Új Szó, 1990. március (43. évfolyam, 51-77. szám)

1990-03-15 / 63. szám, csütörtök

A leölt® icardjai Petőfi Sándort 1973-ban, Lőcse városában tegeztem le először. „ Sándor, a pozsonyi szobrod kezéből megint kiverték a kardot..." Mielőtt bárki is ráncolni kezdené a homlokát,., a történetet inkább az elején kezdem. Akkor már napok óta együtt utaztunk. Kassáról indultunk, ahová a pest-eperjesi gyorsszekeren érkezett. Másnap már Eperjesen voltunk, Kerényi Frigyes házában. ,, Tompa is Eperjesen volt. Nevelősködött." Petőfi egy hónapig, jómagam egy-két napig maradtam Eperjesen, Lőcsére mégis egyszerre érkeztünk. Mindez azért történhetett ekképpen, mert kettőnk utazása között százharminc esztendőnél is nagyobb volt az időbeli eltérés. Ennyi esztendő múltán indultam el a költő nyomában, kezemben Petőfi Úti jegyzeteit tartván kalauzul. Lőcsén, az ő kassai szóhasználatával élve, magam is egy ,,gyalázatos fogadónak leggyalázatosabb szobájába esvén"- igen magányosan éreztem az addig számomra is idegen város hangulatát. Az egyetlen magammal vitt olvasmányt, az Úti jegyzeteket akkor már betéve tudtam, máig sem tudom elégszer elolvasni. A fogadó zord falai között egyszer csak azzal kezdtem múlatni az éjszakát, hogy kiszámoltam: hány napig élt Petőfi? Aztán kiszámítottam, hogy hány napja élek jómagam? Kiderült, hogy a kettőnk közti évszázadnyi - és egyéb fényévnyi - eltérést figyelmen kívül hagyva, talán napra egyidősek vagyunk, kivált, ha jól számoltam, ami azonban nem valószínű. Petőfi huszonhat évet élt, én akkor voltam ugyanannyi. Azt mondtam tehát szemtelenül és szomorúan: ,.Sándor, a pozsonyi szobrod kezéből megint kiverték a kardot..." Petőfi fölugrott, kezével az asztal sarkába markolt. Förgeteges káromkodásra, heves szitkozódásra számíthattam, de amilyen hirtelen eltorzult, olyan gyorsan rendeződött mosolyba az arca. Visszaereszkedett a székre, a szemembe nézett, felemelte a poharát, és azt mondta: „Mondd meg nekik, hogy Petőfi kezéből nem lehet kiverni a kardot! Ezt mindenki tudja." ,, Errefelé ezt nem mindenki akarja tudni. A szepesváraljai temetőben eltemetett branyiszkói hősök tömegsírjáról is kiverték a feliratot és mást írtak helyébe. Klapka komáromi szobrát is ledöntötték 1947-ben..." ,,Sebaj! Klapka megvédte Komáromot, Komárom nem védte meg Klapkát. Majd megvédi. Az én kezemben pedig akkor is ott a kard, amikor nincs ott. Mert mindaddig ott marad, amíg nem lesz szabadság, s amíg szabadság nem lesz, addig persze hogy kiverik a kardot a kezemből..." Nem költöm tovább a képzelt történetet, hiszen gyarlóság bármit is a szájába adni annak a Petőfinek, akinek úgyis igaza van. Egyszerűen csak azért, mert mindnyájunknál szentebbül hitt abban a szabadságban, mely ha eljövend, nyilván a szoborcsonkítókat is békésebb belátásra bírja. Ennek most igen nagy esélyeivel parolázunk és szívesen kezet nyújtunk azoknak is, akik mostanában olyan hevesen ugrálnak fel a szabad ég alatt álló asztal mellől. Kivált akkor, ha ők is higgadva visszaülnek, s szelídülő tekintettel emelik fel a poharukat ama majdani épület felállításának közös szándékával, mely épület igencsak jó szolgálatot tehet, ha a szabad ég alatt álló közös asztal fölé épül. Mert kell bizony nagyon az a ház. Az az európai, amelyről nem átallom ismételten is leírni: mi, Csehszlovákiában élő magyarok, EGY GONDOLAT.. * Közeli és távoli nemzetek, szlovákok, csehek, litvánok, lengyelek és mások fordulnak manapság újra, és egyre erőteljesebben, a nyílt szembenézés szándékával, saját történelmük felé. Nem kivétel ez alól a magyar nemzet sem, bár az országhatárokon kívül, nemzetiségi keretek között élő tagjai jószerivel még csupán a helyeslésig jutottak el e tekintetben. Pedig nekik - hajoljunk közelebb önmagunkhoz -, nekünk is fel kell vetnünk a kérdést, mit tudunk történelmünkről. Mit tudunk például 1848. március 15-éről? Mi van a szélesebb köztudatban, Petőfin és Bem apó mesebelivé romantizált alBKján kívül? Persze - Petőfiről is mit tudunk? Ami a tankönyvekben van? Vajmi kevés. Az is közhelygyűjtemény, java részében. Vigasztalhat-e, hogy magáról a forradalomról, a szabadságharcról még ennyi sincs iskoláink történelemkönyveiben? Vagy hogy akad azért itt-ott nagyszerű tanár, aki ellop az órából néhány percet az egykori forró márciusi napok lényegének alaposabb megvilágítására? Emeljünk kalapot előttük, de még ez is kevés. Merthogy nemzetiségünk valamenynyi tagjáról lenne itt szó, nemcsak a szerencsésekről, akiknek jó tanítójuk volt, van. Az elmúlt évtizedekben sok nemzedék indult itt az életbe olyan batyuval, melybe éppen nemzetünk történelméből vétetett vagy került a legkevesebb szellemi táplálékként. Okkal beszélhetünk hát mi is a történelmi azonosságtudat hiányairól, melyek kitöltését ideje lenne megkezdeni, elsősorban az iskolában és a sajtóban, valamint folytatni következetesebben a könyvkiadásban és a klubmozgalomban. Nem felejthetjük, hogy mindenekelőtt a történelmi azonosságtudat az az alap, ha úgy tetszik bázis, melyről aztán bizton indulhatunk el más nemzetek, népek felé, a nemzetköziség jegyében. (bodnár) *Mi is szerettük volna minden esztendőben megünnepelni március 15-ét. Nem tehettük. Még tavaly is olyan ideológiai szorítások között dolgoztunk, hogy a fenti jegyzet, valamint az oldalon olvasható Petőfi-vers nem jelenhetett meg. nem nyárikonyhát kívánunk hozzáépíteni. Kertjébe Petőfi szobrát akkor is karddal képzelem, mikor a szabadság majd eszményi lesz, mikor már sem a kard, sem Petőfi közös szabadság-szimbóluma senkit sem zavar. Lévén pedig, hogy ez a kert Európa térképét kell formázza egyszer, mindazok szobrát beleképzelem, akik tisztességgel szolgálták a szabadság romantikus rögeszméjét. Ma, 1990. március 15-én Petőfi kezéből ugyanaz a kard hiányzik, amelyik tavaly, és sok éve már. Ha pótoljuk, jövőre ismét hiányozni fog, nyilván ugyanazok verik szét fahusánggal, akik nem tudják továbbra sem, hogy Petőfi kezéből nem lehet kiütni a fegyvert. Szomorú vagyok, amiért Európa közepén ezt még nem mindenki tudja. Mindegy ugyanis, hogy tollat, vagy kardot, bokrétát, lángpallost, zászlót vagy könyvet ütnek ki a költő kezéből, ha egyszer nem a szabadság hősét látják benne, hanem a követ, mely nem üt vissza. Lőcséről távozván, sokfelé jártunk Petőfivel. Tátra, Igló, Pelsőc, Rozsnyó, Gömör, Rimaszombat, Losonc, Fülek, Vészverés, Vecseklő, Várgede... Itt-ott emléktáblát is mutattam Petőfinek, néhányat a megmaradottak közül. Eperjesen a Villetz-hegyi obeliszk kövére valaki azt festette a neve alá, hogy: zsidó. A költő megjegyzés nélkül hagyta a látványt, majd elmondott egy részletet az Apostolból. Elvittem volna Komáromba, Nagysallóra, vissza a branyiszkói hágóhoz, elvittem volna Peredre, Nagyszombatba, a somorjai Pipagyújtóhoz, aztán Olomouc, Terezin, Josefov várbörtöneibe. Oda, ahol az őt túlélők raboskodtak, ahol emléküknek még van, vagy már nincs nyomuk. És elvittem volna a Vencel-térre is, hogy a sok elszomorító ok után végre lelkesedjen. Vittem volna, egyenesen bele a forradalom közepébe, nem csak Prágába, más városokba is, nem elkerülve Pozsony főterét, de elkerülve a ligetfalusi parkot, ahol a szobra egy karddal csonkább. Éppen a karddal. KESZELI FERENC ÚJ SZÚ 5, 1990. III. 16. 7

\Tekem sohasem volt himnusz-éneklő kedvem, 1 Y nem volt ünnepem sem, amely miatt magamra ölthetném a legkisebb egyenruhát. Pedig hányszor álltam vigyázzban Kölcsey imája alatt, könnyet törölve, szipogva, minta veréstől rettegő gyermek, s daccal szorítva fogam közé az anyanyelv törhetetlen kristályú csöndjét: a ki-nem-mondott szó örök fogadalmát. Vigyázzban álltam, köröttem semmiAz én kokárdám be révedő szemű senkii a magyari sorsnak - arcuk pórusai közé temetett könnyek, s abban az opálosult dallamvilágban lebegett, lebegett a három szín... az a három szín... (ki sem mondom színét a vérnek, a hónak, a fűnek)... Nem volt kokárdám, csupán egy hajdani illat. Anyám varródobozában nyűtt ruhák „majd-csak-jólesz-valamire" gombjai, pénzreformok s impériumváltások ott maradt kacat-pénzei között volt egy selyem kokárda, amelyet néha titkon tenyerembe vettem. S mert nem volt e három színben benne a táltoskirályfi, sem a csodaszarvas, sem más oly lény, aki emberi hangon beszélt volna e három színnyi magáról, ezért orromhoz közelítve (mint borjak idegen fűre hajolva) szippantgaftam a szalagcsokor illatát. Nekem e három szín: eldugott illat. Kesernyés, mint a lassú mérgeké szokott lenni. Mint a magvaké, melyek ciánnal védekeznek a gyümölcs húsán közeledő pondró ellen. E három szín illata miatt, s azért, mert apámat s anyámat egyetlenegyszer láttam közösen sírni - ötvenhét lehetett talán, s a Kossuth Rádió helyszíni közvetítést adott egy kivégzésről -, anyám kezében az a kis trikolor, s én anyám kezére hajtva fejem, hallom a kivégzésére váró fiatal nő megbánó vallomását... - szóval, e régi kokárda illata miatt nem tudnám elképzelni magamon azt a mai másikat. Föl lehet-e tűzni tavaszi kabátok hajtókájára az anyatej illatát, a gyermekkor meséinek hamubasült pogácsa szagát? , Kardigánra tűzhető-e az égig érő világfa virágának bimbója, s a bimbó kinyílni kész kelyhében alvó százszorszép tündérkisasszony mosolya? Irigylem mindet, aki számára természetes e három szín léte. Irigylem, akinek léte nem kényszerképzetesen magyar, s aki alanyi jogon állíthatja, hogy e három szín népének jelzőrendszere. Nekem valahol Erdélyben egy gombalakú stoppolófa, színes-fejű gombostűk és múlt századi gombok között őriz a sors egy kokárdát. Azt, amelyet egyszer majd újra orromhoz emelhetek, s amelynek illata miatt azt mondhatom a lányomnak: Kata, az igazi színeket a bensőnkre festették mindörökre. Tudod, Kata, apa sem jelezte fekete szalaggal, hogy harmincnyolc évekig gyászolt... Remélem, ebben a mai zavarosban nem születik pári, amely majd kötelezővé tenné viselését, mint ahogy a március idusán kokárdát viselőket verette nem is oly rég a hatalom... Legyen végre saját jogunk az ünnep. 4 VÁRI ATTILA PETŐFI SÁNDOR 15-dik március, 1848 Magyar történet múzsája, Vésőd soká nyúgodott, Vedd föl azt s örök tábládra Vésd föl ezt a nagy napot! Nagyapáink és apáink, Míg egy század elhaladt, Nem tevének annyit, mint mink Huszonnégy óra alatt. Csattogjatok, csattogjatok, Gondolatink szárnyai, Nem vagytok már többé rabok, Szét szabad már szállani. Szálljatok szét a hazában, Melyet eddig láncotok Égető karikájában Kínosan sirattatok. Szabad sajtó!... már ezentúl Nem féltelek, nemzetem, Szívedben a vér megindul, S éled a félholt tetem. Ott áll majd a krónikákban Neved, pesti ifjúság, A hon a halálórában Benned lelte orvosát. Míg az országgyűlés ott fenn, Mint szokása régóta, Csak beszélt nagy sikertelen: Itt megkondult az óra! Tettre, ifjak, tettre végre, Verjük-le a lakatot, Mit sajtónkra, e szentségre, Istentelen kéz rakott. És ha jő a zsoldos ellen, Majd bevárjuk, mit teszen; Inkább szurony a szivekben, Mint bilincs a kezeken! Föl a szabadság nevében, Pestnek elszánt ifjai!... S lelkesülés szent dühében Rohantunk hódítani. És ki állott volna ellen? Ezren és ezren valánk, S minden arcon, minden szemben Rettenetes volt a láng. Egy kiáltás, egy mennydörgés Volt az ezerek hangja, Odatört a sajtóhoz és Zárját lepattantotta, Nem elég... most föl Budára, Ott egy író fogva van, Mert nemzetének javára Célozott munkáiban. S fölmenénk az ős Budába, Fölrepültünk, mint sasok, Terhünktől a vén hegy lába Majdnem összeroskadott. A rab írót oly örömmel S diadallal hoztuk el, Aminőt ez az öreg hely Mátyás alatt ünnepelt! Magyar történet múzsája, Vésd ezeket kövedre, Az utóvilág tudtára Ottan álljon örökre. S te, szivem, ha hozzád férne, Hogy kevély légy, lehetnél! E hős ifjúság vezére Voltam e nagy tetteknél. Egy ilyen nap vezérsége, S díjazva van az élet... Napoleon dicsősége, Teveled sem cserélek! Pest, 1848. március 16.