Új Szó, 1990. március (43. évfolyam, 51-77. szám)

1990-03-31 / 77. szám, szombat

M

ár az előző tanévben is jártam a közös igazgatású Csábi Alapiskolában, de hiába faggattam az akkori magyar nemzetiségű igazgatóhelyettest, mondaná meg, mi a magyarázata annak, hogy a zömmel magyarok lakta faluban ötszáztizennyolc tanulója van a szlovák s mindössze hetven a magyar osztályoknak. Zavartan, az okok mélyebb boncolgatására tett kísérletemet elhárítva, rám kényszerítette, vegyem tudomásul, hogy a szülők joga, rájuk tartozik, milyen tanítási nyelvű iskolába íratják gyermeküket, s mintegy beletörődéssel nyugtázva, hozzátette, ebbe nem lehet beleszólni. Hogy mégis bele lehetett szólni, s meglehetősen visszatetszőnek tűnő módon bele is szóltak, s az a gyöngéd forradalom után derült ki, amikor újra ellátogattam a csábi magyar pedagógusok közé. Köntörfalazás nélkül bevallották, hogy az igazgató a beíratás napján elküldte a szülőt, ha magyar osztályba kívánta íratni iskolaköteles gyermekét, mondván, gondoljon az apróság jövőjére, mérlegeljen újból. A pedagógusoknak pedig miheztartás végett tavaly tanúk előtt kijelentette, ne próbáljanak agitálni a szülők között, figyelmeztetve őket arra, hogy annak a tanárnak, aki megteszi, nem lesz helye a csábi iskolában. Valljuk be, abban az időben ülhetett volna bárki az igazgatóhelyettesi székben, aligha vállalta volna, hogy a nagy nyilvánosság elé tárja az iskolavezetés álláspontját, az irányítás esetleges visszásságait, a felsőbb szervek elvárásainak értelmében tett ilyen vagy olyan intézkedéseket, vagy a helyi tabukat, mint ahogy aligha lett volna újság, amely akkor közöl(het)te volna az igazságot! Pedig valamennyien tudtuk, miért csökkent évről évre a tanulók száma a magyar tanítási nyelvű alapiskolákban, különösen a közös igazgatású iskolák magyar osztályaiban, ahol, amiként Csábon is, az összevonást követően fokozatosan felszaporodott a szlovák tagozaton tanuló gyerekek száma, ugyanakkor a magyar tagozaton ez a szám szép lassan megcsappant. Volt iskolai év, amikor a csábi oktatási intézményben negyvenhét tanulójuk volt a magyar osztályoknak, illetőleg hogy a magyar tagozaton egyetlen gyerek kezdett elsőben. Mindez pedig egy, csábi szemmel és elmével fel nem ismert tévhit hódításának, s egyfajta túlbecsült magatartásnak az eredménye. Csábon ugyanis, amiként Csala László, a bizalmi szavazással megválasztott új helyettes látja, egyszerűen divat lett, hogy a munkásszülők legtöbbje szlovák iskolába írassa gyermekét. Sokat ártott az iskolának, hogy ezt a „divatot" magyar alapiskolából indult, s középiskolát végzett szülök is terjesztették. Köztük a magyar nevelési nyelvű óvodai osztály óvónője (vajon miként nevelheti a magyar nyelv, anyanyelvük szeretetére a falu legkisebbjeit?), aki gondolt egyet, kivette gyermekét a magyar iskolából és szlovákba íratta át. Kérdeztem töle, miért, vállvonogatva azt válaszolta, nem is tudom mi lett az oka, hogy szlovákba ment, nem is tudom... talán hogy jobban érvényesüljön. Hát igen! A fiúból azonban így sem lett miniszter. Tanulmányait középfokon fejezte be. Erre, én úgy hiszem, magyar iskolában szerzett tudásból is futotta volna. Tanácsolnám, a szlovák iskolától vakon remélt jószerencse várása helyett, inkább az esélyeken, az eredményeken kellene elgondolkozni. A csábi magyar pedagógusok ugyanis meggyőződéssel állítják, hogy ha összevetnék azoknak a maKépesek-e csodákra Csábon? fSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS. gyar nemzetiségű tanulóknak a számát, akik szlovák tagozatról középfokon továbbtanulnak, azokéval, akik az alacsony létszámú magyar osztályokból jelentkeznek, s nyernek felvételt különböző középiskolákba, akkor az ó felükre billenne a mérleg nyelve. Adódik ez abból, hogy nehezebb eredményt elérni azokkal a magyar gyerekekkel, akik harmadikig a nyelvet tanulják, beszélni tanulnak. Sőt, mivel évekig együtt tartottuk az osztályzókonferenciákat- mondta Balázs Éva magyar szakos hallhattuk, milyen gyakran panaszkodtak a tanárok, amiért a magyar tanulók túlnyomó része a szlovák tagozaton még nyolcadik osztályban sem képes összefüggően beszélni, igennel, nemmel válaszol a feltett kérdésekre. Erről a jelenségről szólt Berec Valéria is, aki mindkét tagozaton tanít, s nap mint nap tapasztalja, hogy szlovák osztályokban a magyar gyerekek a felelésnél kérdésre várnak, nem tudják magukat kifejezni. Tőmondatokban beszélve, jobb esetben bemagolják az új anyagról készített vázlatot. El kell fogadnom a tanárok megállapítását, véleményét, hogy ilyenképpen felszínesek maradnak azok az ismereteik a gyerekeknek, amelyekre később középiskolákban építeni kell. Balázs Éva szerint hiba volt, hogy ezt eddig nem merték kimondani Csábon és valószínű másutt sem. Bizakodással és büszkeséggel tölthették volna el a csábiakat a magyar tagozaton elért szép eredmények. A tanulók rendszeresen az élmezőnyben szerepelnek a Duna Menti Tavaszon, sót országos helyezettje is van az iskolának. Orvosi, tanári, mérnöki diplomát szereztek a magyar osztályokból indult fiatalok közül többen és nemcsak házai, külföldi felsőoktatási intézményekben is. Holott igencsak nehéz körülmények között folyik az oktató-nevelő munka a csábi összevont osztályokban: nem hat, tizenkét órát tanít a tanár, s ugyanennyit figyel végig a tanuló naponta. S még eme pokolra kívánt megszorító helyzet is az anyanyelvi oktatás létét veszélyezteti, hiszen ahogy a helyettes elmondta, a szülő is látja, hogy a szlovák tagozaton, ahol nincsenek összevont osztályok, lényegesen jobbak a körülmények, s ez is befolyásolja a döntését. A jelenlegi helyzet úgy változhatna (talán, hozzá kell tennem, kezdetben csak valamelyest), ha különválhatna, önálló iskola lehetne a magyar tagozat. Ma már a szülők közül is sokan szeretnék ezt. Nehéz lenne megmondani, vajon felnőtt korukra milyenné formálódik a szlovák osztályokban tanuló csábi magyar anyanyelvű gyerekek nemzeti hovatartozástudata. Annyi azonban bizonyos, hogy amíg iskolába járnak, szlovák könyveket kölcsönöznek a helyi könyvtárból, de később már magyar regényeket visznek, mondta Jakab Ilona könyvtárosnó. Az sem titok, amit a tanárok oly értetlenkedve konstatálnak, hogy az iskola ugyan szlovákul kell a csábiaknak, de a polgári szertartásokat magyarul tartják a faluban, a temetéseken, az esküvőkön magyar verseket szavalnak az iskolások. A különféle kulturális és ismeretterjesztő előadásokon is magyar szónak tapsol a faluközösség, nemkülönben a Csemadok színjátszó csoportjának bemutatóin. Ez nagy gondja volt a népművelőnek is, hiszen a faluban magyar műsor kell, a járásnak meg szlovák kellett, panaszolta az előző látogatásomkor. M

erő optimizmussal jöttem el Csábról, annak ellenére, hogy Zat'ko Mária tanárnő megérkezésemkor kesernyés száj-' ízzel fogadott, mondván, mi már megfogadtuk, hogy soha többet nem nyilatkozunk újságírónak, mert többször írtak rólunk hazai és magyarországi lapok, de mindig minden maradt a régiben, semmi se változott körülöttünk. Nos, ugye ön is tudja, kedves tanárnő, s tudják mások is, hogy valamely hányatott sorsú iskola gondjait nem oldhatja meg egy újságcikk, az új, önálló igazgatású iskola alapjait kitartással maguknak az oktatási intézmény pedagógusainak kell lerakniuk. Az iskola sorsát illetően én sem ígérhetek csodákat. De talán majd a csábiak! TALLÓSI BÉLA Ha megújul, csak jobb lehet A Szlovákiai Kertbarátok Szövetségének rendkívüli kongresszusa elé Az utóbbi hetekben-hónapokban minden társadalmi szervezet újraértékelte eddigi tevékenységét-, választott szerveinek és tisztségviselőinek múltbeli munkáját. Nem kivétel ez alól a kertbarátokat ós szerződéses háztáji árutermelést folytató kiskertészeket tömörítő Szlovákiai Kertbarátok Szövetsége sem, melynél a megújulási törekvések végre a legégetőbb problémákra terelték a figyelmet. A folyamat irányításával és a szövetség rendkívüli kongreszszusának előkészítésével megbízott akcióbizottság nyíltan kimondta, a társadalmi szervezetet igazi érdekvédelmi szövetséggé akarja alakítani. A kertbarátokhoz intézett felhívását, melyben alulról jövő javaslatokat és ötleteket kért az új program és alapszabály kidolgozásához, lapunk is közölte. Mint bizonyára sokan tudják, az akcióbizottság mára hívta össze a szövetség rendkívüli kongresszusát. Vajon mit várnak, mit remélhetnek e tanácskozástól a kertbarátok? Röviden úgy lehetne fogalmazni, gyökeres változást, alapvető szemléletváltást és főleg a termelői biztonság megteremtésére tett ígéretet. Személy szerint legalábbis erre következtetek az akcióbizottság felhívására szerkesztőségünkbe érkezett válaszokból, valamint a kertbarátokkal folytatott beszélgetésekből. A karvai Csollár Petronella a kistermelói vállalkozás kockázatáról és az adóterhek nagyságáról beszélt. - Aki jártas a mezőgazdaságban, tudja milyen kockázattal jár a kertészkedés. Megkötjük a szerződést, de nem tudjuk, milyen lesz a felvásárlás és az ár, s főleg az időjárás. Tavaly a jég vitte el a nyereséget, az idén a szél tette tönkre egymás után többször is a fóliasátrakat, s persze a növényzetet is. Sokba kerül, ha a kiesést pótolni akarjuk. Márpedig muszáj pótolni, mert a partner és a piac várja az árut, s nekünk is kell a pénz az újabb vállalkozáshoz. Ebből könnyen kikövetkeztethető, a rendkívüli kongresszustól a szövetségi élet rendezésén, megújításán túl leginkább azt várom, hogy ígéretet tesz a termelői biztonság növelésére. Beleértve a háztáji termésbiztosítás feltételeinek megteremtését, a nagyüzemekéhez hasonló feltételekkel. Véleményem szerint újra kellene értékelni a kistermelöket sújtó elvonási rendszert* el kellene ismerni a háztáji kertészkedők nyugdíjjogosultságát. Tudom, mindez nem tartozik a szövetség hatáskörébe, de közvetve, mondjuk valamelyik párt közvetítésével sürgetheti az említett problémák megoldását. Az Érsekújvári járásban Szűcs Gábor és társai komplex javaslatban foglalták össze a kertbarátszövetség megújításával kapcsolatos elképzeléseiket. Független és nyitott érdekvédelmi szövetséget szeretnének, a piacgazdaság feltételeinek megfelelő ár- és adópolitikát, nyugdíjjogosultságot, rugalmas felvásárlást és monopóliumoktól mentes, termelói egyenrangúságot kérnek. Javasolják a kétlépcsős irányítás érvényesítését a szövetség keretén belül, mégpedig a központi bizottság és az alapszervezetek egyenrangúsága alapján. Szerintük újra kell értékelni a kertészeti szolgáltató vállalatok szerkezeti felépítését és tevékenységét, a járási bizottságok helyett pedig amolyan koordinációs munkacsoportot kell kialakítani, melyben valamennyi alapszervezet képviseltetheti magát. A pati Zámbó házaspár azt fájlalja leginkább, hogy az előző rendszer nem tette lehetővé a szerződéses árutermeléssel foglalkozóknak, hogy megszerezzék a nyugdíjjogosultságot. Irma néni végiggürcölte az életét a háztájiban, évente 8-10 ezer korona adót fizetett, mégsem kaphat egy fillér nyugdíjat sem. Rácz Éva bakai kertbarát egyebek között szintén a progresszív adóztatást kifogásolja. Érthető, hisz a kormánynyilatkozatban, a sajtótájékoztatókon és különböző szintű tanácskozásokon egyre azt olvassuk és halljuk, vállalkozásra ösztönző gazdaságpolitikát kell folytatni. A háztáji termelőkkel szemben érvényesített alapállás valahogy nem tükrözi ezt az elvet, tehát nem csodálkozhatunk azon, hogy a kertbarátok várják, a szövetség rendkívüli kongresszusa legalább ígéretet tesz, közbenjár az ügyben. Felsorolni is hosszadalmas lenne, mi mindenről beszéltek kérdésünk kapcsán a kertbarátok, ezért végezetül csupán két dolgot szeretnék megemlíteni. Többen felvetették, végre egyeztetni kellene a nézeteket, hogy a kertbarátok kegyeit kereső, a választási kampány hevében oly sok szépet és jót ígérő pártok és politikai mozgalmak közül melyiknek a programja a legelfogadhatóbb, melyiknek a szekerét kellene segíteni. Főleg a Galántai és Komáromi járásban a háztáji termelőket az a kérdés is foglalkoztatja, vajon képes lesz-e megfelelően képviselni a szövetség két eleve eltérő érdeklődésű csoport, a kedvtelésből kertészkedők és a szerződéses árutermeléssel foglalkozók érdekeit? S ha nem, akkor mi a megoldás: szakosított albizottságok, alapszervezetek, netán párhuzamosan működő, de egymástól független szövetségek létrehozása? A mai rendkívüli kongresszus feladata, hogy megválaszolja a szövetség tagjait foglalkoztató kérdéseket. KÁDEK GÁBOR SZEMBENÉZÉS ÚJ SZÚ 1990. III. 29. N

em először van alkalmunk olvasni olyan dokumentumokat, mint az Učiteľské noviny idei 11. számában közzétett oktatási, ifjúsági és testnevelési minisztériumi alapelvek a nemzeti leg vegyesen lakott területek elképzelt oktatáspolitikájáról. Látszólag toleranciát, egyenlő jogokat és kötelességeket hirdetnek benne, s ugyanakkor finom átmenetekkel vagy meredek logikai csavarokkal korlátoznának is bennünket. Pontosan meghatározott helyeken jelölik ki azt az ösvényt, amelyen az „egységes oktatási politika" széles terepén a nemzeti kisebbségek iskoláinak járniuk lehetne és kellene. Az első szembetűnő csúsztatást jelzi, hogy miközben a dokumentum nyolc fő alapelvet rögzít (ezeket március 22-i számunk 5. oldalán már közöltük), amelyek közül a harmadik az egységes oktatáspolitika megvalósítását tűzi ki célul, ezen az egységen belül nyomban korlátokat is felállít. Hiszen mi másnak tekinthető önmagában a dokumentum, ha nem az egység alól való korlátozott kivétel megteremtésének. Mi valóban szeretnénk egységes és egyenlő iskolákat, ugyanolyan jogokkal és kötelességekkel, mint a cseh vagy a szlovák iskolák. Éppen ezért aligha megmagyarázható, hogy az „egység" nevében eleve különbségeket tesz a minisztérium a vegyeslakosságú területek, illetve a köztársaságban általában érvényes iskolapolitikai elvek között. Igen, vannak és lesznek specifikus feladatok, de ezek között aligha szerepelhet az, amit a hazafias nevelésről a minisztérium leszögez. Kíváncsivá tesz, hogy az írásom születésének perceiben az országunk elnevezéséről igencsak szigorú elvi vitát folytató parlamenti honatyák és honanyák, miként vélekednének az 5. alapelvről. Jó lenne ismerni a Matica slovenská véleményét is, amelynek Kit mire köteleznek? törekvéseivel valójában ellentétes a minisztérium elvárása! De nemcsak azokkal a törekvésekkel, hanem minden modern államelmélettel is. A nemzeti öntudatra nevelés nem rendelhető alá a csehszlovák hazafiasságra nevelésnek. Ebberi a kérdésben a nemzeti öntudat ápolásának lehetősége mind az államalkotó nemzetekben, mind az államalkotó nemzeti kisebbségekben a hazafias érzést erősíti. Ez olyan egyszerű, mint a légzés. Elvégre milyen hatásfokú lehet a hazafiasságra nevelés egy olyan országban, ahol mondjuk az állam létét fölé helyezik a nemzeti öntudat érvényesülésének? Márpedig ha jól tudom: a parlamenti viták éppen a szlovák nemzet teljes egyenjogúságát követelve folytak, az oly sokszor elkárhoztatott „csehszlovakizmussal" szemben. » Érdekes a 6. alapelv is, amelyet olvasva óhatatlanul megfogalmazódik a provokatív kérdés: Az a kanadai vagy amerikai szlovák, aki mondjuk alma mater-ének vagy szülőfaluja iskolájának építésére, illetve felújítására komoly dollárezreket hajlandó áldozni, szó nélkül eltűrné, hogy mondjuk a rőcei gimnáziumnak szánt pénzt egyenlő arányban eloszszák a szlovák és a magyar iskolák között? Úgy vélem, ezt a minisztérium sem gondolja komolyan. Persze, ha az igazságos elosztás csak akkor érvényes, ha egy Amerikában élő volt csehszlovákiai magyar adakozik, akkor viszont hol érvényesül ama egyenlőség. Mellesleg, az meg aligha bizonyítható komoly eszközökkel, hogy az így adakozó beavatkozik hazánk belügyeibe. Az meg egyenesen a piacgazdálkodás alapelveinek a „nacionalizálása" lenne, ha a gazdasági prosperitás feltételeként kezelnénk a nemzeti kisebbségek cseh vagy szlovák nyelvtudását. Márpedig a hazánkon belüli tökéletes kommunikálást lehetővé tevő nyelveket a piacgazdaság kényszerítő erejének engedve, minden olyan kisebbségi megtanulja, aki prosperáló magánvállalkozást akar. Bár, egy csipetnyi cinizmussal azt is mondhatnám, hogy a cégtulajdonos jól megfizet egy csehül vagy szlovákul kiválóan beszélő, író, magyarul is tudó szlovák vagy cseh nemzetiségű alkalmazottat. Ezer ilyen példát tudnék sorolni New York kínai, olasz vagy spanyol negyedeiből, esetleg azt a torontói magyar kertészt is emlegethetném, aki haláláig nem tanult meg angolul, s nem éhen, hanem virágai között végelgyengülésben halt meg. Sajnos, nem engem tett meg örököséül. Csak félve merem megjegyezni, hogy az amerikai angol valójában nem is egyféle. Van belőle olasz, spanyol, német stb. akcentussal beszélt. Persze az is igaz, hogy ott az egyenlőséget nem Shakespeare nyelve szerint szabják, hanem a tudáshoz, a tehetséghez, a vállalkozókedvhez és bizony - ha tetszik, ha nem - a pénzhez is. Mivel gyerekeinknek pénze egyhamar aligha lesz, nem marad más hátra, mint igenis megtanulni a cseh vagy a szlovák nyelvet. Ellenkező esetben reggeltől estig szánthatnak, vethetnek egy világszínvonalon termelő, tisztességes ellátást biztosító mezőgazdaságban. Ez sem lesz akármi, feltéve, hogy lesznek magyar szakiskolák. Elszomorító, hogy a minisztérium szakemberei - pontosabban fogalmazva: a dokumentumot szerkesztő szakemberek - még mindig hisznek az „internacionalista nevelésben", igaz ezt a fogalmat kínosan ügyelve megkerülik. Viszont a 8. pontban leszögezik, hogy a nemzeti kisebbségek iskoláiban a nevelésnek „ki kell alakítania az egyenjogúság és a közös mű létrehozásában való részvétel tudatát". Ismét ott vagyunk, ahol negyven évig toporogtunk. Ha nincs valós egyenjogúság, majd kialakítja annak tudatát a kisebbségi iskola. Ráadásul még mindig nem veszünk részt a „közös mű" megalkotásában, mert zavaros a tudatunk. T

isztelt minisztériumi urak! Megmagyaráznák szegény zavaros tudatú, nemzeti kisebbséghez tartozó, olykor szlovákul is írogató újságírónak, hogy a „közös mű" a következő tíz évben mi lesz? Mert a szocializmust közösen sem építettük fel, pedig diktatórikusán internacionalizmusra és szocialista hazafiságra neveltek bennünket. Remélem, nem sértődnek meg, ha azt a nevelési formát elutasítom. Helyette szívesebben látnék a nemzeti kisebbségek iskoláiban a szlovák vagy a cseh nyelv megtanulását intenzíven segítő audiovizuális berendezéseket, az angol és más világnyelvek tanításában igencsak bevált módszereket - stílusosan fogalmazva: projekteket. Mindezt a múlt századi, irodalom- és nyelvtancentrikus porosz módszerek helyett kívánom nemzeti kisebbségeink iskoláiba. Mert arról igen drámai hangon beszélünk, hogy néhány ezer hatvanévesnél öregebb magyar alig, rosszul vagy hibásan beszél szlovákul, viszont azt már nem hangoztatjuk, hogy negyven éven át szorgalmasan dolgozó parasztok, munkások, gyerekeit, unokáit milyen módszerekkel tanították szlovákul. Remélem, az idegennyelvek tanításának nagyszabású programjaira szánt pénzből jut a magyar és az ukrán iskoláknak is! DUSZA ISTVÁN