Új Szó, 1990. február (43. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-13 / 37. szám, kedd

Csak egy biztos: a bizonytalanság NÉHÁNY GONDOLAT A NÉPMÜVELÖK ORSZÁGOS FÓRUMÁNAK ÜRÜGYÉN Az vesse rám az első követ, akinek soha eretnek gondolatok nem jutottak. eszébe amatőr művészeti mozgalmak, népművelés hallatán. Mert aki valaha is mélyebben elgondolkodott e jelenségek fölött: ha az „osveta", népművelési intézet címszavakat nem is kötötte össze vaskos kérdőjelekkel, azért volt némi mellékíz a szájában, s talán a kétely kisördöge is meg-megkísértette. E jelenségeket a szocialista államhatalom nevű felépítmény hozta létre, mintegy a hivatásos, ha úgy tetszik, „profi" kultúra vérszegénységének ellensúlyozására, amely kultúrát, ahol csak tehette, megnyomorította, vagy legalábbis igyekezett a diktatórikus ideológia kikarózta karámon belül tartani. Inkább több, mint kevesebb sikerrel. A szocialista, létező, meg egyéb medáliákkal teliaggatott mellű állam bácsi szívesen tetszelgett a nép jótevőjének szerepében, két marékkal szórta a pénzt, dotált és támogatott, mindezt persze olyan ravaszul, hogy amit adott, azt rendeletek béklyóival viszsza is vette. Fűtetlen kultúrházak, ócska, vízözön előtti felszerelés, gumicsizmát csapkodó népitáncosok rémképe lebeg előttem, mozgásterükben korlátozott, nyomorúságos fizetésért dolgozó népművelők panaszai csengenek fülemben. Egyik oldalról nézve ez volt az a híres népnevelés, tömegmozgalom, együtt-kultúrálódás. De lehet-e flekkelgetni, pótolgatni a kultúrálatlan ország művészeti igényét, ahol az iskolákból száműzték az egyetemes emberi kultúra örökségét és alapjait, az esztétikát, a latint, ehelyett gázálarcban futkostak a gyerekeink, s a diktatúra ideológiáját ették nagykanállal? A cenzúrázott irodalom, a színházak csonkolt műsortervezete, s végső soron a politikai kultúra hiánya, az évszázados értékeitől megfosztott kisközösségek tudatát, műveltségi szintjét pótolhatta-e ilyen-olyan mozgalom, intézmény? Magyarán: a butaságra, szellemi tunyaságra nevelt embert meg lehetett-e okosítani amatőr szinten, szakképzetlen, gyakran hozzá nem értő emberek révén? Az egyik oldalról nézve így festett a dolog. A másik oldal a naposabbik: a fönt említett fűtetlen kultúrházakban is össze-összesereglő színjátszók, kóristák, néptáncosok, bábosok, olvasóköri tagok lelkesedése, a semmiből is értéket teremtő elszántsága. A megszállottságig odaadó messiások kis serege, akik mindig tudatában voltak a néphagyomány éltető szerepének, s ahol tehették,' erejükhöz mérten legalább megkísérelték az európai kultúra vékony erecskéit is beleáramoltatni az eltunyult, szellemi elsivárosodásban szenvedő, kordában tartott társadalomba. Honnan ezek a rekviemnek is beillő gondolatok? Mi ez a pesszimizmus és lemondás? És éppen ezekben a forradalmi időkben, amikor ujjongani illenék, s bizakodással tekinteni a jövőbe? Talán onnan, hogy éppen ezekben a forradalmi időkben, amikor megdőlt a kommunista párt vezető szerepe, új kormányunk, új elnökünk van, új pártok alakulnak, s közeledik a választások ideje, valahogyan mindenki megfeledkezett a népművelésről. Mintha senkit sem érdekelne, mi lesz a vidéki városok, a kis falvak kultúrájával. S miközben a széteső struktúra helyén még nem körvonalazódik az új, mintha hidegen hagyna valamennyiünket, mi lesz az országos amatőr fesztiváljainkkal, tánccsoportjainkkal, színjátszóinkkal, falusi könyvtárainkkal. Lehet, sokan úgy tartják, fölösleges most efölött meditálni, hisz az állami dotációs, limites, központilag irányított népművelés úgyis halálra ítéltetett, s helyette valami teljesen új formának kell kialakulnia. Majd meglátjuk, mi lesz az, most fontosabb dolgokkal kell törődni. Körülbelül ezt a választ kapta az a több száz népművelő is a kulturális miniszterhelyettestől, a múlt héten tartott országos fórumon, Pozsonyban. Pedig a népművelőket ugyancsak izgatja, lesz-e egyáltalán munkahelyük, mi történik a szakképzett emberekkel, hisz a hivatalok telítettek és túltelítettek (olykor képzetlen) dolgozókkal. Igaz, a többség még a jelenben, sőt, a félmúltban gondolkozva azt sürgette, rendezze végre a minisztérium a műszaki ellátottságot, emeljék a népművelők bérét, töröljék el a limiteket, oldják meg a népművelők képzettségét, és más, égetően fontos kérdéseket. Akik tovább látnak a jelenlegi helyzeten, azok bizgnytalansága talán még nagyobb. Ök tudják, vagy legalábbis . sejtik, hogy a helyi kultúra a nemzeti bizottságok átalakulásának függvénye, minden azon áll, vagy bukik, hogyan viszonyulnak majd az egyes pártok a népműveléshez. S főleg, milyen anyagi fedezetük lesz. itt már nem is csak tizenkét ezer ember sorsáról van szó (megközelítőleg ennyi népművelő van az országban). Az előcsarnokban megkérdeztem Havasi PéterX, mit szól az egész tanácskozáshoz. Ezt a bizonytalanságot várta-e, vagy valami mást? Sokkal többet várt tőle, mondta, szerette volna tudni például, mi lesz a módszertani központok jövője, hogyan alakul a népművelés struktúrája, hogyan kívánják erősíteni a helyi művelődési központokat stb. A jelenleg érvényben levő előírások gátolják a munkát. Hogyan lehet minőségi munkát végezni, ha például a zsűrizés órabére 17 korona, egyegy előadásért 25-35 koronát lehet kifizetni! Hogyan lehetnek ott a módszertani központok szakemberei minden kis faluban, ha egy, esetleg két személykocsijuk van, š teszem azt, tíz rendezvény van egyszerre a járásban? Az eddigi munka a kemény ideológiai vonal kiszolgálója volt, s most végre, amikor bebizonyíthatnák, hogy tudnak dolgozni, nem tudják, mit is akarnak, mondja, s felhoz egy példát Kassáról, ahol megalakult a fiatal papok énekkara. Már hogyne járnának szívesebben ide a fiatalok, hisz a parókián legalább video van és fűtés, inkább itt töltik az idejüket, mint a korszerűtlen, hideg, felszerelés nélküli kultúrházban! Nem arról van szó, hogy valaki is kifogásolná az egyházi énekkar létjogosultságát, de ne szűkítsük le a mozgásteret az esetlegességre, s ne mondjunk le arról, ami eddig is megvolt. S újra ama eretnek gondolatok. Mert hiába ad igazat az ember a Népművelési Intézet színházi osztályáról felszólaló Brigitta Koppovának, aki felszólalásában az ismert békamesét idézve utalt a helyzet tarthatatlanságára, hogy tudniillik miért tapostuk a tejfölt, míg vaj nem lett belőle, ha nem tudunk kiugrani a köcsögből, hiába volt az egész, a lelke mélyén talán mindenki érzi, ez a struktúra haldoklik, s ezen a fórumon igazán nem is lehetett világos válaszokat várni a népművelőket izgató kérdésekre. Ismét Havasi Péter szavai jutnak eszembe, aki, a többiekhez hasonlóan, csalódottan figyelte a tanácskozás menetét, ám valahol a lényegre tapintott: - Én nem féltem a kis falukat. Faluhelyen éppúgy dolgozhat jó szakember, mint városon, s ennek a fordítottja is igaz. Azt hiszem, az egyéniségen múlik, a tehetséges emberek munkáján. Ezektől függ majd a jövőben is a népművelés sorsa. Egy bizonyos: az a tizenkét ezer népművelő, akiknek képviselői a múlt heti pozsonyi tanácskozáson részt vettek, egyre sürgetőbben felteheti a kérdést: Quo vadis, népművelés? Mert egyelőre csak a bizonytalanság a biztos. KÖVESDI KÁROLY Színekben gondolkodva Luzsicza Lajos hetvenéves Röviddel hetvenedik születésnapja előtt került a könyvesboltokba Luzsicza Lajos festőművész irodalmi önéletírása: az Ifjúságom, Érsekújvár! A könyvben a művész beszámol gyermek- és ifjúkoráról, az ott élő emberekről, a szeretett Nyitra-parti tájról. Az 1920-ban született Luzsicza Lajos húsz évig a háború előtti Csehszlovák Köztársaság állampolgára volt. A kisebbségi élet tapasztalatai arra ösztönözték, hogy tudatosan vállalja a Duna völgyében mindig is időszerű feladatot: a baráti jószomszédság ápolását. Apja földműves volt, testvérei az iparban kerestek megélhetést. A város paraszti negyedében, a „Naszvadi járó"-nak nevezett utcában lakott az egész kiterjedt rokonság, s ott, a Nyitra folyó kanyarulatában nőtt fel Luzsicza Lajos is. Korán megmutatkozó rajzkészsége felhívta tanítói figyelmét, és részben ösztönzésükre választotta a képzőművészeti pályát. Érettségi után felvételi vizsgát tett a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. Aba Novák Vilmos volt az első tanára, aki nagy hatással volt rá, pedig csak egy évig tanította. Aba Novák halála után a műtermet Komtuly Béla vette át. A háborúban Luzsicza hadifogságba került, és csak 1946 elején került haza; ezután folytathatta tanulmányait. Kmetty János növendéke lett, akinek társadalmi elkötelezettségű példaadása Luzsica egész életére útravalóul szolgált. - A fiatal festő 1947-ben tatabányára került, ahol mint rajztanár szabadiskolát vezetett, kiállításokat szervezett. Négy év után Budapestre költözött, és a Műcsarnok igazgatója lett. 1960 óta független művészként dolgozik. Részt vesz művésztelepek, alkotóházak megszervezésében, és nagy érdeme a vidéken élő művészek támogatása. Luzsicza Lajos pályájának egyik fontos szakaszában jelentős szerepet kapott a mai szlovákiai táj és ember. Gyakran utazott északra, a hegyek közé, megszerette a Tátrákat, Liptót, a Vág völgyét, s azóta is egyik legkedvesebb munkaterülete Szlovákia. A táj költészete iránti fogékonyság hatja át egész munkásságát. A fölfedező ember türelmetlen mohóságával járta be az Alacsony-Tátra, Árva és Liptó vidékeit, ahol sok tájképet és figurális kompozíciót alkotott. Munkájára hatott, hogy megismerkedett két nagy szlovák festővel, Miloš Bazovskýval és Janko Alexyvel. 1956-ban Csehszlovák tájak, emberek címmel mutatta be képeit a budapesti Csehszlovák Kultúra kiállítási termében. „Mély tónusú, barnás-lilás-zöldes harmóniába játszó képeinek eredetiségét a színek hegyi levegőt éreztető tömörsége, a színfoltok dekoratív összefoglalása adja" - írta a tárlatról Artner Tivadar művészettörténész. Két évvel később Luzsicza ismét szlovákiai témákkal jelentkezik, mégpedig Liptói tájak címmel a Kulturális Kapcsolatok Intézetében. Színben gondolkodó művészt ismer meg a közönség ezen a kiállításon is; lényegre törő szemlélete szuggesztív térélményt kelt a nézőben. A Liptói tájakat később Pozsonyban is bemutatták, több képét megvásárolták a szlovákiai múzeumok, képtárak. 1961 -ben Luzsicza Körmöcbányán festett képeit mutatta be Budapesten. Néhány nyugat-európai tárlat után 1968-ban szülővárosa, Érsekújvár közönsége olajképeiből, grafikáiból láthatott válogatást. Amint Végvári Lajos, Luzsiczáról írt tanulmányában megállapítja: „Az új képeken a művész nem annyira a szerkezetet, mint inkább a lágy és fanyar színfoltokat hangsúlyozza, s ezzel alakít képi formát, és közöl érthető tartalmat." DELMÁR GÁBOR ÚJ FILMEK Pl* Eldorádó Hihetetlen gyorsasággal, egy évvel ősbemutatója után került honi mozijainkba Bereményi Géza második játékfilmje, az Eldorádó. (Nem emlékszem, hogy átvételi bizottságunk és filmforgalmazásunk volt-e valaha is ilyen rugalmas.) A szépíróként jegyzett Bereményi Géza filmje mozgalmas körképet fest az 1945 és 1956 közötti Teleki téri piac életéről, különös figuráiról, a nagyszabású hazardírozás és a filléres seftelés bajnokairól. S a jellegzetes miliőből kiemelkedik a legendás emlékű piac császárának^ az élet nagyhatalmú urának, a férfiörömök zabolázhatatlan kedvelőjének, a dúvad Monorinak az alakja. A piac Sanyi bácsija dörzsölt kereskedő, akinek kisujjáenged, igyekszik alkalmazkodni. Túlélni. Ám a felfordult világban egyre nehezebben boldogul. Saját lánya fenyegeti feljelentéssel, ha nem adja ki neki az imádott unokát. Monorinak az arany és unokája között kell választania, s az arany mellett dönt. Később, 1956 véres napjaiban, kincseit ajánlja fel azért, hogy szeretteit külföldre menekítse. Csak önmagán nem segíthet. Harc dúl, a vér parancsol, nem az arany. Sanyi bácsit, a kíméletlen piackirályt, aki mindig mindent személyes mániáinak rendel alá, ebben a vészterhes időben vagyona cserbenhagyja. Hiába szorongatja az aranyrudakat. Hiába próbálja pénzzel, drágakövekkel megkísérteni az orvosokat és az Jelenet az Eldorádó című magyar filmből, a képen Eperjes Károly a piackirály szerepében ban van ügyességet és leleményességet kívánó szakmájának valamennyi fortélya, aki az arany megszállottja, s csak a pénzt tiszteli, ismeri. Ott, a Teleki téren alaposan megtanulta: pénzért, aranyért minden megvásárolható. Szerelem, szeretet, élet vagy halál, de még a tisztesség is. Monori a piac törvényeinek él, annál is inkább, mert ezek a törvények a sajátjai. Ha kirabolják boltját, nem a rendőrségre szalad, hanem maga nyomozza ki a tettest és maga szab - számára haszonnal járó - ítéletet. S nemcsak ismeri ezeket a törvényeket, hanem valahogy csupán ezeket tudja és akarja elfogadni. Rendületlenül bízik tőkéje mindenhatóságában, mert szent meggyőződése, hogy mindenki megvesztegethető. „Ha aranya van, mindig lehet valamit csinálni" - vallja roppant gyakorlatias „filozófiájával". S míg teheti, megpróbál a maga törvényei szerint élni. Pénzért szerez életet, halált, unokát, utódot. A diftériajárvány idején klinikai halálból - a hullakamrából - hozatja vissza imádott unokáját, aranytömbbel fizetve érte. Pogány, gonosz ember, mint istenfélő felesége mondja. Monori nem bízza istenre az üzletet. Feltámasztott unokájának jól emlékezetébe vési, hogy mennyibe került az élete. Mindig pontosan számol és egyenleget készít. Amíg van miről. Mert alig telik el néhány év s olyan új világ kezdődik, amely ismét nem az arany szavára hallgat. Hogy mire hallgat, az Monori számára felfoghatatlan. S az új világ legfeljebb megtűri, hogy éppen nem üldözi őt. A körülmények szép lassan szétzilálják álmait, be kell érnie a csendes asszisztálással. Monori állhatatosan védekezik, ha muszáj, ápolónőket. Egy kórház folyosóján, temérdek aranyával a kezében belehal vakbélgyulladásába. Nyomorult, sajnálni való emberként bukik át a semmibe. Bereményi Eldorádójával kapcsolatban szólhatnánk még a társadalmi változásokról, a korról, s emberi viszonylatokról. Mert az Eldorádó piacán - a Teleki téren és környékén - letapogathatjuk a háború utáni időszak minden ellentmondását is. A piac elsorvadásától kezdődően az ÁVH-s terrorig. Ám ezek az epizódok csak színesítik a fura-konok nagyapa legendáját és a hajdani Teleki tér sunyi pofák, nagyszájú vagányok, kisstílű stricik, szolgalelkű talpnyalók érzelmekkel, hangulattal, túlfűtöttséggel és szokatlan nyerseséggel teli meséjét. (Tulajdonképpen a nagyapa történetét, mert - mint Bereményi Géza nyilatkozta - a sztori nem a fantázia műve. „A történet igaz, semmit sem találtam ki, a szereplók élnek vagy éltek egykor, a családom tagjai voltak." Eperjes Károly színészi játéka elragadó. Teljes intenzitással adja át magát a hálás feladatnak, s ez nagy szó, hiszen Monori nagyszabású alakja, jelenléte, tobzódó, erőszakos, szinte barbár szenvedélye minden epizódot meghatároz. Pogány Judit szótlan, tisztaságot és egyszerűséget sugárzó feleséget játszik el, s emlékezetes Andorai Péter simulékonysága is. A színészvezetés egyébként is nagyszerű, a legkisebb epizódszereplők is a legjobb alakítást nyújtják. Remek mozi, igazi mese Bereményi Géza filmje, izgalmas, szerteléh és szenvedélyes, hol sistergő, hol vibráló, de az adott társadalmi valóság realitását tükröző alkotás. -ymKULTURÁLIS HÍREK • Új rádiós-televíziós központ épül a mongóliai Ulánbátorban. A központ kétszer annyi műsor gyártására lesz alkalmas, mint amennyit Mongóliában korábban készítettek. 1990-ig összesen kb. 2000 órányi műsort sugároz a megújuló mongol televízió. x • A Szovjetunióban új tévétársaság alakult NIKA TV néven. A Gosteleradiótól függetlenül működik, s elsősorban a különféle társadalmi szervezetek számára szeretne nyilvánosságot biztosítani. Az egész országra ki akarják terjeszteni működésüket, és a tervek szerint műsoraikat kábelen, illetve műholdon továbbítják majd. x • Brazíliában az elsó fizetőtelevízióra szóló engedélyt a Canal Plus kapta meg. Hogy felmérje a várható érdeklődést, május közepéig kísérletképpen szabadon vehető formában sugározza műsorait: napi 24 órában szórakoztató- és sportműsort, angol és portugál nyelven. • A video valóságos diadalutat járt be az Egyesült Államokban: a televízió megjelenése óta ez gyakorolta a legnagyobb hatást az emberek életére. A statisztikák szerint a videokészülék volt az amerikai piac eddig legkelendőbb árucikke: 1982ben még csak a háztartások 10 százalékában, 1988-ban azonban már a családok 60 százalékánál volt képmagnó. A társadalomkutatók, bár tisztában vannak a benne rejlő veszélyekkel, összességében mégis a pozitív oldalait emelik ki. • A „XX. század portréi" a címe a BBC most készülő 50 részes, nagy igényű történelmi sorozatának. ÚJ SZÚ 1990. II. 10.