Új Szó, 1990. március (43. évfolyam, 51-77. szám)

1990-03-08 / 57. szám, csütörtök

ÁTHELYEZIK A KASSAI MAGNEZITGYÁRAT Csöbörből vödörbe? A beruházók szerint: nem!, az érintettek szerint: könnyen lehet! A hír, hogy a kassai magnezitgyárat felszámolják, illetve Bocsárdra helyezik, a Hernádparti város lakóit megörvendeztette, ám a Kassa-vidéki járás néhány községében enyhén szólva riadalmat keltett. Ez egyébként érthető, hiszen mindannyian tiszta, egészséges környezetben szeretnénk élni. Bocsárdon, Nagyidán, Gomboson, Komarócon, Buzitán, Restén, Alsó- és Felsőláncon, Hímben, Perényben, Abaújszinán, Bölzsén és még néhány további településen igen sokan furcsállották és helytelenítették évekkel ezelőtt az „illetékes szerveknek" azt a döntését, hogy a kassai gyárat az évente 20-25 ezer tonna port, kormot és 50 ezer tonna gázt kibocsátó Kelet-szlovákiai Vasmű tőszomszédságába kell áthelyezni. Helytelenítették, de nyilvánosan mégsem tiltakoztak eléggé hangosan, mert... Mert évekkel ezelőtt az nem volt szokás... meg aztán a beruházó cég és a kerületi nemzeti bizottság hivatalosan is megerősítette, #)gy a bocsárdi magnezitfeldolgozó korszerű üzem lesz, s csak elenyésző mértékben fogja szennyezni a környezetet. Most, hogy a kassai gyár négy kemencéje közül kettőt már végérvényesen leállítottak, az új létesítmény pedig szemlátomást épül, az Ida patak mentén ismét „napirendre került" e téma. - Ki tudja, állják-e szavukat a beruházók és a közigazgatási szervek?! Mert az utóbbi időben annyi a személycsere mindenütt, hogy a végén, ha netán mégis ontani fogja a füstöt és a port az új létesítmény, nem lesz kit felelősségre vonni érte - hallani arrafelé. S hogy akadnak, akik kételkednek az ígéretek megtartásában, a papírra is vetett tervek maradéktalan teljesítésében? Igen, mert akik a vasgyár közelében laknak, jól tudják: ha egy kémény egyszer elkezd füstölni, azt később már igen nehéz rendreutasítani. Még akkor is, ha egymás után jobbnál jobb ökológiai programok látnak napvilágot. Az ígéret szép szó... Valóban, milyen érvekkel, milyen tervvel rukkoltak elő annak idején a létesítendő gyár pártfogói? Nos, mielőtt a minap Anton Jurishoz, a kassai gyár igazgatóhelyetteséhez indultam, hogy megtudjam tőle, milyen ütemben halad az építkezés Bocsárd és Nagyida határában, fellapoztam a néhány éves dokumentumokat. Azokban ugyanis fehéren feketén ott áll minden fontosabb adat. Például, hogy 1989-ben a kassai gyárban leállítanak két rotációs kemencét, s a megmaradó kettő is csak a 9. ötéves tervidőszak végéig fog üzemelni, mert közben elkészül az új gyár. A nyolcvanas évek elején elfogadott tervekből kiderül az is, hogy az új gyárból évente 99 tonnánál nem kerül több magnezitpor a levegőbe. Az érdekesség kedvéért említem, hogy amikor ez a terv készült, akkortájt a kassai gyárból egy év alatt általában 8 ezer tonna por hullott a városra... Mit mond ma a szakember? - Juris úr, ön szerint mikorra esedékes az új gyár beindítása? - A kassai gyár fokozatos felszámolása és a bocsárdi feldolgozó építése eddig nagyjából az eredeti ütemterv szerint történik, tehát úgy érzem, joggal reménykedhetünk abban, hogy 1995-re teljesen kiköltözünk. Persze, Bocsárdon már korábban, 1992-ben szeretnénk megkezdeni a termelést. Tudniillik az ottani új gyár két szakaszban épül, és részleges átadását 1992-re ígérik a kivitelezők. A közműhálózat és néhány raktár, műhely már elkészült, a kivitelezők jelenleg az őrlőn, a kemencén és a brikettezőn dolgoznak. Ha az említett objektumok elkészülnek, megkezdjük a termelést, ám a gyár építése tovább tart. Ugyanis a következő szakaszban néhány külföldi céggel közösen egy olyan speciális gyáregységet akarunk létrehozni, ahol évente több ezer tonna 99,99 százalékos tisztaságú magnéziumot tudnánk majd előállítani. - Visszatérve az alaptermeléshez: a tervek szerint az új üzemben nem forgódobos kemencékben pörkölik majd a nyersanyagot, hanem jóval kisebb teljesítményű, ám kevésbé porzó aknásban. Ez azt jelenti, hogy tekintettel a környezetre csökkentik a termelést, s vállalják a ráfizetést? - Az új gyárban a korábbinál valóban kevesebb nyersanyagot fogunk feldolgozni, ám nem leszünk veszteségesek. Sőt gazdaságosabb lesz a munkánk, mint jelenleg. Tudniillik a mostani kemencéinkben csak 3,15 gr/cm

3 fajsúlyú magnezitport tudunk előállítani, az új viszont 3,40-esre lesz képes. A világpiacon pedig a finomabb porból készült magnezittéglák a keresettebbek és drágábbak. A majna-frankfurti Lurgi cégnél készülő technológiai berendezés további előnye pedig, hogy szinte környezettiszta. -Nem fog tehát eszeveszetten füstölni, ködösíteni az új gyár kéménye? - Nem. Sőt Bocsárdon kémény sem épül. Nem lesz rá szükség. -A tervek, előrejelzések szerint évente mindössze 10 tonna kéndioxid illan majd onnan a levegőbe. Ha azt vesszük, hogy a Kelet-szlovákiai Vasmű ennek legalább az ezerszeresét „produkálja", vagy azt, hogy Kassát ebből a gázból évente 7-8 ezer tonna szennyezi, akkor a 10 tonna nem sok... - Azért csak ennyi, mert ott nem olajjal fogunk tüzelni, hanem földgázzal. Évente körülbelül 11 millió köbméter földgázt fogyasztunk majd. Ennek égetése során legfeljebb 30 tonna kén-dioxid keletkezik, de több mint a felét felfogjuk, nem engedjük a szabadba. Védekezni kell Ezek szerint a bocsárdi gyár korántsem fogja annyira szennyezni a környezetet, nem tesz annyi kárt a természetben, mint a jelenleg is üzemelő kassai. Ezt egyébként a helyi esti hírlap február 7-i számában a kassai gyár ökológusa, Ján Augustín is megerősítette. Reméljük, a szakembereknek lesz igazuk, nem pedig a ma még kételkedő laikusoknak. Két-három év múlva kiderül. Mindenesetre a környék településeinek a biztató előrejelzések ellenére sem kellene ölbe tett kézzel követniük a fejleményeket. Hogy mit tehetnének? Volna mit. A vasmű füstzónájában lévő települések megérdemelnék a földgázt. S megérné erdősávokat telepíteni az iparközpont déli peremterületére is, továbbá a „salakhegy" köré, valamint a közeli községek határába. Természetesen, ezeket és a további helyi környezetvédelmi teendőket, feladatokat az említett községek önerőből képtelenek megoldani. A környező gyárak, üzemek és az állam eddiginél hatékonyabb segítsége kell hozzá. Elvégre emberek ezreinek az egészségéről van szó! GAZDAG JÓZSEF Az Egyesült Államokba, a Szovjetunióba, Nagy-Britanniába, Olaszországba, az NDK-ba, Magyarországra és Görögországba is eljutnak a 65 éve működő kazanluki hangszerkészítő üzem termékei. A bolgár Cremona üzem egyik legjobb hangszerépítő mestere a felvételen látható Minčo Kantardjiev. (Telefoto: ČSTK-BTA) Segítsen életre kelteni az elárvult falvakat Falun élő nyugdíjas pedagógus vagyok, jól ismerem a falusi emberek bizakodásait és kétségeit. Főleg az foglalkoztat bennünket, hogy mi lesz a mezőgazdaság sorsa? Hogyan lehet jóvátenni azt a sok-sok igazságtalanságot és törvénytelenséget, amit a sztálini kollektivizálás során a falvak lakosságával, a kisés középparasztokkal szemben elkövettek? Általános vélemény, hogy a létező formákat, a szövetkezeteket tovább fenntartani jogtalan és antihumánus lenne. Bizakodással olvassuk a Csehszlovák Mezőgazdasági Párt programjában, hogy vállalja az igazságtalanul és törvénytelenül meghurcoltak rehabilitálásának, a kollektivizálás során a vidéki lakosságot ért anyagi és erkölcsi sérelmek jóvátételének szorgalmazását. Reméljük, nem csupán szépen hangzó kinyilatkoztatás ez, amivel el akarják altatni a bizalmatlanságunkat. Olvassuk továbbá, hogy a CSMP támogat valamennyi tulajdonformát és elismeri azok egyenjogúságát. Igen ám, csakhogy ezeknek a tulajdonformáknak a létrejöttéhez a szövetkezetek és állami gazdaságok által jogtalanul használt földet vissza kell adni a telekkönyv szerinti tulajdonosoknak, ahogy azt a mezőgazdasági párt gazdasági programja is említi. Ez az, ami látszólag kétségessé teszi a CSMP programjának őszinteségét és komolyságát. Mert hasonlóan szép nyilatkozatokkal és ígéretekkel - a szövetkezetbe belépő paraszt igazi tulajdonosa lesz a szövetkezetnek! - igyekeztek elcsábítani a sztálini kollektivizálás agitátorai is a parasztságot. Amikor ÚJ SZÚ 5 1990. Ifi. 10. A tér: tér. Többet jelent, mint maga a fogalom, a szó csak körülír, betájol, nem fest hátteret. A tér tágasságot jelent, a monolit tömb uralmának megtörését. Gyülekezőhelyet, zöld lombkoronát, kutyasétáltatást, ejtőző öregek őszi mosolyát, gyerekzsivajt, patinás szobrot, ezt-azt. Mindegyik valami mást. Valami többet. A város .tüdejét, kicsi hörgőcskéit, egy-két csenevész fával, esetenként robusztus vadgesztenyével. Templomot, üzletsort. Pihenőt és felüdülést a szemnek, ha esztétikus, ha történelmi arca van, ha legalábbis nem ízléstelen. A mi terünk szegényes, kopottas, amolyan hétköznapi terecske. Körben üzletsorok, kocsma, szolgáltatások háza, virágbolt, s középütt az ütött-kopott zöldséges standok: a mi kis piacunk. Kofákkal, járókelőkkel, részegekkel - a hétköznapi, egyszerű lét különböző mélységű és színezetű bugyraival. Nem sokra becsültem. Szinte keresztülnéztem rajta, sietősen elelkaptam egy-egy ismerős arc villanását, egy-egy szokatlan epizódot, egy új színt valamelyik kirakatban, ám egyszer le nem ültem a bolt előtti padra, csak úgy, megpihenni, elgondolkodni. Nem ébresztett bennem gondolatokat. Mégsem voltunk idegenek egymás számára. Ha másért nem, tudtam hozzá hasonlítani, vagy elnéztem az ingyencirkuszt a kocsma előtt, amikor két részeg hajbakapott. Úgy éltünk együtt, mint egy ellaposodott házasság vékonyodó éveiben: megtűrve egymást. Am amióta ránk tört a szabadság, meg-megnéztem magamnak, változik-e arculata. Mert számomra a szabadság (ó, szent plágium) a rendet is jelenti. Hogy mást ne mondjak: első ízben akkor döbbentem rá, hogy szabadabb lettem, jai, a virágárus, a virágágyások... Csak ez az éktelen bódé nem volt itt még a minap. Ez a behemót. Uram bocsá', mintha odacsináltak volna a tér kellős közepére. Utamat állja, szememet zavarja, gondolataimat kizökkenti, majd' hogy el nem esek. Nem tudom ki tette oda, ki merte odaengedni. Szabályos, tipizált bódé, bodega, sufni, kutyaól, minek nevezzelek, építőBodegásított reprivatizáció amikor a házunk előtt felsöpörték a járdát, s eltakarították a fűben éktelenkedő szemetet. Mintha belém rúgtak volna, akkora lett a rend egyik napról a másikra. Kezdtem reménykedni. Nicsak, mondtam jobbik felemnek, beindult a maszekolás. Ha isten is úgy akarja, megérjük még, s talán meg is szokjuk az utcaseprők látványát, ami minden tiszta társadalomban természetes. Mert ugye, nálunk nagyobb szégyennek számított a seprő, mint a szemét. A remény, ez a balga jószág, nem ismer határokat. S akkor, gyanútlanul, elindulok hazulról bolhavenni. Az akváriumi halaknak, természetesen. Megyek a szokott útvonalon, átvágva a téren, a Delfin uszoda előtt át a parkon... Mennék, de földbe gyökerezik a lábam. Ellopták a teret! Pedig mindig ott a helyén: a boltok két sora, a piac szegényzöld standipari munkások és távvezetékek építőinek összkomfortos rezidenciája. A „munkáshatalom" zanzásított villája, a bodimilkes-dioros jelszavakkal suvikszolt negyvenéves mosoly ótvara. Csak épp pulttal az ablakban, abban az ablakban, amelyen feslettebb erkölcsű fiatalasszonyok ugráltak ki hajnalonta egy-egy eldugott faluszélén, ahol a gázvezetéket szerelték. Ennek az ablaknak madáretető funkciója lesz, találtam ki, látva a bódé oldalára pingált hotdogot, s mi leszünk a palimadarak. A környék lakói. Megrendülten álltam a szabadság és szabadosság eme nagyszerű emlékműve előtt, s arra gondoltam, uramisten, most már mindent szabad. Ezentúl csak vállalkoznom kell, s odatehetem a bodegámat, ahová nekem tetszik. Kiárusíthatom a jóízlést, terrorizálhatom a környezetemet, ízléstelenül és gátlástalanul. Mert a vállalkozáshoz, tudvalevő, csak két dolog kell: pénz és még több pénz. Márpedig akinek eddig nem volt, eztán sem lesz, s nincs mindenki abban a szerencsés helyzetben, mint az a járási vezető elvtárs, aki szűkebb pátriája első magánborozóját kívánja megnyitni. Nyilván, neki telik rá. A többiek, a vékonypénzűek számára marad a szükségmegoldás. Őbelőliik legfeljebb Örkény dobozolói lehetnek, ám ezeket a dobozokat, képletesen és szó szerint, kerülgethetjük fintorogva évekig, míg valaki rá nem döbben, hogy a bodegásítás eufóriájában oda jutunk, ahová az ország építészete jutott: falvaink ízléstelenek, városaink szétverve, panelkockáiban élni nem, legfeljebb létezni lehet. Van egy torzszülött kifejezés a társadalmi vagyon átcsoportosítására, egy divatossá vált lochnessi rém: reprivatizáció. Hogy mi mindent rejt magában, ne taglaljuk, sejtésem szerint azonban belefér a maszekolás, a vállalkozás, a tőke bodegásítása is. A tértelenítés, parktalanítás, a közízlés kiárusítása. Jó lenne idejében meggátolni, hogy a négy évtizedig tartó ízléstelenséget most már ne váltsa fel az ízléstelenség újabb hulláma, mert ami szemet bántó, ronda volt eddig, attól még nem válik szebbé, hogy szabadon, gátlástalanul csinálhatjuk. -köviígéretekkel nem sikerült meggyőzni a kis- és középparasztokat, elővették a bunkót: a mértéktelen beszolgáltatást s az ezzel járó büntetéseket, a kamrasepréseket, meghurcoltatásokat, a kuláklistát és egyéb jól ismert praktikákat. Hogy mennyire lett „igazi gazdája" a szövetkezetnek a tag, jól tudjuk. Az egykor öntudatos és szorgalmas gazdából bérmunkást csináltak, aki ha tehette, menekült a földtől, a faluból, hogy legalább ne a sajátján legyen bérmunkás. A szövetkezetek urai a pártkáderek, az elnökök, agronómusok, könyvelők és más funkciósok lettek. A központi irányítás engedelmes kiszolgálói voltak, kevés kivétellel csak az egyéni boldogulásukat keresték. A tervteljesítés hajszolásával, sokszor mondvacsinált eredmények kimutatásával igyekeztek érdemekét - és magas prémiumot! - szerezni. Érzéketlenek voltak viszont a falu problémáival szemben, elnézték, hogy rohamosan elöregedik a lakosság, hogy egyre több ház marad lakó nélkül, megszűnnek az iskolák, felbomlik a faluközösség és végső soron a falu léte válik bizonytalanná. Hát ezért vált ki a falusi emberekben egyrészt reménységet, másrészt kételyeket a CSMP programja. Úgy érezzük, kifejezi a vágyainkat és érdekeinket, de megvalósítható-e? Reálisan fogjuk fel a földművesek jelenlegi és múltbéli életét. Tudjuk, a földműves társadalom kiöregedett, a fiatalok közül csak kevesen vállalkoznának egyéni gazdálkodásra, amikor az anyagi és erkölcsi feltételek is hiányoznak. Mert egyéni gazdálkodásra csak az gondolhat, akinek megfelelő tőkéje van. Jól tudjuk, a mezőgazdaságban ma már csak gépekkel lehet boldogulni. Nem is akarjuk a „régi" világnak a folytatását, a gazdálkodás új feltételeit akarjuk megteremteni önkéntes vagy részvényes alapon. Hogy hazatérhessen a faluba, aki a városba menekült, de nem érzi jól magát. A tulajdon valóságát kívánjuk életre kelteni. Ha a tulajdon élni fog, ki lehet adni haszonbérbe a földet a szövetkezetnek, vagy egyéni vállalkozóknak. A lényeg, hogy a tulajdonos határozhassa meg a föld további sorsát, neki hozzon hasznot. Alakuljanak át a szövetkezetek a tulajdonosok és a dolgozók önkéntes társulásává, amelyben érvényesülhet a piacgazdaság minden feltétele és előnye. Aki pedig elég erőt és kedvet érez az egyéni gazdálkodáshoz, annak adassék meg a lehetőség a vállalkozásra. Ez az egyik feltétele annak, hogy az elárvult falvak új életre keljenek. A jogtalanul meghurcoltakat és elítélteket, akikre rásütötték a „kulák" bélyeget, akiket törvénytelenül és hamis vádak alapján megfosztottak ingó és ingatlan tulajdonuktól, azokat erkölcsileg és anyagilag egyaránt kártalanítani kell. Ha már nem élnek, utódaikat vissza kell helyezni jogos tulajdonukba. Az a párt, amelyik ezeknek az elvárásoknak a teljesítését és a törvényhozásban való érvényesítését magára vállalja, bizton számíthat a falusi választók szimpátiájára és voksaira a szabad választásokon. BUCSAY LÁSZLÓ, nyugdíjas pedagógus, Bacska