Új Szó, 1990. február (43. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-01 / 27. szám, csütörtök

Ki a felelős? A hatvanas évek óta oktatási világválságról beszélünk, s nem ok nélkül. A tudományos ismeretek hatványozott mértékű növekedése kihat az oktatásra. Mikor a század második felébe léptünk, a fejlett országok értelmisége előtt világossá vált, hogy átfogó iskolareformra van szükség és az új tudományos ismeretek jó részének be kell kerülnie az iskolai tananyagba. Az oktatásügy nekilendült a megújulásnak, s az oktatás válságának felismerése tantervi reformok sorát vonta maga után Európában is, a világ más tájain is. Az oktatásügy feladataival foglalkozó elemzések az iskolák tartalmiminőségi megújulását hangsúlyozták. Az értékelés kiindulópontja a meglévő állapotok kritikája volt. A hatvartas évek végén már Csehszlovákiában sem volt tovább halogatható az átfogó iskolareform tervezetének kidolgozása. Megindultak a kutatások, készültek az új, ideiglenes tantervek. Sajnos, a szakemberek nem tudták, vagy nem merték megvédeni a felnövekvő generációk érdekeit. A csehszlovák oktatási-nevelési rendszer továbbfejlesztéséről szóló alapokmány kimunkálása során - a pártállam és -fegyelem jellegéből adódó-, an - nemcsak pedagógiai tartalmú, hanem politikai és pénzügyi jellegű döntéseket is figyelembe kellett venni. Ebben gyökereznek az azóta eltelt másfél évtized anomáliái. Centralizált oktatáspolitikát folytattunk - sőt, folytatunk a mai napig -, így a tananyag terjedelme, minősége, a követelmények, az osztályzás és az értékelés normái 1976-tól - amikor megkezdtük az új koncepció bevezefését - napjainkig szintén központilag irányítottak. Kutatómunkám során remek pedagógusokkal dolgoztam, de azért gyakran megfigyeltem, hogy a központosítás fokozott nyomást gyakorol rájuk. Sokan úgy érzik, hogy csökken a kompetenciájuk, túlságosan ki vannak szolgáltatva az előírásoknak. A pedagógusok közérzetét tovább rontotta, hogy a tananyag terjedelme az alapiskola alsó tagozatán - a készségfejlesztő osztályokban - jelentősen megnövekedett, viszont a terjedelmes tananyagot rövidebb idő - öt év helyett négy év - alatt kell a tanulókkal elsajátíttatni. A hangsúly természetesen a készségszintű elsajátításon van. A tananyag terjedelmének növelése és a feldolgozásra szánt idő csökkenése olyan ellentmondás, amelyet napjainkig nem tudunk feloldani. A pedagógus munkája így roppant nehéz. Ilyen helyzetben munkájuk megkönnyítésének egyetlen módja maradt: a módszertani szabadság biztosítása. A tanterv anyagát jól ismerő pedagógusok saját stílusuk szerint végzik el a tananyag feldolgozását. Teljes erőbedobással dolgoznak, differenciált módszereket alkalmaznak, s önálló emberként igyekeznek kezelni minden tanulót. De az osztálylétszám rendszerint 35-40 fő. Nem kell bizonyítanom, mekkora találékonyságra és szervezőképességre van szükségük, ha eredményesen akarnak tanítani, jóllehet alapos tárgyi és szakmai tudásuk, valamint oktatástechnológiai ismereteik vannak. A nagy létszámú osztályokban csökken a pedagógiai muQka hatékonysága, nincs idő a teljes feldolgozásra, sem a készségfejlesztő gyakorlásra. A kivételesen jó képességű tanulók egyéni foglalkoztatása a mi viszonyaink között fel sem merülhet. Pedig a potenciális adottságok, a tehetség felismerése, gondozása és kibontakoztatása lenne a pedagógusok legfontosabb társadalmi feladata. De idejük nincs rá. Nem vitás: az alapozási idő csökkentésével az alapiskolák költségvetési rovatában hatalmas összegeket lehetett az elmúlt tizennégy évben megtakarítani. Kevesebb pedagógusra, tanteremre, tanszerre volt szükség - ott. Csakhogy az oktatásügyi költségvetésnek van egy másik rovata is, nevezetesen a kisegítő iskoláké. Az említett pénzügyi jellegű döntés - az alapiskolák költségvetésének megnyirbálása - nem annyira a pedagógusok, inkább a tanulók egy rétegét sodorta kilátástalan helyzetbe, s okozott felmérhetetlen lélektani, szociálpolitikai és gazdasági károkat. Azokat a kisgyermekeket sújtotta, akik az alapiskola alsó tagozatán sem a tananyagelsajátítás felgyorsult ütemét, sem a követelmények teljesítését nem győzték erővel, vagy szorgalommal. Az elmúlt közel másfél évtizedben a játékos, később érő, értelmes kisgyermekek ezreit sorolták be a debilis gyermekek közé. A legújabb statisztikai adatok kommentár nélkül is épp elég riasztóak ahhoz, hogy belássuk: a helyzet tarthatatlan. Nem a kisegítő iskolák létjogosultságát vitatom. Az értelmi fogyatékos gyermekek társadalmi felkarolásának szükségességét már régen felismerték. Ök ma is ' specifikus gondoskodást igényelnek. Ennek megfelelően számukra külön iskolarendszert, speciális pedagógusképzést hoztak létre. Olyan tantervet és olyan gyógypedagógiai módszereket dolgoztak ki, amelyekkel az értelmileg sérült gyermekek is eredményesen fejleszthetők. A baj csak az, hogy közöttük visszafejlődnek az értelmes, de esetleg szociális hátrányokkal küszködő tanulók. Lássuk a statisztikai adatokat: 1975 1980 1985 . 1986 1987 1989 Kisegítő iskolák száma 127 170 195 200 213 221 Kisegítő osztályok száma 638 924 1 343 1 459 1 596 1 706 A kisegítő iskolák tanulóinak száma 7 463 10 606 16 388 17814 19 170 20 607 A kisegítő iskolákban tanító pedagógusok száma 1 488 1 818 2 649 2 836 3 019 3 260 A számok - amelyek mögött soksok elrontott embersors van - vádolnak. Ki a felelős? Az elmúlt másfél évtizedben tanúi lehettünk, hogyan emelkedtek a gazdasági és kulturális elmaradottságból a világ élvonalába azok az országok, amelyek nem sajnálták a pénzt iskolarendszerük korszerűsítésére, s egyidejűleg mindent megtettek, hogy a pedagógusok megőrizhessék emberi és szakmai tartásukat. Ezek a dinamikusan fejlődő társadalmak nemcsak tudják és hangsúlyozzák, hogy jövőjük a pedagógusok kezében van, ebből a tényből a szükséges konzekvenciákat is levonják. Nemcsak a frázisok szintjén értékelik nagyra a pedagógiai munkát. Anyagilag is, erkölcsileg is megbecsülik és magas szinten honorálják. Jó lenne követni a példájukat. TÖRÖK ZSUZSANNA Fehér geometria Erdős János tárlata Pozsonyban Kevés olyan kiállítóterem van Szlovákia fővárosában, amely valamiben elüt, különbözik a másiktól. A Pálffy-palota alagsorában olyan belső, kiállítási teret alakítottak ki, amelynek atmoszférájával, megvilágításával, felületi kiképzésével úgy lehet összhangba állítani illeszkedő hangulatú, forma- és színvilágú modern kísérletekből komponált tárlatanyagot, hogy az enteriőr és az elhelyezett műtárgyak egymást, egymás értékeit felerősítve, fokozott művészi hatással lehetnek a befogadóra, esztétikai tudatunkra. Máskülönben is kedvelt és keresett helye lehet a tárlatlátogatónak ez az intézmény, amely úgy tűnik, koncepciózusán vállalja egyfelől az elérhető külföldi mesterek pozsonyi szerepeltetését, másfelől eltérő irányzatok és stílusok, képzőművészeti ágak bemutatását. így időzhet e falak között február 25-ig az a megközelítőleg nyolcvan műtárgyból álló kollekció, amely Erdős János munkásságából ad ízelítőt. Erdős János festő, grafikus és műépítész Debrecenben született 1938-ban. Jelenleg a Pécsi Művészeti Gimnázium tanára. 1965-től huszonhárom önálló kiállítását láthatták Magyarországon és külföldön - az USA-ban, Dániában, Norvégiában, Finnországban, az NSZK-ban és másutt. Sötétre pácolt, ácsolt konstrukciójú faszobraiból, vegyes technikájú grafikáiból, továbbá mértani, illetve szintetikus formákból építkező fehér festményeiből láthat a hazai közönség. Absztrakt-dekoratív képein nem tradicionális eljárásokkal dolgozik, hanem a kortárs művészet modern törekvéseivel lépést tartva, pazar technikai leleményességgel szerves és szervetlen anyagokat (fa, textil, drót, gipszpor stb.) felhasználva, a képsíkból néha több centiméterre is kiemelkedő domborműszerű képet, mondhatni szoborképet formál. Motívumkörének forrása egyrészt a fa, mely erezetével jelentéshordozó közegként szerepel, másrészt textilszövő ősanyáink tömegművészete. Elődeink tárgyi környezetének esztétikumából merítve, az egyszínű (fehér) kézi szövésű textil parányi mintázatát az ősi, eredendő formák szimbolikus jeleiként használja, döntően hangulatokra és atmoszférára, kevésbé a jelenségekre érzékeny kompozícióin. Az alig észrevehető mintázat kifejezőképességét, jelző szerepét mintegy bizonyítva, Erdős János minőségértékként szerepelteti a következményes értéket. Erre példaértékű az a képe, amelyben a képmezőt különféle mintázatú, téglalap alakú, zömmel fehér szövetdarabkák, foltok egymás mellé ragasztásával alakítja ki. Képet formál továbbá a batikolás esetleges mintáiból, ábráiból. A szövésminta, a különféleképpen variált mértani alakzatok kétféleképpen dominálnak Erdős János művészetében: a geometrikus látásés szerkesztésmód meghatározóiként, valamint a ritmus, a folytonosság láncszemeiként. A tárlat, kamarajellege ellenére is, illusztrálni tudja a magyarországi művészegyéniség értékeit, tükrözi szakmai műveltségét. Erdős a műfaji határokat megtörve, elvont formákkal hat a belső érzékelésre, érzelmi-hangulati élményeket fejez ki és nyújt. A pécsi képzőművész pozsonyi kiállításának kezdeményezője Viktor Hujík, aki tagja annak a tizennégy tagú független nemzetközi képzőművésztársulásnak, melyet két évvel ezelőtt Pécsett hívtak életre, hogy a művészek kölcsönösen segítsék egymás külhoni bemutatkozását. (tallósi) Megújulni - de hogyan? A Csehszlovákiai Magyar írók Társaságának első közgyűléséről Még az őszi gyengéd forradalom előtt, valamikor nyár végén készítettem egy interjút a jubiláló Szlovák Irodalmi Alap igazgatójával. Ő említette, hogyan csodálkoznak az időnként hazánkba látogató nyugati írók, kiadók azon, hogy a mi „humánus" társadalmunk mekkora lehetőségeket nyújt az irodalmároknak az alkotó munkához különféle ösztöndíjakkal, alkotóházakkal, szociális segéllyel, miegymással. Vagyis (legalábbis kívülről nézve), úgy látszott, mintha ez a posztsztálinista, paternalista intézmény a minőségi irodalom melegágya, az írók támasza és oltalmazója lett volna mindig. S miközben széltében-hosszában hangoztatták az ehhez hasonló nézeteket, minden valamirevaló író tudta, hogy voltaképpen az Alap is az agyonmanipulált művésztársadalom gyengéd ideológiai fékentartásának intézménye volt. Hisz sem ez az alapítvány, sem az írószövetség, sem más szervezet nem tudta a „konszolidációs" években megakadályozni, hogy írókat tiltsanak el a publikálás jogától, hogy emigrációba kényszerítsék legjobbjainkat, mint ahogyan arról sem tehettek, hogy olykor az alkotás alapvető feltételei sem voltak adottak az értelmiséget a társadalmi hierarchia alagsorába kényszerítő, munkajogi paragrafusokkal megadjusztált, az írást vasárnapiságba utaló állampolitikának köszönhetően. Izgága, „veszélyes", kényelmetlen társaság volt a hatalom számára a szuverén alkotó egyéniség. Az alapvető értékektől elrugaszkodott, köldöknézegető - tolvajnyelven: tikácsoló - kritikán túl mindenki tudta, legalábbis sejtette, hogy a nyitott, szabadelvű kultúra, a júdásgarasok csókjaitól mentes, független alkotás valahol másutt kezdődik, s az egy-két hónapos ösztöndíjak nem teremthetik meg az igazi, gondtalan alkotmómunka lehetőségét. Mert míg nálunk ilyen csodálatos „jogokat" élveztek az írók, addig az igazi irodalom valahol másutt született, jogvédelem és ösztöndíjak nélkül (?), a perspektívát, ideológiai plafonok nélküli alkotói kiteljesedést lehetővé tevő, a kulturált, totális ideológiáktól mentes társadalmakban. x x x Ezek a gondolatok foglalkoztattak a Csehszlovákiai Magyar írók Társaságának nemrég lezajlott„első közgyűlésén, miközben a meghívott tagok azon meditáltak, önálló, független szervezet legyen-e a CSMÍT, vagy maradjon csak szépen a Szlovákiai írók Szövetségének jogutódjaként megalakult Szlovák Irók Társulásának kebelén, hisz tudvalévő, hogy ez a társaság örökölte a Pbetűs fogalmak egyik legfontosabbikát, a pénzt. Pénz nélkül pedig savanyú a szőlő. Márpedig a jövőben egyre inkább szükség lesz ösztöndíjakra, alkotóházra, s egyetlen irodalmi folyóiratunkat, az Irodalmi Szemlét is el kell tartani valamiből... így aztán, a sok szép elszánás után, hogy.tudniillik a CSMÍT legyen önálló döntésjogú, egyenrangú, a Szlovákiái Írók Szövetségének felbomlása után létrejött néhány írószervezet egyike, jórészt csak szándék maradt. Maguk az írók is irtóznak az olyan függetlenségtől, amely ingatag lábon áll. Ezt az ingatagságot látszott megerősíteni a jelen levő Varga Sándorminiszterelnök-helyettes is, aki ugyan jó érzéssel hallgatta a beszámolót, mert „valósághűen próbálta értékelni az eseményeket, amelyek az elmúlt napokban érték az írókat", s kihangsúlyozta azt is, hogy míg eddig a csehszlovákiai magyarok joga általában a kérésre korlátozódott, végre eljött az a helyzet, hogy tőlük fognak kérni, ha mást nem, voksukat a pártok versengése során, azért finoman utalt arra is, hogy egyelőre semmi biztatót nem tud mondani a könyv- és lapkiadás helyzetét illetően. Ám ha a kormány tárgyalni fogja a lapok, a kultúra nelyzetét, mindent meg kell tenni azért, hogy a nemzetiségi sajtót és könyvkiadást külön kezeljék. Persze, nem tudni, az új gazdasági körülmények mennyire alakulnak specifikusságunk szerint, s talán helyén való lenne némileg az anyagi függetlenség felé tapogatózni. A közgyűlésen el is hangzottak ilyen irányú javaslatok, ám a többség nem vette komolyan őket. Maradt tehát a függetlenség deklarálása, igaz, oly módon, hogy a CSMÍT két-három tagját azért jó lenne delegálni a Szlovák írók Társulásának vezetőségébe. Ennek a függőségnek az esetleges veszélyét egyedül Mács József próbálta megfogalmazni, oly módon, hogy azért némi garanciára is szükség lenne a felkínálkozásnál, •nehogy a rossz szájízű majoritás elve alapján leszavazhassanak minket bármilyen fontos döntésben, hivatkozva számbeli kisebbségünkre. A sok kérdés között ezen a pénteki közgyűlésen az egyik legmarkánsabb az volt, amit Tőzsér Árpád fogalmazott meg a kora délutáni órákban, hogy ideje lenne végre teljesen új szervezetet alakítani, s felhagyni a húszéves diszkriminációs gyakorlattal, amellyel a fiatalokat sújtották.,,Mindig ez ellen harcoltam - mondta Tőzsér - hisz tűrhetetlen állapot megjelent kötetek számához kötni a tagságba való felvételt. Olyan ez, mintha magunk alatt vágnánk a fát." A teljesen új szervezet létrehozása már csak azért is helyénvalónak tűnt, mert, mint a Szlovák írók Társulásának üdvözletét tolmácsoló Peter Andruška is megjegyezte, az egykori írószövetség felbomlásával automatikusan megszűnt annak magyar tagozata is. Így hát akarva-akaratlanul, megalakult a CSMÍT, immár hivatalosan is, s kérte bejegyzését a minisztériumban. Sok következetlenség és bizonytalanság jellemezte ezt az első közgyűlést. A választmány jelölése például a jól bevált régi recept szerint történt, előre megadott nevekkel, igaz, közülük tetszés szerint lehetett lefaragni, és hozzáírni újakat. Vagy a húsz év lelkiismeretével történő elszámolás kérdése. Nyújtsunk feltétel nélkül békejobbot egymásnak? Vizsgálja felül az etikai bizottság a „szennyest"? Hisz rengeteg fiatal író épp emiatt nem jött el, akiknek ugyan a választmány felkínálja a tagságot, ám kérdéses, elfogadják-e, ha továbbra is olyan egyénekkel kell egy társaságban ülniük, akik feltétlen kiszolgálói voltak a régi politikának, sőt, buzgón „rálapátoltak" az irányelvekre, „túllihegték" a megszabott vonalat. S mi legyen a külföldön élő magyar írókkal, akik szoros szálakkal kötődnek a csehszlovákiai magyarsághoz? Hisz még a hazai írók közül is csaknem kimaradtak a sorból olyan nevek, mint Janics Kálmán, Duray Miklós, Püspöki Nagy Péter, vagy több, kötettel is rendelkező, szépíró! Lesz mit megoldani a jövőben, s az új választmány aligha pihenhet majd a babérjain. Mert a tények magukért beszélnek: 1982 óta például nem jelent meg művészeti kiadvány a Madách kiadónál! Ha a társaság társadalmi erőt kíván képviselni, s jelen kíván lénni a köztudatban, égetően szüksége lesz egy hetilapra. A társaság nemzetközi kapcsolatai - szorosabbra fűzni a kapcsolatot a Magyar Írószövetséggel, vagy a Szlovák írók Társulásán keresztül intézni a külkapcsolatokat? Rendelkezzenek-e szavazati joggal a külföldön élő tagok? A kettős, sőt, „többes" tagság kérdése; felkínálni-e a tagságot a szépirodalmi műfordítóknak? xxx S hogy azért van még humorérzékük is a csehszlovákiai magyar íróknak, hadd idézzem Zs. Nagy Lajost, aki a „negyvennégyesben" töltött ebéd alatt megjegyezte a maga szarkazmusával: ,,Ahogy elnézem ezt a társaságot, ezután sem fog remekműveket írni". S ugyancsak ő mondta, szintén az ebéd alatt. Utolsó vacsora. Persze, a csipkelődő Zs. Nagy is tudja, velünk együtt, nem a remekművek fóruma volt ez az első közgyűlés, s az utolsó vacsorát első ebédnek is lehet minősíteni. A lényeg, hogy a jogok asztalához végre a csehszlovákiai magyar írók is odaülhetnek.. Kérdés, hogyan élnek a lehetőséggel? „ KÖVESDI KAROLY ÚJ szú 1990. II. 5. A kórus meghívást kapott a spa- -ddg-