Új Szó, 1990. március (43. évfolyam, 51-77. szám)

1990-03-01 / 51. szám, csütörtök

Milyen iskolát akarunk? Ebben a napról napra változó világban sokan elgondolkoznak a feltett kérdésen. Aki egy kicsit is foglalkozik a problematikával, szükségét érzi oktatási rendszerünk megváltoztatásának. De milyen legyen az új iskola? Olyan oktatási rendszer kialakításán kell fáradoznunk, amely lehetővé teszi az egyének és közösségek sokféle művelődési szükségletének kielégítését, a különböző oktatási formák közötti szabad választást, és korlátokat szab az iskolák államipolitikai ellenőrzésének. Az állami oktatáspolitikának a nyilvánosság ellenőrzése mellett kell kialakulnia. Az iskolát ne lehessen alárendelni egyetlen politikai erő törekvéseinek sem. Az oktatás tartalmát és a nevelés szemléletét az oktatást igénybe vevők és a pedagógusok közötti szabad megállapodások alakítsák ki úgy, hogy a gyermek személyiségében rejlő lehetőségek kibontakozhassanak. Az oktatás célja legyen az, hogy minden állampolgár szert tehessen a modern társadalomban való boldoguláshoz szükséges ismeretekre és viselkedési készségre. Az államnak tehát minden polgár számára garantálnia kell ezek elsajátításának lehetőségét. Az állampolgárnak joga legyen a tanulás és a tanítás. Lehetővé kell tenni a szabad iskolaválasztást is. Az iskola válságának egyik oka, hogy nem tudunk mit kezdeni a tanulók fejlettségbeli különbségeivel. Ezért külön figyelmet kell szentelni a lemaradóknak, hogy talpon maradásuk biztosítva legyen. Ez elsősorban az alapszintű oktatáson belül differenciált hozzáállással oldható meg. Ahhoz, hogy az iskolák ezeknek az elveknek megfeleljenek, fel kell szabadulniuk a monopolizált pártideológia, a tudományos és pedagógiai érdekcsoportok hatalma alól. Az oktatásban közvetlenül érdekelteket kizáró állami tananyag-meghatározási rendszer válsághelyzeteket hozott létre. A tudományos és „pedagógiai" csoportok nyomására túlméretezett, sokszor taníthatatlan tananyagok kerültek be az egyes iskolafokozatokba, s többnyire azt is figyelmen kívül hagyták, hogy milyen mt A matematika nem nehéz Nemrégiben megragadta figyelmemet az Új Szó egyik cikke. (A január 29-i számban közölt írásról van szó, melyet Gyökeres Mária pozsonyi tanítónő írt a 3. és 4. osztály abszurd követelményeiről, foglalkozva a geometriatanítás kérdésével is - a szerk. megjegyzése.) Emlékszem, a szerző az 1976-os oktatási-nevelési koncepció létjogosultságát boncolgatta. Engem, mint matematika szakost, főként a matematikában elért tudásszint érdekelt és érdekel ma is. Ezért mozdult meg akkor bensőmben valami, ami azt sugallta, nem tudok egyetérteni a dikk mondanivalójával. Már 32 éve tanítok matematikát, generációkat neveltem fel, és figyelemmel kísérem a tanulóknak nemcsak a tudásszintjét, hanem képességük, adottságuk fejlettségét is. Nos, az 1-4. osztályok tanulói, véleményem szerint, nincsenek túlterhelve. Ebben az életkorban a gyermekek többre képesek, s ezt nem szabad lebecsülni. Jövőnk építéséhez nagy tudású, okos emberekre van szükség. Semmiképp ne féljen a pedagógus a többletmunkától, ha az a tanulók jobb tudását szolgálja. Igaz, az új tantervekben voltak túlkapások is. Széttagolta a tananyagot, halmozta azt, a tanítók emiatt sokszor nem látták a célt. Ez hiba, és a jövőben valóban meg kell változtatnunk az oktatásügyet, ám mielőtt ezt megtennénk, alapos elemzésnek kell alávetnünk. Visszatérve a tulajdonképpeni mondanivalómhoz: az 1-4. osztályok geometriai tananyaga eddig nem volt túlméretezett. Az említett cikk a mértani tananyag jelenlegi tartalmi követelményét túlzottnak (a szakasz, a félsík, az egyenes, a szögfelező, a hasáb stb.) minősíti. Iskolánk alsó tagozatán működő pedagógusok beszélgetéseik során inkább csak a mértan korai bevezetését kifogásolták, hiszen ez nem felel meg a 2. osztályos tanulók képességeinek, életkori sajátosságainak. Jelenleg 5. osztályokban tanítok matematikát: egy, közepes tanulókból álló és egy természettudományi tagozatú oszIBBI tályban. Egyikben sincs gond a tananyagelsajátítással, sőt a geomatriát talán még jobban is kedvelik a gyerekek. A korábbi évekhez képest tanítványaim otthonosabbak e tudományágban, magabiztosan használják a zsebszámológépet. Egyre nagyobb érdeklődést tanúsítanak az iskolánkban működő számítástechnikai szakkör iránt. Szerintem, ne legyen célunk a tananyagcsökkentés, de a túlterhelés sem, és ne álljuk útját a magasabb tudásszint biztosításának sem. CSICSAY IRÉN, a komáromi Fučík Utcai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola igazgatóhelyettese életkorban mit és hogyan lehet megtanítani. A jövőben a tananyag egyes iskolatípusokra való meghatározása csak a gyakorló pedagógusok bevonásával történjen. Az új helyzetben lényeges, hogy a reformok ne egy csapásra, felülről ösztönzött kezdeményezésre valósuljanak meg, hanem vegyék figyelembe a helyi kezdeményezéseket is, ezek közül ki kell választani azokat, amelyek már a mai körülmények között is megvalósíthatók. Hogy az iskolák önállóan, dinamikusan, a megfelelő irányban fejlődhessenek, több feltétel szükséges. Először is meg kell szüntetni a gyermekek kiszolgáltatottságát, meg kell akadályozni a személyiségrombolást és az értékpusztítást az iskolákban. Maximális figyelmet kell szentelni a pedagógus személyiségének, eddig elnyomott és elfojtott értékei felszínre kerülésének, nem utolsósorban erkölcsi és anyagi helyzetének. Lehetővé kell tenni ma még nem létező új iskolatípusok létrehozását is (például magániskolák). Szükség van az iskolatípusból való kilépés, illetve visszalépés, vagyis a típusok közötti váltás szabadságára. önállóságot kell adni az iskoláknak minden fokozaton az oktatási módszerek, taneszközök megválasztásában, abban, hogy helyi sajátosságaikat figyelembe véve maguk határozhassák meg nevelési-oktatási feladataikat. Minden lényeges pedagógiai kérdésben döntési lehetőséget If^ll adni a tanári karnak. A tantestületek maguk választhassák meg vezetőiket. Meg kell szüntetni a hatósági úton, a nyilvánosság kizárásával történő felvételi és záróvizsgák feltételeinek meghatározását is. Ahhoz, hogy felzárkózhassunk Európához, szükséges, hogy oktatási rendszerünket egyenértékűvé tegyük a kialakulóban lévő egységes Európa iskolai normáival, széles körben bekapcsolódjunk az európai integrációs programokba a középés felsőfokú oktatás területén. Hogy mire kell építenünk? Elsősorban a toleranciára, a másokért való felelősségre, a másokra való odafigyelésre, a kölcsönös megértésre, az önmegvalósításra való törekvésre, a vállalkozókedvre, más nemzetek iránti érdeklődésre és megértésre, a környezeti problémák iránti érzékenységre, a társadalmi normákhoz és magatartásformákhoz való kritikai viszonyra. é Azt hiszem, az első lépések megtételéhez ez nem is kevés. TÓTH TIBOR pedagógus, Párkány-Ebed A parlament siet és nem tapsol M

ár tudom, milyen képviselőket szeretnék választani a szabad választásokon. Alkalmam volt arra, hogy mérlegeljek, hogy elfogadjam vagy elutasítsam valamely képviselői alapállást. Az olvasók, akik február 27-én (kedden) a Csehszlovák Televízió délutáni parlamenti közvetítését látták, több magyar nemzetiségű képviselő felszólalását hallották. A parlamenti bizottságokban és a közvélemény bevonásával lefolytatott hevenyészett viták után előterjesztették az új választási törvényjavaslatot. Az előterjesztést követően rövid egymásutánban számszerint öt - nem tévedés - magyar nemzetiségű képviselő kért és kapott szót. Közülük négy - Sidó Zoltán, Popély Gyula, Duraý Miklós és Vitéz Erika - az elfogadásra javaslott törvénytervezet most alakuló kispártokat és nemzetiségi kisebbségeket diszkrimináló megszorításait bírálta. Közülük Sidó Zoltán egy parlamenti bizottság megalakítását is indít-ványozta, amely kivizsgálná, hogy Szlovákia déli járásaiban milyen csoportoknak áll érdekében, hogy szinte a végletekig elmenve szítsák az ellenségeskedést az ott élő szlovákok, magyarok és zsidók között. Végre nyílt, szabad választásokat szeretnénk tartani. A szabadsághoz és nyíltsághoz viszont nem teremtik meg az egyenlő esélyeket minden párt és minden nemzeti kisebbség számára. Bevallom: a nagypárti választási bűvészmutatványokhoz mostani képviselőként nem aszszisztálnék. Miközben mindegyre a totalitárius pártállam lebontásáról beszélnek, s mindegyre az ezt megteremtő kommunista párt hegemóniája ellen indulnak harcba, elfeledkeznek arról, hogy az állampárt ellenzéke nem abból a négy-öt „nagypártból" és mozgalomból áll, amelynek lába elé plüss-szőnyeget terítenek a parlamenti bevonuláshoz. Felszólalásában Duray Miklós fejtette ki, hogy ezzel a választási törvénnyel az egypárti diktatúrától megszabadulni akaró embereket ismét arra kényszerítik, hogy nagypártokba tömörüljenek, feltételezve, hogy nem akarják saját képviselőjelöltjeiket a parlamenten kívül látni. Ezek után méltán tetszhetett úgy, hogy volt egy képviselő, aki bizonyára önmagát, s nem azokat képviselte, akiknek hetek óta újságcikkek és nyilatkozatok tucatját írta, illetve mondta el. Sándor Eleonóra a Független Magyar Kezdeményezés által javasolt, majd a parlamentbe kooptált képviselők egyike. Nem véletlen - és politikai kötődésein kívül más jellegű megkötöttségét is jelzi -, hogy kijelentette: ők is bírálják a Polgári Fórum és a Nyilvánosság az Erőszak Ellen képviselői klubjában a képviselőhely megszerzéséhez szükséges 5 százalékos szavazatarányt. Elmondása szerint az említett képviselői klub tagjai időhiányra hivatkozva vetették el javaslataikat. A dolog eddig nem is lenne meglepő, hiszen végeredményben a parlamenti ülésszak megnyitásáig ugyanez a sors járt ki a többiek javaslatainak is. Ráadásul az a képviselő - szlovák, magyar vagy cseh - aki azon a délutánon módosítások eszközlését javasolta, nem aratott tapsban mérhető sikert. Sőt, akadt a Polgári Fórumnak egy képviselője, aki a törvénytervezet hibáit felsorolva éppen az időhiánnyal indokolta annak gyors elfogadását. Hát, nem tudom... Azon a parlamenti ülésen, amelyen több cseh nemzetiségű képviselő is kiállt a nemzeti kisebbségek jogait, törvényhozásbeli szerepüket csonkító választási törvény módosítása mellett, Sándor Eleonóra kifejtette: A kisebbséget védje a többség. Ezt úgy értelmezte, hogy bizalmát hangoztatta a szabad választásokon megválasztandó, mindeddig ismeretlen összetételű parlament irányában. Boldog az a képviselő, aki a csehszlovákiai magyarok történelmét ismerve a többségi parlament demokratikus érzelmeire, hitelességére, politikai meghatározottságára és jóindulatára tud hagyatkozni. Bizonyára erre is megvan az oka. Azt azonban aligha gondolhatja komolyan, hogy míg ő egyetértett a jelenlegi választási törvénytervezet elfogadásával, amely diszkriminálná a nemzeti kisebbségeket, addig a valószínűleg nemzeti kisebbségekhez tartozó képviselők nélküli parlamentre hagyná a jogainkért vívandó politikai küzdelmet. Mert ma egyetért azzal, hogy módosító javaslataikat időhiányra, a minél előbb megtartandó szabad választásokra hivatkozva elvetik. Miért is ne? Elvégre bizonyítson a többség, mennyire értékeli a jövőben a Sándor Eleonóráéhoz hasonló „mai" lojalitást. Még szerencse, hogy a szabad választásokon - remélem - jogom lesz más magyarokra szavazni. DUSZA ISTVÁN Új formák formalizmus nélkül T

öbb mint egy héten keresztül Václav Havel volt a nemzetközi politika egyik főszereplője. Az izlandi, a kanadai és az egyesült államokbeli látogatás után rövid megálló következett idehaza. Megálló és nem pihenő, mert vasárnap, a prágai Óvárosi téren olyan beszédet mondott negyvennyolc februárjáról, amelyet a világ hírügynökségei is bő terjedelemben ismertettek. Hétfőn pedig már Moszkva látta vendégül a csehszlovák államfőt. E bőséges csehszlovák külpolitikai nagyhét után az újságíró csak arra vállalkozhat, hogy megpróbálja megvonni a politikai tapasztalatok gyorsmérlegét. Az. első dolog, ami azonnal szembetűnik: egy kis ország felértékelődése a nagyhatalmak látószögében. Ezt az a fogadtatás is példázza, amelyben Havelt és kíséretét mindenütt részesítették. Talán csak az államfő maga tudná megmondani, mi volt rá nagyobb hatással: a tiszteletére a tengerentúlon megrendezett gálaest az amerikai kulturális élet kiemelkedő személyiségeinek a részvételével vagy pedig a szovjet közéleti (ellenzéki, radikális) személyiségekkel folytatott beszélgetések, a kulturális minisztériumban megrendezett találkozó a világhírű moszkvai művészekkel. Mindenütt volt egy olyan programpontja, amely alapvető változást jelentett a négy évtized aiatt megszokott állami látogatásokhoz képest. Nyugaton az úgynevezett diszszidensekkel vagy a már régen ott élő csehek és szlovákok leszármazottaival, Keleten ugyancsak az ott élő vagy dolgozó hazánkfiaival is találkozott. Érdekes volt az a beszélgetés, amelyet Moszkvában egy ukrajnai, cseh nemzetiségűek lakta falu képviselőivel folytatott. Amiért mindezt említem: a csehszlovákiai magyarság számára fontos, hogy a hivatalos állami politika felvállalja, a sajátjának tekinti a „külföldre szakadtakat", s nemcsak a nyugati sikerembereket, milliomosokat, hanem a keleti, fennmaradásukért, létükért küzdő kisembereket is. Felértékelődő kis országot említettem. Látva ennek okait is: földrajzi helyzetünket, azt, hogy Európa közepén vagyunk. S azt is, hogy ehhez a keleti tömbön belül megindult, demokratikus forradalomba átcsapó erjedés is szükségeltetett. Lényegében a demokrácia felértékelődése ez, idehaza és külkapcsolatainkban egyaránt. Kis ország csak akkor folytathat szuverén politikát, ha nem kell meghúzódnia a nagynak az árnyékában. S ezzel eljutottunk a moszkvai tárgyalások, a politikai nyilatkozat és a közös közlemény lényegéhez. E

nagyon tömör, rövid, ám hatásukat tekintve korszakosdokumentumok teljesen új alapokra helyezik a hagyományosan jó csehszlovák-szovjet együttműködést. A formula a régi, de a tartalom új. Vagy inkább most kap igazi tartalmat, amikor a bevett formuláról lehántjuk a formalizmust. Az újságolvasó számára a Havel és Gorbacsov által aláírt okmánynak az a mondata is ismerősen cseng, amely szerint „Csehszlovákia és a Szovjetunió az egyenjogúság és az állami szuverenitás teljes mértékű és kölcsönös tiszteletben tartása alapján kívánja fejleszteni kapcsolatait. Csak ezen az alapon valósulhat meg az önkéntes és kölcsönösen előnyös együttműködés." S lehet akár szenzációként is tálalni Václav Havelnak azt a kijelentését, hogy nincs szükség a csehszlovák-szovjet barátsági és együttműködési szerződés meghosszabbítására, de az idézet szó szerinti tartalmát tekintve teljes mértékben logikus: az új időkben a régi gyakorlatot, diktátumot szentesítő megállapodás már nem lehet mérvadó. Hetek óta húzódó viták, nézeteltérések végére tett pontot a szovjet csapatok kivonásáról aláírt szerződés, amely a moszkvai út egyik legfontosabb eredményének számít. A záróközleményben szerepel egy mondat arról, hogy a szovjet fél sajnálja csapatainak 1968-as csehszlovákiai bevonulását. A tény önmagában már nem újdonság. De hogy mi minden rejlik mögötte, arra Dienstbier külügyminiszter nyilatkozata is rávilágított: A szovjet fél ,,megértette, szükséges, hogy köztársaságunk nemzetei hallják a Szovjetunió őszinte véleményét az invázióról. Az már régóta nem lehet kétséges, mit gondol az új szovjet vezetés a bevonulásról. De valamilyen belső és egyéb okokból nem akart róla beszélni. Az e megfogalmazással való kölcsönös egyetértés bizonyította: őszinte érdek a kapcsolatok valódi normalizálása. Az, hogy az örök időkre szóló barátságról hangoztatott frázisoktól eljussunk az igazi együttműködéshez." Politikai akadálya nincs ennek az együttműködésnek, határt, gátat csak a csehszlovák és a szovjet gazdaság jelenlegi állapota emelhet. Gazdasági gondok-bajok mindkét oldalon vannak bőségesen, ezért is kell keresni az együttműködés új formáit. Mert tény az, hogy szükségünk van a Szovjetunióra, a hatalmas szovjet piac elvesztése mérhetetlen károkat okozna, s a szovjet kőolaj és földgáz is nélkülözhetetlen számunkra. Az új gazdasági kooperáció lényege egy mondatban talán az lehet: nem az elvek deklarálására kell építeni, hanem üzleti alapokra. N

em kérni ment a csehszlovák delegáció Moszkvába, hanem új, tisztességes feltételek melletti együttműködést ajánlva. Jóhiszeműen, amit több gesztus is bizonyít. Például az, hogy a csapatkivonási szerződésnél messzemenően figyelembe vettük a szovjet fél aggodalmait, problémáit. S valószínűleg az sem kerülte el a Kreml figyelmét, amit Václav Havel a múlt heti körút csúcspontjának számító, az amerikai Kongresszusban elhangzott beszédében mondott: Washington azzal segíthet a legjobban Csehszlovákiának, ha a Szovjetunióban zajló, jelenleg nagyon bonyolult demokratizálási folyamatot segíti. Európai, sőt világpolitikai kitekintés volt ez, s ugyanakkor csehszlovák üzenet Washingtonból Moszkvának - ami az utóbbi évtizedeket tekintve egyedülálló dolognak számít. Nem lehet más következtetést levonni: a moszkvai út jelentősége elsősorban politikai. De ugyanez mondható el a kanadai és az amerikai látogatásról is. Hiszen az ő sajtójuk írta, hogy Havel volt az első olyan Keletről jött államfő, aki a törvényhozásban mondott beszéd lehetőségét nem arra használta ki, hogy konkrét segélyeket kérjen országának. E helyett a politika és az erkölcs viszonyát, a felelősség fogalmát boncolgatta. Emellett a további európai fejlődés szempontjából is fontos külpolitikai javaslatokat tett. Az 1992-re tervezett Helsinki 2 előrehozása bizonyára összecseng a moszkvai szándékokkal, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a német egyesítést a szovjetek is az európai egyesülési folyamat keretében képzelik el. S ha a német egyesülés gyorsabban megy végbe, mint azt Moszkvában vagy akár Párizsban szeretnék, akkor derül majd ki igazán Helsinki 2 előrehozásának a szükségszerűsége. Nem tudni viszont, mit mondtak a Kremlben Havelnak arra a kijelentésére, amellyel a NATO-t Európa fontos biztonsági tényezőjének ismerte el. Tehát Kanadába és az Egyesült Államokba sem azért ment a csehszlovák küldöttség, hogy a markát tartsa. Ezzel nem akarom lebecsülni azoknak az új gazdasági együttműködési- formáknak a jelentőségét, amelyekről például Quebecben volt szó. S az is tagadhatatlan, a piacgazdaságra való átállásunk szempontjából létfontosságúak voltak számunkra az USA-ban folytatott tárgyalások csatlakozásunkról a Nemzetközi Valuta Alaphoz és a Világbankhoz. Ugyancsak rendkívüli jelnetőségű lesz az új csehszlovák-amerikai kereskedelmi megállapodás, s ennek kapcsán a Jackson-Vanik törvény eltörlése. Vagyis: megkapjuk a legnagyobb kedvezményeket. r^^ ismét hangsúlyozni szeL/t? retném: a múlt heti körút jelentősége elsősorban politikai, a fő haszna is politikai. Hogy mekkora, azt egyelőre fel sem tudjuk mérni. ÚJ SZÚ 6 MALINÁK ISTVÁN 1990. III. 1.