Új Szó, 1990. március (43. évfolyam, 51-77. szám)

1990-03-07 / 56. szám, szerda

Az eszme erejével Jegyzetek T. G. Masarykról ÚJ szú 1990. III. 7. O—áznegyven éve született. 0 L. Életműve - ötvenhárom esztendővel halála után, s azt se feledjük, hogy ez a félévszázad telítve volt a mesterséges elhallgattatás megannyi sötétségével - aktuálisabbnak látszik, mint valaha. Tomáš Garrigue Masaryk azok közé a ritka közép-kelet-európai egyéniségek közé tartozik, akiknek baloldali demokratikus eszményeiket sikerült valósággá változtatnia, s így lett a Csehszlovák Köztársaság alapító elnöke, s betöltötte ezt a funkciót egészen önkéntes lemondásáig, 1935-ig. Népszerűsége odahaza és elsőrendűen NyugatEurópában, illetve az Egyesült Államokban osztatlan volt. Jellemző, hogy George Bemard Shaw, aki még a századfordulón valamelyik fabianus összejövetelen, Londonban megismerkedett vele, azt mondotta egyszer:• ha lennének Európai Egyesűit Államok, elnökének éppen Masarykot képzelné el. „Nem teremtett legendát, inkább a demokrácia antilegendáját teremtette meg, amelyet abszolút földinek és köznapinak formált, ellentétben az egyházi legendákkal, amelyek mennyeiek és rendkívüliek" - jegyezte meg a hatvanas évek dere> kán ivan Klíma, az író Karel Čapek nevezetes könyvéről, a Beszélgetések T. G. Masarykkal koncepciójáról nyilatkozva. Ne tagadjuk: Masaryknak volt és van legendája. A ma legendáinak egyik forrása kétségtelenül az a tény, hogy hosszú évtizedekig neve és életműve „zárolva" volt, s e tiltott gyümölcs ízét kevesen tapasztalhatták. Elsősorban hazájára vonatkozott e tiltás. A legenda azonban már Masaryk életében is realitás volt. Vagy inkább pontosabb, ha egy államférfi évtizedeken at tudatos kialakított önportréjáról szólunk. Köztudomású, hogy a századforduló monarchiájában milyen súlyos konfliktusokat vállalt T. G. Masaryk azért, hogy eszményeinek megfelelhessen. Kihívta a klerikális körök dühét, mert az öngyilkosság problémájáról értekezett, s korántsem a hagyományosan álszent egyházi koncepciók szerint; vállalta az ügyvéd feladatát és felelősségét, amikor Polnán, a magyar Tiszaeszlárhoz hasonló, vérvádas pert akart konstruálni: nem tétovázott, amikor a horvát függetlenségi politikusok támogatását kellett személyesen ellátnia; s határozottan fellépett az úgynevezett kézirat-perben az igazság mellett, nevezetesen, hogy az addig általánosan szent, nemzeti ügyként kezelt cseh mitológia alapját képező hősköltemények - egyszerűen hamisítványok. „Számomra a kéziratok kérdése elsősorban erkölcsi probléma volt - ha ezek hamisítványok, ezt az egész világ előtt el kell ismernünk" - mondotta. - „Büszkeségünk, nevelésünk nem épülhet hazugságra. Különben is: még saját történelmünket sem ismerhetjük helyesen, amíg egy kitalált múlt körül botorkálunk. Ez számomra magától értetődött." 1 _ a kor és személyesen MaLZ saryk (és környezete) szerette a metafórákat. Legismertebb jelszava: „Jézus - és nem Caesar", amely a szeretetet, a humanitást részesíti előnyben a hatalommal és az erőszakkal szemben. A politika nyelvére fordítva ezt az alapvetően etikai meggondolásokkal megfogalmazott tételt, Masaryk mindenkor előbb fordult a békés megoldások kereséséhez, mintsem a kardcsörtetéshez. Ebben természetesen újra a realizmus megnyilvánulását kell látnunk. Masaryk jól ismerte hazája lehetőségeit. A cseh államiság, 1918 októbere előtt, már évszázadok óta, még abban a közvetett és torz formában sem létezett, ahogyan a kiegyezés után a magyar államiság funkcionált, de még annyira sem, mint a horvát -magyar kiegyezés után a horvát állam. Mindez nem azt jelenti, hogy nem létezett cseh közvélemény, nem funkcionált a cseh társadalom. Éppenséggel jobban működött, mint akár a horvát, akár a magyar. Azért is, mert adminisztratív háttere nem lehetett, s nem is volt. Létezett viszont komoly gazdasági háttere: tőke és munkásság, szilárd és megbízható polgárság, öntudatos, a jobbágyság lelki nyűgeitől is megszabadult parasztság. A „fenn az ernyő, nincsen kas" dzsentri-mentalitása hiányzott a cseh közéleti gondolkodásból. Nem volt, nem lehetett vármegye, viszont létezett reális anyagi hatalom, amellyel Ausztriának, s a monarchia egészének, akarva-akaratlan, számolnia kellett. Jézus - egyáltalán nem vallásos jelkép. Masaryk hívő ember volt, de nem a tételes vallások szellemisége szerint. Jézus számára az a szimbólum, melynek értelme: a hatalommal szemben győzhet az az eszme is, amely a tömegek mély és történelmileg megalapozott igényeire épül. Jézus, mint szimbólum azt is jelentette Masaryk számára, hogy az állampolgárnak és a társadalomnak vállalnia kell önmagát. Masaryk a Hus-tradícióból indult ki: cseh földön keletkezett az első reformációs mozgalom, a római egyház monopóliumának megdöntésére szervezett leghatékonyabb kísérlet - Luther fellépése volt. Ezért az ellenreformáció első hulláma, az erőszakos rekatolizálás ugyanitt volt a legerősebb. Ennek következményeként a római egyház és a Habsburgok egyesített erejével szemben reális esélye csakis a szellemi nemzeti mozgalmaknak lehetett. Nem Caesarnak, hanem Jézusnak. f*Qak azt "ne képzeljük, hogy WO a maga realizmusában Masaryk naiv lett volna! Mert szó sincs arról, hogy a reális helyzetkép formálása után, Masaryk - Jézus nevében - az erőszakmentesség valamely politikai álmával állt volna elő. Jelkép-rendszerében erre is találunk példát. „A forradalom és a háború nem létezhetravaszságés hazugság nélkül" - fejtegette Capeknak. - „A háborúban és a forradalomban naiv dolog csak a hősiességet magasztalni - Akhillész nem élhetett volna Odisszeusz nélkül. Ezért a társadalom állapota, háborúk és forradalmak nélkül, erkölcsi értelemben magasabbrendűbb lesz. Szabálytalanul tűztem ki a magam számára, hogy a legkevesebbszer hazudjanak..." Nem, Masaryk nem hazudik: nem állítja, hogy nem hazudik, hanem az a célja, hogy minél kevesebbszer tegye ezt, s ezt Odisszeusz ravaszságához hasonlítja. Valóban, az első világháború idején Masaryk és a külföldön dolgozó cseh politikusok az akkori világ egyik legjobb felderítő szolgálatával rendelkeztek, s értesüléseiket nem csupán maguk használták fel, hanem készséggel bocsátották ezeket szövetségeseik rendelkezésére. Annak a politikai támogatásnak a hátterében, amelyet az Antant-hatalmak nyújtottak az önálló csehszlovák állam megteremtéséhez - ez a tény is megtalálható. Dehogyis a nagyhatalmak hálája hozta létre Csehszlovákiát... A politikában háláról beszélni végzetes idealizmus lenne. Sokkalta reálisabb dologról volt szó, amelynek jelentőségét Masaryk halálos pontossággal ismerte fel: az elvek mellett a nagyhatalmak vezető köreiben a csehszlovák politikának a nélkülözhetetlenség képzetét is ki kell munkálnia. T. G. Masaryk már akkor is idős emberként (1918-ban hatvannyolc éves volt) vállalkozik, hogy keresztül-kasul járja a forradalmi Oroszországot. Breszttől Vlagyivosztokig. Egy bármennyire is erős fizikummal rendelkező öregember számára mindenképpen kockázatos vállalkozás volt ez, különösképpen az akkori fölöttébb zűrzavaros körülmények között. Viszont azzal a felmérhetetlen politikai haszonnal járt, hogy ő volt a világon az egyetlen mértékadó, politikát is csináló közéleti személyiség, aki abban az időben Oroszországban járt. A nyugatiaknak, s bármely más országnak a világon csak másod- és harmadrangú diplomaták közléseire kellett szorítkoznia. Egyáltalán nem véletlen, hogy az Egyesült Államok diplomáciája nem várt addig, amíg Masaryk visszaérkezik Amerikába, hanem már Japánból sürgősen továbbítják az elnöknek a tőle kapott értesüléseket. Amely értesülések pontosak, megbízhatóak és koncepciózusak voltak. A — eszmékbe és ideálokba J./IZ vetett hit nélkül az egyenek és a nemzetek élete tengődés csupán" - jelenti ki Masaryk Čapeknak. Mire Capek megkérdi az elnöktől: „Ez, természetesen, egy idealista politikai credoja?" Mire a válasz! „Ugyan már, uram: ez a realista credoja, a filozófiában és a politikában egyaránt. Politikailag a realizmus azt jelenti: ne feledkezz bele a dicső múltba, a dicső jelent akard; ne a jelszavakhoz és a szavakhoz ragaszkodj, hanem a tényekhez, mert így tudod megjavítani és rendbehozni a dolgokat: ne repülj a fellegek között, hanem maradj a földön, ez a legfontosabb, e* a legkevesbé kétségbevonható. Bármit szolgálj, tartsd magad a realitáshoz. " Bennünk, magyarokban nem csekély hajlam él, hogy könnyedén kijelentsük: hja, könnyű a cseheknek, könnyű volt Masaryknak, hiszen bennük született hajlandóságuk van a realitások iránt. (Ellentétben, persze, velünk, magyarokkal, akik - úgymond - inkább lelkesedünk a nagyszerű eszmék iránt, több bennünk az önzetlen önfeláldozásra való hajlam.) Nem szeretnék a nemzeti karakterológia ingoványára merészkedni, mégis arra a tényre fel kell hívni a figyelmet, hogy sem a cseheknek nincsen valami eredendő vonzása a realitások iránt, sem nekünk nincsen másféle predesztinált tulajdonságunk. Hiszen bárki, aki csak futólag ismeri a cseh történelmet, rámutathat mindazokra a szellemi és politikai törekvésekre, amelyek homlokegyenest ellenkeztek Masaryk céljaival, sőt magának Masaryknak komoly küzdelmeket kellett vívnia programjának elfogadtatásáért, mi több: ez a program sem Paliasz Athéneként pattant ki Masaryk fejéből, hanem fokozatosan formálódott, s állt össze szilárd eszmerendszerré. Elegendő csupán arra utalni, hogy a cseh nemzeti mozgalmak - ideértve Masarykot magát és követőit is - még az első világháború köszöbén, sőt a háború kezdeti szakaszában sem gondoltak a teljes önállóságra, a monarchia felrobbantására. A lehetőségek folyamatos értékelése vezetett nálunk fokozatosan a követeléseik szélesítéséhez, maximalizálásához. G

ondoljunk csak arra, hogy Masaryk 1918-ban lehetségesnek és szükségesnek tartotta az együttműködést Radola Gajda (alias Rudolf Geidl) tábornokkal, a csehszlovák légió parancsnokával, aki majd az új csehszlovák hadsereg vezérkari főnöke lesz. Egy évtized sem múlik el, s Gajda a fasizmus vonzásába kerül, annak fanatikus hívévé lesz, s eltávolítja őt a hadsereg kötelékéből. Briganti pártjának brigantijai dúlják fel majd az államalapító elnök sírját. Mindez abból a dilemmából következett, hogy a csehszlovák demokrácia milyen álláspontot foglaljon el a fasizmus és a bolsevizmus között. Hiszen Masaryk elnök Hitler hatalomrajutása után óvatosan nyilatkozott a Reuter tudósítójának. Az elnök nyilatkozatát az a félelem is diktálta, amelyet a kis Csehszlovák Köztársaság vezetése és lakossága okkal érzett hatalmas szomszédjának fasizálása miatt, s ezért igyekeztek a lehetséges konfliktusokat elkerülni. Más kérdés, hogy - és ez volt a sajnálatosan valóságos realitás - a fasizmust ilyen nyilatkozatokkal lefegyverezni nem lehetett. És majd amilyen mértékben növekszik a német veszedelem, olyan mértékben közeledik Masaryk, s még inkább választott utóda, dr. Beneš - a Szovjetunióhoz. Ide tartozik még, hogy Tomáš Garrigue Masaryk elbűvölő ember volt. Karel Capek jegyezte fel róla a következő történetet. „Egyik este egyik cseh vendégével üldögélt a kistapolcsányi parkban, amikor egy falusi kutya keveredett elő valahonnan, s a kutya azonnal hízelegni kezdett a vendégnek, mert mintha barátot érzett volna személyében. A vendég folytatta mondókáját és közben megvakarta a kutya fületövét. Az elnök úr rápillantott a szemüvege fölött és váratlanul angolul szólalt meg: »You don't know, if he is clean« (Nem tudja, hogy tiszta-e ez a kutya.) Gyermekien szép naiv gyengédség volt ez: akaratlanul is vigyázott arra, nehogy megértse őt a kutya." Az emberekkel ugyanígy élt együtt. Ez volt a természete. Politikai legendáinak ez adott emberi hitelt. A Masaryk-legendákra pedig ma különösképpen oda kell figyelnünk, hogy a Masaryk-realitást is megismerjük. A demokrácia felé forduló Közép-Kelet-Európának nagy szüksége van erre a hagyómányr

a E. FEHÉR PÁL A szülőknek is segíthetne Pedagógiai publicisztikánkról égy alakuló lap kapcsán A minap féltucatnyi tollforgató pedagógus tanakodott azon, mi legyen a sorsa a volt Szocialista Nevelés, a hangsúlyozott jelzőtől megfosztott, most már csak Nevelés című szerénykedő folyóiratnak. Némelyek úgy vélkedtek, maradjon továbbra is a szlovákiai magyar pedagógusok módszertani lapja, mások viszont radikális változtatást sürgetve arra ösztönözték a másfél állásban alkalmazott hivatásos szerkesztőket, hogy új arculattal jelentessék meg a lapot, legalább kéthetente, és íródjék ne csak a pedagógusoknak, hanem a szülőknek is. Az utóbbi javaslat mellett több indok is szól. Az első és legfontosabb, hogy a lap, akárcsak a legtöbb, számunkra kiadott sajtótermék, ráfizetéses. A mintegy hatezer néhányszáz lélekszámot kitevő pedagógusgárdának csupán egyharmada, ha előfizeti. Szerintem nem is rossz arány, hiszen a pedagóguskollektívákat jórészt házaspárok, sőt nemritkán pedagóguscsaládok alkotják. Ám, hogy kéthetente megjelenhessen a lap, olcsó, ún. rotációs nyomdatechnikával kell készülnie, mindössze nyolc oldalon, s legalább 15 ezer példányszámnak kellene elkelnie, hogy a kiadási költségek megtérüljenek. Meg kell békülnünk a gondolattal, mely szerint a kultúra is áru, tehát valakinek meg kell fizetnie. Különben eddig is így volt, csak éppen közpénzen „gyártotta termékeit", ha szükség volt rá, ha nem. Ezután pedig ami felesleges lesz, legfeljebb nem kell. És most tegyük fel a kérdést, illetve kérdéseket. Vannak-e írni tudó pedagógusaink, és ha igen, hányan? A Nevelés szerkesztői szerint kb. harmincan lehetnek, akik napi munkájuk mellett írnak is. Mit írnak? Főként módszertani cikkeket. Hányan olvassák írásaikat? Nem tudjuk, mert aki lapot járat, még nem biztos, hogy el is olvassa. Ha mégis, milyen haszonnal? Fogas kérdés, eddig még senki sem mérte fel. Persze mindez nem jelenti azt, hogy egy módszertani szaklap teljesen felesleges volna, de még menynyire, hogy kellene, különösen, ha a színvonala is megfelelrie a korszerű követelményeknek. A másik kérdéssor: Ki látja el a szülőket nevelési tanácsokkal? Jórészt a tanítók, tanárok, ki-ki a maga módján. Elfogadják-e tanácsaikat, a szülők? Nem tudjuk, hiszen alig van visszajelzés. Beszélhetünk nemzetiségi pedagógiai publicisztikáról? Itt-ott mindegyik lapunk közöl neveiési témájú cikkeket, ám átfogót képet alkotni az egészről egyetlen sajtótermékben szinte lehetetlen. Tehát szükség lenne egy olyan lapra, mely megteremtené a színvonalas pedagógiai újságírást a maga sokszínűségével. Míg ilyen fórumunk nem lesz, az iskola is lassabban döcög a nyitottság felé. A nyitottság is olyan valami, amin szintén elgondolkodhatunk. A jövőben az iskolának számolnia kell a szülők véleményével, hangoztatjuk. Miért, eddig nem tette? Részbén igen, ám a ráhatás eléggé egyoldalú volt, a jövőben viszont kölcsönösnek kell lennie. És talán éppen emiatt szorong a pedagógus. Fél az elfogult szülőktől. Márpedig, mint mondják, a legtöbb szülő ilyen. Ki tudja? Ezt sem lehet határozottan állítani, s ha mégis, akkor ez is azok közé a kérdések közé tartozik, melyekről megérné vitát indítani, mert mindenekelőtt az okok gyökerét kell feltárni, s csak utána alkothatunk róla elfogadható képet. Hangsúlyozzuk, hogy nem olyan lap előkészítésére irányul a törekvés, mely kioktatná a szülőket, mikor, hogyan cselekedjenek, mit tesznek helyesen és mit nem. Családi laptól is eltekintenénk. Abból az alapállásból kell kiindulni, hogy a gyermek alanya a családi és az intézményes nevelésnek, mely már az óvodában elkezdődik, a pályaválasztáson át vezet a közép- és főiskolákig, vagy éppen az egyetemig. S ez alatt az idő alatt ez az „alany" rengeteg változáson megy át, nem úgy általában, mindenki egyformán, hiszen régen tudjuk, hogy ez nem igaz, mindjobban előtérbe kerül az egyén, az ember pedig ahány, annyiféle. A jövő iskolájának első számú feladata nem a pályaválasztás, a sokat emlegetett rosszízű „érvényesülés" lesz, hanem az emberformálás, a szilárd jellem, a személyiség kialakítása. A gyermekneurózis és a később kialakuló pszichoszomatikus beteggégek megelőzése. Meg kell tehát szólaltatnunk a pszichológusokat, a pszichiátereket, a gyermekorvosokat és mindenkit, aki a gyermek testi-lelki fejlődését vigyázza külön-külön. Minden ilyen szakember tapasztalja, hogy egyre inkább gyarapodik a teendője és csak sejti, de biztosan nem tudja, miért. Csupán találgatásokra szorul ki-ki a maga posztján, de legroszszabb helyzetben a szülő van. A tradíciókra épülő családi nevelés már rég romba dőlt, hiszen maga a család sem épül hagyományokra. Hány gyerek nem tudja manapság, ki volt a dédapja, vagy kik voltak a nagyszülei, hiszen sokan a vér szerinti apjukat sem ismerik, pusztán annyit tudnak róla, fizeti-e rendesen a tartásdíjat vagy sem. Lehet, hogy pár soros cikkecske képes lenne útbaigazítani egy-egy magára maradt, munkától meggyötört, tanácstalan anyát. Hogy e gondolat naiv és balga illúzió? Hátha mégsem az? Ne becsüljük le az emberek szellemi igényét! És figyeljünk néha a pedagógus szavára is, mert az élete célját, ha úgy tetszik, értelmét látta abban, hogy pedagógiai pályára lépett, biztosan ért is annyit a hivatásához, hogy szakmai tanácsokkal tudja ellátni a rászorulókat. Persze leírni gondolatainkat nehezebb, mint szóban elmondani, ám ez^hitem szerint csupán gyakorlat kérdése. Akinek megfelelő a szókincse, írni is könynyen megtanul, ha ír, szókincse is gyarapszik. Mindenesetre tartalmilag színes lapot szeretnénk, melyben helyet kapnának a pedagógusoknak szánt szakmai fejtegetéseken és a családi nevelés bonyolult problémáinak taglalásán kívül a humoros, szórakoztató írások, továbbá glosszák és tárcanovellák is, melyek illenek majd a lap profiljához. Az is természetes, hogy két ember kevés az ilyen igényes lap szerkesztéséhez. A Nevelés kiadásáért az oktatási, ifjúsági és testnevelési minisztérium felelne, de ott állhatna mögötte a nemrég megalakult Csehszlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége, melynek tagsága vállalhatná az előfizetők és a külső munkatársak toborzását. Sőt, megjelenhetne e folyóirat úgy is, mint e szervezet sajtóorgánuma. CSICSAY ALAJOS Janiga József: Csallóközi motívumok (tus)