy számos fórumon elhangzott, mennyi nyersanyagot, energiát lehet így megtakarítani. Ismeretes, hogy Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban az olajárrobbanás okozta gondokat az energiaigényes gyártási folyamatok leépítésével, azaz a másodlagos nyersanyagok hasznosításával, takarékos technológiák bevezetésével sikerült leküzdeni. Közben persze egyaránt alkalmaztak kényszerítő intézkedéseket és gazdasági ösztönzőket. Ami Nyugaton bevált, miért lenne idehaza utópia? Bizonyára nálunk is készültek ilyen elemzések, tervek, amelyeket korábban lehetetlennek, a szocialista gyakorlattal összeegyeztethetetlennek tartottak, s valahol fiókok mélyén porosodnak. Lehet, hogy ha ezek megvalósulnak, az ipar jóval kevesebb energiát fogyasztana, s nem lenne szükség például a bősi vízlépcsőre. POMICHAL RICHÁRD Bővül a belföldi légi személyszállítás? A Slov-air is vállalkozik Húszéves fennállása óta első alkalommal tartott sajtóértekezletet a Slovair állami vállalat. Ennek kapcsán Ľubomír Kováčik mérnöktől, a vállalat igazgatójától kértünk választ néhány kérdésünkre. • Milyen tevékenységet folytat a Slov-air? -Vállalatunk a, maga nemében az Aeroflot után Európában a legnagyobb speciális légiforgalmi vállalat, öt üzemünkben 1900 dolgozót foglalkoztatunk. Közülük 450-en az égbolt „lovagjai", pilóták, akik évente 150 ezer órát töltenek a levegőben. Gépparkunkban több mint 400 gép található az elterjedt čmeliaktól kezdve a modern L-410-esen át egészen a helikopterekig. Jelenleg a redszeres személyszállítás kivételével bármilyen a légtérben végzendő munkát el tudunk végezni. Tevékenységünk zömét a mezőgazdaságnak nyújtott szolgáltatások adják. Ez évente mintegy 120 ezer órát jelent a termőföldek fölött. Mivel a vegyszerezés csökkentése a mezőgazdaságban fontos feladat, vállalatunk a környezetvédelemben is jelentős szerepet játszik. • Az új idők új hozzáállást követelnek. Vállalatuk milyen irányban készül lépni, hogy a növekvő elvárásoknak, kihívásoknak megfeleljen? - A megváltozott körülmények között mi is keressük a számunkra kedvező tevékenységi formákat. Gépi és személyi kapacitás terén hazai partnereink bárminemű igényeit ki tudjuk elégíteni. Viszont a szövetkezetekben zajló önállósodási hullám miatt számolunk azzal, hogy szolgáltatásaink iránt a mezőgazdasági üzemek részéről csökken az érdeklődés. A felszabaduló kapacitásokat elsősorban az erdővédelemben akarjuk kihasználni. Erre a munkára is fel vagyunk készülve, a jelenlegi igénynek akár a dupláját is teljesíteni tudjuk. A probléma csupán az, hogy az erdőgazdaságok állami hozzájárulás nélkül nem tudják megfizetni a szolgáltatásainkat. A vállalkozás bővítése érdekében jövőre szeretnénk bevezetni a rendszeres légi személyszállítást. Mivel csak három saját repülőterünk van, a Csehszlovák Légiforgalmi Társaság repülőtereit is szeretnénk igénybe venni, természetesen a világon mindenütt honos leszállási díj ellenében. • A környezetvédők részéről nem éri vád önöket, hogy a potenciális környezetszennyezők közé tartoznak? - Vannak ilyen nézetek, de ezek nem helytállóak. A légi permetezés kevésbé káros a környezetre, mint a szárazföldi gépek által kijuttatott vegyszer, elsősorban a töménységet és az egyenletes elosztást illetően. Az erdővédelemben pedig szinte pótolhatatlanok - bár kevésbé kihasználtak - vagyunk. Egyébként a környezetvédők számára felajánlottunk harminc repülőórát, hogy saját szemükkel, felülnézetből győződhessenek meg erdőink katasztrofális állapotáról. Ha élnek a lehetőséggel, megbizonyosodhatnak arról, hogy a repülőgépes növényvédelem erdeink számára nélkülözhetetlen. • Nyílt titok, hogy azért nem volt nagyobb érdeklődés a mezőgazdasági üzemek részéről az önök szolgáltatása iránt, mert drága volt. Változott a helyzet? - Az igényekhez viszonyulva egy koronával leszállítottuk az egy hektár permetezéséért fizetendő díjat. Az igazsághoz tartozik, hogy az árképzés nemcsak a mi belügyünk, Szolgáltatásainkat nagyobb részt az agrokémiai vállalatok közvetítésével végeztük, ami kihatott az árra. Azok a mezőgazdasági üzemek, amelyek közvetlenül velünk állnak partneri kapcsolatban elégedettek voltak, mind az elvégzett munka minőségével mind pedig az árakkal. T. SZILVÁSSY LÁSZLÓ A tulajdonosoké legyen a döntés joga A sztálini diktatúrát érvényesítve, nálunk is felszámolták 1948 után a nagybirtokokat, megsemmisítették a felszerelést, sok' helyütt még a gazdasági épületeket és kastélyokat is lerombolták. Nem sajnáljuk! De azt már igen, hogy ugyancsak szovjet mintára szövetkezetekbe kényszerítették a parasztokat, miközben sajnálatos módon a kis- és középparasztokkal ugyanolyan kegyetlenséggel jártak el, mint a nagybirtokosokkal. Aztán amikor a rossz gazdaságpolitika következtében a szövetkezetek nagy hányada életképtelenné vált, jöttek az egyesítések. Persze ez sem a saját ötletünk volt, hanem a brezsnyevi gigantománia majmolása. Amit felsőbb szinten, a „vörös asztal" mellett eldöntötték, azt végre kellett hajtani. Hiába tiltakozott a nép, vezetőink és a felsőbb utasításnak gondolkodás nélkül engedelmekedők a kifundált egyesítésben látták a tönk szélére jutott gazdaságok megmentésének lehetőségét. Nos, felépültek a hivalkodó központi irodaházak, de maradtak a düledező istállók. A többszörösére emelkedett a jól fizetett tisztségviselők száma, miközben a csökkenő állatállományt szakosítás címén egyik részlegről a másikra költöztették. Felduzzadt az adminisztráció, nőtt a közvetett költség, elvesztette jelentőségét a tagsági viszony és a gazdaszellem, viszont előtérbe került a gyakran mondvacsinált hektárhozamokért, a babérokért folyó versengés. Az egyesített szövetkezetekben minimumra csökkent az áttekinthetőség, jobban lehetett manipulálni a hektárokkal, tehát mindig olyan volt a hektárhozam, amilyenre éppen szükség volt a versenyben maradáshoz. Mert a jelentés volt a fontos, nem a termelés. Kit érdekelt, hogy a meggondolatlanul „összeházasított" gazdaságok a belüzemi anyagmozgatás és a gépek kényszerű átcsoportosítása címén csaknem annyi üzemanyagot használnak el, mint amennyire a termeléshez feltétlenül szükséges volt? De eljött az ébredés, s nem kellett hozzá tudományosan indokolt dogma, csupán paraszti logika. Meg persze a demokrácia, amely győzelemre segítette a helyes nézeteket. Nem a véletlen műve, hogy az egykor „összeboronált" szövetkezetek többsége válni akar. A visszarendeződés nehéz és gyötrelmes, de inkább ezt az utat járjuk, mint tűrjük a gigantománia bizonyított hátrányait. Ahhoz, hogy a szövetkezeteink a jövőben helytállhassanak, alapvetően meg kell változtatni a mezőgazdaságnak a társadalomban betöltött szerepét, meg kell szüntetni a szolgáltató vállalatok monopol helyzetét. Azonos rangra kell emelni a szövetkezetet, állami gazdaságot, egyéni gazdálkodót és a szolgáltató vállalatokat, a felvásárló és feldolgozó üzemeket legjobb volna részvénytársaMEZŐGAZDÁSZOK FÓRIIMÄ . sággá alakítani. Ne csupán olyan vállalkozásokban lehessenek társtulajdonosok a termelők, amelyek eleve bukásra vannak ítélve. A minisztériumban valószínűleg sokan a nagyüzemi gazdálkodásban látják a jövőt, az ország kenyerének biztonságát. Ám legyen, nem vagyok ellensége a szövetkezeteknek. Viszont mindenképpen rendezzük a földtulajdont, s aki úgy gondolja, hogy képes a versenyre, hadd gazdálkodjon önállóan. De saját földjén, nem bérleti szerződés alapján. Nekünk ki fizetett használati díjat negyven éven át? Lépten-nyomon azt halljuk, alulról kell építkezni, kezdeményezni. Akkor vajon miért akarják föntről megszabni, hogy a mezőgazdaság miként építse fel a saját rendszerét? Tegyék lehetővé, hogy tulajdonosok döntsék el, kitartanak-e a szövetkezet mellett, vagy visszakérik a földjüket és családi vállalkozásba fognak, bérbe adják a területet vagy létrehoznak egy kisebb társulást, esetleg új szövetkezetet alapítanak. Ne rettegjenek a minisztériumban, nem lesz sok jelentkező, nem fognak minden szövetkezetet szétzilálni. Viszont nagyon fontos, hogy a tulajdonosok végre maguk dönthessenek a sorsukról, mert csak így tekintik majd a tagok sajátjuknak a szövetkezetet s így lesz becsülete a közös vagyonnak, a közösben végzett munkának. Ha ez a jog, ez a lehetőség megadatik, nem kell rettegnünk a szövetkezetek jövőjéért. KISS BÁLINT, Vaján ÚJSZÖ 4 1990. IV. 9.