Új Szó, 1990. március (43. évfolyam, 51-77. szám)

1990-03-17 / 65. szám, szombat

NÉGYSZÁZ NÉV A MÁRVÁNYTÁBLÁN Szobormentés - Szencen „Emléke azoknak, kik jeltelen sírban nyugosznak" Nem túlzás azt állítani, hogy december közepétől „új" nevezetessége van Szencnek... Persze, ez a jelző azért nem mellőzheti az idézőjelet. Ugyanis a gyöngéd forradalom egyik helyi vívmányaként újraállított emlékmű egykori márványtábláján - most már csak a korabeli felvételek tanúsítják - három évszám is állt: 1914 - 1918, majd pedig: 1939... - a hatalmasok, a mindenkori uralkodók kénye-kedvének. Apropó, gázkamra! Az emlékmű márványtábláján az első világháborúban elesett 50-60 szenei katona neve állt eredetileg. A márványtáblát ma már hiába keresték, bár sokan tudni vélik, most melyik síremléket díszíti a szenei temetőben... Ahhoz, hogy az elesettek neve újra felkerülik J SZÚ 1990. III. 17. Kiemelik a szobrot A negyediket -1945-öt nem véshették rá. Az emlékművet ugyanis a felszabadulást követően az új idők antihösei ledöntötték, majd elásták, s a kisváros lakossága sokáig nem tudta, hová... * Persze, minden galádságra előbb-utóbb fény derül. Vagy tíz évvel ezelőtt kanálist ástak a Szenei Vnb udvarán, amikor rábukkantak. . Az emlékmű szoboralakjainak egyenes hát- és oldallapjai jó segítséget nyújtottak a pöcegödör-zsaluzáshoz... A homokkőből levő szobor pedig aligha lehetett volna újra felállítható, ha a kanálisásás munkálatainál szorgoskodó légkalapácsos ember szolgaian teljesíti Vladimír Kopecký volt vnb-elnök óhaját, és nem írásban kéri a parancsot, hogy össze kell törnie! írás azonban nem készült, így az első világháborús honvédot, meg a kuruc vitézt - az emlékmű két figuráját - újra elhantolták... Czikhardt Gyula, a második világháborús veterán, majd hadifogoly azonban már több ízben sürgette, hogy az émlékművet vissza kell állítani eredeti helyére, a magyar alapiskola előtti talpazatra, ahol nagyobb ünnepeken, meg halottak napján mindig égtek a gyertyák. Az elmúlt évi Csemadok-évzárón szólt erről utoljára: - Hogyne szóltam volna. Amikor 1943-ban fölavatták a közadakozásból állított szobrot, fiatal suhancként én is díszőrséget álltam. Igaz, sokat emlegették akkoriban Isonzót, Doberdót, meg az első világháború más nevezetes csatáinak színhelyét, de azért ez mégiscsak valamilyen misztikus dolog volt akkor számomra. Nem sokáig. Aztán engem is kivittek a keleti frontra, s láthattam, mi az, amikor rohamban vagy menekülés közben kilőnek valakit mellőlem... Aztán amikor a hadifogságból hazakerültem, már nem láthattam az emlékművet, de megfogadtam, nem nyugszom, amíg vala- milyen emléke nem lesz azoknak, akik a jeltelen sírban nyugosznak. Ezért szorgalmaztam, hogy állítsák fel újra a „Hősök szobrát"... „Hősök szobra"... Éppen ez a népnyelven született elnevezés volt az, ami irritálta a hatalmat, mondván: nem hősök ők, hanem - jó esetben is - „csak" áldozatok... Persze, ez azért mégis inkább nézőpont kérdése. Mert golyózáporban - Doberdónál, Isonzónál, vagy valahol Ukrajnában - parancsszóra szuronyrohamra menni, vagy a gázkamrába ruhátlanul bevonulni, egyszerre hősiesség és áldozatvállalás, s leginkább kiszolgáltatottság hessen az emlékműre, megkezdődött a kutatás. Hozzájuk jön a második világháborúban elesett, mintegy kilencven személy névsora, és a gázkamrába küldött, megközelítően háromszáz zsidó neve. Akárhogy is számolunk, a két világháború áldozatainak száma jóval túl van Újra a régi talapzaton a négyszázon! Emlékük eddig legfeljebb a rokonok emlékezetében élt - immár 45 éve. Az említett múlt évi Csemadokévzáró december 10-én, vasárnap volt, de a következő hét közepén már állt az emlékmű két katonája, a köztük levő részt azóta már kifalazták, oda kerül a márványtábla a névsorral. A szobormentő brigádban ott voltak az elesettek egykori bajtársai, rokonai, de olyanok is, akik csak hallomásbórismerték az emlékmű hányatott sorsát, és persze Kramarits László, aki az egykori csatornaásás idején rátalált. Állunk a téren, jónéhányan a negyedével ezelőtti szobormentők közül is. Nem értik, kinek volt - és miért? - útjában a néma kőszobor, amikor Stupaván, Ivánkán, Diószegen vagy Stupaván épen megmaradt, akárcsak az emléktábla a modori templom falán... Mellettünk kocsi fékez... A rendszámról ítélve utasai messziről jöttek, mégha innen is származnak. Egy középkorú hölgy fényképezőgéppel babrál. Jól jön a japán automata „gépcsoda", mert tulajdonosa aligha tudná lencséjét beélesíteni sűrű könnyhullajtása közepette. A jelenlévők csak találgatják, ki lehet, van, aki tudni véli, hogy nagyapja az első, apja a második világháborúban esett el. Aztán újra csend lesz. A javakorabeli férfiak tekintete gyanúsan fénylik... Közben valaki megemlíti: szép gesztus az új városvezetőségtől hogy a helyreállítási-felújítási kiadások hátralevő részét a saját költségvetéséből állja. Igaz, nem lesz olcsó, mert az emlékmű két „katonáját" temetésük előtt alaposan helybenhagyták. Azonban így is, céonkán is, állnak egykedvűen a fehér nyírfák között. Mementóként is, de azért elsősorban az áldozatok emlékére. Remélhetőleg véglegesen. Merthogy a kegyelet sokkal inkább méltó Európához, mint a szobordöntögetés... MÉSZÁROS (Archív felvételek) JÁNOS Új idők - új intézmények Cseh és Szlovák Kereskedelmi és Iparkamara alakul Újszerű, s korábban legfeljebb csak tankönyvből ismert gazdasági helyzetbe kerültek a vállalatok és egyéb vállalkozói szubjektumok. Megszűnt, pontosabban megszűnőben van a központi irányítás, s vele együtt egyre apad a központi támogatás. Beköszöntött a rég várt önállóság, s egyelőre még csak ott tartunk, hogy találgatunk: tervutasításos gazdasági rendszerünkből mikor lesz piacgazdaság? Úgy tűnik, az utóbbi időben kissé elbizonytalanodtunk. Nem tudjuk mikor és merre lépjünk, s csak sóvárogva tekintgetünk a határon túlra, ahol már jó ideje működik - ós nem kis sikerrel - a piacgazdaság. Vállalkozni kellene és sok új dologba kezdeni, de hogyan? Hiányoznak a megfelelő törvények, nincs jól funkcionáló, rugalmas intézményrendszerünk, s ennél fogva az információnk is kevés. Nem sokat tudunk a külföldi cégekről, a határon túli lehetőségekről, és sajnos, minket sem ismernek eléggé a nagyvilágban. Informálatlanság után akcióprogram Egészen a közelmúltig, amikor vállalkozni legfeljebb csak a határokon belül lehetett, s a külföldi kapcsolatok nemigen lépték túl a kereskedelmi megállapodások nyújtotta lehetőségeket, a Csehszlovák Kereskedelmi és Iparkamara volt az az intézmény, amely segített eligazodni a vállalatoknak ügyes-bajos dolgaikban. Szlovákiában a pozsonyi Területi Igazgatóság látta el a feladatokat, melyek között a külföldi gazdasági kapcsolatok kiépítése szerepelt (volna) az első helyen. A kívülállónak nehéz megítélnie, hogy egy intézmény, adott esetben a szóban forgó kamara, illetve az igazgatóság megfelelt-e a várakozásoknak. Korábban a külföldi vállalkozásokkal, cégekkel kapcsolatos információkra, esetleg cégek közti közvetítésekre nyilván nem is volt nagy igény. Ami viszont a gazdálkodó szervezetek országhatáron belüli dolgait illeti, egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy a kamara, pontosabban a pozsonyi igazgatóság megfelelt küldetésének. Ugyanis - az igazgatóság saját bevallása szerint a több mint négyszáz tagszervezet közül csak meglehetősen kevés tudta, miféle intézménynek is a tagja. Ez a tökéletes informálatlanság minden bizonnyal nem zavarta egyik felet sem. Azonban ma, amikor sok és alapos információra, rugalmas üzletkötésekre, kapcsolatfelvételekre van szükség, már egyáltalán nem mindegy, hogyan működik egy-egy intézmény, és miként viszonyulnak hozzá a vállalatok, a vállalkozók. A Csehszlovák Kereskedelmi és Iparkamara, tudatosítva a megújulás fontosságát, még decemberben akcióprogramot dolgozott ki, amely két lényeges kérdésre épül. Ellentétben a korábbi gyakorlattal, közelebb kíván kerülni a tagszervezetekhez, bogy a lehető legnagyobb mértékben megfelelhessen az elvárásoknak. A másik, s talán még az előzőnél is fontosabb lépés, hogy a közeljövőben önálló köztársasági intézményeket - Cseh és Szlovák Kereskedelmi és Iparkamarát - hoznak létre, megváltoztatva ezzel az eddig működő aszimmetrikus modellt, s megfelelő szintre emelve a ma még területi igazgatóságként működő szlovákiai intézményt. Felerősödik az érdekvédelem Még nem tudni, mikor válik ketté a kamara, de minden bizonnyal csak azután, hogy hatályba lép a kamarákról szóló törvény novellája. Remélhetőleg nem sok idő van már addig, s mindnyájunk hasznára válik, ha az intézmény dolgozói ezt az időt nem csupán tétlen várakozással töltik be. Mert a kamarának a közeljövőben nemcsak tevékenysége tartalmában, eszköztárában és munkamódszereiben kell megújulnia, hanem egyéb „közhasznú" munkát is el kell végeznie, összeállításra vár például a vállalkozói szubjektumok jegyzéke, s az is jó lenne, ha felkínált áruinkról ós szolgáltatásainkról jól áttekinthető lista készülne. Ezáltal olyan - egyelőre még hiányzó -. alapvető információkat nyújthatnánk a hazai és külföldi ügyfeleknek és érdeklődőknek, amelyek napjainkban nélkülözhetetlenek. Ahhoz, hogy teljes legyen a kép, tudnunk kell: a kereskedelmi és iparkamarának másfél évszázados múltja van. Ugyanis az iparosok és kereskedők érdekeit védő, üzleti ügyeit segítő egyesületek már az 1850-es években léteztek. Azóta sokat változott a világ, s az egykori, jobbára érdekvédelmi szervezetek szakmai tanácsadókká, közvetítő és reklámirodákká váltak „egy személyben". Nyílt levél a kettéválásról A gazdasági életünkben egyre gyorsabban zajló események sorsdöntő lépésre - kettéválásra - kényszerítik a kereskedelmi és iparkamarát. A pozsonyi területi igazgatóság - ügyelve a korábban hiányzó gyors és pontos tájékoztatásra - e hónap elején nyílt levelet küldött valamennyi szlovákiai tagszervezetének. A levélben részletezte a majdani szlovák kamara tevékenységével kapcsolatos elképzeléseit. Ezek szerint az újjászerveződött intézmény a jövőben - várhatóan 1991 tői - a tagszervezetek igényei szerint kívánja fejleszteni tevékenységét és bővíteni szolgáltatásait. Megkülönböztetett figyelmet fordít a kisés közepes vállalatok munkájára, segít megszervezni külgazdasági kapcsolataikat és tevékenységüket. Komoly szerepet vállal a határmenti városok külföldi kapcsolatainak kiépítésében. A kamara eddigi tevékenységétől lényegesen eltérő törekvések ezek, amelyeket a kormány is támogat. A kérdés most már csak az, hogy vajon találkoznak-e az elképzelések az egykori és a majdani tagszervezetek elvárásaival? KOVÁCS EDIT Olvasói vélemény a Laborc-parti lég- és olajszennyeződésről Nyeljük a port, félünk a vegyi üzemektől A kémények árnyékában élő vajáni emberek saját, bőrükön tapasztalják, hogy mennyit szenvednek a levegőt szennyező mérges gázoktól, a szem nyálkahártyáját sértő, éles finom portól, melyet az erőmű melléktermékként produkál. A Laborc partján hegynek is beillő hasznavehetetlen, semmire sem alkalmas salakdombok emelkednek ki a tájból. Száraz időben a legkisebb szél hatására is porfelhő kavarog, fojtogatva embert, állatot. Az idegen, ha erre jár és nem ismeri az itteni valóságot, csodálkozva nézi ezt a földi „tüneményt". És ha szélcsend van? Akkor bizony a lehulló korom belepi a fákat, a mezőt, a fóliasátrakat. A fehérnemű csak nagyritkán szárítható a szennyeződés miatt. A közelmúltban végzett mérések szerint kéndioxiddal keveredve évente 33 ezer tonna por és korom hull ránk. Ez a temérdek szennyezőanyag már évek óta mérgezi testünket, lelkünket, de erről eddig beszélni nem volt ildomos. így hát nyeltük és mind a mai napig is nyeljük a port. Az erőmű inkább évente 6-8 millió korona büntetést fizet a Töketerebesi Járási Nemzeti Bizottságnak, ahelyett, hogy felszereltetné a szűrőberendezést. Vajon meddig még? Az itt élő emberek között sokkal gyakoribbak a daganatos megbetegedések, mint másutt. Egyre több felnőtt és gyerek szenved légúti megbetegedésben. A kémények árnyékában pedig továbbra is fenyeget a leselkedő veszély. A villanytelep üzemeléséhez a Laborc vízszintjét is meg kellett emelni. A hűtővíz hol melegen, hol forrón folyik vissza a mederbe, és pusztítja a halakat. A folyó szintjének emelkedése a község alatt lévő talajvíz szintjét is befolyásolja. Ennek következtében 57 lakást és a református templomot a nedvesség károsítja. Karbantartás hiányában a csatornázás is elhanyagolt, így a felszíni vizek levezetése megoldatlan. A csatornának nincs gazdája. A falu minden szerve és szervezete elhárítja magától a felelősséget. Valószínűleg ezért mocsarasodott el mintegy 15 hektárnyi szövetkezeti termőföld is. Bátorkodom megkérdezni a járás vezetőitől, hogy a község területén működő erőműtől levegőszennyezés címén beszedett büntetésből mennyit juttattak vissza kárpótlásként a község fejlesztésére vagy az említett munkálatok elvégzésére? Ma nagyon sokat beszélünk az ökológiai egyensúly helyreállításáról, ezért szeretném felhívni az illetékes szervek figyelmét egy másik nem titkolt, de félremagyarázott veszélyre is. A községünk kataszterében működő kóolajfinomító-egységre, amely a pozsonyi Slovnaft egyik kihelyezett üzeme. Igaz, ez egy modern üzem, de sok kivitelezési hibával épült. Bizonyos részei szigetelve vannak ugyan az elszivárgás ellen, de nem a vasúti pályaudvar, ahol a tartálykocsikat rendezik. Tudvalevő, hogy a kőolajszármazékok mennyire veszélyesek az állandó mozgásban lévő talajvizekre. Gondatlanság következtében itt évente gyakran több tonna kőolaj is elfolyik. Az illetékesek a munkálatok sürgőssége miatt ezt a tényt nem veszik tudomásul. A benzin és a gázolaj a talajban a vízzel együtt kitartóan „utazik" a környező kutak ós folyók felé. Mi itt a mérget okádó kémények árnyékában ezzel a veszéllyel együtt élünk. Úgy látszik a Laborc környékét még az ág is húzza, mert egy újabb szennyezőforrást, gumialapanyagot gyártó üzemet készülnek idetelepíteni. Hogy mennyire veszélyes lesz ez, azt az is bizonyítja, hogy a beruházó az üzemmel egyidóben 30 millió korona értékben egy kórházat is építtetnek. Az itt élők tiltakozása miatt az építkezés elmarad, és az építőanyagok egy részét már el is szállították a strážskéi Chemkóba, hogy a beruházást majd ott valósítják meg. Amikor Strážskéban megtudták, milyen üzemről van szó, ott is tiltakoztak, s így le kellett állítani az építkezést. Ha a vágsellyei Duslo nem vállalja, akkor marad Vaján. Hát így élünk itt, a kanyargós Laborc partján, a kémények árnyékában. KISS BÁLINT, Vaján