Új Szó, 1990. március (43. évfolyam, 51-77. szám)

1990-03-05 / 54. szám, hétfő

A Limesen innen és túl A közelmúltban a REGIO című kisebbségtudományi szemle megjelenéséről tudósítottam az Új Szó hasábjain, arról a folyóiratról, amely elsősorban az eddig jórészt járatlan területnek \számító csehszlovákiai magyar tudományosságnak kíván publikációs teret adni, ugyanúgy mint a szemlét is kiadó Párbeszéd alapítvány, amely a csehszlovákiai magyar tematikájú, nagyobb lélegzetű munkákat óhajtja az olvasóközönség elé tárni könyvsorozat - Párbeszéd-könyvek - formájában. El kell azonban mondanom, hogy mindkét kezdeményezésnek komoly elődje van, mégpedig a LIMES, amely figyelmét az imént vázolt igénnyel Erdélyre fordítja. Ez a sorozat is Budapesten indult el, az elmúlt év első felében, azzal a céllal, mely szerint „a jelenlegi helyzetben kisebbségi vagy nemzetiségi politikai és kulturális stratégiák felújítása helyett sokkal célravezetőbbnek tűnik az igazságigénynek az összmagyarságon, az összmagyar kultúrán és nemzeti lelkiismereten belüli és a világ előtti ébren tartása. Tudomásul kell vennünk, hogy a saját erőnkből nem tudunk magunkon segíteni. Ugyanez a logikus felismerés mondatja velünk azt is, hogy a kelet-, pontosabban a perem-európai régió vagy az anakronisztikus totalitarizmus foglya marad, vagy valamilyen formában »visszatér« Európához, amelyhez hagyományai, kultúrája, erkölcsi értékrendje révén szervesen hozzátartozik. Középút, úgy látszik, nincs. A mi dolgunk az, hogy ébren tartsuk másságunk tudatát, hogy ragaszkodjunk európai és magyar mivoltunkhoz. Erdélyben, Bukarestben, Budapesten, Pozsonyban, Ungváron és Újvidéken, Münchenben vagy Amerikában. Ébren kell tartanunk metapolitikai együvétarto"zásunk tudatát, egyek kell, hogy legyünk az erkölcsi felháborodásban, de a- sokszor kellemetlen - tények tiszteletében és az elmélet érzelemmentes törvényeihez való ragaszkodásban is. Politikai program helyett tehát alkotói program, kisebbséginemzetiségi társadalom- és kultúrmodell helyett nemzeti, kelet-európai helyett összeurópai modell. Ezt választva, kétségtelenül feladunk bizonyos »pozíciókat«, elhagyunk • nem egy, a külső kényszert sajátunkká oldó lelki és ideológiai sztereotípiát, de csak azért, hogy visszatérjünk teljesebb értékű, igazabb mivoltunkhoz: önmagunkhoz". Azért idéztem ezeket a sorokat, mert úgy érzem, megszívlelendőek számunkra is, akkor is, ha tudjuk - s érződik is egyik-másik kifejezésünkön -, hogy jóval a tavalyi forradalom előtt íródtak. A kiadvány tartalmának nagy részéről ugyanez mondható el, s ma már csak megkönnyebbült sóhajt vált ki az olyan ajánlás is, amely az Erdélyi Sándor álnéven publikáló szerző tanulmánya előtt áll: ,,Dedikáció helyett: Kedves Olvasó! Kérlek, légy elnéző irántam. Sajnos, a házkutatástól rettegve képtelen voltam nyomdakész kéziratot az asztalodra tenni. Munkapéldány ez, szerkesztésre vár. Ha ismered a romániai helyzetet, megérted kérésemet: mivel ebben az országban a rendőrség nyilvántartja az írógépeket, kérlek, ezt a gépelt példányt semmilyen körülmények között se sokszorosítsd!" Az írás címe pedig: A romániai magyar kisebbség identitástudatának zavarai /., tartalma fenomenális. Mint ahogy elmondható ez a szép kiállítású, magát nemzetpolitikai szemlének tituláló kiadvány írásainak többségéről; megjelentetésük régi adósságok törlesztése, fölhalmozódott szellemi értékek - bár megkésett, de - szükséges napvilágra hozatala. Terjedelmi okokból itt most csak-rövid áttekintésre nyílik lehetőség a gazdag tartalomból: Cs. Szabó László Levél Ignotus Pálnak az emberi szabadságról, Szenczei László Néhány szó az egyetemes magyarságért, Szabó Miklós Pluralizmus és nemzet, Dénes«lván Zoltán Befejezetlen múlt és újra felfedezett jövő, Barna Imre Bennszülött-gondolatok, Kende Péter Különbözők együttélése, Ábel Béla Van-e még kiút a „félnemzetecske"-létből?, Antal G. László A magyarság helyzete Romániában 1910-1987 (Gyönyör József Államalkotó nemzetiségek című művénektestvérmunkája), Mécs Imre Trianoni trauma - közép-európaiság, Szőnyi István A német identitás és a nemzet-probléma. A szemle tartalma azonban ennél sokkal gazdagabb, ám a címek puszta egymás mellé sorolása is kirajzol - véleményem szerint - egyfajta markáns törekvést múltunk és jelenünk tisztázására. A szerkesztők igyekeznek nem beletemetkezni az erdélyi problémakörbe, kitekintésük értékes példája Gyömrői István tanulmánya a „független" szlovák állam és a vichyi Franciaország öszszehasonlításáról az 1938-45 közötti időszakban, a két államalakulat történelmi páflyájának szükségszerűségeit és nemzeti jellegzetességeit, fasizálődásuk, illetve fasizálhatóságuk lehetőségeit taglaló, alapos történelmi parabola. Ugyancsak kiemelten érdekesnek tartom a néhány, Nyugaton megjelent könyvre írt reflexiót, recenziót, amelyek közül a Forradalom kívülről című (Jan T. Gross: Revolution from Abroad, Princeton University Press, 1988) a szovjet -lengyel kapcsolatok elmúlt hetven évét vizsgálja valóban újszerűen. A kiadvány - akkor még stílszerűen - a Ceausescu elleni magyar-román közös nyilatkozattal, illetve a kiadásra váró Limes-könyvek bemutatásával fejeződik be, s mi, olvasók, csak remélhetjük, hogy e nagyszerű kezdeményezés az új feltételek között is - most már talán valóban magyar-román közös kiadványként -, tovább folytatja nemes, önmagunkat, környezetünket, múltunkat feltáró, igaz tevékenységét. A Limes kifejezés egyik lehetséges magyar fordítása ugyanis védvonal, határvonal; s ezeknek egy új Európában nem a térképeken, de az emberi lelkekben kell - egészséges identitástudat formájában - kiépülnie. CSÁKY PÁL LATÓ ÚJ SZÚ 1990. III. 5. A megújult Igaz Szóról Kétszeresen, sőt többszörösen is jelképes a Marosvásárhelyt megjelenő szépirodalmi folyóirat, az Igaz Szó új elnevezése: LÁTÓ. Jelképes már csak azért is, mert óhatatlanul két költő üzenetét juttatja az ember eszébe, szinte egyazon pillanatban: Ady Endre hogy látva lássanak sorából kisütő, izzó üzenetét, s a címadó vers költőjének, Batsányi Jánosnak sorait: „ Vidulj gyászos elme! Megújul a világ, S előbb, mint e század végső pontjára hág. Zengj, hárfa! Hallgasson ma minden reája, Valakinek kedves nemzete s hazája; S valaki a magyar változó ég alatt Még a szabadságnak híve s ember maradt." Ezekkel a sorokkal indul Batsányi költeménye, s az egykori Igaz Szó decemberi száma, amely ez év januárjától megváltozott lapcímmel, új szerkesztőkkel, új fedőlappal, s a rendhagyó beköszöntő írás ígérete szerint új tartalommal kíván megjelenni. Új tartalommal, mert hisz bármilyen sokatmondó is volt a régi elnevezés, tudjuk, mennyire devalválódott az igaz is, a szó is. A szó hazug volt, az igaz még hazugabb, mert hiába volt a fogcsikorgató kín az írott szó becsületéért, csak a decemberi forradalom hozta meg a lehetőséget, hogy ezentúl ,,remélhetően nem kell többé semmitmondó frázisokba csomagolnia azt a kevéske igazságot, amit csempészáruként megpróbál eljuttatni az olvasóhoz". Markó Béla költő, a lap új főszerkesztője a továbbiakban ezt írja: „Remélhetőleg nem kell többé bekormozott arcú vénasszonyokká rútítani legszebb szavainkat, hogy illetéktelen kezek meg ne illessék őket, s hogy megmaradjanak a jövőnek: a mának. (...) Olyanok voltunk, mint egy lehalkított rádiókészülék, elfüggönyözött ablakok mögött, csupa zörej, csupa sípolás, csupa hörgés, csupa tenyérrel betapasztott száj. De: a legszörnyűbb években is született itt nagyon jó irodalom, nem is kevés." Kétszeresen is jelképes, mert a régi, devalválódott elnevezés mögött is, a hazugság jelképeként az első oldalon terpeszkedő kondukátor fasisztoid önteltségtől majd kicsattanó védjegy-fotója mögött is lapoztuk az Igaz Szót, olykor hümmögve, olykor bosszankodva, olykor a sorok között olvasva, mintha távoli, rejtjeles üzeneteket vártunk volna, cenzúrát kijátszó kacsintásokat, hogy azért lássuk őket. A láthatatlan immár, remélhetőleg láthatóvá válik, a titkolt, rejtegetett érték felmutathatóvá, az elsumákolni kényszerült európai rangú irodalom olvashatóvá számunkra is. Sokszorqsan is jelképes, mert a látók szekérhadához immár mi, felvidéki magyarok is szeretnénk csatlakozni, s talán nem oly távolinak tetszik régi álmunk: a határokkal szétszabdalt, mesterségesen szétzilált magyar kultúra egyetemes értékeit remélhetőleg elhozza a posta mihozzánk is. Talán eljut az Irodalmi Szemle is Marosvásárhelyre, a Látó Pozsonyba és Kassára, Munkácsra és Újvidékre, az Új Symposion Losoncra és Kolozsvárra. <- „Most jön a neheze, amikor az eddig suttogva továbbadott szó felerősödhet, megmérhetővé lesznek árnyalatai, dallama, csengése, tisztasága" - jelzi a szabadság súlyát a főszerkesztő, aki az óév utolsó éjszakáinak egyikén írja e sorokat, miután rugalmasságból jelesre vizsgázva, az utolsó pillantban cserélték ki a már kész folyóirat első két ívét. így kerülhetett bele már a decemberi számba Lászlóffy Aladár Symphonia antiqua című versfüzére. Bogdán László Hutera halála című elbeszélése, és sok más értékes irodalom, amely novemberben még aligha látott volna nyomdafestéket. Az emberben, ismerve hazai viszonyainkat, óhatatlanul tágabb és szűkebb összefüggések fanyarkás hangulata kezd munkálni a Látó-Igaz Szó kézbe vételekor. Eszébe jut H. Szabó Gyulának, a Kriterion Könyvkiadó szerkesztőjének a budapesti tévében látott nyilatkozata, amelyben arról szólt, hogy rövid időn belül legalább huszonöt, eddig tiltott, a cenzúra vaskalapja alól felszabaduló könyvet kívánnak megjelentetni. S önkéntelenül eszébe jut, hogy az irtóztató terror nyomása alatt is, az öntudatlanság állapotába szorított szellemi lét sarában is olyan esszék íródtak Erdélyben, mint Sütő András Perzsák-fa, olyan költészet tudott szárba szökkenni, mint Szilágyi Domokos versei, olyan regények születtek, mint Szilágyi István Kő hull apadó kútba című műve, s ki tudja, mik kerülnek elő a fiókok mélyéből... Persze, az is eszébe jut, méltánytalanság és igazságtalanság lenne összehasonlítgatásokat tenni. Ám a megújuló szépirodalmi folyóiratot lapozva lehetetlen nem konstatálni, hogy kétharmad részben szépirodalom, elbeszélés és vers tölti ki a lapjait, ami tanulságul szolgálhat számunkra is. Sok gondolatmenetet indít el az emberben a Látó, amelyeket talán egyszer majd, egy letisztultabb, politikailag szélcsendesebb időben megfogalmaznak irodalomkritikusaink, irodalomtörténészeink. Ezúttal maradjunk a remény és a bizakodás talaján, s köszöntsük a megújhodó marosvásárhelyi folyóiratot, s zárjuk ezt a rövid ismertetést azzal az ígérettel, hogy időközönként a hazai magyar olvasóknak is tolmácsoljuk az erdélyi irodalmat a Vasárnap hasábjain. Ha énekelni kezdett... Száz éve született Beniamino Gigli Ki tudja, Gigli Gigli lett volna-e, ha történetesen nem a zeneimádó olaszok földjén születik? Mert igáz ugyan, hogy hangjának behízelgően édes, lágy tónusa, amelynek páratlan népszerűségét köszönhette, jellegzetesen mediterrán adomány, az azonban már korántsem biztos, hogy máshonnan indulva, a zene iránt kevésbé fogékony közegben élve is eljutott volna a világhírig. Gigli az operarajongók szerencséjére olyan tájon született, ahol még a levegő is zenével van telítve, s ahol a zene iránti spontán fogékonyság és határtalan odaadás az emberek természetes sajátja. A zeneileg műveletlen kisembereké is - és Gigli éppen nekik köszönhette, hogy Caruso után a világ legünnepeltebb tenorsztárja lett. Nélkülük - ezt jómaga is többször hangsúlyozta önéletrajzában - bizonyára szülővárosában, Recanatiban élt volna haláláig egyszerű patikussegédként. Mert kik is voltak azok, akik pályáján elindították? Egy híres énekes egykori szakácsa, aki addig unszolta, amíg fel nem utazott Rómába éneket tanulni, egy alig ismert énektanárnő, aki ingyen tanította a tönkrement cipészmester szegény fiát, és egy névtelen őrmester, aki megmentette a líbiai hadjáratban való részvételtől, mert véletlenül meghallotta énekelni a kaszárnyában és elhatározta, hogy nem hagyja veszni a csodálatos hangot. És ezek az emberek, no meg sok más, hozzájuk hasonló, önzetlenül segítették, anélkül, hogy biztosak lehettek volna majdani sikereiben. Első pártfogója, a szakács, aki egy ideig énekóráit is fizette, készített ugyan környezete unszolására egy szerződést, amelyben kötelezte a szép hangú fiatalembert, hogy színpadra lépése után öt évig gázsijából negyven százalékot juttat neki, de ezt a papírt nem sokra rá, még Gigli énektanulmányainak befejezése előtt, nagylelkűen széttépte. Nemes gesztus egy kispénzű embertől, ha arra gondolunk, hány énekes életét keserítették meg a fiatal korban, anyagi kényszerből kötött hasonló szerződések. Gigli sikerei csúcsán sem felejtette el, mit köszönhet egykori pártfogóinak. Már csak azért sem, mivel ő maga is megmaradt olyannak, amilyenek ezek az egyszerű honfitársai voltak. „A hangomon kívül nem volt rajtam semmi rendkívüli, egészen közönséges ember voltam. Mindig megmaradtam átlagolasznak, aki imádja otthonát és családját." Kedvteléseiben, gondolkodásmódjában, életvitelében és a politika iránti teljes közönyében tipikus átlagolasz volt. Távol állt tőle az a harcos állásfoglalás, amely Toscaninit Mussolini fasiszta Olaszországának tüntető elhagyására késztette. Gigli ugyan feltétlen rajongója volt a nagy karmesternek, de ezt a lépését nem értette meg: „Politikai nézetei kissé megleptek. Nem tudtam megérteni, hogyan befolyásolhatják egész életét. Számomra Olaszország Olaszország marad bármilyen rezsim alatt." A német megszállás idején továbbra is énekelt olasz színpadokon, s ez sok honfitársa ellenérzését váltotta ki. „Meglepetve értesültem arról, hogy áruló lettem, mivel úgymond »a németeknek énekeltem«. Fenyegető tömeg vette körül római házamat és én hónapokig nem mertem kimenni az utcára." Az ügy kivizsgálásával a szövetségesek egy angol tisztet bíztak meg. „Persze, hogy énekeltem a németeknek is, de ugyanígy énekeltem volna bárki másnak a világon. Nem tudom, miért lennék ezért áruló?" - védekezett Gigli. A tiszt erre a naivan önérzetes válaszra elnevette magát és távozott. Tudta, hogy az énekes igazat mondott. Hisz Gigli valóban mindig, mindenkinek és mindenhol énekelt. A nagy operaházak művészbejárójánál rendszeresen tömegbe verődve várták őt azok, akiknek nem tellett a drága beléptidíjra. lÉŕäz előadástól fáradt művész nem kérette magát, szívesen énekelt nekik, ott, az utcán. 1930-ban egy San Francisco-i előadás előtt érte a hír, hógy édesanyja, akit mindenkinél jobban szeretett, meghalt. „Nem sírhattam, az előadást meg kellett tartani. kimentem hát a színpadra és énekeltem." A máskülönben rendkívül jószívű, megszámlálhatatlan jótékony célú előadáson közreműködő, névtelen pályakezdőket felkaroló tenorista pénzügyekben is megmaradt óvatos, agyafúrt olasz parasztnak. A New York-i Metropolitan-ben töltött évei alatt amerikai kollégáitól eltérően pénzét nem fektette részvényekbe, inkább Olaszországban vásárolt ingatlanokat. Harminchét éves korára 3500 hektárnyi földet és hét üzemet „énekelt össze". Tizenkét évig volt a Metropolitan ünnepelt sztárja, ennek a színháznak köszönhette vagyonát, de 1932-ben, amikor a gazdasági válság elérte az amerikai opera fellegvárát is, s úgy látszott, többé nem kaphatja meg csillagászati gázsiját, összecsomagolt és hazautazott, végérvényesen Olaszországban telepedett le. Tökéletes technikájának köszönhetően még hatvanévesen is bámulatosan énekelt. Színészi tehetsége nem volt, de ezt a hiányosságát tökéletesen pótolta árnyalt, mindent kifejezni képes hangja, ahogy feledtetni tudta előnytelen külsejét is. Egész pályája során keményen küzdött az elhízás ellen, gyakran diétázott, naponta tornázott, de a tortúráknak nemigen volt látszata. Mégis tizenhat filmben játszotta a hősszerelmest, frenetikus sikerrel. Igaza volt Puccininek, aki eleinte alakja miatt nem tartotta alkalmasnak egyik operájának szerepére, de csakhamar megváltoztatta róla alkotott véleményét: „Ha Gigli egyszer énekelni kezd, többé senkit sem érdekel, hogy néz ki." V

OJTEK KATALIN Gyökeres György felvétele