Új Szó, 1990. március (43. évfolyam, 51-77. szám)

1990-03-16 / 64. szám, péntek

De mi van a szavakon túl? Jegyzetek a Csemadok rendkívüli közgyűléséről A szellemi felkészültséget tekintve is: jelentős sereg vonult fel a Csemadok tizenötödik, rendkívüli közgyűlésén, olyan, amilyen korábban talán soha. Bármely nemzeti kisebbség díszére válna. Mérnökök, orvosok, jogászok, tanárok, tudósok, költők, írók, rajtuk kívül megannyi sokat tapasztalt ember még, köztük újra azok, akikre az elmúlt húsz évben hallgatást parancsolt a Csemadokot is - hol bevallva, hogy bevallatlanul, de végeredményben mindenkor - fekete báránynak vagy szükséges rossznak tekintő állampárt. És mégis, mégis... Úgy kellett eljönnöm a múlt szombaton zárult közgyűlésről, hogy nem tudtam, és három nap távolából, immáron lehiggadva sem tudom, mi lesz hát végül is a Csemadok szerepe és feladata ezután. Pedig itt van előttem az új alapszabály, valamint az új program. Ez utóbbi dokumentum eredeti - szinte követhetetlenül sok mindent vállalni, felvállalni, szorgalmazni, támogatni, szervezni akaátfedésekkel teli és terjengős - változatát ugyan alaposan „megdolgozta" a javaslóbizottság, de még így is úgy tetszik, nincs határozott karaktere az egésznek, és továbbra is az az érzésem: sokat akar a szarka... Ami persze szép, tiszteletre méltó szándék, csak éppen - eltekintve egy-két kitételtől - figyelmen kívül hagyja főként a társadalmi struktúrák jelenlegi és várható alakulását, a politikai pártok és mozgalmak szerepét, továbbá a gazdasági és kulturális életben végbemenő irányváltást, az e területeken ugyancsak előre látható-feltételezhető gyökeres változásokat, az önállósulási törekvéseket, melyek például az amatőr művészeti csoportokat sem kerülik majd el. Mellesleg kérdezem csak: miért vállalja fel a Csemadok olyan, a politikai és szociális kérdések tárgykörébe tartozó ügyek és érdekek képviseletét, vagy támogatását, melyek a Független Magyar Kezdeményezés, illetve a Csemadok-tagság körében is mind népszerűbb Együttélés politikai mozgalom programjában már szerepelnek. Persze, lehet, a Csemadoknak van igaza: biztos, ami biztos... Sajnos, ezekről a kérdésekről kevés szó esett, és másokról is, melyeknek a megvitatása pedig elsődleges feladata lett volna a - rendkívüli - közgyűlésnek. Olyanokra gondolok, melyek nem a politika mozgásaival függnek össze (noha természetesen azokat sem lehet figyelmen kívül hagyni), hanem elsősorban a kultúrával, mindazzal, ami a kultúra révén szolgálhatja nemzeti kisebbségünk önösszeszedését, izmosodását, társadalmi szerkezetének megújulását, szellemi gyarapodását, hagyományainak ápolását - a holnapokban. Néhány ilyen kérdés, kapásból: Hogyan tovább a közművelődésben, milyen új formákban és módszerekkel? A változó feltételek között milyen szerepe lehetne a Csemadoknak a helyi kultúra alakításában? Honnan kerül pénz a kasszájába? Mi lesz amatőr művészi seregszemléink sorsa - az állami támogatás hiányában? És mi lesz a Héttel? Hogyan lehetne vonzóbbá tenni a művelődési klubokat, ha egyáltalán szükség van még rájuk a hagyományos formában? Egyáltalán szükség van-e mindarra, amit a Csemadok eddig csinált és ahogy csinált? Nem kellene-e ezután mást, és másként? Ha igen, akkor miért, ha nem akkor miért nem? Ugyanígy határozottabban kellett volna feltenni a kérdést a szövetség szerkezeti felépítésével és magával az apparátussal kapcsolatban. Olyan biztos, hogy megfelel így, meg tudja őrizni helyét és el tudja látni elhamarkodottan sok irányban vállalt feladatait? Nos, mint említettem, minderről, a mit-ről és a hogyan-ról, a Csemadok-tevékenység holnapi tartalmáról és formáiról nem vagy alig szóltak a küldöttek, és hiányoztak tarsolyukból a szövetség megújulását segítő ötletek, javaslatok is. Ketten-hárman megpróbálták felvázolni, mi lehetne, miben játszhatna vezető szerepet a Csemadok, de szavaik észrevétlenül ellebbegtek valamerre a pozsonyi Művelődési és Pihenőpark nagytermében. És minthogy a Csemadok mai helyének és helyzetének az elemzése is elmaradt, amely forradalmi időkben elkerülhetetlenül szükséges feladat, egyáltalán nem irigyeltem a javasló-, illetve programszerkesztő bizottságot, jószerivel az adott alapanyaggal voltak kénytelenek dolgozni, a közgyűlésről vajmi keveset emelhettek át a program végső szövegébe. Ugyanis a kétnapos tanácskozáson - tisztelet a néhány kivételnek - arról tartottak „kiselőadásokat" a felszólalók, amit régóta tudunk mi, magyarok, e honban, és amit november 17-e óta mondunk is, írunk is immáron szabadon: nemzeti kisebbségünk megoldatlan kérdéseiről, a bennünket ért sérelmekről a bizonyos szlovák körök részéről megnyilvánuló nacionalizmusról, meg arról, hogy ne acsarkodjanak már egymásra hazai magyar politikai mozgalmaink vezetői, hanem fogjanak össze, fogjunk össze. Tudom, mindennél fontosabbak most ezek a kérdések, bennünk vannak, foglalkoztatnak naponta, következésképpen helyük van olyan fórumon, mint amilyen a szóban forgó tanácskozás is, csak nem így és ilyen mennyiségben: egymás után sorjáztak az ugyanolyan vagy hasonló gondolatok, kérések, követelések, olykor vehemensen vagy patetikus magasságokba emelkedve, helyenként magyarkodásra emlékeztető felhangokkal, miközben a lélek fájdalmas-ingerült zajlásai mögött hiába kereste az ember a mértéket szabó, megfontolt tetteket javalló, építő rációt, meg arról is alig hallott valami érdemlegeset, hogy a Csemadok miként járulhatna hozzá a felemlegetett súlyos egyensúlyzavarok csökkentéséhez vagy megszüntetéséhez. És rendre elkerülte a közgyűlésen a Csemadokot a reform szelleme, vagy a reform szellemét a Csemadok, tény, hogy nem találkoztak, ennek „eredménye" pedig a közgyűlés zárófejezetében, a vezetők választásakor nyilvánult meg, tegyem hozzá, előre sejthető, sőt logikus következményeként az előzményeknek: maradt a régi vezetés, egytől egyig minden tagja ugyanabban a fizetett, illetve tiszteletbeli funkcióban, köztük hárman olyanok, akik a forradalmi események előtt is élén álltak a szövetségnek. Nincs szándékomban megkérdőjelezni képességeiket, magatartásukat, eddigi tetteik súlyát, személyi vonzerejüket, röviden alkalmasságukat, sőt némelyiküknek régóta tisztelője vagyok sokakkal egyetemben, mégis megkockáztatom: tekintettel a Csemadok jelenlegi helyzetére, a politikai körülményekre, valamint a tárgyalási kezdeményezések során szerzett kedvezőtlen tapasztalatokra - átgondolatlan, elhamarkodott választás volt. Végezetül még valamit. Tartalmasabb és keményebb volt a három évvel ezelőtti, tizennegyedik országos közgyűlés, pedig akkor legfeljebb csak álmodhattunk a szabadságról. A szószékről akkor még nemcsak a települések magyar nevének, oktatásügyi gondjaink megoldásának a követelése, a peremfalvak sorsának emlegetése tűnt fel bátor tettnek, hanem az egyszerű panaszkodás is. Ma már egyedül csak a munkának szólhat ilyen elismerés, méghozzá a megújulni és új cselekvési lehetőségeket, területeket, formákat és módszereket kereső és teremtő munkának. Ennek jegyében szeretném hinni, hogy végül is hamarosan képes lesz valóban megújulni a Csemadok, ami különben is elkerülhetetlen. Azután, hogy elhatárolta magát az embert és kultúrát egyaránt megalázó gyakorlattól, leveti páncélzatát és könnyű szerelésben, megszabadulva nosztalgikus kötődéseitől, rugalmasan alkalmazkodva a kihívásokhoz teljesíti majd feladatát - a kulturálisközművelődési-művészeti szférákban, intézetként, intézményként vagy akár szövetségként, az általa eddig teremtett kétségtelen értékek és hagyományok gyarapítójaként. Jómagam addig is - miként eddig - az alapszervezeteiben bízom mindenekelőtt. Ahol kevesebb szóval, több munkával élnek. Gyanítom különben, hogy ők gyorsabban is alkalmazkodnak majd az új helyzetekhez, mint a „fentiek". És végzik, amit kell, itt és most. BODNÁR GYULA Nagykövet lesz a színésznő Magda Vašáryová hivatást cserél Hogy lehet összefoglalni egy, szerepekben, elismerésekben, külföldi fesztiváldíjakban gazdag színészi pályát, ha az voltaképpen még nincs is befejezve? Fontos-e egyáltalán mérleget vonni? Magda Vašáryová, hazánk kinevezés előtt álló ausztriai nagykövete szerint teljesen felesleges. Mint mondja: egyelőre úgy döntött, hogy csupán szünetet tart a filmezésben, a Szlovák Nemzeti Színháznak pedig továbbra is a tagja marad. Négy darabban láthatja őt évad végéig a közönség: Az öngyilkos című Erdmandrámában, Strindberg Júlia kisaszszonyá

ban, Osztrovszkij Jövedel„Nem eszem, nem alszom, egyfolytában rohanok" (Oláh Csaba felvétele) mező állásában és Dosztojevszkij ördögök című színművében. Négy főszerep, négy remekbe szabott alakítás. Aztán ősztől: fizetetlen szabadság. Közép-Kelet-Európa egyik legnépszerűbb színésznőié a politikai élet színpadára lép. A Sörgyári capriccio ragyogó mosolyú, felnőttként is rakoncátlan Mariskája, Jirí Menzei egyik legkedvesebb alkotótársa, Bohumil Hrabal „fogadott gyermeke" a diplomáciai testület tagja lesz. - Most már be merem vallani: fél évvel ezelőtt, amikor először jelezte, hogy változtatni akar az életén, mert úgy érzi, eleget játszott már, nem vettem komolyan. Azt hittem, ez csak egy hatásos kijelentés lehet, egy interjú frappáns zárómondata. - Látja, nem hazudtam. - De ne haragudjon, akkor sem értem. Egy sikeres, fiatal színésznő, aki kezdettől fogva szerencsés helyzetben volt, a legnevesebb hazai rendezőkkel dolgozhatott, és színpadon is jobbnál-jobb szerepeket kapott, hogy tudja feladni, akárcsak néhány évre is a pályáját? Vérig sértették? Megalázták? -Nem, nem... egyszerűen elfáradtam. Vagy ha úgy tetszik: belefáradtam. Ha csak a filmeket vesszük, tudja, mennyit forgattam én tizenhét éves korom óra? Iszonyú sokat. Tavaly is 30-40 ezer kilométert repülA dadaizmustól a mélytüzű koloritig Kudlák Lajos centenáriuma ÚJ SZÚ 1990. III. .509. Kudlák Lajos 1890. március 14-én született Losoncon. Bár képzőművészeti hajlama, rajzkészsége korán megmutatkozott, kezdetben gépészmérnöki tanulmányokat folytatott Budapesten. Itt csatlakozott a legszélsőségesebb, anarchisztikus művészeti irányzatot képviselő dadaisták csoportjához, amelynek tagjai esztétikai téren is minden elv, rend és szabály értelmetlenségét hirdették. A képzőművészetben elleneztek minden hagyományos ábrázolási módszert. Kudlák is, aki műszaki tanulmányai mellett ebben a szellemben készítette első képeit. Célját a művész teremtő ösztönének kielégítésében látta. Az aktív politikától Kudlák ugyan távol tartotta magát, de mivel a Tanácsköztársaság bukása után a forradalmi nézeteket valló dadaistákat is üldözték, Kudlák jobbnak látta, ha mérnöki tanulmányait Prágában fejezi be. Itt is kitartott korábbi elképzelései mellett, elméleti cikkeket írt a dadaizmusról; azt magyarázta bennük, hogy a dadaizmus nem is művészet, hanem eszköz a burzsoá mentalitás ellen. 1920-ban Bécsben jelentek meg magyar nyelven írt dadaista versei Gitár, és konflisló címmel. Dadaista képeket festett, s ezt az irányt képviselték grafikái is. Több tanulmánya jelent meg a magyar sajtóban, az Aktivitás és művészet című cikkét pedig S. K. Neumann közölte folyóiratában, a Kmenben. Mérnöki diplomával a zsebében Kudlák Pozsonyban telepedett le. Itt meglehetősen későn kezdett rendszeresen foglalkozni a tulajdonképpeni festészettel. Kudlák később teljesen eltávolodott a dadaizmustól. Beiratkozott az Iparművészeti Iskolába, ahol a nála jóval fiatalabb Ľudovít Fulla, a szlovákiai modern festészet egyik úttörője volt a mestere, és a továbbiakban a példaképe is. Akárcsak Fullánál, Kudlák képein is a kolorit, a színélmény határozza meg a képek formai megoldásait és belső tartalmát. Az olajképek mellett pasztell- és temperafestményei, akvarelljei, rajzai és grafikái is adekvát részét képezik Kudlák művészetének (Kék menyasszony, Csallóköz, Család). Témája főleg a vidéki táj, a közép- és az észak-szlovákiai falu, az ott élő emberek. A tájat dekorációk nélkül, a maga őszinteségében látja és láttatja. A hegyek vonalai, a vegetáció egységet alkotnak a megjelenített alakokkal. Fullától eltérően, kizárólag a kamarafestészetet helyezi előtérbe és színhangulatait mesterénél is erőteljesebben, rétegesen rakja fel vásznaira (Pihenés, Az Alacsony-Tátra Stóla felől, Liptói havasok, Gútori halászok). Kudlák számos pozsonyi motívumot is megörökített: régi utcákat, új városrészeket (Az új és a régi Pozsony, A postapalota építése, Petőfi utca). Pályájának utolsó évtizedeiben hangulatos csendéleteket is festett (Rózsák vázában, Csendélet almával). A kezdeti útkeresések után Kudlák Lajos művészete csak a harmincas években érett be; ekkor kezdődött munkásságában az a korszak, amelyben erősebb struktúrát kívánt adni képeinek. Erős ecsetvonásokkal aktuálissá tudta tenni a szlovákiai tájat vagy az épülő Pozsony hangulatát. Kudlák Lajos hetvenéves korában, 1960-ban hunyt el Pozsonyban. Négy évvel korábban, 1956-ban rendezték meg ebben a városban gyűjteményes tárlatát, amelyen több mint kétszáz, különböző technikával készült műve volt látható. A centenáriumon Kudlák Lajos alkotásai megérdemelnének egy emlékkiállítást. DELMÁR GÁBOR tem... még jó, hogy erős az idegzetem. - Dušan Hanák most elkészült filmjében, a Magánéletekben épp egy színésznőt alakít. Ráadásul egy olyan színésznőt, aki mindig, minden helyzetben játszik. -Talán mondanom sem kell, a diplomám szerint szociológus vagyok. A film egészen véletlenül jött az életembe. Felfedeztek, szerepeket adtak, színházi szerződéseket ajánlottak, biztattak, dicsértek, foglalkoztattak, de hogy ez lett volna minden álmom... nem! A színművészeti főiskolára sem iratkoztam be annak idején, igaz, nem is várták el tőlem, hogy beiratkozzam. František Vláčil, Járomi! Jireš, Otakar Vávra és a többi rendező sosem kérdezte tőlem, hogy milyen végzettségem van. - A diplomáciai szolgálat kinek az ötlete volt? - Ha azt gondolja, hogy az enyém, akkor téved. Sok minden megfordult már a fejemben, az tény, de a diplomácia soha, egyetlen egyszer sem. Pár hónappal ezelőtt indult csak be a dolog... felhívtak a külügyminisztériumból és megkérdezték, elfogadom-e a javaslatukat, miszerint engem jelölnének Csehszlovákia új ausztriai nagykövetének. Diplomám van, nyelveket beszélek, a legalapvetőbb kritériumokat tehát teljesítem, a politológia és a politika pedig egyetemista korom óta érdekel. Töprengésre nem volt sok időm, így a vége aztán az lett, hogy hétfőtől péntekig Prágában vagyok és tanulok. Rengeteg szakkifejezést kell elsajátítanom. Először természetesen németül, aztán angolul, franciául, majd oroszul. Úgyhogy alig alszom, alig pihenek, csak olvasok, olvasok és tanulok. Mélyvízbe dobtak, nagyon mélybe. - Úszni viszont nem most tanul. - Szerencsére. Bár néha-néha torkomra szalad a víz. - S akkor nyel egyet és úszik tovább, igaz? - A kíváncsiságom, az visz előre. Képzelje csak el, milyen nyugodtan élhettem volna, ha maradok a színészi pályán..' de nem, én hagytam, hogy rábeszéljenek egy számomra teljesen ismeretlen hivatásra. - Férje, Milan Lasica, hogy reagált a bejelentésére, hogy hátat fordít a színészi pályának? - A férjem? Ö voft az első, aki azt mondta, legyek csak nagykövet. - S Milka, a nővére? - Ö sajnál. Neki is vannak közéleti feladatai, ő pontosan tudja, mibe megyek bele. - És ön? ön is tudja? - Egyelőre csak annyit tudok, hogy nem eszem, nem alszom, s egyfolytában rohanok. Hol egyedül, hol Václav Havel mellett. Szóltam is neki valamelyik nap kint, a Vencel téren: ne olyan gyorsan szedje a Jábát, mert szűk szoknyában nem tudom követni őt. Inkább akkor szaladni fogok utána, vagy kölcsönkérem a rollerét, amellyel a Vár hosszú folyosóin közlekedik. - Menzei biztosan jelezte már: készül a Sörgyári capriccio folytatására, s a Díszgyászban önnek is szerepet szánt. Most mi lesz? Majd hazaugrik Bécsből, hogy Hrabal édesanyját játszhassa a felvevőgép előtt? - Nem tudom, mi lesz, ilyesmivel én most nem foglalkozom. Majd meglátjuk... annyi mindent hozhat még az élet! Negyvenkét éves vagyok. Mitől féljek? - Félnie tényleg nem kell semmitől sem, de hogy fogja vajon leplezni az infantilizmusát? - Majd kigyógyulok belőle! A diplomáciai szolgálat lesz rá a legjobb terápia. SZABÓ G. LÁSZLÓ