Új Szó, 1990. február (43. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-09 / 34. szám, péntek

A szobrokat is rehabilitálni kell Egy város történelmi arculatának, múltat idéző szimbólum értékű kul­turális emlékeinek tisztelete és sze­retete erkölcsi kötelessége minden honpolgárnak. Csakhogy az elmúlt negyven évben szűklátókörű dönté­sek, önkényes' határozatok egész sora született, melyek nyomán a vá­rosfejlesztés leple alatt, folyt a rom­bolás, a kegyeletsértő pusztítás: ér­tékes épületek omlottak össze, kot­rógépek vaskarmainak szorításában temetők tűntek el, emlékhelyek, szobrok és egyebek estek áldozatul az apparátcsikok elképzeléseinek. Talán nincs is olyan város Dél-Szlo­vákiában, ahol a sztálinista, illetve posztsztálinista etnikumsorvasztó kezdeményezések ne döntöttek vol­na le, ne helyeztek volna át félreeső helyekre, ne dugtak volna el poros raktárak mélyére egy-egy jeles tár­gyi emléket, művészi alkotást, mely értékek hordozója évtizedek-évszá­zadok óta. A szobrok ellen elkövetett me­rényletek iskolapéldáival szembesít bennünket az idő Rozsnyón. Két néma szobor - Kossuth Lajos bronzba öntött életnagyságú alakja és gróf Andrássy Dénesné (Hablo­vecz Franciska) fehérmárvány-osz­lopon nyugvó büsztje, valamint az azt • kiegészítő, mesterien megfor­mált szoborkompozíció - joggal hív­hatnák a vádlottak padjára az em­léksorvasztó önkény bajnokait. A nagy forradalmárnak, a magyar szabadságharc hősének heroikus mozdulatát megörökítő bronzszo­bor, Róna József mester alkotása, közadakozásból készült a század elején. A Kossuth nevével fémjelzett szabadságharc hőseinek sorában rangos helyet elfoglaló gömöri hu­szárok és mindenekelőtt a nagy for­radalmár emlékének tisztelgő alko­tást 1907-ben avatták fel. A főtér nyugati szegletében elhelyezett ta­lapzatot először 1918-ban távolítot­ták el a városba vonuló cseh legio­náriusok, xmajd a felvidék visszacsa­tolása (1939) után újra felállították a szobrot. Másodszor a felszabadító csapatok távozása után minősítették az emlékművet nemkívánatosnak, így került évekre a Bányászati Mú­zeum lomtárába. Mintegy húsz éve áll a múzeum udvarán. Páratlan érzékkel megválasztott helyre, a főtér déli részébe került annak idején Hablovecz Franciska mellszobra. A város jótevőjéről, Hor­vay János és Szamolovszky ödön szobrászművészek által 1905-ben készített, nemes egyszerűségében is kiváló alkotást a város lakossága közadakozásból emeltette és oltár­ként tisztelte. Hatvanhét év után a város vezetése, a polgárok tiltako­zása ellenére likvidálta a városkép­formáló szoborcsoportot, pontosab­ban a Krasznahorka és Hárskút kö­zötti Mauzóleum előtti rétre száműz­te. A hatalmas félkört formáló lép­csős alakzat faragott kövei és a mí­ves öntöttvas kerítés nyomtalanul eltűnt a harácsoló, a bontásoknál nagy előszeretettel ólálkodó ha­szonlesők révén. Ezt követően Petróvics Emil hatvanéves Igazgatóválasztás avagy embert keresünk „Akinek az Isten hivatalt ad, észt is ad hozzá" - szól a régi, beletörő­dő népi bölcsesség. Szocialista rendünk a múlt évtize­dekben azonban fordított a dolgok rendjén. Úgy gondoltuk, hogy a dia­lektika jegyében az észhez adta a hivatalt. Az elmúlt évek társadalmi gyakor­lata, a napjainkban felszínre került hordalék cáfolni látszik ezt a tételt. Tapasztalhattuk, hogy sok meg nem felelő ember került a neki megfelelő helyre. Rá kellett ébrednünk, hogy számos esetben a szakmai hozzá­értésnek egy szépen pirosító párt­tagkönyv is mattot adhatott. • Mi, nevelők, tanítók, tanárok, akik az új szél tákolta urnákba dobjuk szavazatainkat, most érezzük elő­ször felelősségteljesnek kinyilatko­zásunkat. Most már minket is kérdeznek! Persze, véleményünk, javaslatunk volt ezelőtt is erről meg arról... De ki kérdezett? S ha kérdeztek? A nagy körültekintéssel, gondossággal megírt tanterv-, tankönyvmódosító javaslatok... stb. nagyon mélyre ke­rültek a fikókokba. Sokszor vallot­tuk, sokszor éreztük Karinthy Fri­gyessel szólva: ránk szakadt „az élet szörnyű értelmetlensége". S most? Most kérdeznek, most választunk, szavazunk. „Embert ke­resünk!" Tulajdonképpen ez kurta életünk legfőbb törekvése: barát­ságban, munkahelyen, szerelem­ben, alkalmi és tartósabb kötődé­sekben is embert keresünk. Embert keresünk a vezetőkben is. Most nem az érdekel bennünket, milyen a világnézete az "általunk vá­lasztott igazgatónak, milyen a kap­csolata a különböző szervekkel, hogy átlagos vagy kiváló pedagó­gus-e. Ezek a megállapítások most negatív előjelet kapnak választása­ink során. Mi most olyan vezetőt keresünk, ha kell, lámpással, aki emberséges, aki majd érezteti velünk munkánk fontosságát, aki igényt tart kezde­ményezésünkre, aki kíváncsi képes­ségeink fejlődésére, akinek ellenőr­zése segítő-serkentő tendenciájú, s nem hibavadászó körút, aki terve­ző-szervező tevékenységébe bevon minket is, akinek mérlege hiteles. Aki átérzi azt a felelősséget, amely a kinevezésével ráhárul. Hiszen a sokféle munkatársat, tanulót, szü­lőt kell neki - az igazgatónak - azo­nos célokban gondolkodó és cselek­vő egyszívű közösséggé forrasz­tania. Végül, de nem utolsósorban, olyan igazgatót támogatunk, aki ké­pes az emberek magatartásában a pozitív vonásokat érvényre juttatni, aki képes tekintélyt adni a pozíció­nak (s nem megfordítva)! KULCSÁR ERZSÉBET Dokumentum értékű felvétel: A város főtere a Franciska szoborral a rozsnyóiakat már mintha nem ér­dekelte volna ifjúságuk, szüleik, nagyszüleik városának sorsa, úgy vélték úgysem tudnak megálljt pa­rancsolni, az ilyen barbárságnak. A Rozsnyó történelmi főteréről két olyan, közakadozásból emelt szobor tűnt el, melyeket évtizedeken ke­resztül együtt emlegettek a várossal, melyek fényképeken, festménye­ken, képeslapokon és egyéb doku­mentumokon mindig a város főteré­nek anyajegyét jelentették. A város lakói most a szabad véle­ménynyilvánítás, a demokrácia plat­formján kérik e régi sérelem orvoslá­sát. Elemi erővel tört fel az igény, s a polgárok egyre hangosabban és egységesebben kérik a szobrok visszaállítását. A régi jelkép, a Fran­ciska-szobor eredeti helyére történő visszaállítása egyben egy fejezet le­zárását is jelentené, hiteles bizonyí­tékául annak, hogy vége az oktalan pusztításnak, a múltrombolásnak. A város közelgő, hétszázadik szüle­tésnapjára a huszonhétezer lakos számára ez lehetne a legszebb ajándék. POLGÁRI LÁSZLÓ JO-? a leggyengébb bolt a kör­LZ nyéken. Talán az egész városban. Ide már reggel úgy megy az ember, hogy el lesz rontva az egész napja. Kilépsz a kapu alól, s ha sikerül hasraesés és sérülések nélkül megúsznod az emberemléke­zet óta feltört járda gödreit, s elha­ladtál a karácsonykor kifűrészelt fe­nyőcsonk mellett, megállsz az újsá­gosbódénál. Csak úgy, megszokás­ból. Napilapot úgysem kapsz, se Új Szót, se Napot, se egyebet. Az ám, megnőtt a lapok ázsiója! Morogva cigarettát kérsz, a vénasszony eny­he utálattal odalöki eléd, hálából apróval fizetsz, hadd bíbelődjön. Úgyis visszaadja, ha legközelebb papírpénzzel fizetsz, kamatostul. Hónapok óta dúl ez a néma harc közöttetek, talán az első percben barátságtalanságot kötötteteti, s azóta naponta eljátszátok a kis jelenetet, ha cseh Spartát kérsz, juszt is szlovákot ad, ha gyufát kérsz, azért sincs neki, ha ismerős­sel trécsel, direkt nem vesz figye­lembe, úgy kell közbemorognod, hogy sietsz. Ez is megvolt. Egyszer úgyis rádöntöd a roskatag bódéját, fogadkozol, míg elérsz a boltig, ahol a megszokott felállásban vár az is­merős gárda. A legimpozánsabb személyiség a főnöknő, kis dobogóján magasodik a polcok mellett, szemléli a terepet, ki mit szeretne lopni, ki gyanús, ki még gyanúsabb. Enyhe undorral mér végig. Hátul, az üvegkalitkában a férje űzi ugyanezt a mesterséget, ô a kereskedők gyöngye, zsíros ha­jával, malacszemeivel vesézi a ve­vőt. Talán arra gondol, mennyit zse­belnek ma be. Nem kockáztatnak, mindenből annyit rendelnek, hogy az utolsó morzsáig elkeljen, ezért nem kapsz délután ötkor kenyeret (naná, ha olyan süket vagy - mun­kaidőben kell vásárolni) ezért hiány­zik a tej, a túró. A túróba, gondolod, már megint csak egy kassza műkö­dik, kupimama csibéi most is a rak­tárban traccsolnak, esznek, vihog­nak, miközben tizenöt ember tipró­dik türelmetlenül, helybenfutással, még a munkahelyre is be kéne érni. HÁTTÉR Lehetőleg időben. Ám ezek itt idő­milliomosok, a Nagyszemű ismét el­mélázva nézeget, majd felfal a tekin­tetével, hosszan elkalandozik a slic­ced körül, hetek óta kiszúrt magá­nak, s te juszt se szólítod meg, majd ha lesz friss kenyér, te liba, hisz azért vagytok itt, vagy mi a fene. Az üvegpult mögött, a felvágottak siral­mas választéka fölött tornyosul Mo­na Lisa, igaz, kissé lerobbant ki­adásban. Felnyalábol vagy félmá­zsányi fagyasztott halat, odébb ha­jítja, közben foghegyről megkérdi, mit akarsz, tizenöt deka párizsit, mondod, már vágja is, nyeszeteli a véget, gyűri a szeletelő gépbe, ki tudja, mikor élezték azt is, eléd rakja a gyanús masszát, tovább széde­legsz. Joghurt is kellene, a gyerek szereti, mit nem kíván a nyavalyás kölke, egye azt, ami van. Joghurt nincs. Elslattyogsz a sor végére, közben bátorkodsz felszólni a kupimamá­hoz, legyen szíves odaülni a másik masinához, úgy látod, unatkozik. Egyszeribe megélénkül, értelmet kap az élete, neked esik, mit kép­zelsz, te szaros vevő, megzavarni a Nagy Fehér Mama nyugalmát, mikor olyan kellemes így reggel tájt a polcra dűlve ejtőzni. Talán zen­buddhizmussal foglalkozik a szen­tem. Te viszont pofátlan vagy és morózus, mint minden reggel, de hisz majd elvisz az ördög, védtelen hústornyokat zaklatni, te hólyag. A kereskedelem patológiája fölött morfondírozva kiszédülsz a boltból s ügetsz hazafelé, még tízórait kell készíteni a gyereknek, meg valami dobozokat keresni neki, este vala­hogy kiesett, ma is munkára nevelé­sük lesz, dobozolás, miegymás. Csak nevelődjetek gyerekeim, do­bozoljatok és hímezzetek. Ki tudja, talán űrhajós is lehet belőletek. Fölli­hegsz a lépcsőn, bedűlsz az ajtón, mit hoztál apa, ront neked a gyerek, hoztál ezt meg azt? Naná, hoztam, ami van. És amaz miért nincs? Már hogyne volna, csak nem itt, egy kicsivel arrébb, na tünés mosakodni, mit képzelsz, forradalom van. Aztán megállsz egy pillanatra az előszoba közepén, elnézed fauszti képmásodat a tükörben, te jó ég, ez én vagyok, s arra gondolsz, hogy fura egy bokszmeccs ez a forrada­lom. Mintha mindenki a barikád túl­oldalán állna, s elmerengsz, olyan vagy, mint bármelyik figura Dietl mester Nők a pult alatt-jából, ugyan­az a fazon minden reggel, csak annyi a különbség, hogy a maestro csak vázlatot kreált, álhelyzeteket és álszituációkat, valahogy nem dero­gált neki az emberek sötét lelkébe bekukucskálni, s minden áldott reg­gel át kell élned ezt a kanosszajá­rást, a nőket, a pultokat -de a fené­be is, ki mondja meg nekik egyszer, hogy vége a játéknak, bújjanak elő? KÖVESDI KÁROLY Az ötvenes évek vége felé több magyarországi fiatal művész igye­kezett bekapcsolódni az európai ze­ne vérkeringésébe. A szerzők - anélkül, hogy Bartókot vagy Ko­dályt megtagadták volna - ^.modern zenei törekvések szélesebb spekt­rumával igyekeztek kapcsolatot te­remteni. E fiatal művészek egyi­ke Petróvics Emil, aki Mihály And­rással, Ránki Györggyel és Szoko­lay Sándorral együtt részese a ma­gyar operairodalom megújhodá­sának. Petróvics Emil tanulmányait a bu­dapesti Zeneművészeti Főiskolán végezte, ahol Szabó Ferenc és Far­kas Ferenc voltak a mesterei. Első jelentős műve az 1958-ban írt Vo­nósnégyes, mely egy évvel később a rangos liége-i vonósnégyes-ver­senyen díjat nyert. Petrovicsot min­denekelőtt mint operakomponistát tartjuk számon, ám a muzsika egyéb területein is értékeset alkotott. A fa­gottra és zongorára írt PassacagJia in blues című darabjának zenéjéhez Eck Imre koreográfiát is készített, melyet a Pécsi Balett sikerrel muta­tott be. Ugyancsak sikert aratott - külföldön is - a csembalóra írt Négy önarckép álomban című kom­pozíció. A rádió mutatta be Fuvola­versenyét, melyben a szólóhang­szer groteszk-virtuóz effektusai ad­ják meg az alaphangulatot. A Magyar Állami Operaház 1962­ben mutatta be Petróvics Emil egy­felvonásos operáját, a C 'est la guerret-\, amely Hubay Miklós Hő­sök nélkül című drámája alapján született. A korábbi kamaramuzsi­kus egyszerre mint vérbeli színpadi szerző jelentkezett. Az opera a má­sodik világháború utolsó, félelmetes szakaszát, az alantas ösztönök pusztító hatását ábrázolja, hirdetve, hogy a sötét erőkön túl érvényre jut egy másik erő is - az igaz emberé. A zene részben a Puccini-dramatur­gia szerint épül: rövidebb motívu­mok váltják egymást szélesen áradó melódiaívekkel. Csaknem egyidejűleg az említett egyfelvonásos operával, Petróvics új művel mutatkozik be: a Lysistrate című „koncert-vígoperával". Szi­porkázó zenei ötletek, dallamosság jellemzi ezt az alkotást, amelynek teljes ellentéte a néhány évvel ké­sőbb született Bűn és bűnhődés cí­mű zenedráma. A lélektani jelensé­geket feltáró Dosztojevszkij-reg é n y alapján Maár Gyula készítette a szö­vegkönyvet. Az opera zenei anyaga két részre osztható: a zsánerképek tonális zenéje mellett a dráma hőse, Raszkolnyikov jelenetei kötetlenül, az emberi beszédhez igazodó rit­musban hangzanak - mindig hang­szórókon keresztül, magnetofonról. A két tenorhangra, baritonra és basszusra komponált Jónás könyve című oratóriumról a szerző ezt írta: „Babits Mihály lenyűgöző erejű és szépségű költeménye sokat foglal­koztatott. A cselekvés, a megszóla­lás kötelességéről van szó. A C 'est la guerre című operámban a passzi­vitás tragédiáját, a Lysistratéban az aktivitás komédiáját írtam . meg, a Jónás könyve módot adott, hogy felidézzem mindazokat a drámákat és tragédiákat, amelyekkel a cselek­vő ember találja magát szemben az életben, s amelyeknek ő maga lesz leginkább a szenvedő részese." Petróvics Emil zenei nyelvezete mérsékelten alkalmazza korunk mo­dern eszközeit, megtalálható benne a szabadon kezelt dodekafónia, ám ugyanakkor a tonális alap is. Minden művében az egyetemes, az örök emberi témák korszerű értelmezését keresi. DELMÁR GÁBOR KIS NYELVŐR Csak a nyelvművelő rovatok vezetői a megmondhatói annak, hány és hány levélben tudakolják szigorú és még szigorúbb levélírók, hogy pl. ugye a tegyél nem helyes, csakis a tégy az elfogadható alak, vagy pedig a szók többes száma helytelen, csakis a szavak a helyes forma stb. A válasz persze nem lehet más - és e cikkecske címe éppen ezt idézi -, minthogy ez is jó, meg az is jó. Nyelvünkben nem kevés a vagylagos helyesírási lehetőséggel bíró szó. Közülük néhányat ideiktatok, hozzátéve, hogy a kettősség természetesen a származékokra, a szókapcsolatokra és összetéte­lekre is vonatkozik. Tehát: aztán v. azután; benn v. bent; cseber v. csöbör; cseng v. csöng; csepp v. csöpp; csorog v. csurog; csüng v. csügg; dől v. dűl; érette v. érte; fed v. föd; fel v. föl; fenn v. fönn; hova v. hová; kinn v. kint; lenn v. lent; mégy v. mész; öregedik v. öregszik; per v. pör; sosem v. sohasem; szög v. szeg; téged v. tégedet; tégy v. tegyél; űzd v. űzzed; zsemle v. zsömle. Helyesírási szabályzatunk tizenegyedik kiadása (1984) a kétféle­képpen helyesen írható szavainkban is hozott némi újdonságot. A változás kétirányú: (1) azelőtt csak egy alak volt helyes, most kettő; és (2) azelőtt két alak volt helyes, most csak az egyik. Nézzük először az (1) csoportot (első helyen áll a tizedik kiadás (1961) szerinti helyes alak): arrább v. arrébb; Attila v. Atilla; föveny v. fövény; glóbus v. glóbusz; hátrább v. hátrébb; homogeneitás v. homogenitás; idébb v. idább; levő v. lévő; lyuk v. luk; mienk v. miénk; muslinca v. muslica; paralel v. paralell; szkizofrén v. skizofrén; sztyepp v. sztyep; tied v. tiéd; tietek v. tiétek. S íme a (2) csoport (a régebbi változatok zárójelben): Alpok (Alpesek); Amazonas (Amazon); Balassi Bálint (Balassa); bandzsa (bandzsal); csoda (csuda); fedez (födöz); fiadzik (fiazik); fütyül (fütyöl); gall (Gallus); hív (hí); holland (hollandus); hü (hív); sarjadzik (sarjazik); sörte (serte); sztereotip (stereotip); szív (szí); vörös (veres); vív (ví). De mit is jelentenek a bemutatott két csoportba foglalt változások? Az első csoport bizonyos szóalakoknak, illetve írásképeknek a köz­nyelviségbe való bejutását (Atilla, lévő, miénk stb.), míg a második csoport egyes formák régiessé válását (elavulását) regisztrálja (fütyöl, veres, ví stb.) Érdemes szót ejteni róla, hogy a perget és pörget szavaink alakváltozatoknak is tekinthetők, de bizonyos „munkamegosztás" is kialakult közöttük. Perget = 'szemenként szór', pl. homokot perget; pörget = 'gyorsan forgat', pl. pörgeti az orsót. Es még egy megjegyzés: új szabályzatunk a mienk, tied, tietek , birtokos névmások helyesírását miénk, tiéd, tiétek alakban is feltün­teti, azaz az utóbbi, valamelyest népies, illetve irodalmi formáknak is polgárjogot ad. A nékem, néked, néki személyragos határozószók - bár szintén sokak szájából és gyakran elhangzanak - ezt a tisztes eredményt még nem érték el. Talán majd a tizenkettedik kiadás nékik is igazságot szolgáltat. ROZSLAY GYÖRGY ÚJ5ZÚ 6 1990. II. 9. örök értékek keresője

Next

/
Thumbnails
Contents