Új Szó, 1990. március (43. évfolyam, 51-77. szám)

1990-03-30 / 76. szám, péntek

Nyelvelés a nyelvért A 21. Kazinczy nyelvművelő napok után Nem szeretem a jegyzőkönyv­szerű számbavételeket; különösen nem egy olyan tudományos és köz­művelődési fórum kapcsán, mint a Kazinczy nyelvművelő napok. Tu­dományos higgadtság, nyelvművelői féltés és szavunkat őrző érzelem vegyült egybe a három napba. Már nem hatott meglepetésként, hogy az ilyen tömeges részvételre alapozott rendezvényen megjelent a sietős közöny is. Miért éppen a Kazinczy­napok különböznének önmagunk tu­dati és lelki állapotaitól? Egyáltalán, lehetséges lenne egy nyelvművelő rendezvényt elszigetelni mind­attól, ami nemzeti kisebbségi lé­tünk mindennapjaiban egyre inkább sűrűsödni látszik? Miféle magatartás lenne a nyelvtudományok művelői­től, pedagógusoktól, újságíróktól, de akár á laikusnak számító nyelvfél­tőktől is, ha csak nyelvhasználatunk negatív jelenségein méltatlankodná­nak? Lehet-e elfelejteni politikák csonkító megkülönböztetéseit, a nyelvkupecek készülődését, a de­mokrácia csíramentes leplét maguk­ra borító nyelvsebészek mesterke­dését? Megkerülhető-e az iskoláink­ra újra „elsőrendű", „másodrendű" és „harmadrendű" kötelességek­ként a politika béklyóit kényszerítő parancs? Lehet-e nem látni, hogy nyelvhasználatunk gyakorlatilag már csak az iskolákban, a sajtóban, a színházakban, az amatőr művé­szetben és a családokban vizsgál­ható? Köznyelvként többnyire a magyar nyelv valamelyik tájnyelvi változatát használjuk. A politikából szinte telje­sen kiszorult a magyar nyelv hasz­nálata. Nincs lehetőség nyelvtudo­mányi kutatásokra, nem áll jobban a magyar nyelvű felsőfokú oktatás sem. Miközben ilyen állapotokat vet­tünk számba, saját közönyünk önve­szélyes voltát is tapasztalhattuk. Mi másnak nevezhető, ha nem közöny­nek, hogy a nyelvművelő rendez­vény résztvevőinek a fele sem tar­totta kötelességének, hogy belépjen a Csehszlovákiai Magyarok Anya­nyelvi Társaságába. Tehetnék szem­rehányást a jelenlévő pedagógu­soknak, de akkor milyen szavakkal illessem újságíró, kiadói szerkesztő vagy irodalmár barátaimat, kollégái­mat, akiknek mindennapi munka­eszközük a magyar nyelv? Miköz­ben Szabómihály Gizella előadását hallgattam a rádió és a televízió magyar adásaiban beszélt nyelvről, azt igyekeztem számolgatni, hogy a rádió és a televízió munkatársai közül hányan ülnek a teremben. Fél kezem minden ujjára sem volt szükség... Wacha Imrének az újságírói mű­fajokról és a sajtónyelvről tartott elő­adását is kevés újságíró hallgatta. Pedig megszaporodtak lapjaink, s ezekben megtöbbszöröződtek a nyelvi vétségek. Ha többen va­gyunk, talán nem marad meg Wa­cha Imre abban a hitében, hogy az információ csak akkor rendelkezik hírértékkel, ha az akadémikus nyel­vészkedés igényeinek megfelelően fogalmazzák meg. Ez persze nem jelenti azt, hogy a sajtó levethetné saját válláról a felelősséget minda­zért, amit naponta elkövet. Amit a nyelvészek oldaláról az újságírók szemére lehet vetni, ahhoz az olva­só is sok mindent hozzátehet. Sajtó­nyelvünk hibáinak döntő többsége a gondolattalanság, a sekélyes ész­járás, a politikai közhelyek, a nyelvi panelek és sablonok használatának rovására írható. A sajtó írott és be­szélt nyelvének hibáit minden alka­lommal a lehető legnagyobb teljes­séggel fel kell róni. Csakhogy kü­lönbséget kell tenni a tanulással, odafigyeléssel, gondossággal meg­szüntethető hibák és a gondolko­dásmód egyoldalúsága, a tehetség­és hivatástudat, a szakmaszeretet hiánya szülte hibák között. Idén is úgy tűnt, hogy az újságíró­kon kívül irodalmáraink és kiadói szerkesztőink zöme is bűntudattal terhelve maradt távol az évente egy­szer megtartott nyelvművelő napok­ról. Méltán hihetem: semmilyen ér­dek nem köti őket a nyelvművelés­hez, a nyelvőrzéshez. így aztán cso­dálkozva vehetjük Vézbe a Madách kiadó könyveit, amelyekben bizo­nyára az alkotói szabadság nevében szaporítják a nyelvi hibákat. Amikor sokan és sokszor a cseh­szlovákiai magyarság százfelé sza­kadásáról beszélnek, aligha gondol­nak arra, hogy valójában egyetlen veszély fenyeget bennünket, amely­től nem ment meg bennünket sem­milyen politikai egység. Bennünket nem a szürkeség egysége őriz meg, hanem a nyelvhasználat és a gon­dolkozás változatossága: politikai vi­tákban, helyhatósági tanácskozáso­kon, közügyek intézésekor, vitafóru­mokon anyanyelvünk akkor gazda­godik igazán, ha nemcsak az isko­lákban, a sajtóban és a családokban tölti be szerepét. Egy nyelv jövőjét a mindenkori politika csak akkor tud­ja garantálni, ha a politizálás gyakor­latának valamelyik szintjén polgárjo­got ad számára. Ez napjaink egyik kulcskérdése, s ennek tisztázásakor a politikai nézetek különbözőségét félre kell tenni, mert anyanyelvünk­ről, s általa létünkről, vagy nem lé­tünkről nélkülünk dönthetnek. Ha elfogadjuk alapelvként, hogy a nyelvhasználat, a nyelvművelés, a nyelvkutatás végeredményben po­litikai összefüggéseket világít meg, akkor kétszeresen így van a kétnyel­vűséggel. Lanstyák István referátu­ma számtalan olyan kérdést vetett fel, amelyeket nyelvészek, pedagó­gusok és pszichológusok kellőkép­pen tisztáztak, de a politika minded­dig nem vett róluk tudomást. A töké­letes kétnyelvűség olyan ritka, mint az alkotói zsenialitás. A szlovák és a magyar nyelvet beszélők az egyik nyelvet a másikhoz képest rendsze­rint kevésbé jól használják. Ez nem jelenti azt, hogy nem tudhatunk szlo­vákul, de az idegen akcentus, a ki­sebb nyelvi vétségek, az anyanyelv­hez képest kisebb szókincs tény marad. Amikor a politika a kétnyel­vűséget szorgalmazza, nem minő­sít, nem kivételez. Tetszik, nem tet­szik, egyforma mércét alkalmaz ÚJ SZÚ 5 1990. III. 30. Már vagy fél órája betegségekről, azok válfajairól, no meg persze, a magunk bajairól folyik a társalgás, öten üldögélünk az orvosi rendelő aprócska várótermében, nemcsak fi­Örökzöld témák zikailag, hanem lélekben is közel ke­rülünk egymáshoz. Szóba kerül, hogy tulajdonképpen mi nők mitől is vagyunk idegesek, hogy mennyivel nehezebb a mi sor­sunk, a szüléstől kezdődően a válto­zókorig, s közben az a sok nyavalya, ami bennünket, nőket szemel ki áldo­zatul. Aztán rátérünk a fizetésekre, ami általában olyan ,,beteg téma", mint egy epeműtét. És itt ér a meglepetés. A hölgytársak, korombeli harminca­sok, közlik a bruttó fizetésüket. Lé­vén, hogy tizedike körül vagyunk, egyikük-másikuk dokumentumokkal is bizonyít. A munkásasszony szalag­ján három és fél, az állami gazda­ságban dolgozóén három, a tanítónő­jén kettő és fél ezer áll. Ekkor lép a színre a nővérke, aki a rendelőbe átszűrődő eszmecserének akaratla­nul is a fültanúja lett. -Én a tizenöt éves gürizés után kétezernégyszázat kapok... Amikor én is megmondom az összeget, a háromezresek közül az egyik ironikusan megjegyzi: - Azért öt, tíz év múlva csak utolérnek ben­nünket. ..! - Istenem - sóhajtunk fel -, de szép is lesz! Addig meg éltessen bennünket a szakmaszeretet! (szitás) öregre, fiatalra, óvodásra és egyete­mi tanárra. Pedig a személyekre kényszerített kétnyelvűségben a mindenkori hatalom nem az érin­tettek nagyobb jogait, szabadabb ér­vényesülését, politikai vagy tudomá­nyos karrierjének biztosítékát látja, hanem saját lelkiismeretének meg­nyugtatását. Abban a lelkiismeret­ben - ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről - az önigazolás megszerzé­se munkál, s nem a politikai toleran­cia. Ezért sem mindegy, hogy a két­nyelvűséget a politika felől vagy a nyelvtudomány és egyes segédtu­dományai felől közelítjük-e meg. Tolcsvay Nagy Gábor a nyelvi változatok; a nyelvi normák és a nyelvhelyesség viszonyrendszeré­ről tartott előadásában meglepően új szempontokat vetett fel. Sokak szá­mára bizonyára visszatetsző volt, hogy a nyelvművelés közismert gya­korlatát (amelyet Lőrincze Lajos, Deme László és mások neve fémje­lez) elítélően vizsgálta. A látszóla­gos felmentés, amelyet a beszélt nyelv változataival, az írói nyelv sza­badságával kapcsolatban kifejtett, meglepő volt. De csak addig, míg nem magyarázta el, hogy a katego­rikus ítélkezés a miénkhez hasonló kétnyelvű közegben sorvasztó hatá­sú és önbizalomromboló is lehet. Ezért egységes normát nem sza­bad, és nem is lehet számon kérni. A 21. Kazinczy nyelvművelő na­pok legfontosabb eseménye a Csehszlovákiai Magyarok Anya­nyelvi Társaságának megalakulása volt. Esemény, amelynek egyelőre szellemi gesztusértéke van. Az, hogy végül is nem valamifajta köl­döknéző csoportosulásként jött lét­re, bizonyítja az a tény is, hogy megalakulását követően a résztve­vők két levelet fogadtak el. Az egyi­ket, amely a romániai magyarokat ért erőszakos támadások elleni tilta­kozást tartalmazott, a Román Köz­társaság prágai nagykövetségének címezték. A másikat a Szlovák Köz­társaság oktatási, testnevelési és ifjúsági miniszteréhez. Az utóbbiban tiltakoztak az Učiteľské noviny idei 11. számában megjelent alapelvek egyes kitételei ellen. A bizonyosság, a magabiztosság mindig gyanús: megnyugtat, lelkiis­meretet altat, felszínessé tesz és lefegyverez. Ha azt állítom, hogy az idei nyelvművelő napok elbizonyta­lanítottak, s újabb őszinte szembe­nézésre késztettek-, valójában dicsé­retet fogalmaztam meg. Nyugtalaní­tó jelenségekkel szemben foglaltak állást az előadók és a résztvevők. Nyíltan tehették, s ez bizakodással tölt el. DUSZA ISTVÁN Méry Gábor felvétele Bős - Nagymaros Erőmű helyett nemzeti parkot m a Az év elejétől a Szlovák Természet- és Tájvédők Szövetségének munkacsoportja külföldi természetvédőkkel együttműködve a Duna menti trilaterális nemzeti park tervezetének előkészítésén dolgozik. A jövendő nemzeti park területét és a Duna mentét a vízerőmű építése továbbra is veszélyezteti. A beruházás érvényben levő tervei sem az ökológusoknak, a természetvédőknek, sem az érintett terület lakosságának véleményét nem veszik tekintetbe. A technokrata maffia tagjai a természeti és gazdasági értékek tönkretételéért ­várható felelősségrevonás elkerülése és pozícióik megtartása érde­kében folyamatosan, demagóg módon nyomást gyakorolnak a kor­mányra, s helytelenül tájékoztatják a közvéleményt. Arról akarnak meggyőzni bennünket, hogy a vízlépcső mind a természet, mind a társadalom számára egyaránt hasznos létesítmény. Az erőmű várható hatásait felmérő két szakbizottság azonban egyértelműen igazolta a természetvédők és a lakosság félelmeit. A vízlépcsőt ezért a régi rezsim örökségének tekintjük. Ha a bősi vízerőmű működésé­nek valamennyi negatív következményétől eltekintünk, s csak a Szlo­vákia lakosságának 36 százalékát ellátni képes ivóvízkészleteket fenyegető veszéllyel számolunk, az is elegendő érvként szolgál az építkezés azonnali leállítására, valamint nemzetközi szakértőkkel történő felülvizsgálatára. > A Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer Befejezését Támogató Fórum megalapítását a technokrata maffia egyik utolsó lépésének tekintjük, amely elveszítve a régi rezsim biztosította támogatást, egyre alantasabb eszközökhöz folyamodik. Nekünk, az SZTTSZ, a Zöldek Pártja tagjainak, szakembereknek és a Duna mente lakosságának nincs szükségünk arra, hogy ,,a vízlépcső befejezése elleni fórumot" alapítsunk. Elveink helyességéről mélyen meg vagyunk győződve, s azt tudományos érvekkel tudjuk alátámasztani. A beruházás támogatóinak becstelen és hisztérikus viselkedése tőlünk idegen. Ismételten felkérjük a szlovák és a szövetségi kormányt, hogy a szükséges árvízvédelmi intézkedésektől eltekintve, azonnal állítsa le a munkálatokat, s a problémák végleges megoldása érdekében hozzon létre független szakértőkből álló nemzetközi bizottságot. A jelenlegi helyzetet ugyanis, amikor folyamatosan további fölösleges anyagi befektetésekre kerül sor (nyilvánvaló, hogy az eredeti elkép­zeléseknek megfelelően az erőmű nem fejezhető be) és tovább növekszik a természeti és gazdasági értékek veszélyeztetettsége, tarthatatlannak tekintjük. A táj értékeinek megőrzéséért nemcsak országunk polgárainak, de az egész civilizált világnak felelősséggel tartozunk. Bizonyítsuk be, hogy a környezetünk javítására tett forradalmi ígéreteket s polgáraink érdekeinek tiszteletben tartását képesek vagyunk megvalósítani. A Duna mentén azonban egyelőre mindez fordítva történik. A Duna menti trilaterális park előkészítésével megbízott munkacsoport A parlamentben hallottuk Mi lesz az árakkal? Kedden az árreform kérdéseiről tájékoztatta a Szövetségi Gyűlést Ladis­lav Dvoŕák, a Szövetségi Árhivatal vezetésével megbízott miniszter. Az árváltoztatási programtervezetet rövidesen a kormány is megtárgyalja. Mindnyájunkat elsősorban az érdekli, mi lesz a kiskereskedelmi árakkal? Mert­hogy változnak, s többnyire emelkednek, az nyilvánvaló. Már a mostani koncepció alapvonásai is erre utálnak: csökken a termékek és szolgáltatások ártámoga­tása, változik az adórendszer, közelebb kerül egymáshoz a belföldi és külföldi árszínvonal és fokozatosan megkezdődik az árak liberalizálása. Milyen konkrét lépésekre számítha­tunk? Az esztendő első felében változnak a vasúti és közúti tömegközlekedés (a Csehszlovák Államvasutak és a Cseh­szlovák Autóközlekedési Vállalat szolgál­tatásában) viteldíjai. Éves tételben 5 mil­liárd koronáról van szó, ennek következ­tében átlagban 84 százalékos áremelke­désre lehet számítani. Mindez azonban a dotációnak csak a 62 százalékát fedezi, az állami támogatás hátralévő hányadát takarékossági intézkedésekkel kellene felszámolni. Valószínűleg az esztendő második fe­lében változik a szilárd tüzelőanyagok ára. Ily módon az erre felhasznált dotáció nagyságrendje 5,3-ról 1,4 milliárd koroná­ra csökken. A javaslál a környezetkímé­lőbb tüzelőanyagok alkalmazására ösz­tönzi a fogyasztókat. A hőszolgáltatás árrendezését a lakbér módosításával egyidőben oldják meg. Júliusig változik a cigaretták és a do­hánytermékek ára. Meghatározásában számolnak a tarifaadó bevezetésével, egyébként ezt az árut szerződéses áron akarják árusítani. Még ebben a félévben csökkennie kellene (1,4 milliárdos tétel­ben) a fogyasztási elektronikai cikkek árá­nak. Ugyanebben az időszakban növek­szik az olyan kevésbé fontos iparcikkek ára, amelyekből még mindig nincs elég, s amelyek árát évente 200 millió koroná­val támogatja az állam. Az árdeformációk felszámolásának programja 1993-ig készült el. Jövőre szá­molnak a városi tömegközlekedés viteldí­jainak s 15 milliárd koronás tételben az élelmiszeripari termékek és építőanyagok kiskereskedelmi árának módosításával. Ugyanakkor az iparcikkek árának csökke­nése várható 4 milliárd koronás összeg­ben. Kilencvenkettőtől emelkedik a lakbér, bejelentésére azonban korábban kerül sor, hogy a lakosság felkészülhessen az új helyzetre. Ugyancsak módosul a víz­és hőszolgáltatás ára. ötmilliárd koronás tételben csökken az iparcikkek ára. A kiskereskedelmi árrendezés befeje­zése 1993-ra várható. Ezeknek az árak­nak a tervezetében már az idén rátérünk a tiszta értékből származó adó alkalma­zására, ám mindenkori színvonalukat az árfolyam, az adó és egyéb gazdasági tényezők alakulása is befolyásolhatja. (č) ////////////////////////////x^^^

Next

/
Thumbnails
Contents